9.

EZ A REGGEL azonban még tartogatott meglepetéseket. Zavart hallgatásunkat egy új hang szakította meg. A szél hetykén füttyentett, téli hideg csapta meg az arcunkat – és tíz lépésre egy rés nyílt meg a levegőben, ahonnan a hideg is fújt. Egy szempillantással később a fekete lyukból a napfénybe nem más lépett ki, mint az én legdrágább Janyik bácsikám.

Szigorúan formális öltözéket viselt – díszegyenruhát kitüntetésekkel, tricorn kalapot, tükörfényesre suvickolt csizmát, amelyben nemcsak a nap fénye csillant meg, hanem a pitypangok is jól látszottak.

–  Jó reggelt! – mondta, de nem tett felénk egy lépést sem. – Látom, gyorsan fejlődnek az események. És, úgy tűnik, némi tragikus felhanggal. Egyébként így is lett volna, ha nem lett volna valaki, aki elejét veszi mindennek. Viktorija Jevgenyevna, esetleg üdvözölhetnénk egymást?

–  Takarodj! – vetette oda a grófnő kurtán. – Nem érek rá veled foglalkozni, Januarij. Légy emberséges, hadd búcsúzzunk el! Majd veled is elszámolunk.

–  Mármint hogy búcsúzni? – nevetett fel gúnyosan bácsikám, leakasztotta az övéről a kardot, és rátámaszkodott, mint egy sétabotra. – Hát én vajon minek jöttem ide? Itt az idő, hogy beszéljek... veletek, mindannyiótokkal. Csakhogy most mindenki másra gondol. És ezért rögtön hárítsunk el mindenféle zavaró körülményt a beszélgetésünk útjából.

Egy tapodtat sem mozdulva kinyújtotta jobb tenyerét a földön heverő Kosztya felé, és úgy kezdett beszélni, ahogy a dadusok szoktak a csecsemőkkel:

–  Tűnj el, fájdalom, vidd el a bajt, vidd el a jajt, hozd el a jót! Fájjon Diderot-nak, fájjon Rousseau-nak, fájjon Voltaire-nek, de Kosztyának ne fájjon!

Aztán, felénk fordulva, elmagyarázta:

–  Valójában nincs itt semmi komoly. Szerencsétlenül esett, a tenyere kificamodott, a bordáit is megütötte, az egyik el is repedt. Úgy két perc múlva el is fog múlni.

–  De hát nem erről van szó! – jegyezte meg keserűen Aljoska. – Mindenképp meg fog halni. Elvégre elpattant a „Meggyőző”!

–  Tudja, Januarij Apollonovics – szóltam közbe én is –, melléfogott a „Fehér vízzel”. Valójában egy másik tárgyra kellett volna vadásznia. Csakhogy van egy kis baj: ez a tárgy megöli azt, aki felhasználja. Kosztya sajnos fürgébbnek bizonyult.

Nem volt semmi kedvem eltitkolni a grófnő elől azt, amit három nappal korábban vallatás közben sem tudott kiszedni belőlem. Meg bácsikám előtt sem akarózott magyarázkodni. Ezek most mind a háttérbe szorultak a földön fekvő testhez képest. Furcsa: ki nekem ez a Kosztya? Nem rokon, nem barát, nem is társ... talán csak annyi, hogy azonos a színünk, de az sem azért, mert így akartuk. Ez alkalommal – bárki varázslata nélkül.

A test időközben mocorogni kezdett, felkönyökölt, aztán felkelt. És elindult a leejtett kalapért – igaz, teljesen sikertelenül. Csak egy arsin hiányzott, hogy elérje – de tovább nem bírt mozdulni.

–  Ne is próbáld! – mosolyodott el bácsikám. – Jut eszembe, ez rátok is vonatkozik. Körbevettelek benneteket „Áthatolkával”, és csak akkor veszem le, ha kibeszélgettük magunkat. Ez azért kell, hogy ne csináljatok butaságokat – ne essetek nekem ököllel, ne akarjatok megszökni. És hogy elejét vegyem a felesleges kérdéseknek, elmondom: a mágiátok ideiglenesen bénult meg, és nem az én tettem, hanem a kristály, amelyet Konsztantyin Szergejevics öt perccel ezelőtt széttörni méltóztatott. Mi az, nem hiszi, Konsztantyin Szergejevics? Más eredményre számított? Hát nem vette észre, hogy a harcos urak a maga felhívására fülük botját nem mozdították? Fel sem néztek a tányérjukból... Hogy miért? Mert a felhasznált varázstárgy csak lebénítja az egy verszta sugárban található Másfélék mágiáját. Meg létrehozott egy kis „Figyelmetlenség körét” is, hogy a maga repkedése ne hozza zavarba az embereket. Micsoda madárkánk lett!

–  És magával mi a helyzet, Januarij Apollonovics? – kérdeztem bizalmatlanul. – Hiszen itt van, miért van mégis minden rendben a mágiájával?

–  Mert én egy kicsit később érkeztem – magyarázta türelmesen. – Amikor meghallottam otthon a dolgozószobámban, hogy elpukkant a kristály, ki is nyitottam ide a Kaput. Már régebben kihelyeztem ide, ezt a dombot már egy ideje kiszemeltem magamnak, a legkényelmesebb hely ahhoz, hogy megvalósítsam a terveimet. A varázstárgy hatása egy pillanat csupán. Ti itt voltatok, a mágiátokat megbénította, aki meg később jött, arra nincs hatással. Ami az „Áthatolkát” illeti, azt már én raktam ide, mert még eszetekbe jutna egy versztányira elszökni innen, és akkor visszanyernétek az árnyékotokat is. De amíg meg nem beszélünk mindent, addig a falon nem tudtok átjutni. Folytathatjuk a beszélgetést?

–  Most örülsz, Januarij? – érdeklődött szárazon Jablonszkaja grófnő. – Megnyerted a főnyereményt? Ugyan magyarázd már el, mit műveltél a mi „Meggyőzőnkkel”!

–  Majd eljutunk a „Meggyőzőig” is – bólintott bácsikám. – De hosszú beszélgetésnek ígérkezik, ezért azt javaslom, hogy foglaljunk helyet.

Tapsolt egyet a levegőben, és kék bársonnyal húzott, fonott támlás székek jelentek meg mellettünk azonnal. Nagyon ismerősek voltak – az Irodából származtak, bácsikám dolgozószobájából. Bácsikám előtt pedig az ő kedvenc fekete karosszéke jelent meg.

–  Ugye kényelmes? – csettintett az ujjaival, és helyet foglalt. – Köszönjük titkozatos barátunknak, a Remetének. Elmeséltétek a múltkor, fiúk, hogyan vendégelt meg benneteket palacsintával, és ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Nekiálltam kísérletezgetni, kiválogatni a csatornák sajátosságait... és elkezdett sikerülni. Pétervárig sajnos nem érek el, Moszkváig sem, de a közelben jól működik. Foglaljanak helyet, és érezzék magukat... nos, nem mondom, hogy úgy, mint a Hivatalban, de készüljenek fel arra, hogy komoly beszélgetés vár ránk, és nincs időnk felesleges dolgokra. Már csak azért sem, mert az ezred nagyjából fél óra múlva tábort bont, és felkészül az útra. Nekünk addig végeznünk kell.

Mi mást tehettünk volna? Leültünk a hivatali székekre, Kosztya is – első ránézésre testileg teljesen rendbe jött, de lelkileg teljesen össze volt zavarodva.

–  A történet három évvel ezelőtt kezdődött – fogott neki bácsikám. – A Titkos Expedícióban szolgált egy bizonyos Varlam Ignatyjevics Szirojeskin. Harmadik szintű Setét, emberi státuszát tekintve címzetes tanácsos. Ismerte a kimenő és bejövő levelezések tartalmát, és Sztyepan Ivanovics is jól viszonyult hozzá... na, tudják, hetedik szintű beavatkozás, a megengedett kereteken belül. De van Szirojeskinnek valami bűne a mi, Másféle köreinken belül, amiről már rég tudomást szereztem, de úgy döntöttem, nem teregetem ki Harald előtt. Ehelyett kötöttem Varlammal, ha úgy tetszik, egy üzleti megállapodást. Köteles beszámolni nekem mindenről, ami érdekesnek tűnik, és ránk vonatkozik... de mindezt úgy, hogy az Inkvizíció ne szimatolja ki. Egy szó, mint száz – még nyolcvanhat májusában tudtam meg tőle, hogy a fővárosban megalakult egy páholy, amely a dolgok rendjének megváltoztatását tűzte ki célul. Elvileg nem az én bajom, hadd bajlódjon vele Seskovszkij... de mégis felkeltette a kíváncsiságomat, és elkezdtem utánajárni. Szirojeskinnek pedig azt az utasítást adtam, hogy mindezt ne jelentse Sztyepan Ivanovicsnak. Köztudott, hogy Seskovszkij már régóta a fővárosi Fénypártiak hatása alatt van... imádkozni hívják őt, hátha ezzel sikerül megpuhítani a szigorú erkölcsöket... talán hallották, hogy a fővárosban a háta mögött „Gyóntató” a neve...

–  Ugyan – vágtam közbe –, már csak a „Gyóntató” hiányzik.

–  Pontosan – értett egyet bácsikám. – El is kezdtem szépen, akkurátusan felgöngyölíteni az ügyet... és eljött a pillanat, amikor kiderült, hogy a Fénypártiaknak is közük van az egészhez, fővárosiaknak és moszkvaiaknak egyaránt, és még – itt udvariasan biccentett a grófnő felé – a tverieknek is. Beépültek néhány páholyba, apró trükkökkel elnyerték az emberek bizalmát, és elkezdték meggyőzni a szabadkőműveseket, hogy az állami rendet teljes egészében le kell váltani, a francia felvilágosult tudósok tanításai szerint. Apránként megértettem, hogy mindezt emberek keze által tervezik megtenni, mágiát alig felhasználva, ily módon elkerülve a Megállapodás megszegését. A szabadkőműveseket elküldték a seregbe is, hogy ott megfelelő tiszteket tudjanak a soraikba csábítani. Nemcsak a Szemjonovszkij ezredről van itt szó, hanem a lovassági gárdáról és a Preobrazsenszki ezredről is. De hát az emberek már csak emberek maradnak... jellemző rájuk, hogy feljelentéseket írnak. Sok ilyen érkezett a Titkos Expedíció kancelláriájához, Szirojeskin pedig átadta nekem őket. Mi több, magát Szirojeskint is bevonták az összeesküvésbe. El tudják képzelni – a fővárosi Fénypárti uraságok hajlandóak voltak egy Setétet bevenni a társaságukba! Azzal csábították el, hogy ha az összeesküvők sikerrel járnak, akkor Varlam Ignatyjevicsnek lehetősége nyílik kiegyenlíteni a számlát egyes ellenségeivel, akik most befolyásos nagyurak, és akik egyelőre érinthetetlenek. A Fénypártiak arra használták őt fel, amire én is: kihalászni a feljelentéseket és meggátolni a továbbjutásukat. De az okos Szirojeskin úr továbbra is ellátott engem információval, úgyhogy nyolcvanhét nyarára az összeesküvés terve világossá vált előttem.

–  És ezért jutottam én is eszébe, bácsikám? – kérdeztem. – Kellettek a szövetségesek?

–  Pontosan – egyezett bele. – Nem hazudtam neked. Az összeesküvésről tudomásom volt, de nem tudtam tenni semmit. Sem emberi módszerekkel, sem az Őrségen keresztül. Egyetlen reményem volt csupán – létrehozni egy saját csapatot, Másfélékből, akik nem a Sötétnek vagy a Fénynek kötelezik el magukat, hanem személyesen nekem. Ezek után rád is szükségem lett, Aljosa, és végül nem is lett fontos, melyik színhez tartozol. Így is, úgy is az unokaöcsémen keresztül tudtalak volna manipulálni.

–  Gyerünk, Januarij, térj a tárgyra, ne kalandozz el! – mondta szigorúan a grófnő, mintha csak kihallgatást vezetne. – Hogy szereztél tudomást a „Meggyőzőről”?

–  Ej, grófnő! – Bácsikám szélesen elmosolyodott. – Okos asszony, de csacsogni meg imád... és nem számít az embereidtől ármánykodásra. Közben meg néhányukra, az emberi segítőid közül, nekem is van befolyásom. És a kérésemre a birtokodon elhelyeztek itt-ott varázstárgy-lehallgatókat. Te magad is tudod, hogy erőt alig használnak, és ha nem tudunk róluk, az életben nem bukkanunk rájuk. Így szereztem tudomást a Grigorij Vlaszjevicsnek tett kinyilatkoztatásaidról – mennyire aggódsz, hogy a szemjonovciakkal nem sikerül, mivel nem régóta dolgoznak velük, és még nincsenek teljesen megszelídítve. Az idő viszont szorít, mert a francia testvérek már készülnek arra, hogy a királyukat még idén július előtt megdöntsék, és ha nektek addig nem sikerül, utána már késő lesz. A Fénypártiak meg – akik nem a ti pártotokon állnak, akik a trón mellett legyeskednek, és az uralkodónőnek tanácsokat osztogatnak – csak megsokszorozzák az ő biztonságát. Tehát az előző tervetek semmire sem jó, és mágia nélkül kudarcra van ítélve.

Na akkor, Viktorija Jevgenyevna, te előhúztad a titkos kamrából a „Meggyőzőt”, amelyet még Foma Nyikitics adott neked ajándékba – csakhogy nem volt erővel feltöltve. Tiltott varázstárgy, pusztán a birtoklásáért sem vereget vállon az Inkvizíció... egy éven át töltötted, én meg, ahogy ezt megtudtam, rögtön eldöntöttem, hogy ellopom ezt a kristályt. De okosan – kicserélem egy másikra, amely ugyanúgy néz ki. Nem egy egyszerű kristályra, hanem egy másik varázstárgyra, arra, amelyiket a fiúcskád már eltulajdonított tőled, és amely mindenben megegyezik a tiéddel, csak másra képes. Először kiveti a „Figyelmetlenség körét” kis sugárban, egy perccel később pedig megbénítja a közelben tartózkodó Másfélék mágikus erejét, és amíg nem mennek egy versztával távolabb, ez nem is oldódik fel. Egyébként ez sem könnyű mágia, elég sok erőt vesz igénybe, már tél óta gyűjtögetem.

–  És hogy sikerült kicserélned a kristályt, bácsikám? – tértem rá a legérdekesebbre. – Hiszen Viktorija Jevgenyevna dolgozószobáját minden bizonnyal őrző varázslatok védik!

–  Minden bizonnyal – erősítette meg. – De még milyen erősek! És erre kellettél nekem te, Andrjusa. Elküldtelek téged a tárolóba a kitalált „Fehér vízért”, és úgy terveztem, hogy rögtön horogra is akadsz. És hogy? Működésbe lép a tároló biztonsági rendszere – és abban a pillanatban, amikor csörögni kezd, és mindenki elrohan elkapni a tolvajt, én betérek a grófnő dolgozószobájába, és kicserélem a kristályokat. Ott is csörögni fog, nyilván, de mivel egy időben a tároló riasztásával történik, a bölcs Viktorija Jevgenyevna nem veszi ezt észre, és a két csörgés összemosódik.

–  És az rendben van, hogy engem meg akartak kínozni? – érdeklődtem komoran. – És hogy a „Hármas igazságmondó” segítségével egy érzéketlen testet csinálhattak volna belőlem?

–  Ez is előfordulhatott volna – felelte bácsikám rezzenéstelen arccal. – De amikor ilyen horderejű ügyről van szó... az ügy érdekében feláldoztalak volna téged. Csakhogy semmiféle veszély nem fenyegetett, kedvesem. Igaz, Viktorija? Ha már ilyen őszintén beszélgetünk, meséld el, miért fenyegetted meg a fiút a kínzással!

–  Mintha te magad, Jauarij, nem lennél ezzel tisztában – sóhajtott a grófnő. – Erősen felizgattam magam, rájöttem, hogy a te kezed is benne van, hogy túl sokat tudsz... csak azt nem tudtam pontosan, hogy mit. Ezért tettem Andrej Galaktyionovicsra követő varázslatot – jó mélyet, te ilyet nem tudsz. Elfutott volna hozzád, hogy megossza veled a kudarcát, és akkor kihallgattam volna a beszélgetéseteket, meg is néztem volna. És akkor a titkodra fény derült volna, Januarij. De hogy intézzem? Furcsa lett volna, ha csak úgy fogom, és elengedem haza, nem igaz? Nem értették volna meg a mieink, főleg Grigorij. Ő nagyon hűséges, de ideges típus. Ezért számítottam itt Kosztyára. Nem akarlak megbántani – fordult az ifjúhoz –, hűségedben és jószívűségedben biztos voltam, ezért is parancsoltam, hogy mellettem legyél. Minél jobban fenyegettem Andrej Galaktyionovicsot, annál komorabbá váltál... nem volt nehéz rájönni, hogy a te tiszta lelked nem fogja elviselni a mi közös szégyenünket, hogy elszaladsz, és kiengeded a foglyunkat a pincéből.

–  Akkor miért büntetett meg? – érdeklődött komoran Kosztya.

–  Mit kellett volna tennem, kitüntetni? – A grófnő vékony ajka kissé legörbült. – Fontos, hogy mindenki tudja: a tettedért fizetned kellett. Senkiben sem merült fel a gyanú, hogy itt valami nincs rendjén. Ráadásul abban is bíztam, én vén ostoba, hogy ha most épp nem vagy erőd teljében, akkor nem fogsz itt lábatlankodni, és nem keveredsz bele semmi veszélyes ügybe. Te meg elemeltél egy ilyen holmit... egyáltalán hogy sikerült?

–  A barátaim segítettek – biccentett fedetlen fejével Aljoska irányába.

–  Ez is alátámasztja azt, hogy nem számolhatunk mindennel előre – folyt bele a beszélgetésükbe bácsikám. – Ezért nem is szabad túl bonyolult terveket szőni. Emiatt buktatok el, nagyságos asszony. Jól van, ne fortyogj, tudom, hogy nem szereted, ha a címeden szólítanak. De hát én csak... ugratlak.

–  Hát erről volt szó? – döbbentem rá hirtelen. – Amikor meglátogattam a jelentésemmel, és beszámoltam a kudarcomról, ezért fenyegetett kínzással és párbajjal?

–  Ezért – bólintott bácsikám.– Akkor már értettem, hogy követő varázslat van rajtad, és nem tudok vele megbirkózni. Ezért játszottam el úgy a szerepemet, hogy Viktorija Jevgenyevna azt hallja meg, amit meg kell hallania. És neked is befogtam a szádat, hogy ne mondj semmit, aminek nem szabad elhangoznia. Ha a grófnő hallott volna a „Fehér vízről” – megértette volna, hogy hazug céllal küldtelek téged, miközben máson jár az eszem. Ami Aljoska gombostűjét illeti, rögtön megéreztem, de nem oltottam ki. Hagytam, hogy elmenjen érted, és elvigyen. Még a Kapuját is megigazítottam kissé, nehogy a mocsárban kössetek ki, ami csak fél versztára van a szemétlerakótól.

–  És nem félt, hogy megsértődöm, és bosszút állok? – nevettem fel gúnyosan. – Elfelejtette elvenni tőlem a „Fekete nyilat”.

–  Nem felejtettem el. – Bácsikám megdörzsölte a sebhelyet az arcán. – A nyíl már nem működik... nem vagyok teljesen bolond, rátettem egy korlátozó varázslatot, ez a varázstárgy csak egy hónapig működött, utána lemerült, és akármennyi erőt töltesz bele, hiába. Egyedül én tudom rendbe hozni. Azért sem vettem el tőled, hogy azt gondold, le tudsz engem győzni. És ha jól jött volna? Én, drága unokaöcsém, távoli terveket nem szövögetek, de ha már muszáj, ilyen régi dolgokra tudok támaszkodni. Ha megfigyelted, sakk közben is így járok el. Mindenféle stratégiának a taktikából kell kinőnie.

–  Akkor talán megoldasz még egy rejtélyt, Januarij? – kérdezte komoran a grófnő. – Miért kavartad fel az indulatokat egy évvel ezelőtt egy vad vámpírral? Idehurcoltad valahonnan, rászabadítottad a városra, és abban bíztál, hogy elvonod a figyelmünket az ügyről?

Mindenki a bácsikám felé fordult. A megfoghatatlan vámpír, aki nyomtalanul eltűnt – létezik, hogy annak is köze van az összeesküvéshez? Lehet, hogy a pétervári Fénypártiak küldték ránk? Vagy a moszkvaiak? Miféle ravasz cselszövés ez? De ha így is van, akkor ezek szerint tudták, hogy bácsikám ellenük mesterkedik?

–  Á, az – legyintett Janyik bácsi. – Tekintheted ezt az én kis csínyemnek. Röviden szólva, nem is létezett semmiféle vámpír!

–  És mi van a megharapott Frollal? – csattantam fel. – És Ivannal, a gondnokkal és a feleségével, Avdotyjával? Ők sem léteztek?

–  Ők léteztek – mosolyodott el bácsikám. – És láttak mindent, amit látniuk kellett.

–  Akkor ki harapta meg a szemük láttára Frolt? – érdeklődött ridegen Kosztya.

–  Én – felelte egyszerűen bácsikám. – Jó, tegyük hozzá, hogy nem haraptam meg, csak úgy tettem... és denevérré sem változtam át, nem értek hozzá. Úgy alakítottam mindent, hogy elhiggyék... hogy amikor kikérdezitek őket, a legkisebb kétség se férjen hozzá.

–  És mi van Frollal? – kérdezte Aljoska. – Mitől égett el?

–  Nem mitől, hanem miért! – Bácsikám felemelte a mutatóujját, és felbökött a napra. – Hogy ne érezzék meg rajta az aurám nyomát. Kicsi a valószínűsége, de megeshetett volna.

–  Szörnyeteg! – kiáltott fel a grófnő. – A te ravasz terveid miatt elpusztítani egy ártatlan embert!

–  Az az ártatlan ember az utolsó földi napjaiban járt már – ellenkezett rendíthetetlenül bácsikám. – A mája már szinte teljesen elrohadt. Elélt volna még talán pár hónapig, elviselhetetlen kínok közt... de nem is ez a lényeg. Én, ha esetleg megfeledkeztél volna róla, Másféle vagyok. Setét Másféle. Te vagy az, aki mindenféle Frolokat szeretnél pátyolgatni, én viszont az ilyeneket felhasználom. Ez a különbség.

–  És mire volt jó ez az egész csalás? – érdeklődtem kurtán. – Miért vert át mindenkit?

–  Azért – felelte bácsikám –, mert egy évvel ezelőtt felmerült bennem a gyanú, hogy nem kezdődik-e el minden még azon a nyáron. És le kellett ellenőrizni. Ha a tveri Fénypárti urak napról napra várják a Szemjonovszkij vagy más ezredet, ha nagy összecsapásokra készülnek, akkor biztos nem lesz elég erejük egy kósza vámpírral foglalkozni, aki egy részeges csavargó vérét szívta ki. Ha pedig beleegyeznek abba, hogy együtt járőrözzenek velünk, akkor ebben az évben biztos nem fog semmi történni. Ezenkívül... – Hosszú szünetet tartott. – Ezenkívül szerettem volna veled sétálgatni, Viktorija. Hát mikor nyílik erre megint alkalom? Nem a te dolgozószobádban, nem kívülállók pillantásai közepette, hanem így – az éjszaka csendjében, orgonaillatban...

Ez aztán az én bácsikám! Sok mindenre számítottam, de hogy a lelkében ilyesmi megfordul, azt semmiképp.

A grófnő zavartan pillantott rá, még pislogott is néhányszor. Úgy tűnt, annyi mindent akart volna mondani, hogy a szavak egyszerűen a torkán akadtak.

–  És mi a helyzet Sztyepanyidával? – Azonnal megbántam az epésségemet, de a nyelvem gyakran megelőzi az agyamat.

–  Kicsi vagy még, Andrjusa – nevetett fel bácsikám. – De semmi baj, majd megnősz, és akkor majd megérted. Az egyik a másikat nem kizárja, hanem kiegészíti.

–  És mi van a Remetével? – Aljoska elegánsan másfelé terelte a szót. – A nála tett látogatásunk is a maga ravasz tervének a része, hogy az összeesküvést megbuktassa?

–  És a fejeddel szoktál gondolkodni? – Bácsikám úgy tartotta rá az ujját, mint egy párbajpisztolyt. – A Remetéről Viktoria Jevgenyevna is hallott, tőlem függetlenül. Nem, fiam, ez az eset magától történt meg. De nem takargatom, hittem benne, hogy az ügynek hasznára válhat. Ha megtanuljuk, hogyan lehet színt váltani, akkor még a fővárosi Fénypártiak közé is elküldhetünk valakit a mi fajankóink közül, akit előzetesen ellátunk némi álinformációval. Vegyük például Olimpiada Makarovnát, vagy akár Pjort Ivanovicsot... utóbbinak itt úgysem vesszük semmi hasznát. Vagyis, ha az összeesküvők vezérei bekapták volna a horgot, és a kijelölt időponthoz képest korábban vagy később kezdik el... akkor én megpróbáltam volna a tervek ilyetén változását a magam hasznára fordítani. Igaz, így is lett, ráadásul pont a ti utazásotok miatt – csak számomra teljesen váratlan módon.

–  Mármint hogy? – értetlenkedett Aljoska. Vagy csak színlelte, hogy nem érti. Hiszen most nem tudom megnézni a lélekvirágát...

–  Tudjátok, volt egy fickó – magyarázta udvariasan bácsikám –, egy bizonyos Korszunov herceg. Ismerős alak, nem igaz? És az a herceg tagja volt a tveri Ősi Fény Hatalmas és Titkos Páholyának, óriási összegeket áldozott a közös ügy érdekében, ezért sokra tartották őt, és elő is léptették. Egyetlen gond adódott a közös ügyre nézve – nem akarózott Mogyeszt Jakovlevicsnek megdönteni az uralkodónő hatalmát, mivel most, az ő uralkodása idején a hercegnek remek dolga volt. Az pedig, hogy alakul a helyzete a hatalmas pártfogó nélkül, kérdéses volt. Emiatt az összes létező módon hátráltatta az ügyet, próbált mindenkit meggyőzni, hogy ne siessenek... azt meg, hogy mindenki leste a szavait, te is tudod. Ezért amíg a tveri páholyban Mogyeszt herceg is székelt, a páholy nem tudott lépni, holott az ötlet kitervelésében jelentős szerepet játszott. Nekem ez kapóra jött – az összeesküvés meghiúsításához megfelelően fel kellett készülni. És a drága Viktorija Jevgenyevnának is jól jött ez a késlekedés, így volt elég ideje feltölteni a „Meggyőzőt”. Ezért volt az, hogy mind a ketten igyekeztünk megóvni a herceg életét – ki-ki a lehetőségeihez mérten. Pedig inkább eltaposni szerettük volna.

Értelmet nyertek bácsikám szavai egy év távlatából: „Nem célszerű! Most még nem célszerű.”

–  Ezek szerint én rontottam el mindent? – pontosított Aljoska.

–  Valójában így van – bólintott bácsikám. – De hát miért rontottad el? Mert a Remete elmondta neked az igazat a nővéredről, igaz? És felforrt a fiatal véred. Afelől, hogy elmondta, nem volt kétségem. Csak gondolj bele – ha Tverbe visszatérve nem rohantál azonnal elpusztítani Pjotr Ivanovicsot és Jefimkát, az csak egyet jelent: a Remete valami mással mért csapást a lelkedre. Nem túl nehéz kitalálni, mivel. Ezért ha nem lett volna a Remete, nem lett volna közöttünk mindaz, ami az elmúlt napokban megesett. Jó lenne tudni, ő maga tisztában volt-e mindezzel, sejtette-e előre ezt a pillanatot? És nem figyel-e most is minket a mélységek mélyéről? Vagy, ha úgy tetszik, a magaslatok magaslatáról?

Megint beköszöntött a csend, amelyet csak a lentről, a táborból érkező zajok törtek meg. Úgy tűnt, már sátrat bontanak, már a kásás üstöket is elmosták.

–  Eközben van még valami, ami fontos – folytatta bácsikám. – A „Meggyőzőt” illetően. A maga varázstárgya, Viktorija Jevgenyevna, nem töltődött fel rendesen, mivel hamarabb kellett elkezdeni a műveletet. Pont emiatt fenyegeti halállal azt, aki felhasználja. Ha teljesen feltöltötte volna, nem történt volna semmi. Az az ősi hatalmas mágus, aki létrehozta a „Meggyőzőt” háromezer évvel ezelőtt, nem szándékozott meghalni. Igaz, mégis meghalt, de más okból, és nem volt lehetősége kamatoztatni a keze munkáját. Egy barackmagtól fulladt meg. Azóta kering a „Meggyőző” közöttünk, Másfélék között, és az Inkvizíciónk is ismeri – bekerült a legszigorúbban tiltott tárgyak jegyzékébe. Én meg, amikor hallottam róla, rögtön elkezdtem információt gyűjteni, és tudomásomra jutott ennek a veszélyes kristálynak a története. Megesett, hogy kapkodva használták fel, és akkor halált okozott. Megesett, hogy életben maradtak azok, akik türelmesebbek voltak. Utoljára háromszázötven évvel ezelőtt használták Csehországban. Élt akkoriban egy Fénypárti, Jan Žižka volt a neve... Miatta mentek bátran a halálba az ottani táboriták, és gyilkoltak maguk is szégyenkezés nélkül. Viszont Jan nem volt elég türelmes... Röviden szólva, ha rendelkezésetekre állt volna még egy év, a kristály biztonságosan tudott volna működni. Most viszont halállal fenyegeti azt, aki felhasználja.

–  Valahogy nem értem a lényeget – szólalt meg Aljoska. – Kosztya, te azt mondtad, hogy a „Meggyőző”, amikor felhasználják, elpusztul, és a felhasználóját is elpusztítja. Hát akkor hogy lehetséges, hogy olyan sokan használták már? Vagy van valami titok, hogyan kell csinálni?

–  Helyes kérdés – dicsérte meg bácsikám. – Csak a valóságban minden sokkal trükkösebb. Nem semmisül meg teljesen. Elég bármelyik szilánkját felszedni, elásni a földbe, és újra helyreáll. Tizenhárom évre van szüksége, hogy újra megnőjön, és ezután is a földben kell tárolni, nehogy egyhamar elveszítse az erejét. Egyébként akár egymillió szilánkot is el lehet ültetni a földbe, kinőni mindössze egy fog, az, amelyiket elsőként szedték össze a széttörés után. A többi nem más, mint egyszerű kristálydarabkák. Ezért a „Meggyőzőt” nem lehet sokszorosítani, minden időkben csupán egyetlen létezik. De úgy vélem, ideje a szavakról a tettekre áttérni!