1.

AZ ESTE fagyos volt, és tiszta. A nap már lebukott a látóhatár mögé, de nyugaton még málnaszínnel izzott – pont, mint egy kályha fénye, amikor már ideje bezárni a csappantyút. Jó érzés, amikor a ház fel van fűtve, és vár rád ott valaki. Még jobb, ha nem pusztán valaki, hanem Anyuta, de nekünk ez nem adatik meg.

Az Irodából mindig gyalog mentem haza, akár perzselő forróság volt az utcán, akár fagy... A szomszédok már rég meggyőződtek arról, hogy a „csintalan uraság” fejével nincs minden rendben, de ez engem egy cseppet sem érdekelt. Ellenkezőleg, csak több szabadságot kaptam általa. „Egyébként pont így kellene nekünk, Setéteknek az emberek között létezni – ismételte nemegyszer beszédes bácsikám. – Mert ha úgy élsz, hogy tekintettel vagy rájuk, akkor nem magadnak élsz, hanem nekik. Egyre csak azon fog járni az eszed: vajon mit szól majd Marja Alekszejevna? Ugyanakkor magunkra haragítani sem érdemes ezeket az emberkéket – feldühödnek, és csúnya dolgokra vetemednek... mágiával persze ezt kezelni lehet, de akkor megint oda lyukadunk ki, hogy nem saját örömödre élsz, hanem hogy alkalmazkodj hozzájuk. Nem, öcsém, itt meg kell találni az arany középutat. Hogy kicsit meglepődjenek, kicsit kinevessenek, de ennyi.”

Uragan vakkantott egyet üdvözlésképpen – kicsit több mint fél év alatt hatalmasat nőtt, bár az esze még mindig egy kölyökkutyáé. Aljoska még ősszel megtanította pacsit adni – és eközben egy csepp mágiát sem használt. „Mágiával nem érdekes!”

Az első, amit meghallottam, miközben beléptem a felfűtött házba, a zene volt. Világos, megint vendégünk van, együtt zenélnek.

Úgy is volt. Aljoska a padon ült, kezében balalajka, Kosztya pedig, keresztbe tett lábbal a szőnyegen talált magának helyet, és valami bánatos dallamot csalogatott elő a bambuszból készült furulyából.

–  Na mi van, Fénypártiak, alakul? – nevettem fel.

–  Még nem túlzottan, Setét – vallotta be Kosztya. – De karácsonyra össze kell állnia, fellépünk.

Bágyadtan bólintottam. Már két hete gyakoroltak – Zsuravinóban a grófnő minden évben karácsonyi bált ad, ráadásul a városi, húsvétitól eltérően oda mindenkit meg is hív, a szomszéd birtokosokat és a saját jobbágyait is.

Igaz, ahogy bácsikám epésen meg is jegyezte, a jobbágyok nem különösebben élnek a meghívással. Úgy tűnhet, hogy mennyire nagylelkű ez a nagyságos asszony, nagylelkűbb már nem is lehetne. A jobbágyait felszabadította, pénzért veszi meg, amit megtermelnek, minden munkát kifizet – azok meg mégis távol tartják magukat tőle. És mindenféle szóbeszéd járja... hogy furcsa ez a grófnő, milyen régóta nem öregszik, megboldogult férjétől is biztos valamiféle varázslattal szabadult meg... na, a férje viszont igazi uraság volt, ha valami nem tetszett neki, rögtön ütött, aztán amikor magához tért, adott egy ötkopekest vodkára... ez a nő meg itt mindent nem e világi módon rendez el, jótékonykodik... iskolába járatja a pórnépet... de hát minek azokat taníttatni? Ha az van megírva, hogy a földet túrod, vagy könyöradományt kérsz – akkor nem kell az iskola...

Amikor a szóbeszéd már átlépett egy bizonyos határt, Viktorija Jevgenyevna mágiával egyengette el a muzsikok agyát. Hatodik szintű beavatkozás. „És tudod – nevetett gunyorosan bácsikám –, én efelett szemet hunyok, apróságokat nem jegyzek fel. Hadd csinálja... nem sajnálom tőle. Ha meg a fővárosiak kiszimatolják, majd azt mondjuk, hogy nem magának csinálja, hanem az őrségbeli szolgálat részeként.”

Jó dolog ez az őrségbeli szolgálat. Azok az emberekre kivetett mágikus beavatkozások, amelyeket megkövetel a szolgálat, nem számítanak a személyes elszámolásodban. Nagyon is helyes! Ha másképp lenne, sem mi, sem a Fénypártiak nem tudnának dolgozni, csak egymást felügyelnénk. Igaz, bácsikám elmondta, hogy nem mindenhol van ez így. Vannak olyan városok, ahol bármely Másféle bármely mágikus beavatkozása számít – akár különleges személy vagy, akár őrségbeli szolgálatot teljesítesz. Mindamellett senki sem figyeli vagy követi a másikat, nem nyomoznak egymás után, egyszerűen az Őrségek vezetőinek és a helyi Inkvizíciónak vannak olyan varázstárgyai, amelyek maguktól észreveszik a Homály legkisebb rezdülését, a mágia bármely alkalmazását. „Automaták! – mondta ízletesen bácsikám. – Akár ötszáz versztát is átvisznek... De ez elég ritka.” Jablonszkaja grófnő mágikus földgömbje szánalmas varázstárgy volt hozzájuk képest. A gömb a Másféléket csak a hatáskörén belül mutatta ki, de mágikus tevékenységük listáját nem vezette.

Ott Tverben szerencsém volt – sem bácsikám, sem a grófnő nem rendelkeztek ilyen automatákkal, és ezért sok mindent írhattam a szolgálat számlájára. Persze nem lehetett túlzásba vinni, nem kell okot adni a Fénypártiaknak, hogy patáliát csapjanak... de jelentéktelen ügyekben mi, bármilyen színhez tartozó Másfélék nem nyomoztunk egymás után. „Ha élni akarsz, hagyd a másikat is élni! – mondta bácsikám. – Ugyan ez a mi, Setét elvünk, a Fénypártiak számára sem idegen.”

–  Van borscs, disznócsontból főztem – tudatta velem Aljoska, megszakítva a zenélést. – És maradt még a halas pirogból is tegnapról! Melegítsem?

–  Te csak pengesd, pengesd! – legyintettem. – Majd én megmelegítem.

Természetesen nem tettem fel az öntöttvas edényt a sütőre – hosszú ideig tartott volna. A „Sütés” varázslat jóval gyorsabban működik, a mágikus tűz erejét pedig sokkal könnyebb szabályozni.

–  Nem szankcionált, hetedik szintű mágikus beavatkozás – vette le ajkáról a furulyát Kosztya, és grimaszolt. Láttam, mennyire igyekszik nem felröhögni.

–  Ráadásul nem emberekre kivetve, hanem a Másfélék kényelmét szolgálva – jegyeztem meg. – Vacsorázol velünk?

–  Nem, köszönöm – rázta meg a fejét –, Zsuravinóban negyedóra múlva lesz vacsora, én inkább a magamfélékkel ennék.

–  Mert mi mik vagyunk? Idegenek? – csipkelődött Aljoska.

–  Bolond! Hiszen ott gyerekek vannak, egészen kicsik még, épp most válogatták össze őket! – magyarázta Kosztya szigorúan. – Hiányoznék nekik!

Nos igen, ki is kételkedett volna! A grófnő már ősszel feladatot adott az újsütetű nemesnek: őt, az iskola volt növendékét kinevezte az alsós osztály tanárának. És itt most nem a Másfélékről volt szó, hanem hétköznapi gyerekekről, akik a zsuravinói iskola nagy részét tették ki. Kosztya büszke volt a bizalomra, és igyekezett védenceit nem sokáig magukra hagyni.

Egyébként, Viktorija Jevgenyevna teljesen ésszerűen járt el: ha már kijárta a nemesi rangot az egykori jobbágyfiúnak, akkor el is kellett őt indítani valamerre. Vagy katonai vonalon, vagy hivatalin, vagy valami máson... Furcsán vette volna ki magát, hogy a nemesek közé tartozik, de a birodalmat semmiféle módon nem szolgálja. A tanítói státusz egy szegény és nem született nemes számára teljes mértékben kielégítő megoldás.

–  Na, menj akkor – adott engedélyt Aljoska –, töröld meg mindenkinek a taknyos orrát, Fénypárti!

–  Te magad vagy az! – vágott vissza Kosztya.

Ezek ketten azonnal egymásra hangolódtak. Nem telt el egy hónap azóta, hogy Aljoska kilépett a Homályból, és Kosztya már állandó vendég volt nálunk. És nem azért, mert a grófnő utasította Kosztyát, hogy legyen Aljoska első tanára a mágia terén – egyszerűen csak egymásra találtak, mint a kulcs és a lakat.

Valószínűleg én nem csak „csintalan uraság”, hanem „csintalan Setét” is vagyok. Pjotr Ivanovics már fél éve úgy néz rám, mint egy félkegyelműre... szerencse, hogy tartja a száját, tudja, hol a helye. De más őrségbeliek sem értik, hogy lehetséges egymás mellett élni egy Fénypártival, ráadásul nem szükségből, hanem saját akaratunkból. Igazából bácsikám megkönnyítette a helyzetemet: megsúgta valakinek az őrségbeliek közül, hogy különleges feladatot teljesítek, amelyről mindenféle szedett-vedett népségnek nem is kell tudni.

„Egy bizonyos értelemben így is van – sóhajtotta a minap a sakktáblánál ülve. – Igaz, magam sem tudom, miféle feladat ez, de érzem minden porcikámmal: jól jön még nekünk ez az Aljoska. És még akár úgy is alakulhat a dolog, hogy az ő Fénypárti státusza nekünk hasznosabb, mint ha minden úgy alakult volna, ahogy terveztük. Gondolod, az volt a célom, hogy az Őrségünkbe még egy erős Másfélét hozzak? Nem, Andrjusa, ez sokkal összetettebb ennél. Nézz csak a táblára – nálad van még a huszár, a futó, a bástya is, nálam viszont csak a futó van, és három gyalog. Úgy tűnik, előnyben vagy, pedig három lépés múlva az egyik gyalogomból királynő lesz, te pedig semmit sem tehetsz ellene: a bástyádat nem tudod elmozdítani, az védi a királyodat a matt-tól, a futót elzárják a haszontlan gyalogjaidat, a huszárod a tábla másik végén van, a gyalogomat már nem éri utol. Hát, úgy tűnik nekem, hogy ez az Aljoska olyan lesz, mint az az idegen sakkfigura, aki az ellenségnek csak kellemetlenséget okoz... mint ahogy neked a gyalogjaid. Igen, az Őrségünk gyengébb volt a Fénypártiaknál sakkfigurák tekintetében, és még most is így van. Azonban a helyzet jóval érdekesebbé vált. Úgyhogy csak hadd menjen minden, ahogy mennie kell! Aztán majd meglátjuk, mire lyukadunk ki.”

Minden ment is – senki sem tudta, merre, de egyelőre nekem megfelelt. Aljoska szinte ugyanúgy volt velem, mint azelőtt, csak leszokott arról, hogy négyszemközt nagyságos uramnak szólítson, megtanulta az Andrej Galaktyionovicsot. De mások előtt minden ugyanúgy nézett ki. „Minek nekem az a nagy szabadság? – nevetett a fiú. – Már így is olyan szabad vagyok, hogy ennél szabadabb nem is lehetek. Az emberek meg csak ne köszörüljék rajtam a nyelvüket! A maga szolgája vagyok, és kész.”

Ha egyszerű ember lennék, egyszerűen csak Polinszkij hadnagy, akkor nem tudtam volna betelni ezzel a szerzeménnyel. Aljoska a háztartás géniuszának bizonyult. Még a közelharc- és kard-foglalkozások (amelyek iránt a felszentelés után is nagy érdelődést tanúsított) sem akadályozták meg abban, hogy még jobban berendezze az otthonunkat.

A házban megjavított mindent, amit csak lehetett (egyébként kiderült, hogy Zirjanova kupec asszony rendesen átvert engem, temérdek ósdi és rothadt dolgot sózott rám). Aljoska kertje bőséges terméssel nyűgözte le a szomszédokat (gyanítom, hogy használt egy kis mágiát – elvégre nehéz megállni, amikor tanulod).

A régi kút határozottan nem tetszett neki, a víz nem ízlett, ezért nyáron felfegyverkezett egy diófa vesszővel, járkált egy darabig előre-hátra, és megkereste az új helyet. „Nem, nagyságos uram... illetve Andrej Galaktyionovics... csak semmi Homály, nálunk Belij Kljucsban Fjodor apó tudta a vesszőt irányítani, és engem is megtanított... akkor voltam hétéves.” Nem akarta saját kezűleg kiásni az új kutat, hanem kicsikart tőlem pénzt, felbérelte a helyi muzsikokat – és ott állt végig mellettük, és a legapróbb számolási tévedést is felrótta nekik. Úgy látszik, Praszkovja Mihajlovna oktatása nem múlt el nyomtalanul.

Volt gazdasszonyáról együttérzőn beszélt mindig, és még Tyerentyij Lvovics búcsúztatójára is elment (aki nem jött rendbe a gutaütés után, és a Szent Kereszt felmagasztalása környékén hagyta el az élők sorát). Mi több, meg is látogatta Paraszkovja Mihajlovnát az új otthonában, a külvárosban álló aprócska kis házban. Júniusban, miután kifizették a Muravedov úrnak járó összeget (mennyire undorodtam ettől a személyiségtől!), Szkugyelnyikovék átköltöztek a Zavolzsszki részre, a Nyikitszkajára. A szolgálói közül csak Nasztaszja maradt meg. „Nem sajnálod semennyire az öregeket? – hunyorgott bácsikám, miután meghallgatta a beszámolómat. – Illetve hagyd, mindegy! A szegénység, mint tudjuk, nem bűn... a pénz meg, amúgy, az Őrségnek is jól jön... Te is tudod, hogy szigorúan tilos mágiával aranyat csinálni. Ezért aztán kénytelenek vagyunk mi, Másfélék emberi módon megkeresni a megélhetéshez szükségest. Illetve, majdnem emberi módon.”

Aljoskát akkor megkérdeztem: azért olyan együttérző az öregasszonnyal, mert egy Fénypártinak ez a kötelessége? A fiú nevetni kezdett, és legyintett. „Nem, nagyságos uram, én már korábban megsajnáltam őt, akkor, amikor elkezdődtek a bajok. Amikor még ember voltam. Meg kéne találni ezt a Rozmiszlov grófot, és egy villás rúddal jól...” Természetesen nem mondtam el neki, hogy semmiféle grófot nem fog találni, akármilyen mágiát is alkalmazna. Arra sem emlékeztettem, hogy Aljoska aligha bírt volna el egy villás rudat – ehhez egy felnőtt férfi ereje kell. Ehelyett csak ennyit mondtam: „Az még hagyján, ha olyan jólelkű lett volna veled, mint Viktorija grófnő! De ez a te Praszkovja Mihajlovnád úgy hajszolt, mint egy igáslovat, aztán meg szombatonként vesszővel vert el!” Erre Aljoska rezzenéstelen arccal csak annyit felelt, hogy a vesszőzésért nem haragszik rá, hiszen a szolgákat el kell verni, nehogy elkanászodjanak. „Ha hallana most téged Viktorija Jevgenyevna! – nevettem fel gúnyosan. – Olyan agymosást rendezne, hogy még!” „De hát hall!” – volt az ésszerű válasz, és erre már nem volt mit mondanom.

De amikor Aljoska egy tehénre kért tőlem pénzt, határozottan elutasítottam. „Az meg minek? Mi végett? Hiszen szemben ott lakik Aglaja, a tejesasszony, tőle szoktunk vásárolni!” „De hát az idegen tej, idegen tehéntől – kiáltott fel Aljoska –, ez meg a miénk lenne a miénktől! Hatalmas különbség!” De hajthatatlan maradtam. Már csak egy tehén hiányzott a teljes boldogsághoz. Van már nekünk Uragan, meg egy csapat tyúk a Harald nevű kakas vezetésével (minek is meséltem a fiúnak a fővárosi megpróbáltatásaimról!), és magától értetődő módon Kosztya, a szívbéli jóbarát!

–  Na, viszontlátásra! – mondta a szívbéli jóbarát Kosztya, határozott mozdulatokkal belefúrta tenyerét a levegőbe. Abban a pillanatban egy magas, felül kerek ajtó kezdett csillogni előtte ezüstös fénnyel. Illő módon meghajolva a Fénypárti meglökte az ajtót, és eltűnt.

Majd biztos gyalog fog Zsuravinóba menni, főleg ebben a zimankóban! Már rég kialakított onnan egy Kaput hozzánk. Pedig csak második szintű! Meggyőződésem, hogy a grófnő segített neki.

–  Nos, testvér – kezdtem, miután végeztem a disznócsontból főzött borsccsal. – Úgy néz ki a dolog, hogy van kettőnk számára egy feladat. Hívatott ma engem Januarij Apollonovics, egykori Ivan Szavvics gróf, és érdekes dolgokat mesélt. Rövidre fogva, holnap mi ketten elmegyünk Zsuravinóba, ott lesz a mi grófunk és a ti grófnőtök, és majd elmondják a részleteket, meg hogy mit is várnak tőlünk. Ezért aztán most nem is magyarázom el, holnap úgyis majd megtudsz mindent. Egy dolgot viszont mondanék – muszáj lesz a környező kormányzóságokba is elutazni, és úgy gondolom, hogy nem kevesebb mint egy hónapot fog ez igénybe venni. Úgyhogy döntsd el, kire hagyjuk a háztartást, ki fogja majd etetni a kutyát meg a tyúkokat!

–  Mit kell ezen eldönteni? – lepődött meg Aljoska. – Megkérem Glafira nénit, örömmel segít. Akad-e számára egy ötvenkopekes?

–  Miért nem egy rubel?

–  Egy rubel az sok! – vágott vissza a fiú. – Erre elég ötven kopek is!

–  Milyen fukar vagy! – nevettem fel. – Pedig Fénypárti.

–  Nem fukar vagyok! – jött a válasz. – Csak takarékos.