10.

A NYIKOLSZKIJON álló kocsma középszerű létesítmény volt. Javarészt kispolgárok látogatták – mesteremberek, intézők, kisebb kereskedők, nyugalmazott katonák. De nem zavarták el innen a parasztokat sem, ha betértek felhajtani egy pohár kenyérbort, és a felsőbb körökből valók is gyakran benéztek. Igaz, az elegáns vendégek számára itt van egy külön tiszta helyiség. A falakon gobelinek lógnak, a padlót alaposan felmosták, és hogy jó illat legyen, valami füvek főzetét fröcskölték szét. A sült hagyma szagát legalábbis semlegesíti.

Tyerentyij Lvovics és én egy külön asztalnál ültünk, a felszolgáló épp most hozta ki a sűrű, marhahússal főzött borscsot, aztán majd megkapjuk a báránybordát is kásával, meg a fokhagymával marinált kecsegét, ha pedig megbirkózunk vele, akkor még a malacpecsenyét is elrágcsáljuk. Voltak persze hideg harapnivalók is – savanyított gomba, káposzta, hordós uborka... lehet, hogy nem olyan jó, mint Praszkovja Mihajlovnáé, de az én ízlésemnek megfelel. És magától értetődően egy kancsó vodka tormahéj- és ribizlirügy-ágyon. Jéghidegen, párás üvegben.

Jót beszélgettünk a nyugalmazott másodőrnaggyal. Megvitattuk, milyen termésre van kilátás, kibeszéltük a helyi Georgij atyát, a szigorú erkölcsöket, amelyeket az iskolaigazgató, Poluektov úr vezetett be (Tyerentyij Lvovics támogatta), és Jablonszkaja grófnő kihívó magatartását (Tyerentyij Lvovics elítélte). Minden érdekesnek bizonyult az ide érkező moszkvai birtokos, Pavel Ivanovics Utocskin számára, aki a régi fővárosból az újba utazott, hogy megboldogult nagynénikéje utáni örökségét átvegye – egy házat, egy fogatot, félszáz szolgát és némi papírpénzt. Tyerentyij Lvovics pedig nagyon szívesen tájékoztatta új ismerősét a tveri szokásokról. Megesik az ilyen – Fortuna összehoz egy utazóval egy órára, kettőre, és valami megmagyarázhatatlan szimpátia alakul ki iránta. Pavel Ivanovics jól értett ahhoz, hogy ezt a szimpátiát kivívja.

Pavel Ivanovics – a kövér, széles képű, régimódi parókát viselő férfi – én voltam. A külsőt a bácsikám rakta rám, nem merte rám, a tapasztalatlanra bízni.

–  Ebben nem szabad hibázni! – sulykolta belém, miközben mutatóujjával a szablya ejtette sebet dörzsölte. – Mindent végig kell gondolni, mindennek passzolnia kell: az arcnak, a testalkatnak, a hangank, a járásnak és a szagoknak. Nem engedhetjük meg a legapróbb hibát sem. Ez az ostoba Tyerentyij persze úgysem fog gyanút, de mi van, ha a közelben egy Másféle van? Még az sem számít, Setét-e vagy Fénypárti. Ezért nem szabad, hogy bármi is eltérjen, és nem megengedett egy csipetnyi mágia sem. Azt se feledd, hogy nemcsak a Másfélék veszélyesek, hanem az egyszerű emberek is, ha jó megfigyelők vagy érzékenyek! Semmiképp sem engedhetjük meg, hogy elinduljon valami szóbeszéd, hogy milyen fura volt ez az Utocskin úr. Nem, Andrjusa, Utocskin úr a lehető leghétköznapibb kell hogy legyen. Sőt, valódi.

Itt arra gondolt, hogy egy ilyen korú és ilyen külsejű földbirtokos, egy hetedik szintű Setét Másféle igenis létezett Moszkvában, és adósa volt bácsikámnak. Így ha valaki le akarná ellenőrizni, akkor szívesen megerősítik: igen, létezik ilyen, és a fővárosi nagynéni még arra is rákényszerítette, hogy tisztelje őt. Csak az még januárban történt, meg hát az örökség is alig tett ki négyszázhúsz rubelt, de ezeket a részleteket aligha fogja bárki boncolgatni.

Amikor megettük a borscsot, és felhörpintettük a vodkát, amikor kellő csodálattal adóztunk a legízletesebb, zöldségekkel egybesütött bárányhúsnak, majd azt is leöblítettük egy kis vodkával, amikor kihozták nekünk a tejfölös dinsztelt kárászt, akkor Pavel Ivanovics hátradőlt a disznóbőrrel bevont szék támlájára, és ábrándosan ezt mondta:

–  De jó... a gyomrom maga a Mennyország. Nem igaz, Tyerentyij? Tudod, mit? Ne játsszunk egyet? Egészen kicsiben. Mondjuk, kopekes alapon. Melyik játékot szereted a legjobban? Whist? Biliárd?

Tudta, tudta ez az hivatalnok, milyen húrokat pendítsen meg a másodőrnagy lelkében! A vodka kártya nélkül – pénzpocsékolás. Még akkor is, ha ez egy véletlen ismerős pénze.

Rögtön kértünk egy bontatlan paklit.

–  Ne siess! – erősködött előző nap bácsikám. – Hagyd, hogy megérjen! És Fortunának a játék során néhányszor meg kell fordulnia. Ne javasolj visszavágót sem, inkább szabadkozz... nem túlzottan, csak úgy, a látszat kedvéért! Hadd tegye meg ő az első lépéseket... hogy a nézők is megbizonyosodjanak. Ne feledd, most ez nehezebb lesz, mint amikor az örökségedet játszottad el! Ott még segítettem, itt viszont csak magadra számíthatsz.

Rá akartam szólni, hogy ne oktasson, de sikerült féken tartani a nyelvemet.

A paklit Tyerentyij Lvovics keverte meg, ujjai gyorsan mozogtak, a vodka még nem kezdett el hatni. Úgy látszik, tapasztalt játékos... igaz, nem szerencsés.

Tényleg kopekes alapon kezdtük, és ezt az egy rézpénzt gyorsan el is nyertem a másodőrnagytól. Aki, mellesleg, ugyanolyan gyorsan vissza is nyerte. Ezután emeltük a tétet, mindketten egy-egy tízkopekest tettünk fel. Az enyémet gyorsan el is vesztettem.

–  Nos, Tyerentyij, úgy tűnik, kártyában te vagy a mester – nevetett fel Utocskin úr. – Csak nehogy a nadrágomat is elnyerd! De ha mégis megesne ez, ne akard azonnal behajtani rajtam a nyereményedet, nekem még el kell jutnom Pétervárra. De visszafele behozom, nagynéném örökségével együtt. És írok neked egy váltót! Elvégre ez a rendje! Egy igazi nemesember kifizeti a tartozásait, bár a törvény nem kényszeríti rá.

A tétek egyre csak nőttek, a kancsó lassan kiürült, de csak nagyon lassan – erre odafigyeltem. Tyerentyij Lvovicsnak nem szabad idő előtt lerészegednie, meg utána is inkább csak kapatosnak tűnjön. Ne menjen híre annak, hogy nem volt magánál. De mennyire, hogy magánál volt, de mennyire!

–  Komoly dolog ez, Andrjusa. – Bácsikám hangjában tegnap őszinte aggodalom hallatszott. – Lehet, hogy feleslegesen nyugtalankodom, de inkább legyünk óvatosak! Ezért inkább ne használj semmiféle varázslatot! Senki sem érezheti meg a Homály akár legkisebb ingadozását sem. Dolgozni pedig kizárólag varázstárgyakkal fogsz.

Nos, volt ebben ésszerűség. A varázstárgy, más szóval amulett egy olyan tárgy, amelyet előzetesen töltenek fel a mágus erejével. Bárki kezében működik, Másféléknél és egyszerű embereknél egyaránt. Csak egy célra használható fel, arra, amelyikre a kezdettől feltöltötték, ráadásul, ha sokáig nem töltik erővel, akkor le is merülhet, kifulladhat, mint egy palack nyitva hagyott bor. De ami a legfontosabb: a varázstárgy működését szinte lehetetlen észrevenni. A mágiát érezni szoktuk a Homály ingadozásából, ahonnan a Másféle az erőt meríti, de itt semmi sem ingadozik, már rég kibillent, majd nyugalmi állapotba került, most pedig a varázstárgy lassan bocsátja ki az energiát, és csak különleges, eléggé kifinomult varázslattal lehet felfedezni. Azt is csak akkor, ha előre tudod, hogy meg akarod találni. De hogy véletlenül észrevedd, olyan nincs.

–  Akkor is aggasztó – ismerte el bácsikám. – Nagyon nem tetszik nekem a múltkori nyírfaligetes kalandod. Úgy tűnik, a grófnő megkülönböztetett figyelemmel kísér, ha még egy saját emberét is küldte a védelmedre. És nem is akárkit, hanem egy második szintű mágust...

–  Olyan fiatal, és már második szintű? – nevettem fel gunyorosan.

–  Lehet, hogy még az elsőig is eljut – hökkentett meg bácsikám. – Meglepően tehetséges fiú. Irigykedem, hogy nem én találtam rá. Tudod, az ilyen fiúk nem teremnek minden bokorban. Igaz, pont ez a Kosztya fiú nem is a bokorban termett. Koldus volt, el tudod képzelni? Állami jobbágy volt... a házuk leégett... a szülei megfulladtak a füstben... csak a nagyapja maradt életben... a kisfiú akkor a hetedik évében járt, és szerencséje volt – a keresztapjánál aludt akkor éjjel. Így aztán útnak indultak ők ketten a nagyapjával koldulni...

–  Szökevények? – pontosítottam.

–  A törvény szerint igen – erősítette meg bácsikám. – Csak senki sem üldözte őket. Gondolj bele, kinek van rájuk szüksége! Egy kisfiú meg egy rozoga öreg! A lényeg, hogy eltelt három év, az öreg meghalt, ilyen sorscsapás történt. Karácsony környékén, Torzsok közelében, az országúton. A kisfiú átölelte az öreg testét, együtt akart vele megfagyni. Ennyire hatalmába kerítette a kétségbeesés! Ej, ha ott lehettem volna abban a percben! Azonnal megparancsoltam volna neki, hogy emelje fel az árnyékát, behúztam volna a Homályba, és most lenne egy első szintű mágus az Őrségünkben! De máshogy alakult. A grófnőnek akadt útjába, arra hajtott épp, hogy leellenőrizze egy távoli birtokát, Kolivanovot... A lényeg, hogy felszedték a fiút, felmelegítették, megetették, megnyugtatták... és felvette Viktorija Jevgenyevna az iskolájába. És amikor Kosztya lelke is kiolvadt, és újra visszatért belé az életkedv – akkor rendezett neki egy felszentelést. Az Őrségnél van tizennégy éves kora óta, kitűnő tanuló... de ami a legfontosabb, úgy nevelték, mint egy igazi Fénypártit. Vedd észre, hogy a medvét lelőtte, de az embereket nem bántotta, direkt a fejük fölé lőtt. Nem vagyok benne biztos, hogy maga a grófnő abban a helyzetben ilyen jószívűen járt volna el. Lehet, hogy nem pusztította volna el őket, de egy kemény varázslatot nem sajnált volna. Forróvérű asszony, lengyel gyökerei vannak...

–  Honnan ismeri ezt a történetet ennyire részletesen? – lepődtem meg.

–  Ej, Andrjusa – nevette el magát bácsikám –, ez itt nem Pétervár. Tver apró város, kevés itt a Másféle, egymásra vagyunk utalva, Setétek is, Fénypártiak is. Persze vannak villongások, de egy igazán kiadós összecsapásra már rég nem került sor. Ezt a történetet maga Viktorija Jevgenyevna mesélte el, egy sakkparti közben. Egyébként elég gyengén sakkozik... még nálad is rosszabbul – eresztett el egy csípős megjegyzést az én irányomba. – De ez sakk, a való életben viszont ravasz egy öregasszony... Ezért is aggaszt engem az, hogy ennyire törődik veled. Biztos, hogy ez nem puszta nemeslelkűség... Kosztyenyka persze elhiszi ezt... de ha tudomása lenne a grófnő ravaszságairól... Ami azt illeti, téged alaposan leellenőriztelek, amint reggel eljöttél a jelentéseddel. Nem találtam követő varázslat nyomát... ugyan mindketten Hatalmasak vagyunk, nem tudni, melyikünk az erősebb. Lehet, hogy rád akasztott valami olyat, ami még számomra is hozzáférhetetlen...

–  És ha ez a helyzet, akkor mi a teendő? – fintorodtam el. Nagyon nem örültem volna, ha az öregasszony „kalapjában” lettem volna, ahogy Harald nevezte ezt. Ha ez megesik, az azt jelenti, hogy bármelyik pillanatban megleshet engem? Akkor is, amikor a Homályba ugrok, meg akkor is, amikor kigombolt nadrággal ülök az árnyékszéken, és akkor is, amikor egy tüzes helyi menyecskével gyűröm a lepedőt?

–  Mi lenne a teendő? Élni kell – felelte egyszerűen bácsikám. – Ha az ellenfelednek határtalan az ereje, és te soha nem birkóznál meg vele, akkor verd ki a fejedből, és éld a mindennapi életet! Ott, ahol nem vagy képes semmire, ne is akarj semmit! És ez nem is olyan nehéz. Megszokod majd. Emlékezz vissza a régi időkre, amikor még hétköznapi ember voltál, és hittél az Úrban! Tudtad, hogy minden másodpercben figyel téged... és? Kevesebbet huncutkodtál?

–  Még az is lehet, hogy kevesebbet – ellenkeztem komoran. – Meg különben is, Ő az Úr, Ő irgalmas, megbocsát... ha időben megbánjuk bűneinket... Ez itt viszont a grófnő. Olyan mint a sünt a farkashoz hasonlítani...

–  Irgalmas, de igazságos – emlékeztetett Janyik bácsi. – Meg is büntet, de még hogy! Legalábbis így hitted, nem?

–  Hittem. – Kénytelen voltam egyetérteni. – Maga meg, bácsikám, most már egyáltalán nem hisz? Ott, a fővárosban sokan közülünk imádkoztak Istenhez... Vikentyij, Marfa Szemjonovna... Hiszen Másfélék, és ugyanúgy részt vettek a képzésen, mint én. Ugyanazt mondták nekik is józan ész fantazmagóriáiról, mint nekem. És ők mégis hisznek!

–  Vannak olyan dolgok, Andrjusa, amelyekbe nem kell túl mélyre ásni – komorodott el bácsikám. – Mert az igazságot sem fogod megtalálni, de az életedet is tönkreteszed. Ezért aztán térjünk vissza az elejére... azaz a mi páratlan Viktorija Jevgenyevnánkhoz! Induljunk ki abból, hogy egyelőre nincs rajtad tőle származó varázslat. Egyelőre... Mindennap ellenőrizni fogjuk, és figyeljük, hogy ne hagyjunk nyomokat... Ezért addig, amíg Aljoska nem kerül be a mi Őrségünkbe, kevesebbet varázsolj! Varázstárgyakkal ellátlak, bőséges készletet gyűjtöttünk össze...

Egy ilyen volt most belevarrva a mellényembe. Pontosabb egy ezek közül. Egy rongyos kártyalap, egy pikk dáma, amelyet számos helyen tűvel szúrtak át. Ennek a dámának a segítségével bármelyik partit irányíthattam úgy, hogy nyerjek vagy veszítsek. Csak magamban ki kellett mondani a „győzelem” és a „vereség” szavakat. A „győzelem” szó kimondásától kissé tartottam: és ha van valami mágikus kapcsolat a grófnő és köztem, meghallja a szavam, és varázsszemmel pillant rám? Nem mintha komolyan hittem volna ezt, de minden alkalommal, amikor a győzelmet szólítottam, a szívem hevesen vert.

Közben nőttek a tétek, ráadásul érezhetően. A másodőrnagy lázba jött, a szenvedély úrrá lett az eszén, és többé már nem a haszonra és a veszteségre gondolt, hanem csak magára a játékra. Nagyon szerette volna nyakon csípni Fortunát...

Már nem tízkopekesre ment a játék, nem is rubelre, hanem arany dukátra. És természetes, hogy Tyerentyij Lvoviccsal folytatott játékunkat a környezetünk nem hagyta figyelmen kívül, hiszen nem egyedül voltunk a teremben. Előbb a Nyikolszkijon található rendőrségi osztály írnoka kezdett érdeklődni, aztán elkezdett körülöttünk sürgölődni az elszegényedett Noszikov birtokos... nagyon mérges a másodőrnagyra, hogy a maszlenyica idején elnyert tőle negyven rubelt... és ez kiváló! Egy olyan szemtanú, aki ellenséges érzéseket táplál Szkugyelnyikov úrral szemben, nagyon hasznos tud lenni. Amellett fog kardoskodni, hogy a játék tisztességesen zajlott, ennél tisztességesebben már nem is lehetett volna.

A játék egyelőre változó szerencsét hozott. Először Tyerentyij Lvovics vesztett el kétszáz rubelt a javamra, aztán visszanyert egy kicsivel többet, és most a lovait akarta feltenni. De nem hagytam.

–  Semmiféle ingó vagy ingatlan vagyon ne legyen a tét! – figyelmeztetett bácsikám. – Az ilyet majd könnyebb lesz a bíróságon megvitatni, és bebizonyítani, hogy ez volt a játék tétje. Csak pénz jöhet szóba! Csak a névre szóló váltó! Ráadásul a vagyonának értékét Tyerentyij csak megsaccolni tudja, és mindenképp túlzásba fog esni. Ismerem a fajtáját! Aztán annál kilátástalanabb lesz majd a tartozása.

Ezek után, hogy kicsi izgalmat vigyek a játékba, hagytam elúszni a pétervári nagynéni örökségének egy részét. Vissza akartam nyerni, ezért feltettem a szolgáit – és elvesztettem. Igazi nemesember lévén rögtön kiállítottam Szkugyelnyikov úrnak egy váltót. Ezután hirtelen rám mosolygott a szerencse, és a váltót ünnepélyesen széttéptük. Tovább is kedvezett nekem a szerencse – amikor a másodőrnagy az egész Belij Kljucs nevű birtokát tette fel. Igaz, Belij Kljucs hamarosan visszatért a tulajdonosához... de sajnos nem sokáig. Fortuna, aki eddig ott kellette magát, mint egy utcalány, végül úgy tett, mint az imént említett lány, ha nem kapja meg a beígért fizetséget.

Tyerenytij Lvovics mindent eljátszott. Mindent. A veszteség kolosszális volt... egy hóhér pallosához hasonlított, amely elválasztja a bűnöző fejét a testétől. Pedig nemegyszer figyelmeztette Pavel Ivanovics: esetleg ideje lenne abbahagyni. Ne álljunk meg most? Az írnok és Noszikov úr is szemtanúi voltak ennek, meg az adóhivatalnok Matvej Antonovics Szamarcev is (annak a Katyenykának az apukája, akivel a grófnő bálján táncoltam), és a nagyra nőtt iskolás, Polovnyikov (akit a kocsmában tartózkodása miatt még az iskolából is ki kellene rúgni... remélem, hogy az intézet szigorú vezetője, Poluektov úr megteszi a megfelelő intézkedéseket).

De akárhogy is próbálta visszatartani Tyerentyij Lvovicsot új ismerőse, Pavel Ivanovics, a vágy, hogy visszanyerje a pénzét, erősebbnek bizonyult. Amikor a treff királyomat az ő szánalmas bubijára tettem, pár pillanatig csak pislogott, és nem hitte el, ami történt.

–  Nos, a játék, az játék – sóhajtott Pavel Ivanovics. – Remélem, Tyerentyij, igazi nemesemberhez méltóan fogsz cselekedni.

És az őrjöngésbe kergetett igazi nemesember kiállított nekem egy váltót. Nyilvánvaló, hogy ezen az iraton szó sem esett kártyajátékról, csupán annyi állt rajta, hogy Szkugyelnyikov úr köteles papírpénz formájában kifizetni Utocskin úrnak azt a nyolcezer-háromszáznegyven rubelt, amelyet egykoron kölcsönkapott tőle. A hitelesség kedvéért megkértem a szemtanúkat, hogy írják alá, amit ők nagy örömmel meg is tettek, kivéve az ifjú Polovnyikovot, aki rájött, hogy jobb, ha ebben a történetben inkább nem bukkan fel.

–  Ideje mennem – kelt fel az asztaltól Pavel Ivanovics. – Mennem kell, hogy még világosban odaérjek Mednijbe a vendégfogadóba. Te meg ne búslakodj, Tyerenytij, a visszaúton benézek, kártyázunk egyet, lehet, hogy visszanyered a vagyonodat. Saját bőrödön megtapasztalhattad, hogy Fortuna hol kegyes az emberhez, hol pedig hátat fordít neki... aztán az is lehet, hogy megint kegyes lesz.

A moszkvai vendég, miután kifizette a felszolgálónak a számlát, a kijárat felé vette az irányt. Nyilvánvalóan nem a saját szekerén utazott – bácsikám és én megszenvedtük volna, hogy ennyi emberre egyszerre vessünk ki bűbájt, és mindenki lássa a nem létező lovakat, kocsist és lakájt. Nem, sokkal ésszerűbb volt, ha Utocskin úr váltott lovakkal teszi meg az utat Moszkvából Pétervárra. Ezért a kocsmánál már egy bérelt kocsi várta, a bőkezűen megfizetett kocsis elindult, és hamarosan csak a kerekek csattogása emlékeztette a tornácra kilépő másodőrnagyot arra, mi is történt.

A hihetőség kedvéért tényleg elutaztam egészen Mednijig, elengedtem a kocsist a vendégfogadónál, aztán megvárva a megfelelő pillanatot, eltűntem a Homályban, ráérősen elsétáltam a már előre kinézett tisztáshoz, ahol bácsikám kinyitotta nekem a Kaput, amely egyenesen az Irodába vezetett. Az út több mint egy órán át tartott, és különösebb élvezettel nem járt. A képzeletem elkalandozott, és azt láttam magam előtt, hogy kártyások hosszú sorában menetelek, akiket Szibériába száműznek örök munkára. Lábamon nehéz bilincs, jobb kezem úgy van hozzáláncolva egy hosszú acélhuzalhoz, mint egykor a rablóké, arcomba belevág a nyirkos őszi szél. Persze az is lehet, hogy tavaszi... rajta, derítsd csak ki, ha közben lent sár, fent meg iszap...

–  Nos, fele munka elvégezve – mondta bácsikám, miután végighallgatta a beszámolómat. – Most várunk pár hetet, hogy semmiféle gyanút ne keltsünk. És kicsit megfigyeljük ezt a Szkugyelnyikovékat is. Nehogy valami butaságot csináljanak...