7.

AMINT belemelegedtem a játékba – tényleg érdekesnek bizonyult –, abba is kellett hagyni. A vámpírlány ugyanis felkelt, és lassan a szobaajtó felé indult.

Irány a második réteg! – adta ki a parancsot Aljoska, és én engedelmeskedtem, nem kértem magyarázatot. De azonnal megértettem, miért volt erre szükség: a vámpírlány nem kezdte mágikus módon eltologatni a reteszeket, hanem egyszerűen lejött a Homály első rétegébe, és átlépett az ajtón. Ha nem lettünk volna mélyebben – sor került volna az idő előtti találkozóra.

Mindez csak néhány másodpercet vett igénybe. Amikor a vámpírlány már odabent volt a fűtött szobában, visszatért az emberek világába, és figyelmesen körülnézett.

Sokan voltak bent, és mindenki aludt. Nyolc ember – az asszony (a lélekvirágában ott volt a név – Klavgyija), Geraszim, a férje, az öreg Jevdokija, Geraszim anyja, Geraszim nővére, Natalja, és négy gyerek, akiknek a lélekvirágát különösebben nem is néztem meg – csak azt vettem észre, hogy a legidősebb lányka tizenkét éves, a legkisebb fiú pedig három.

A vámpírlány álldogált egy kicsit, nézelődött, és magabiztosan a széles padon összegömbölyödve alvó kisfiú felé vette az irányt. A sötét természetesen nem gátolta semmiben. És persze minket sem.

Na most! – mondta rekedten Aljoska. – Na most elkezdődik!

És valóban, a kisfiú fölé magasodva Dasa átváltozott. Az orcái beestek, szemében lila szikrák gyúltak, felső állkapcsából hosszú, vékony szemfogak nőttek ki, amelyek leginkább német ceruzákra hasonlítottak, amelyekkel bácsikám imádott írni, a lúdtollak fölé helyezve őket kényelmi szempontból.

–  Megállj! – ugrott ki a Homályból Aljoska, és a vámpírra a „Hideg vas” varázslatot dobta: köznapi nyelven szólva kezére és lábára bilincset. Időközben mélyebb álmot bocsátottam a kunyhó lakóira – nézőkre most egyáltalán nem volt szükségünk.

A vámpírlány jobbra rántotta magát, aztán balra, de az erejéből nem futotta arra, hogy kiszabadítsa a végtagjait. Itt legalább harmadik szintre lenne szükség, de még az is lehet, hogy másodikra.

–  Menj befelé a Homályba! – utasította újra Aljoska. – Nem vagyok érthető?

–  H-hova? – jött zavarba a lány. – Hova menjek? Te meg ki vagy? És miért?

–  Mi az, még a szót sem ismered? – nevetett fel a fiú. – Nos, akkor oda, ahova azért mentél, hogy az ajtón átjuss.

–  Aaa... – értette meg végre Dasa – a szürkületre gondolsz? Akkor miért nem ezt mondtad rögtön?

A Homályban csak egy dolog változott meg a lányban – eltűntek a rongyos ruhák, és már semmi sem fedte el a szépségét.

A vámpír szépséget, emlékeztettem magam. Már csak az hiányzik, hogy gyönyörködjek benne. Hiszen ha nevén nevezem, előttem egy hulla áll. Amely ugyan jár, szavakat mond ki, még gondolkodik is – de amelyben nincs több élet, mint egy sámliban.

Ennek ellenére, hiába minden igyekezet, a szemem a csípőjére tapadt, és onnan kissé felfelé vándorolt – és nagyon nehéz volt levenni onnan a tekintetem. Itt, a Homályban nem voltak színek (a kék moha szánalmas kinövéseit nem számoljuk), de Dasa még a szürke árnyalataiban is mély benyomást keltett. Feszes keblek, hatalmas szemek, kissé duzzadt ajkak... Az emlék, hogy mi is rejlik valójában ezek mögött az ajkak mögött, segített nekem visszatérni a helyes kerékvágásba.

Ránéztem Aljoskára – és megértettem, hogy neki még nehezebb volt. Lehet, hogy most először látja a másik nem képviselőjét ennyire alapos részleteiben. Nagy valószínűséggel így van – szaggatott légzéséből, görcsösen összeszorított ujjaiból, feszült testtartásából ez következik.

–  Nos, Fénypárti! – csaptam a hátára. – Gyerünk, csináld, ahogy tanították neked!

A fiú bólintott, és a lába elé meredt. Aztán halkan megkérdezte:

–  Tényleg Darja a neved?

–  Tényleg – felelte a vámpírlány. – És ti kik vagytok?

–  Mi Másfélék vagyunk – sóhajtott Aljoska. – Vagy még soha nem hallottál erről? Teljesen sötét vagy?

–  Ne feledd – emlékeztettem –, hogy a „Becsületszó” varázslatot a vámpírokra másképp kell kivetni. Nem úgy, mint az emberekre. Az erőkupakot nem a fejére teszed, hanem a szívér... pontosabban oda, ahol a szíve volt. És az aurát nincs értelme megvilágítani...

–  Tisztában vagyok vele! – hessegetett el a fiú. – Ezt is tanultuk!

Meg kell mondani, hogy csak tessék-lássék tanulták. Különben nem pazarolt volna el ennyi erőt. Igaz, ez nem az ő bűne, és még csak nem is a tanáráé – egyiküknek sem volt lehetősége gyakorolni. Viszont Péterváron Harald az alsóbbrendű Setéteket, akik hibát vétettek, arra kényszerítette, hogy szemléltetőeszközként szolgáljanak az újoncok számára! Az alsóbbrendűket egyáltalán nem kímélte, kegyetlen szigorral bánt velük, az alakváltókra mágikus akadályokat aggatott, amitől azok nem tudtak teliholdnál a fejükön átbucskázni, és ettől rettentes kínokat éltek át, a vámpírokat meg erőszakkal itatta kellő arányban felhígított borral – számukra ez olyan, mint egy embernek a marólúg. Tanulmányaim első hónapjai során alkalmam volt vámpírokon és alakváltókon gyakorolni, meg gyengébb boszorkányokon is.

„Egyébként – magyarázta Alekszander Kuzmics –, úgy száz évvel ezelőtt német területeken az inkvizítorok között nem kevés Setét létezett. Itt most az emberi inkvizícióra gondolok, nem a mi Másfélénkre. Nos, ők, ezek a Setétek azért kapták el és kínozták meg a boszorkányokat, hogy ily módon tökéletesítsék a mágikus képességeiket. Gyakorolni az alsóbbrendűeken, hogy feljussanak a Felsők közé.”

Haraldhoz képest Janyik bácsi igazi emberkedvelő volt... pontosabban Másféle-kedvelő, természetesen. A vétkező boszorkát megvesszőztette, a bűnt elkövető vámpírtól hosszú időre megvonta az emberi vért, de többre nem terjedt ki a fantáziája.

Egybként, Dasa vámpírlány könnyen megadta magát. Túlságosan gyengének bizonyult, és olyan nagyon okos sem volt.

A tizenkilencet töltötte, szeptemberig a Moszkvai kormányzóság egyik városában, Dmitrovban éldegélt, a kispolgári réteghez tartozott, apja mészáros volt... és úgy alakult, hogy a lány fülig beleszeretett egy házaló kereskedőbe. „Azt mondta, hogy egészen Jekatyerinburgból hozza az áruját, és milyen csodás a portékája: kristály gyöngysorok, színes kis kövek, különféle mintájú cérnák. És ő maga meg még csodálatosabb: a haja színe, mint a varjú szárnya, gyűrűbe csavarodik, szeme meg, mint két szőlőszem.”

A szerelem egy héten át dúlt, amíg a házalónak úgy-ahogy ment az üzlet a vásárban. Éjszakánként a szalmakazalban találkoztak a mészárszék mellett, Vaszenyka házalónak valahogy sikerült bejutni szerelme tárgyához anélkül, hogy felverte volna a kutyákat, és a népes mészároscsalád egyik tagja, valamint a nem kevésbé népes szomszédság sem vette őt észre. „Nagyon halkan tudott járni... a lába alatt nem nyikorgott semmi!” És micsoda szerető volt! Szenvedélyes és gyengéd, milyen kedvesen csókolt a nyakától kezdve egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve! Reggelente Darja boldogan és erőtlenül ébredt. „Árnyéka vagy önmagadnak – aggódott anyuskája, Aglaja Nyilovna –, tán összeszedtél valami nyavalyát? El kéne vinni téged a faluba Polzucsiha anyóhoz.”

Egy szó, mint száz, ez az alávaló Vaszenyka kiitta a lányt majdnem fenékig, búcsúzóul pedig egy pazar ajándékot adott neki. Na nem olyat, amilyennel a házalók általában megajándékoznak egy lányt. Másféle ajándék volt az. „Megcsókolt engem, de nagyon-nagyon erősen, még a világ is elsötétült előttem, az eszméletemet is elvesztettem, másnap meg úgy ébredtem, hogy rosszul vagyok... anyuskám meg az ágyam alatt zokog.”

Vaszenyka, miután vámpírharapással ajándékozta meg a lányt, eltűnt, mint a kámfor, Dasa pedig egyre csak kornyadozott, nem bírt már felkelni, rázta a hideg – bármennyire is felfűtötték a kályhát, aztán meg is vakult... és a szent kereszt felmagasztalásának ünnepe után meg is halt. A halála előtti napokra egyébként szinte nem is emlékszik. Most is csak azért tudta felidézni a múltat, mert Aljoska a „Becsületszó” nyomása alatt tartotta – a lány számára ezek csupán homályos emlékek voltak a Másfélévé válás előtti életből.

Dasa harmadnapra kelt fel a sírból, ahogy annak lennie is kell, és egyáltalán nem értette, ki is ő most valójában, és mi történik vele, hogyan került egy esős éjszaka a Mindenszentek-temetőbe. Aztán úrrá lett rajta az éhség. Első áldozata egy kóbor kutya volt... de hamar eljutott az emberekig is.

Dmitrovban nincs saját Őrség, jutott eszembe. Amikor valami komolyabb történik, az őrségbeliek Moszkvából érkeznek, és úgy tűnik, hogy néhány koldus, akiknek a vérét vették, nem vívták ki a figyelmet. Amúgy sokáig nem maradhatott így, és Dasa még a maga kis vámpíragyával is tudta... pontosabban kiszimatolta. Ezért inkább elhagyta az otthonát, és elindult vadászni. A Moszkvai kormányzóság, Jaroszlavi, Vologodi, aztán meg az itteni, Novgorodi... október óta sokfelé megfordult. Az éhség egyre tovább, egyre erősebben kínozta, és a zsákmány egyre rövidebb ideig tartott ki. Miután jóllakott emberi vérrel, fedezéket keresett, és ott kialudta magát... igaz, álomnak nem igazán nevezhető ez a vámpír-megdermedés. Számára a különbség ébrenlét és álom között mindössze annyiban merült ki, hogy álmában kellemes jóllakottságot érzett.

A vámpírész arra sarkallta, hogy kerülje a nagyobb városokat és túlságosan apró falvakat. Ő maga aligha tudta volna megmagyarázni, mitől van ez így, de mi Aljoskával megértettük: a nagy városban ugyan több az étel, de nagyobb a veszély is – elkaphat akár az Éjjeli Őrség, akár ésszerűen gondolkodó emberek is nyárfa karókkal a kezükben. Egy Felsőbb vámpír számára ezek a népi bölcsek természetesen nem veszélyesek, ám a vad újoncokat elintézhetik saját erőből. Egy kis faluban pedig mindenki, akinek ittak a véréből, feltűnést keltett volna, híre ment volna a környéken, és a szóbeszéd előbb vagy utóbb elért volna az Őrségekig. A nagyobb falvak a legmegfelelőbbek – mint Pusztoska például. Itt nincsenek Másfélék, viszont elég sok ember lakja, és ezért kicsi az esélye annak, hogy a muzsikok megvaduljanak, és igazi hajtóvadászatot indítsanak, amelynek aztán áldozatul eshet. Nem, egy ehhez hasonló faluban mindenki inkább a saját kunyhójában reszket a félelemtől, és közben abban reménykedik, hogy őt messze elkerüli a baj.

A vámpírlány nappal az erdőben aludt, egy medve barlangjában. A medvét, magától értetődő módon, el kellett onnan kergetni, de ez még a leggyengébb vámpírnak sem túl nagy feladat. Ez az, amiben minden alsóbbrendű erős – az állatokra gyakorolt hatás. Ki tudnak váltani belőlük minden ok nélküli rettegést, vagy ok nélküli szeretetet anélkül, hogy alig használnának el a mágikus erejükből.

Éjszakánként vadászni járt. Nem mindig sikerrel – a legtöbb esetben az ijedt falubeliek egyszerűen nem nyitottak neki ajtót, véletlen járókelők nemigen akadtak errefelé. Viszont háromszor nagyon is kedvezett neki a szerencse. Népes családokra bukkant.

Érdekes, hogy Dasa fejében meg sem fordult, hogy áldozatait életben hagyja. Egy okos vámpír nem gyilkol ok nélkül, hanem annyi vért vesz el az embertől, hogy az ne szenvedje meg nagyon. Aztán kitörli az emlékezetét. Inkább százszor egy kupicával, mint egyszer egy vödörrel. De így csak az okos vámpír tesz, ez viszont itt Dasa.

–  Igen, a történet nagyon megindító – jegyeztem meg, amikor Aljoska kihúzott a vámpírlányból minden részletet. – És hogyan tovább? Mi jár a fejedben, Fénypárti?

–  Mi járna? – felelte komoran, miközben igyekezett nem bámulni Dasa bájait, de mégis oda-odatévedt a tekintete. – Szemtanúi voltunk a Megállapodás megszegésének, engedély nélküli gyilkosság. El kell intézni, és kész!

–  De nagyon harcias vagy! – Nem akartam ugratni, csak ez a makacsság nagyon idegesített. – Közelítsd meg a dolgot a másik oldalról! A lánynak fogalma sincs a Másfélékről... még azzal sincs tisztában, hogy vámpírrá változott, a Megállapodásról meg főleg nem is hallott. Hogy lehetne megszegni azt, amiről nem is tudsz? Ha valakit el kell ítélni, az Vaszenyka. Könnyen meglehet, volt engedélye arra, hogy a mi Dasánk vérét szívja, de ha már úgy döntött, hogy vámpírrá változtatja, kötelessége lett volna tájékoztatni erről a Nappali Őrséget, mert azok összeszedték volna a lányt. De Vaszenykát közel s távol nem látni, csak ez a szerencsétlen maradt. Vele mihez kezdjünk most?

–  Mit javasol? – Aljoska hangja komoran csengett, jóval komorabban, mint eddig.

–  Hadd jegyezzem meg, hogy mindketten idegen földön tartózkodunk. Ez itt a Novgorodi kormányzóság, és csak a novgorodi Őrségnek áll jogában eldönteni, hogy járjanak el a lány ügyében. Ha önbíráskodunk, megszegünk minden szabályt! Igazából, ésszerűen gondolkodva, mindkettőt ki kellene hívni – a Novgorodi Nappali és az Éjszakai Őrséget is. Átadni nekik Darját, és erről jegyzőkönyvet készíteni.

–  És mi történne vele ezután? – nyalta meg kiszáradt ajkát Aljoska.

–  Ezután elmagyaráznák neki, mi merre, és meg is büntetnék: vagy ötven évig nem kapna engedélyt. Igyon csak disznó- meg tehénvért. Nem finom, de segít fennmaradni.

Darja feszülten hallgatta a beszélgetésünket, de úgy tűnt, hogy csak keveset ért belőle. Amikor Aljoska levette róla a „Becsületszó” varázslatot, az esze visszatért az előző félig állati állapotába. Viszont nagy valószínűséggel ő is érezte, hogy most dől el a sorsa. A szeme megtelt könnyekkel, vékony ujjaival idegesen babrált, lapockái enyhén remegtek.

–  Ez így is lenne, Andrej Galaktyionovics, ha egyszerűen csak sétálni mentünk volna – ellenkezett Aljoska, miután végighallgatott. – De mi most titkos ügyben járunk itt. Azt az utasítást kaptuk, hogy a novgorodiak elől mindenképp rejtőzködjünk.

–  Ezek szerint el akarod intézni? – érdeklődtem. – Nem sajnálod? Hiszen te magad is látod, micsoda szépség! És lenne szíved szétszórni őt a Homályban? Képes lennél rá?

–  Én őt sajnálom! – biccentett Aljoska az alvó kisfiúra. – És a többieket is. De a lányt cseppet sem. Ő már nem ember. Ahogy először ivott vért, állattá változott. Mint az a medve...

Elhallgatott, arca megfeszült, én pedig eltöprengtem, melyik medvéről van szó – arról, amelyiket Dasa költöztetett ki a barlangjából, vagy arról, amelyik fél évvel ezelőtt a másik Dását megölte.

–  Álmodban vissza fog térni! – Magam sem tudom, miért mondtam ezt. Vele ellentétben én tényleg sajnáltam a lányt. Igen, az efféle sajnálat agyszülemény, természetesen nem kellene nekem, egy harmadik szintű Setét mágusnak megszánnom egy ilyen alacsonyrendű élőhalottat... de ezek a keblek... ezek az orcák... ez a csípő... szűnjön meg létezni? Igen, lehet, hogy így lenne helyes, de egy ilyen igazságtétel olyan, mintha bor helyett ecetet innál.

–  Lehet, hogy visszatér – sóhajtotta Aljoska. – Viszont Viktorija Jevgenyevna is szereti mondogatni: létezik az a szó, hogy muszáj.

–  Meg tudod egyáltalán csinálni? – érdeklődtem. – Vagy csináljam inkább én?

Persze nem akartam a saját kezemmel, de még kevésbé akartam, hogy ez a muszáj később mardossa fiút.

–  Megoldom – jelentette ki. – Gyanítom, aligha nehezebb, mint egy tyúknak a fejét levágni.

–  Ne tegyék ezt velem! – Dasa hirtelen kiabálni kezdett. Nagy valószínűséggel most értette meg, hogy ezek a furcsa emberek – vagy nem is emberek – végre meghozták a döntésüket. Ami rá nézve eléggé kellemetlen volt. – Ne öljenek meg! Kérem! Hiszen még fiatal vagyok! Élni akarok!

És térdre rogyott előttünk.

Meg sem fordult a fejében, hogy ellenálljon, lesújtson ránk az erőáramlatokkal, cafatokra szaggasson, átharapja a torkunkat... igaz, a vámpírok fogai, az alakváltóktól eltérően, erre alkalmatlanok. Úgy látszik, ahogy életében gyengének, másoktól függőnek érezte magát, ugyanúgy maradt élőhalottként is. Igen, egyfelől könyörtelen ragadozó... másfelől viszont bántalmazott gyermek.

–  Meg kell tenni, Dasa! – mondta Aljoska fojtott hangon. – Neked is jobb lesz így... megnyugvást találsz végre, a lelkedet elengedheted az égbe.

Aljoska tett egy lépést hátra, kicsit megrogyasztotta a bal lábát – és hirtelen mindkét kezét előrevetette. A Homályt elborította a fehér láng, amely a tenyeréből lövellt ki. Minden érthető – ez az őserő áramlása. Nem valamiféle varázslat, nem is varázstárgy, hanem a Fény a maga tiszta formájában.

–  Nyugodj békében! Elengedlek! Megvilágosítalak! – A szavak úgy reppentek ki a szájából, mint a tarackból a lövedékek. Felemelkedtek, és onnan meredeken zuhantak Dasára. A lány pedig, akit hatalmába kerített a fényoszlop, sápadni, olvadozni kezdett. Egy szempillantás, és Dasa már nem volt többé.

Abban a pillanatban a fény is kialudt, Aljoska lerogyott a koszos padlóra – itt, a Homályban, a hétköznapi élettel ellentétben poros volt minden –, arcát a tenyerébe temette, és zokogni kezdett. Gyermeki módon, egyáltalán nem zavartatva magát a jelenlétemtől.

Mit tehettem? Egy perccel ezelőtt még a szerencsétlen lányt sajnáltam, most meg a fiút. A fiút, akinek tönkretettem az életét. Akit Másfélévé változtattam. Aki gyilkolt. Most először életében.

Leültem mellé, átkaroltam a vállát, és egy szót sem szóltam. Mit is lehetett volna?

Hogy mennyit ültünk ott, nem tudni: a Homályban másképp telik az idő, mint a valós világban. Aljoska aztán hirtelen felállt, és fentről lenézve rám, teljesen nyugodt hangon ezt mondta:

–  Menjünk már! Pirkadatkor kell indulnunk... jól lenne kicsit aludni. Talán még sikerül is.