12.

PRASZKOVJA Mihajlovna teljesen magába zuhant! Nem is olyan rég, amikor Janyik bácsikámmal meglestük Aljoskát, még ereje teljében volt, meg nem mondta volna senki, hogy ötvennégy éves, a hatalom és magabiztosság érzése áradt belőle. Most meg egy öregasszony lett belőle – ráncok barázdálták az arcát, a szeme fénye megtompult, arcát nem festette a régi pír.

Még jó hogy! Kevesen viselték volna jól Fortuna hasonló harapásait. Először a férj, aki mindenét eljátszotta, aztán egy családi perpatvar, amelynek során Tyerentyij Lvovics gutaütést kapott, és most úgy hever a hálóban, mint egy fatuskó, nyögdécsel, és maga alá végzi a dolgát. És végül a szigorú Muravedov úr, Arkagyij Szaveljevics Rozmiszlov udvari tisztviselője. Alig múlt harminc ez a tisztviselő, de a feje már kopasz volt teljesen, vékony orrán keretes szemüveg, sápadt ajka pedig valószínűleg nem ismeri a mosolyt... szemei a szemüveg alatt, mint két jégdarab: színtelen és unott.

A külsőmön sokáig gondolkoztunk bácsikámmal. Mivel veszélyes lett volna mágiát felhasználni, kizárólag emberi módszereket alkalmazhattunk. Mivel a legegyszerűbb „Alárendelés” varázslatot sem használhatjuk, muszáj a színészkedésben bíznunk. A fővárosból érkező tisztviselőnek ridegnek, könyörtelennek kell lennie, ő testesíti meg a lelketlen törvényt, és nem hagyhat a másodőrnagynénak semmiféle kiskaput. Tehát az álcának tökéletesnek kell lennie, és benne az alakításomnak is.

–  Az lenne ésszerűbb, ha most én magam mennék – jegyezte meg bácsikám –, hiszen itt egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mint Tyerentyijt megkopasztani. Praszkovja makacsabb, és ott van még a női megérzés is, ami pótolja az ész hiányát. De nem megyek. Nem vagy már gyerek, boldogulj magad! Én meg elérhető leszek a Csendes Kapcsolaton keresztül, ha van valami, segítek.

A nappaliban ültünk Praszkovja Mihajlovnával, csészémben hűlt a frissen lefőzött tea, érintetlenül árválkodtak az asztalon az apró kristályedények, amelyekben lekvárt szolgáltak fel – meggyet, szamócát, málnát, áfonyát. Fehéren világítottak a papírok, amelyeket Muravedov úr hozott magával.

–  Kérem, győződjön meg maga is, Szkugyelnyikova asszony – a tisztviselő hangja unott volt –, itt van az adóslevél Pavel Ivanovics Utocskin nevére, amelyet az ön házastársa írt két héttel ezelőtt egy nyilvános helyen, és amelyet szemtanúk hitelesítettek. Ez itt Utocskin úr adóslevele az én pártfogómnak, Arkagyij Szaveljevics grófnak, amely szerint Utocskin úr adósságának rendezése céljából átadja a grófnak a jogot, hogy Tyerentyij Lvovics pénzbeli tartozását behajtsa. Ez a dokumentum is, mint látja, hitelesítve van tiszteletre méltó tanúk aláírásával. Ezen irat alapján Rozmiszlov grófnak törvényesen jogában áll nyolcezer-háromszáznegyven rubelt behajtani papírpénz formájában. Íme, a meghatalmazásom a gróftól, amely igazolja, hogy tisztviselőként nála állok szolgálatban, és az a feladatom, hogy az említett összeget Tyerentyij Lvovicstól behajtsam. Van-e valami kétsége, Szkugyelnyikova asszony, az iratokat illetően? Óhajtja-e megkérdőjelezni az eredetiségüket? A törvény szerint joga van hozzá, de nem ajánlom. A bíróság könnyedén megállapítja majd az eredetiséget, ám a perköltségeket önöknek kell állni. És megjegyzem, a költségek nem elhanyagolhatók...

–  Egyszerű asszony vagyok – Praszkovja Mihajlovna felitatta könnyeit egy batiszt zsebkendővel –, a törvénycsavarás nem az én asztalom. Hát mit tettem, hogy ilyen keserűség ér! – kiáltott fel. – Miért büntetsz engem, Uram?

–  Ezekkel a kérdésekkel, Szkugyelnyikova asszony, forduljon a lelkiatyához – vetette fel a tisztviselő –, én viszont szeretném tudni, hogy Tyerentyij Lvovicsnak szándékában áll-e kifizetni az említett összeget, vagy a gróf kénytelen lesz bírósághoz fordulni, hogy lefoglalhassa minden ingó és ingatlan vagyonát. Újfent felhívnám a figyelmét a perköltségekre.

Bravó, Andrjusa! – suttogta bácsikám a Csendes Kapcsolaton keresztül. – A perköltség jó ötlet. Az öregasszonynál ez nyomós érv.

–  De hiszen tudja – torzult egy Praszkovja Mihajlovna arca –, hogy Tyerentyij Lvovicsnak gutaütése volt, és nincs magánál. Az orvos azt mondja, hogy már csak az Úrban reménykedhetünk...

És válla megrázkódott, szürke arcán könnycseppek gördültek le.

Egy pillanatra még meg is sajnáltam, de azonnal arra gondoltam, hogy ha például a másodőrnagy nyerte volna el Utocskin minden vagyonát, akkor Praszkovja Mihajlovna ugyanolyan keményen kezelte volna az ügyet, mint én most. Ilyenek az emberek – irgalmat kérnek, miközben ők maguk könyörtelenek; kegyelemért fohászkodnak, közben ők maguk senkinek sem kegyelmeznek; könnyeket hullajtanak, de előtte másokat ríkattak meg.

–  A törvény kimondja, hogy az adós halála vagy cselekvőképtelensége esetén a vagyonával történő rendelkezés joga és az adósság kifizetése az örökösökre száll – mondta szárazon Muravedov. – Azaz önre, Praszkovja Mihajlovna. Ön köteles átadni nekem a korábban említett összeget. Nyugta ellenében, közjegyző és tanúk jelenlétében.

–  De honnan szerezzek ennyi pénzt? – Az asszony megint sírva fakadt. – Tyerentyij Lvoviccsal mi szegény emberek vagyunk, nincs semmi megtakarításunk, semmit sem tettünk félre.

–  Engem nem érdekel, mit és mire tettek félre – jelentettem ki. – A megbízóm azt követeli, hogy a fent említett összeg kifizetésre kerüljön folyó év május elsejéig. Ezután a bírósághoz fordul a követelésével. Ami az önök szegénységét illeti, amikor Tyerentyij Lvovics leült kártyázni Utocskin úrral, volt mit feltennie. Két birtok, Belij Kljucs és Szosznovka, egy ház a városban, öt ló, ötvenhárom jobbágy... és mindez az otthonukon kívül. A családi ékszerek meg...

–  A kártyatartozás nem számít! – vágott vissza Praszkovja Mihajlovna, összeszedve magát.

–  Nem számít – bólintott Muravedov úr. – De esik-e akár egy szó is ezekben az iratokban a kártyáról? Az iratok alapján Utocskin kölcsönadta Szkugyelnyikovnak az általunk már oly sokszor emlegetett összeget. Hogy mire kellett neki ez az összeg, arra az iratok nem térnek ki. Mint arra sem, milyen megfontolásból adott neki kölcsön Utocskin. Az iratok szerint Utocskin, aki Rozmiszlovtól vett fel kölcsönt, az ön férjének adóslevelével rendezte tartozását. Újfent nem esik szó kártyáról. Arról nincs tudomásom, mi zajlott le Utocskin úr és Arkagyij gróf között, miért lett az egyik a másiknak adósa... lehet találgatni, de nincs az a bíróság, amely ezt figyelembe venné, mivel nincs papírral alátámasztva.

–  De hát mindenki látta a kocsmában, hogy kártyáztak! Mindenki látta! – lendült támadásba Praszkovja Mihajlovna. – Lesznek majd szemtanúk!

Ne hagyd! – susogott az agyamban bácsikám színtelen hangja. – Ne hagyd, ijeszd meg, ahogy megbeszéltük!

–  Nem ért egyet? Forduljon a kormányzósági brósághoz! Csak ne feledje, hogy ha az adós, vagy a személy, akire az adósság száll, nem hajlandó rendezni a tartozását, vagy erre nincs lehetősége, akkor letartóztatják, minden vagyonát felbecsülik, és ez a kincstárhoz kerül... onnan fogják kifizetni az adósságot a hitelezőnek... Egyszerűbben fogalmazva: ha nem fizeti ki a tartozást, Tyerentyij Lvovics tömlöcben köt ki... már ha akkor még e világon lesz. Ha meghal, maga fog tömlöcbe kerülni, Praszkovja Mihajlovna. Amit pedig a kocsmabeli szemtanúkról magyarázott, badarság. Senki nem fog maguk mellett vallani, hiszen nincs belőle hasznuk. Ráadásul a tanúk, akik aláírták ezt a papírt – tenyeremmel Tyerentyij Lvovics váltójára csaptam –, az ön szavai alátámasztásával törvényszegőkké válnának. Vajon hajlandók meghozni magukért ezt az áldozatot?

Így-így – erősítette meg bácsikám. – Erre már nincs mit mondania.

És tényleg nem maradt más neki, mint elsírni magát. Ha ezzel meg akarta hatni Muravedov urat, hát hiába tette. A férfi türelmesen várta, mikor nyugszik meg az asszony.

–  Mitévő legyek? – suttogta a nő. – Honnan szerezzek ilyen hatalmas összeget?

Kész, horogra akadt! – kuncogott agyamban a bácsikám. – Most már mutathatsz némi együttérzést.

–  Sürgősen adja el ingó és ingatlan vagyonukat! – tanácsolta Muravedov. – Becsléseim szerint, ha ésszerű módon közelítünk a dologhoz, akkor elég lesz a tartozás rendezésére, és egy szerényebb életre is marad... ne feledje, hogy Tyerentyij Lvovics nyugdíjat kap, halála esetén, már ha ez bekövetkezik, özvegyként maga is kapni fog egy bizonyos összeget. A lényeg, hogy elegendő lesz egy kisebb házra, és arra, hogy ne kelljen fogához verni a garast. Lásson hozzá a birtokok eladásához... ebben tudok segíteni, elküldök egy ismerőst, egy itteni tisztviselőt, akinek hatalmas tapasztalata van ezen a téren. A lovakat is segít eladni. És hirdesse meg a szolgákat is... jelen helyzetben nincs rájuk szüksége.

–  És az nem lehetséges – javasolta félénken Praszkovja Mihajlovna –, hogy az adósság megfizetéseként Arkagyij Szeveljevics gróf kapja meg ezeket a birtokokat? És a házat is.

–  Nem! – végott közbe a tisztviselő. – A grófnak már enélkül is elegendő földbirtoka van, ráadásul pénzre van most szüksége. Mégpedig sürgősen. Azt nem tudom, milyen célból, ilyen kérdésekkel nem merem zaklatni a grófot. Ezért aztán cselekedjen, Praszkovja Mihajlovna! Csipkedje magát! Két hét múlva újra meglátogatom, akkor remélem, hogy megkaphatom a meghatározott összeget. Holnap eljön magához Kuzma Zapiszkin tisztviselő, segít a birtokokat eladni. Most viszont búcsúznom kell, szólítanak a feladataim...

–  Hogy, Muravedov úr?! – tárta szét a kezét Praszkovja Mihajlovna. – A teát meg sem issza?

–  Nincs rá időm, anyuska – álltam fel. – Dolgom van.

És haladéktalanul távoztam.

Valóban sok dolgom volt. Először is, kialudni magam a soron következő álmatlan éjszaka után. Janyik bácsi már ötödik napja zavart ki mindenkit a vad vámpír üldözésére, én meg, bár Másféle vagyok, megszoktam az emberi alvást. Igen, persze, fel lehet rázni magam mágiával, de csak jobb a régimódi pehelypaplan. Szkugyelnyikovékhoz reggel látogattam el, addig viszont még Muravedov alakjában meg kellett érkeznem Tverbe és szobát kivenni a szállodában. A saját utazókocsimmal, saját lovakkal, saját kocsissal. Rozmiszlov gróf tisztviselője nem csöppenhetett ide csak úgy, a semmiből. Kétségtelen, hogy Praszkovja Mihajlovna elkezd majd információt gyűjteni, meg pletykákat. Rozmiszlov grófról aligha tud majd meg bármit, hiszen nem is létezik, de a tisztviselőnek muszáj nyomokat hagyni. Ezért kénytelen voltam kivenni egy szobát, álarcot tenni még a lovakra is (beértem a saját Ugoljokommal és Planétámmal), meg a szekérre (végre visszahozattam a saját udvaromra, felbéreltem néhány muzsikot, megúsztam egy kétkopekessel). De a kocsissal már érdekesebb volt a dolog. Erre a szerepre nem más vállalkozott, mint a bácsikám maga.

–  Nem akarom az őrségbelieket belekeverni ebbe az ügybe – osztotta meg velem a véleményét. – Fecsegős népség ez, megbízhatatlan... Egy embert felbérelni meg még rosszabb. Álarc nélkül valaki felismeri, álarcban meg kiszúrják az álarc és a viselkedés közötti eltérést.

Természetesen, amint megérkeztem a szállodába, mindenki előtt elküldtem a kocsist a kocsival és a lovakkal együtt valami fontos ügyben. Hogy később már ne legyenek szem előtt. A városban Muravedov úr bérkocsival közlekedett.

Ez volt az első teendőm. Másodszor, előre el kellett készíteni néhány dolgot, már a tisztviselő alakjában. Ismeretségeket kötni, tervezett események helyszínét leellenőrizni. Május elseje után már lehet, hogy késő lesz. Nem nehéz dolgok ezek, csak sok időt vesznek igénybe. Nem tudom, hogyan boldogultam volna a „Gyorsjáró” varázstárgy nélkül – egy kisujj méretű, nyírfakéregből font bocskor. Igen hasznos holmi. Persze nem egy Kapu, amelynek segítségével a világ bármely pontjára eljuthatunk egy szempillantás alatt, de ez sem rossz. Egy negyven-egynéhány versztás út körülbelül fél órát vett igénybe. És nem száguldottam, mint egy arab csődör. Nem, gyalog mentem, megszokott léptekkel... csak megmagyarázhatatlan módon csökkent a távolság. Ha valaki figyelt engem, csak egy embert látott, aki rendes sebességgel halad. Igaz, senki sem vett észre: a biztonság kedvéért alkalmaztam még a „Figyelmetlenség körét”.

Harmadszor, nem kevés teendő gyűlt össze a ház körül. Már három napja megváltam Tyimoskától.

–  Nincs rád szükségem, te iszákos – jelentettem be, amikor végre rábukkantam az istállóban, ahol lustán seperte a padlót. – Eredj Csernopoljéba, itt egy levél az intézőnek. Majd kitalál neked valami munkát, vagy elküld valahova szolgálni. Itt nem veszem hasznodat.

Szavaim nagy hatással voltak Tyimoskára. Térdre esett, belecsimpaszkodott a csizmámba, esküdözött, mennyire elkötelezett, és mennyire tisztel, megígérte, hogy többet egy cseppet sem iszik... még ünnepnapokon sem. De hajthatatlan voltam. Örüljön, hogy nem vesszőztem meg azért, mert elitta a lószerszámot. Mi értelme lett volna? Ami elveszett, vissza nem szerezheted, az észhez térítésnek meg csak akkor van értelme, ha az ember tovább szolgál nálad. Csernopoljéban az intéző meg tegyen vele azt, amit jónak lát.

Tyimoska összeszedte csekély holmiját a vállára vetett zsákba, és kénytelen volt örökre elbúcsúzni tőlem. Adtam neki az útra egy rubelt rézpénzben – legyen miből ennie, és egy feljegyzést, ha valami kellemetlensége támadna. A pénzt, nagy valószínűséggel, el fogja inni. De ez engem már nem érdekel.

Tyimoska nélkül kénytelen voltam én magam ellátni a lovakat, fát hasogatni, kályhát fűteni. A padló felmosására és főzésre felvettem egy asszonyt az utcánkból... özvegy, négy gyereke van, számára minden egyes kopek megváltás. De ez csak ideiglenes megoldás. Május elejéig.

Át kellett gondolni a vad vámpír egyre furcsábbá váló kérdését is.

Kezdjük azzal, hogy az első áldozat, a majdnem halálra kiszívott Frol egyben az utolsónak is bizonyult. Tudomásunk szerint a vámpírnak, ha már felbukkant a városban, tovább kellene zsiványkodni... elvégre vad, a Nagy Megállapodásról mit sem sejt, az éhség viszont, a kegyetlen vámpír éhség nem csillapítható egyetlen Frollal. Ráadásul, ha ő egy magasabb szintű vámpír, márpedig a denevérré változása erre utal, akkor rengeteg életerőre van szüksége, nem úgy, mint egy épphogy megszületett vámpírkölyöknek, aki nem is sejti, mi zajlik körülötte.

De már majdnem egy hét telt el azóta, hogy a vámpírunk elrejtőzött. Persze lehet, hogy beteg, és ki akarja feküdni... megitta az alkohollal mérgezett vért, utolsó erejével átváltozott valami repülő teremtménnyé, elrepült... azóta meg erőtlenül hever valahol... Tverben rengeteg pince van, mindet képtelenség átfésülni.

A másik furcsaság – hogy egyáltalán életben hagyta Frolt. A vámpírok csak két esetben tesznek így. Vagy félnek felzaklatni a lakosságot, vagy gasztronómiai élvezetet nyújt számukra az áldozat, és újra meg újra szeretnének csemegézni belőle. A második lehetőséget teljességgel kizárhatjuk, az első pedig azt jelentené, hogy a vámpír tudja, mire képesek a rémült emberek. Tehát nem keveset élt már ebben a világban... ez összhangban van azzal, hogy felnőtt a felső szintig, de ellentmond annak, hogy fogalma sincs a Megállapodásról, az Őrségről, a beiktatásról és egyéb kellemetlenségekről. Vagy – és ezt a lehetőseget sem szabad kizárni – tudatosan megy szembe minden szabállyal.

Bácsikám valószínűleg ettől a lehetőségtől tart a legjobban. Nagyon nehéz lesz bebizonyítani, hogy a Tveri Nappali Őrség számára ismeretlen ez a lázadó, hogy a gaztettei nem a mi ravasz támadásunk a Fénypártiak ellen. Eszembe jutott, hogy gárdista szolgálatom második évében, pont amikor az uralkodónő a Krímet Oroszországhoz csatolta, a mi Szemjonovszkij seregünkben felbukkant két hullarabló katona. Mielőtt felhúztuk volna őket az erre az alkalomra sietősen összetákolt akasztófára, Vaszilij Ivanovics Levasov főhadnagy egy szenvedélyes beszédet mondott arról, hogy egyetlenegy gazember miatt folt eshet az egész ezred, számtalan ártatlan ember tisztességén.

A harmadik furcsaság pedig az, hogy még mindig nem sikerült elkapnunk ezt a gazembert, annak ellenére, hogy minden éjjel járőrözünk, erős varázstárgyakat használunk, „Távoli keresés” varázslatot alkalmazunk: bácsikám rögtön levett Froltól egy kis vért, abból meg lehetett állapítani a vámpírral a rokonságot. A nyíl, amely csak a Homályban látható, megmutatta volna a vámpír felé az irányt, a távolságot is – a város határán belül század szazseny pontossággal. De akárhányszor próbálkozott, a nyíl, alighogy megjelent, azonnal szertefoszlott a szürke ürességben.

–  Lehet, hogy már nincs is Tverben? – kérdeztem fáradtan, visszatérve a soron következő eredménytelen keresésről. – Lehet, hogy a fővárosba ment?

–  Itt van, Andrjusa – sóhajtott bácsikám. – Valahol itt a közelben... higgy egy öregember megérzésének! Nagyon kellemetlen történet... ha a következő napokban nem boldogulunk, muszáj lesz valami döntést hozni... Például Haraldhoz fordulni néhány Legfelsőért, hogy segítsenek. Vagy egy nagyon kockázatos manőverbe kezdeni...

Hogy pontosan mit értett ezalatt, nem mondta el.

Milyen furcsán alakul minden ebben az életben! Bánkódnom kellene, hogy ekkora szerencsétlenség sújtott le a mi Őrségünkre, én meg közben hálás vagyok a titokzatos vámpírnak.

Mert a sors összehozott engem Anyutával.