2.

A KÖNTÖSE belső zsebéből elővett egy összetekert papírlapot, kihajtogatta, a szeméhez emelte, és diadalmasan bejelentette:

–  Isten kegyelméből, Második Katalin uralkodónő, minden oroszok cárnője, és a többi, és a többi, és a többi...

A fölött az orosz államunk felett érzett gyásztól és fájdalomtól lesújtva fordulunk az orosz néphez, amely államot mindenféle kártevők és gazok marcangolják, akik nem átallják magukat jótevőként feltüntetni, holott akik csak nevükben jótevők, viszont közülük a sok udvaronc belül valódi ragadozóra hasonlít, és keményen elnyomja a hatalma alá tartozó embereket, látva közben, hogyan érik a nép lelkében a végtelen ellenállás fürtje, tudván, hogy mekkora kárt okoznak a hatalom részesei a legmagasabb rangú főnemesektől az állam legtávolabbi sarkaiban ülő szolgákig, látva az orosz kincstár szétlopását azok által, akiknek feladata éppen a javak megsokszorozása lenne.

A Fény tudja, mennyire telítve van bánattal a mi boldogtalan földünk. Rossz termés és dögvész, és főleg a kegyetlen erőszak és kínzások, amelyeket védtelen emberek ellen követtek el, már tizenöt évvel ezelőtt vad vérontáshoz vezettek, amikor a gyilkos imposztor a jobbágyai könnyeit és kínjait a maga hasznára szándékozta fordítani. És bár eme gonosztevő kegyetlen büntetést kapott, a gonoszság gyökere sértetlen maradt, és a láng csak a kellő pillanatra vár, hogy újra fellobbanhasson.

Az orosz élet eme sebeit igyekeztünk kedvességgel és felvilágosítással orvosolni, ám meddőnek bizonyultak a próbálkozásaink. Ezen kudarc oka nem annyira a városi hivatalnokok ostobaságában keresendő, sokkal inkább az egész államunk helytelen rendszerében, melynek legfőbb baja – az uralkodói önkényuralom. És mivel bármennyire is bölcs és hatalmas az orosz korona viselője, nem irányíthatja egyedül az egész állam életét, és ezért kénytelen tanácsadókra és főurakra hagyatkozni, azok meg ravaszak, és nem a közös, hanem a saját érdeküket nézik.

Már rég ráeszméltünk mi, az orosz legfelsőbb hatalom viselője, hogy miben gyökerezik a rendetlenség, de a ránk jellemző félénkségből és finomságból fakadóan nem szántuk rá magunkat, hogy az állam ezen betegségét orvosoljuk. Most viszont már nem késlekedhetünk, mert már maga az ég felüvölt az oroszföldön uralkodó törvénytelenségtől.

Ennélfogva az uralkodói hatalomtól az alábbiakat követeljük:

1. Megszüntetni az Orosz Birodalomban a cári egyeduralmat, az állam irányítását a Legfelsőbb Tanács veszi át, melynek tagjai tiszteletre méltó állampolgárok lesznek, akiket minden járásban megválasztanak.

2. Az állam tulajdonában levő jobbágyok legyenek szabadok, és kapják meg az állampolgári jogokat, miközben a falusi közösség megtartja azon földeket, amelyek a jelenlegi nyilvántartás szerint hozzájuk tartoznak.

3. A földbirtokosok tulajdonában levő jobbágyokat és szolgákat szabadítsák fel, kapjanak állampolgári jogokat, az általuk most megművelt, ám az uraság tulajdonába tartozó földet viszont hagyják meg nekik, és a tulajdonjogokat fokozatosan adják át nekik, annak mértékében, hogyan tudják kivásárolni az állam számlájára.

4. Az oroszországi hadsereg összes ezredének minden katonáját és alsóbb tisztviselőjét, csakúgy mint a matrózokat, akik államunkat már több mint tíz évig szolgálták, visszaküldeni polgári státuszukba és állami földjeinkből részükre birtokokat kiutalni.

5. Minden orosz kormányzóságban megkeresni azok személyeket, akik pályázhatnak a Legfelsőbb Tanácsba, minden kormányzóságban a népesség létszáma szerint, amelyet ezen kiáltványhoz csatolt mellékletben feltüntetünk. A választásokat idén őszére kitűzni, és lebonyolítani még a Legszentebb Istenszülő oltalmának ünnepe előtt.

6. Amennyiben a Legfelsőbb Tanács nem kerül megválasztásra, az Orosz Birodalom minden hatalma az Ideiglenes Kormányhoz kerül, amelynek tagjait különböző rendekből választjuk ki úgy, hogy megbízható tudással rendelkezünk az ő érdemeikről.

7. Elrendelni, hogy a templomokban imádkozzanak azért, hogy az orosz élet ilyen mértékű átalakítása körültekintően, biztonságosan és embereszerető módon történjen.

Mi, Második Katalin uralkodónő, minden oroszok cárnője Isten kegyelméből. Kelt... napon... hónapban... évben.

Ránéztem Aljoskára – olyan bambán nézett, mintha egy lapáttal kólintották volna fejbe, és az alapján, ahogy rám nézett, minden jel szerint a lapát engem sem került el.

–  Mi ez a badarság? – törtem meg a sűrű csöndet.

–  Ez nem badarság – magyarázta bácsikám, miközben eltette a papírlapot –, hanem a legmagasabb szintű kiáltvány piszkozata. Ezt a kiáltványt fogjuk cárnő-anyuskánk elé terjeszteni aláírásra. És két lehetőség adódhat. Vagy aláírja, vagy nem. Utóbbi esetén agyvérzést fog kapni, ami az ő korában, ráadásul az ő testalkatát figyelembe véve, nem is olyan meglepő. De a cárnőével teljesen megegyező aláírás mindenképp oda fog kerülni a kiáltvány végére. Úgy vélem, mindkét lehetőség egyformán esélyes.

–  Mondja azt, bácsikám, hogy ez csupán tréfa! – Idegességemben azt sem vettem észre, hogy eltértem a hűvös „Januarij Apollonovicstól”. – Elvégre minden egyes pontja mérhetetlen butaság!

–  Nem, Andrjusa, ez nem tréfa – felelte szigorúan bácsikám. – És hidd el, mindez szerfölött komoly. Mindjárt el is magyarázom. Először is: honnan van. Moszkvából, ahol egy bizonyos Brovkin Gyementyij Pavlovics, jövedéki adóellenőr kézzel lemásolta ezt a szöveget az eredetiről, amelyet a fővárosból kapott. Az eredetit később elégették egy kályhában, a másolat sorsa ismeretlen.

–  Akkor hogy került magához? – kíváncsiskodott Aljoska.

–  Én, Alekszej Dmitirijevics lelkem, kivetettem az adóellenőrre egy követő varázslatot, még tavalyelőtt nyáron. Tudjátok, Brovkin úrnak bejárása van az Igaz Világosság moszkvai páholyába, engem pedig ők különösen érdekelnek... hogy miért és hogyan, az most nem fontos. A lényeg az, hogy időről időre megfigyeltem Gyementyij Pavlovicsot, érdekes figura, ottani írnok. De a varázslat, be kell vallanom, nagyon nyögvenyelősen működött, sok haszna nem is volt... Túl nagy volt a távolság. Tavalyelőtt tavasszal viszont, nem sokkal húsvét előtt, megpróbáltam követni az írnokot, és, láss csodát, rám mosolygott Fortuna – pont azt a pillanatot kaptam el, amikor másolta ezt az írást. Láttam a kezét, ahogy a papíron a betűket formálja... és az asztalomnál én is azt írtam.

–  És hogy kell érteni a leírtakat? – morogtam.

–  Ha összerakjuk az írottakat azzal, ami számomra enélkül is világos volt, és még azt is hozzátesszük, amit később tudtam meg, akkor egy festő műalkotását kapjuk. Az Igaz Világosság moszkvai páholya a Nagy Út fővárosi páholyával együtt találta ki az összeesküvést. Hogy mit akarnak elérni, a kiáltványból már kitalálhattátok. És ők nem pusztán álmodozók – már a testőrségben is vannak összeesküvők... egyelőre nem tudom, mely ezredben. De nem csak az ezredben, a hivatalnokok között is vannak embereik. Lehet, hogy nem a legmagasabb posztokon, viszont vágynak a hatalomra, fürgék és okosak.

–  Okosak? – hunyorítottam. – Ezt a kiáltványt, ezeket a gondolatokat nevezi maga okosnak? Ki tud ezzel bármit kezdeni?

–  Sokan – felelte bácsikám szenvtelenül. – Mert bár nem fog kisülni a fentebb felsoroltakból semmiféle boldogság meg virágzás, de lehet vele nagyot szakítani. Csak képzeld el, összejön nekik, ráveszik a cárnő-anyuskát, hogy írja alá. Abban a pillanatban hírnökök szélednek szét az országban, minden székesegyházban felolvassák a kiáltványt. És diadalmas öröm mindenhol. Hiszen nézzétek csak, gyerekek, kik a nyertesek! A jobbágyok, állami és urasági – ez az egyik. Egyszerre kapnak szabadságot és földet. Ez hatalmas erő. Aztán a hivatalnokok, akik bele akarnak majd folyni az új hatalomba, és összekaparnak maguknak mindent, amit csak lehet. Öreg katonák. Figyeljétek meg, hogy ők a legtapasztaltabbak. Ki van a körön belül? A kupecek. Ezeknek ugyan semmit nem adnak, de nem is vesznek tőlük el. Ugyanez vonatkozik a kispolgárokra is. Illetve ők jól jártak – elvégre elhangzott, hogy a Legfelsőbb Tanácsba minden rendből választanak. És mi van velünk, a birtokosokkal? Mi elveszítjük a jobbágyainkat – de cserébe kivásárolhatjuk a földet. Lesz, aki megbékél ezzel, lesz, aki nem. Ami a papokat illeti, velük bonyolult a helyzet. Egyesek majd vonyítani kezdenek, hogy ez szembemegy az Egyház tanításaival, hogy az uralkodó Isten felkentje, nélküle nem létezik sem Oroszország, sem a megváltás. Mások majd felhánytorgatják Katalin cárnőnek, hogy vette el a kolostorok és püspökségek földjeit szűkös juttatásokért cserébe. Megint csak, a szakadárok örömére.

–  Nem minden egyszerű embernek fog tetszeni ez a hatalom – jelentette ki Aljoska komoran. – Jemelka, a gyilkos nem hiába nevezte ki magát cárnak... cár nélkül zűrzavar lesz, a parasztok ezt ösztönösen tudják.

–  Igaz – bólintott bácsikám. – Csakhogy nem akármelyik paraszt. És nem akármelyik kupec... és nem akármelyik mesterember... de nem is akármelyik pap... és végképp nem akármelyik nemes. Tehát, zűrzavar, mint az előző évszázad elején. Oroszország vérben fog fürdeni. Annyi vér lesz, hogy a gonosztevő Jemelka kismiskának fog tűnni. Testvér támad testvérre, fiú az apjára. Én már öreg Másféle vagyok, sokat láttam életem során, és számomra egyértelmű – ez sokáig fog tartani. A lázadást nem lesz könnyű leverni, de a Legfelsőbb Tanácsuk sem jut egykönnyen hatalomhoz.

–  Bácsikám – csaptam a homlokomra –, egyáltalán miről beszélünk? Milyen vér, milyen zűrzavar? Hiszen egyelőre ez csak a lázadók terve, a mi feladatunk pedig lerántani a leplet, és az Expedíció erejét felhasználva megbüntetni őket. Ugye tájékoztatta Seskovszkijt a fővárosban?

Janyik bácsi szánakozva nézett rám.

–  És most, Andrjusa, eljutottunk a legfontosabbhoz. Mert eddig úgy tűnt, hogy ez egy emberi összeesküvés. Nem, kedvesem, ez egy Másféle összeesküvés. A Fénypártiak fürgének bizonyultak, a te új társaid.

–  Egy pillanat, és a mi a helyzet a Megállapodással? – értetlenkedtem. – Elvégre a Másféléknek tilos így beavatkozni az emberek életébe!

–  Így? Mármint hogy? – mosolyodott el. – Elvégre nincs itt semmiféle mágia! Nincs semmiféle beavatkozás! Ki fog mindent elvégezni? Az emberek! Nem varázslattal, hanem szuronnyal. Azt pedig, hogy a Fénypártiak közül egyesek barátságot kötöttek a szabadkőművesekkel, és azt sugallták, hogy Oroszországot boldoggá kell tenni, senki sem tiltja. Elvégre úgy cselekedtek, mint emberek. Nem mágiát használtak a meggyőzéshez, hanem csábító szavakat. Még ha volt is valamiféle mágia, akkor is csak apróságokban, hogy kivívják a bizalmat. A megengedett kereteken belül. A legapróbb beavatkozások – mondjuk, a Legfelsőbb Testvérek valamelyikének meggyógyítani a fájó fogát, egy csettintéssel tüzet gyújtani a kályhában, a szamovárt egy pillantással felforralni... Elvégre az emberek hiszékenyek, különösen a szabadkőművesek. Csak mondd egy sárgaréz garasra, hogy arany, és csinálhatsz velük, amit akarsz. Az Inkvizíciónk természetesen vizsgálódni fog, de nagyon nehéz lesz eljutni a Fénypártiakhoz! Amikor a Megállapodást aláírták, több évszázaddal ezelőtt, senkinek sem fordult meg a fejében, hogy ilyen dolgokat a Homály segítsége nélkül is meg lehet csinálni, pusztán emberi kézzel... csak az a fontos, hogy rendelkezz megfelelő eszközökkel. És ilyen eszközök igenis rendelkezésre állnak – titkos közösségek, páholyok. Már régen említettem ezt neked, Andrej, de úgy tűnik, nem figyeltél. A szabadkőművesek emberek csupán, nincs semmiféle mágia a birtokukban, nem ismernek semmiféle ősi titkokat, csak nagyra tartják magukat. Viszont agyafúrtak, fürgék, képesek alávetni magukat a fegyelemnek, tudják tartani a szájukat... sokan vannak köztük, akik a felsőbb körökbe tartoznak, sokan hivatalnokok, akiktől adott helyen sok függhet. Eddig senkinek sem jutott eszébe úgy tekinteni rájuk, mint eszközre, és elgondolkodni azon, vajon mire is lehetne őket felhasználni. Ez teljességgel érthető is – az egyszerű embereknek fogalma sincs, kik azok a szabadkőművesek. A legtöbbjük semmit sem tud róluk, aki meg hallott bármit – vagy elhiszi az egyiptomi és babiloni titkokról szóló meséket, vagy káros hazugságoknak tartja azokat. De mi, Másfélék más ügy vagyunk. Mi megvizsgálhatjuk ezeket a páholyokat kívülállóként, megfelelőképpen tanulmányozhatjuk őket, megérthetjük a gyengeségeiket és az erősségeiket is.

–  És kik vannak a Fénypártiak közül az összeesküvésben? – tért a tárgyra Aljoska. – Csak nem az ő Őrségeik tagjai vannak mindenhol?

–  Egyáltalán nem – ellenkezett bácsikám. – A többség egyáltalán nem az. Fénypárti összeesküvőkből nincs túl sok, de ők annál erősebbek. Úgy gondolom, már te is megértetted, hogy a fővárosiak is érintettek ebben, meg a moszkvaiak is. És persze a mieink is Tverből.

–  De hát mit akarnak? – kérdezte lényegretörően Aljoska. – Meg minek? Hiszen maga is mondta, hogy végtelen nagy vérontással fog járni ez az egész, az viszont a Setétek ízlésének kedvez.

–  Az emberiség boldogságát – fintorgott keserűen bácsikám. – A fél év alatt, amíg Fénypárti voltál, nem tűnt fel? Szeretik az embereket, szánják is őket, és arról ábrándoznak, hogy tűnjön el minden gonoszság, és száradjon fel az összes könny. És ennek eszközét pont ebben látják... az állam igazságos elrendezésében. Igazságosnak meg azt tekintik, amiről a francia írók írnak. Hisznek nekik, érted? Biztos, hogy mindennap hallottad tőlük, hogy: Ah, Diderot úr! Ah, Rousseau úr! Ah, Helvétius úr bölcsessége!

Aljoska feladta. Nekem is eszembe jutott, mekkora vehemeciával győzködött engem Kosztya arról, milyen nagy szükség lenne arra, hogy fenekestül felforgassunk mindent, és boldoggá tegyünk mindenkit. Tehát ez nem csak egy heves fiatalember fantáziálása?

–  Azt mondja, a tveriek is benne vannak? – pontosítottam.

–  Igen – biccentett bácsikám.

–  Viktorija Jevgenyevna grófnő is? – döbbent meg Aljoska.

–  Ő csak igazán – vallotta be Janyik bácsi bánatosan.

–  És most mitévők legyünk? – kérdeztem.

–  Gondolkodjunk! – Bácsikám hanglejtésében észrevettem valamit, ami majdnem melegségre hasonlított. – Hogy ne legyenek felesleges kérdések, máris elmondom, mennyire nehéz helyzetben vagyunk. Nem előzhetem meg az összeesküvést pusztán azzal, hogy tájékoztatom róla Sztyepan Ivanovics Seskovszijt. Illetve, tájékoztatni tudom, és Sztyepan Ivanovics még el is fogja olvasni az üzenetemet, de ezután azonnal elrendeli a letartóztatásomat. Hogy miért? Mert, mint te is tudod, az uralkodónő személye körül egy csomó Fénypárti húzta meg magát. Nem azok, akik az összeesküvésben részt vesznek – mások. Ők is az emberek boldogságáról ábrándoznak, de úgy vélik, hogy ez csak az erkölcsök és törvények fokozatos javításával, helyreigazításával lehetséges. Nyilvánvalóan nemcsak magát az uralkodónőt felügyelik, hanem az összes magas beosztású főurat is, többek között Seskovszkijt is. És tudod, mi lesz, ha tudomást szereznek a jelentésemről? Azt fogják gondolni, hogy ez egy aljas trükk a Setétek részéről, amelynek célja kijátszani az oroszországi politikát. Merthogy, megrettenvén attól, hogy elveszíti a trónt, uralkodónőnk megszigorít mindent, abbahagyja a finomkodást, és olyan rendet vezet be ostor és bitófa segítségével, hogy azt még Nagy Péter és Rettegett Iván is megirigyelné a másvilágon. Ez nekünk, Setéteknek természetesen jól jönne, mivel megsokszorozódik az emberek szenvedése, és azzal együtt a mi erőnk is. Meggyőző?

–  Teljes mértékben. – Kénytelen voltam belátni.

–  De más is előfordulhat – jegyezte meg bácsikám. – Mégpedig az, hogy ezek a katalini Fénypártiak pont elhiszik. És ha elhiszik, saját vizsgálatot folytatnak le, és rájönnek, hogy ki áll az ostoba szabadkőművesek mögött. És akkor mi lesz? Háború a Fénypártiak között? És ha erre sor kerül, mit lépünk mi? Elvégre ez annyi lehetőséget tartogat magában! Nem fogjuk tudni megállni, belekeveredünk. Ráadásul néhányan közülünk, az előny érdekében, a katalini oldalt fogja támogatni, mások meg a szabadkőműveseket. Ezek szerint mi is egymás torkának esünk. Nyilván az Inkvizíció sem marad ki a dologból... Zűrzavaros idők várnak ránk. De kell ez nekünk, Andrej? Elvégre jó életünk van Tverben, kenyeret eszegetünk, leöblítjük malváziával, az élet minden öröme a rendelkezésünkre áll... és ehelyett háborúra vágynánk? És mivégett? A pétervári Harald és a moszkvai Shadonai kapzsisága végett? Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én nem akarok háborút! Épp ezért nem szabad belekeveredni sem a fővárosi Fénypártiak, sem Harald ügyébe. Csak képzeld el, mit fog lépni, ha tudomást szerez az összeesküvésről! Nem tudod elképzelni? Látod, én sem. Könnyen megeshet, hogy az összeesküvők oldalára áll. Mondom, óriási vérontás várható, és kizárt, hogy ezt ne látná. Gazember ő, de nem ostoba. A vért meg, mint tudod, imádja. Ott volt például a te tanítód, Alekszander Kuzmics, próbálta észérvekkel meggyőzni, meg akarta védeni azt a vad bácsikát... és hol van most Kuzmics?

–  Tehát a Titkos Expedíción keresztül nem lehet? – pontosított Aljoska. – És a maguk vezetőségén keresztül, mármint Haraldon keresztül sem? És akkor maga szerint hogy lehet?

–  Vannak elképzelések – bólintott bácsikám. – Csakhogy, mielőtt elővezetném, meg akarom kérdezni tőletek: velem tartotok-e mindenben? Felfogtátok, micsoda idők fenyegetnek minket? Szembeszálltok az összeesküvőkkel?

–  Van valami, amit nem értek – töprengett hangosan Aljoska. – Magát, Sztrikin úr, mit érdekli, hogy beköszöntenek a zűrzavaros idők, és vér fog folyni? Elvégre minél több szenvedés, annál több erő, és a maga ereje abból származik.

–  A mi erőnk, fiam – helyesbített bácsikám. – Ne feledd, hogy egy színhez tartozunk már! Ám a kérdés jogos, választ érdemel. A válaszom a következő: erőm enélkül is van elegendő, az emberek még békeidőben is annyit kínozzák egymást, hogy a Homály majd szétfeszül a benne fortyogó érzelmektől. Amikor éhes vagy, hány kalácsot tudsz megenni? Mondjuk, egyet... na jó, talán kettőt. De akkor minek neked tíz? Ennyit az erőről. De van, ami ennél is fontosabb. Nem annyira erőre van szükségem, mint amennyire nyugalomra. A saját házamban szeretnék élni, a saját hintómmal utazni, marhahúst enni reggelire...

–  Szót fogadni Sztyepanyidának... – Nem állhattam meg.

–  Igen, azt is – nézte el a szemtelenségemet bácsikám. – De nem akarom, hogy rablók törjenek be az otthonomba, az utcámban házak égjenek... hogy az én Sztyesámat, amikor hazafele tart a piacról, részeges fattyúk támadják meg. Jó, nekem lenne elég lehetőségem arra, hogy megvédjem magamat, a házamat, a hozzám hű embereket... de ez azt jelentené, hogy állandóan idegeskednem kéne, állandóan lesni kéne, honnan jöhet a baj. Egy csomó erőt el kellene pazarolni, hogy fenn tudjuk tartani a varázslatot, és még mindig aggódhatnék, hogy valamit kihagytam, valamit nem vettem számításba... Öregecske vagyok már, erről ne feledkezzetek meg, gyerekek! Káros nekem ennyi idegeskedés!

Úgy tűnt, hogy tényleg izgatott volt, arca kipirult, mint egy pohár jó madeira után. Ha bácsikám hétköznapi ember lenne, biztos, hogy aggódnék érte – és ha ez agyvérzés?

–  Értem – felelte Aljoska. – Meggyőzött.

–  Engem viszont nem. – Hagytam, hogy erőt vegyen rajtam az ellenkezés. – Honnan tudjuk, hogy nem hazudik az egész összeesküvésről, nem valami összetett és bonyolult sakkpartit játszik, amelyben nekünk Aljoskával jutott... mondjuk, a futó és a huszár szerepe...

–  Azt hittem, okosabb vagy. – Bácsikám csalódottnak tűnt. – Most már életed végéig ez lesz, mindenben a csapdát látod, csak mert egyszer megégetted magad? Rendben, mindjárt leveszem a „Megsemmisítés szféráját”, és újra lehet mágiát használni. Te már jó és erős mágus vagy, második szintű... kizárt, hogy az aurámon ne lásd meg, hazudtam-e az imént vagy sem. Alekszej, te is nézd meg! Megnyílok előttetek.

És tényleg. Néhány másodperc elteltével, amikor eltűnt a „Szféra”, benyúltam a Homályba erőért, megteremtettem a „Szavahihetőség” varázslatot, beletöltöttem annyi erőt, amennyit csak lehet – és figyelmesen végignéztem bácsikámat.

Az öreg nem hazudott. Bár az is biztos, hogy bizonyos dolgokat nem mondott el.