4.

JANYIK bácsi irodája szerényen, régi módi szerint berendezett helyiség volt. Nem láttam sem jegesmedve bőrt a padlón, sem háromfejű krokodilt, amelyet spirituszba zártak egy nagy üveggömbben, de még csak egy állóórát sem, amelynek számlapját tizenhárom részre osztják, a mutatók pedig ellenkező irányba mozognak. Szokványos, vörösfából készült bútorok, látszólag Nagy Péter idejéből, a padlón szokványos buharai szőnyeg, az ablakkal szemben a falon, aranyozott keretben egy általam nem ismert festő képe. A képen a mi uralkodónőnk a Téli Palota tróntermében ül egy magas széken, előtte pedig a földön elterülve Jemelka Pugacsov, a tolvaj és lázadó fekszik. Mindig, amikor ránézek erre a képre, gúnyos mosolyra húzódik a szám. Hiszen mindenki tudja, hogy az uralkodónő beszélgetett is a gonosztevővel, de nem Péterváron, hanem Moszkvában, röviddel a kivégzés előtt. De Janyik bácsi értetlenkedéseimre szárazon csak annyit felelt, hogy az alkotónak jogában áll elrugaszkodni az élet igazságaitól, és létrehozni a vásznon a saját világát. Amelyben még ennél is cifrább dolgok történhetnek. Főleg, ha az adott alkotó egy Setét Másféle.

A festő valóban létrehozta a saját világát a vásznon: a Homály első rétegében a valóság máshogy festett: a széken Jemelka terpeszkedett... illetve már nem Jemelka, hanem a titokzatos módon feltámadt Harmadik Péter, aki előtt hűtlen felesége térdelt, a trónbitorló, aki immár az őt megillető helyen volt.

Ekkor már nem volt gúnyos mosoly az arcomon, már szerettem volna nyomára bukkanni ennek a festőnek, és valami olyat tenni vele, amihez képest a karóbahúzás vagy az elevenen elégetés gyerekjátéknak tűnik csupán. Nem mintha annyira rajongtam volna az uralkodónőnkért – Setét Másfélére vallana-e ilyen emberi tévelygés? –, de ez a gonosztevő Jemelka... az iránta érzett gyűlöletem felszentelés után sem múlt el.

–  Na, mi a helyzet, unokaöcsém? – érdeklődött Ivan Szavvics gróf. – Jól szórakoznak rajtad a városban? Elveszítettél mindent, mert áldozatul estél saját ostobaságodnak és pofátlanságodnak! Ha nem lenne az iroda új elöljárójának jószívűsége, semmid sem maradt volna. Jut eszembe, tisztában vagy azzal, milyen hatalmas előny származik ebből?

–  Hát hogyne lennék tisztában! – nevettem el magam gunyorosan, miközben engedély nélkül a világoskék bársonnyal borított székre huppantam. – Kivívtuk a közösség hódolatát anélkül, hogy az erőnkből akár egyetlen cseppet áldoztunk volna erre. Csakhogy miért van rá szüksége, bácsikám? Nem játszott már eleget előző életében?

Ami igaz, az igaz, Janyik bácsi kihúzott pár pocsék helyzetből, de ez nem jogosítja fel arra, hogy szórakozzon rajtam. Haraldnak sem engedtem meg, a jótevőmnek sem fogom. Könnyen meglehet, hogy bácsikám előbb vagy utóbb szememre veti szabadosságomat, de hát ilyen a természetem.

–  Higgadj le! – mondta mosolytalanul bácsikám. – Pontosabban, melegedj meg!

Az asztalon előttem abban a pillanatban megjelent egy csésze tea.

–  Jobban örültem volna a múltkori malváziának – tudattam vele, miközben az erdei füvektől illatos, forró nedűt szürcsölgettem.

–  A borivásnak nincs itt az ideje – vágott vissza. – Hamarosan feladatod lesz, és ez a feladat szerfölött fontos a mi Őrségünknek. Ezért is kellett, egyébként, az emberi hírnevedet is egy kicsit megtaposni. Arra van szükség, hogy a környezeted enyhén buggyant ifjúnak tartson, aki gőgből ostoba tettekre képes. Ez lehetőve teszi számodra, hogy bizonyos helyzetekben felszabadultan cselekedj, anélkül, hogy felhívnád magadra az emberek figyelmét. Ezenkívül pedig, hát nem érted, hogy mitől szabadítottalak meg ezzel a veszteséggel? Csak gondolj bele: fiatal nemes, a Titkos Expedícióban szolgál, mérhetetlen vagyont örökölt... irigylésre méltó vőlegény, nem igaz? Csapatokban zsongtak volna körül a nők! Nem lett volna nyugtod a meghívásoktól: hol egy bálba, hol egy gyerekzsúrra. És nem tudtál volna mit tenni... csak elhasználtad volna a mágiát, hogy leszálljanak rólad. Az meg mérhetetlen pazarlás lenne! Egyet, kettőt, na jó, hármat még nem olyan nehéz elvarázsolni, de hogy tudnál egy egész városra bűbájt kivetni? És állandóan erővel táplálni.

–  Hát köszönöm, bácsikám! – szakadt ki belőlem. – Csakhogy nősülni terveztem... el akartam volna venni valami elegáns.... vagy inkább valami szenvedélyes...

–  Elegáns és szenvedélyes nőket házasság nélkül is könnyű találni – jelentette ki szárazon Janyik bácsikám. – És nagyon úgy tűnik nekem, hogy hamarosan az utadba is akad. Úgyhogy nem tanácsolom, hogy siess a házasság szent kötelékével...

–  Térjünk a tárgyra, bácsikám! – jegyeztem meg kimérten. – Úgy emlékeszem, valami feladatot akart rám bízni.

–  De hát hova ez a sietség? – fintorodott el az öreg. – Megvetted már a házat Zirjanova kereskedőnétől?

–  Még tegnap – bólintottam. – Az egész napom ráment. Senki sem gondolta volna, hogy a kormányzóságban ennyi papírt kell kitölteni.

–  Jól van – mosolyodott el Janyik bácsi. – Kicsi, három szoba, Gorszkij község mellett... vannak almafák, kiskert, fürdő, istálló, tűzifatároló, verem is... nem rossz gazdaság, gondos kezek kellenek hozzá. De neked csak egypár van belőlük, az is a részeges Tyimoska.

–  Nem is iszik olyan sokat – álltam ki a szolgám mellett, aki egy személyben a kocsisom és a komornyikom is volt. – Böjt idején megfogadta, hogy hozzá sem nyúl a borhoz, és tartja is magát ehhez azóta is.

Azt, hogy a „Józan kocsis” bűbájnak köszönhetően tartja magát, jobbnak láttam nem említeni. Persze nem mintha bácsikám nem tudná!

–  Akkor hadd bukjon el az igyekezete! – utasított Ivan Szavvics gróf. – És bukjon el úgy, hogy mindenki lássa! Ezek után korbácsold meg, és küldd vissza Csernopoljéba!

–  Minek? – lepődtem meg.

Az igazat megvallva, ez az utasítás nem különösebben keserített el. Tyimoska, aki már közel félszáz éves volt, kivételes gazfickó. Ráadásul legalább annyira lusta, mint amennyire ravasz, és ezért minden vétkét megingathatatlan érvekkel képes kimagyarázni. Ha lehetne, már rég megszabadultam volna tőle. Elvégre nekem is van két kezem! A seregben is szolgáltam! Talán nem vagyok képes begyújtani a kályhát? Ellátni a lovakat? Vagy az egyenruhámat kitisztítani?

De egy nemeshez ez nem illik. Híre megy, a szájukra vesznek a népek... mint ahogy a seregben is történt, aztán muszáj volt faluról egy embert kérni. Úgy néz ki, az az aljas intéző azt varrta a nyakamba, aki nekik sem kellett a gazdaságban.

Amúgy, ha Tyimoskánál talpraesettebb emberem lenne, attól sem lennék boldogabb. Nem szeretem a jobbágyokat közel engedni magamhoz.

–  Ezek után – mondta Janyik bácsikám kioktató módon – felszabadul a szolgád helye. És azt valaki másnak kell betöltenie. Igen, ez a helyes szó. Most pedig hallgass ide, és ne vágj közbe, a kérdéseidet később felteheted. Az a lényeg, kedves unokaöcsém, hogy meggyengült a Tveri Nappali Őrség. Az Éjjeli már vagy fél éve keres rajtunk fogást minden létező indokkal. Legfelső mágus csak én vagyok, első besorolású Jegorics és Onufrij, második Luka Pankratics, harmadik, ha téged is beleveszünk, öt személy... na meg a mindenféle szedett-vedett aljanép. Magad is érted, az alakváltókkal és a vámpírokkal több a gond, mint amennyi hasznunk van belőlük. Közben a Fénypártiaknál meg látható túlsúly van. Csak maga Jablonszkaja grófnő mennyit ér, de rajta kívül még hárman vannak első besorolásban, a másodikban meg öten! És az ő társaságuk erősebb lesz, mint a miénk. De mindez hagyján lenne, ha békés és zavartalan idők járnának. De úgy fest, hatalmas megrázkódtatások várnak ránk...

–  Bácsikám, a törökök elleni háborúra utal? – tettem fel a kérdést a tiltás ellenére. Megint ellenszegültem.

–  Nem, annál sokkal rosszabb – dörzsölte meg a sebhelyét. – Mit érdekelnek minket, Másféléket az emberi háborúk? Csak az a fontos, hogy ostobán ne üssük bele az orrunkat abba, amibe nem kéne. Nem, itt most másról van szó... és egyelőre nem is kell többet tudnod. Ne lázongj, ennek ez a rendje. Minél kevesebbet tudsz, annál jobban tudod majd a szerepedet alakítani...

Levegőt vettem, hogy feltegyem a soron következő kérdésemet, majd kilélegeztem. Megcsapott valami hideg, és rögtön elmúlt a kedvem, hogy epéskedjek. De ez nem mágia volt, azt megéreztem volna. Nem, itt nem Másféle van jelen. Hanem valami Egyéb.

–  Folytatnám, Andrej. – Bácsikám hangjában most már valami melegség is hallatszott. – Egyensúlyt kell teremtenünk... de ez nem olyan egyszerű. Felvenni az Őrségbe az erős Másféléket: kevés. Még arra is szükség lenne, hogy ne félelemből szolgáljanak, hanem a lelkiismeretük diktálja azt... nálatok ott a fővárosban a lelkiismeret szó minden bizonnyal szégyenletesnek számít. Elvégre lelkiismeretük az ostoba Fénypártiaknak van, mi meg, a Setétek mentesek vagyunk a józan ész minden fantazmagóriájától... Közben meg buta dolog, ha mindenki csak magára gondol, és a saját javát keresi. Hiszen a saját célodat csak úgy érheted el, hogy a közös célt szolgálod... azaz minden Setét célját. Ez viszont azt jelenti, hogy nem pusztán új munkatársakra van szükségünk, hanem olyanokra, akik kellően elhivatottak. Neked is világos, hogy nem számíthatunk minden emberünkre, ha veszélyt szimatolnak, ha az életüket kell kockára tenni. Jegorics is azonnal le fog lépni... és találni fog egy halom kifogást, Luka pedig ostobáskodni fog, csak hagyják őt békén... Nehéz vitatni, az Éjjeliben nagyobb a rend, a Fény szolgálatát vasmarokkal szorítják.

–  Akkor mi a teendő? – vágtam csak azért is közbe. Már nem ellenkezésből, hanem mert láttam: az öreg elkalandozott, most három órán át fog fecsegni valamiről... ráadásul ezeket a Fénypártiakról szóló ódákat nem először hallom tőle.

–  Van itt nálunk Tverben egy fiú, Másféle képességekkel – fogott neki a pontos, tárgyilagos magyarázatnak Janyik bácsikám. – Rá kell venned, hogy álljon a Setétekhez. De ez a feladatnak nem is csak a fele, hanem a negyede. Az kell, hogy elköteleződjön neked, hogy tűzbe menjen érted, ha a sors úgy hozza. Szoktasd magadhoz, kötődjön hozzád. Azonban még ez sem túl bonyolult dolog. Setétté kell őt változtatnunk. A Homályba kellő lelkiállapotban kell belépnie, kilépni pedig Setétként, és hűnek maradni hozzád. És rajtad keresztül nyilvánvalóan hozzám is. De hogy ezt miképp éred el, döntsd el te! Nehéz feladat. Mondhatni, alkotói kihívás. Valamiért úgy érzem, hogy boldogulni fogsz. Ráadásul sok idő nem áll rendelkezésedre, légkésőbb pünkösdre szükségünk van rá az Őrségben. Mire rendesen kiképezzük, már el is kezdődhet az, amitől tartok. Ez, Andrjusa, nem olyan, mint Fénypárti gyógyítókat hajkurászni, ez egy igazán komoly feladat egy Setét számára. Nem is annyira a mágiára, mint a józan észre lesz szükség.

–  De hát ki ez az ember, aki ennyire kell a mi Őrségünknek? – nevettem el magam gunyorosan. – Talán Hatalmas Másféle válik belőle?

–  Hogy hatalmas lesz-e, nem tudom – felelte bácsikám töprengve –, de az erő mellett mindenkinek van saját gyakorlata... saját különleges szokása. És itt olyan a szokásról van szó, amely igazán jól jöhet nekünk. Te, egyébként, ezt most még nem fogod látni... de úgy ötven év múlva igen. Fiatalok vagyunk még, van időnk! Na jó, menjünk!

–  De hát hova, bácsikám? Malváziát inni? – Nem bírtam ki szemtelenkedés nélkül. Elvégre, ha már a közösség előtt a szemtelen ifjú szerepét kell játszanom, miért is ne gyakorolhatnék egy kicsit?

–  Megmutatom neked ezt a sihedert. – Janyik bácsi egy cseppet sem sértődött meg. – Akkor majd megérted, mennyire bonyolult a dolog.