15.

AZ ÉJSZAKA csodás volt. Látszani ugyan semmi sem látszott, olyan sötét volt, de a fejem felett megnyílt a feneketlen mélység tele csillagokkal, pont úgy, ahogy azt Mihail Vasziljevics Lomonoszov megírta. Még a Tejút is megjelent előttem... Alekszander Kuzmics tanította, hogy ezek különleges gázok, amelyeket a mi Napunk bocsát ki.

A csillagokon kívül nem volt mit nézni, de hallgatni és szagolni annál inkább. Észbontó illata volt a nemrég kinyílt orgonának, és ugyanennyire intenzív volt a zelnicemeggy aromája is. Csicseregtek a madarak, a hangzavarban időnként felhangzott a fülemüle trillája. Az arcomat meleg, alig érezhető szellő simogatta.

Egy ilyen éjszakán a legjobb egy csodás leánnyal sétálgatni. Nem a harmickopekes fajtával, hanem egy megközelíthetetlen, magasztos ifjú hölggyel... például Anyutával. Anyutával, aki olyan, mint a könyököm – megharapni nem tudod, közel is van, fáj is.

De sajnos útitársam csak korában emlékeztetett Anyutára.

–  Hány éves vagy te, Kosztya? – kérdeztem udvariasságból, hogy megtörjem a számomra nyomasztó csendet.

–  A tizennyolcat töltöttem márciusban, Andrej Galaktyionovics. És maga?

–  Úgy látom, korodhoz képest túl megfontolt vagy. A hasonló korú emberek inkább a lányokkal foglalkoznának, mint a mi unalmas ügyeinkkel...

Az ügyek, az igazat megvallva, nem unalmasak, hanem zavarosak voltak. A vámpír még mindig nem került elő, és ez a körülmény még inkább nyomasztotta bácsikámat. Úgy tűnt, ha előkerült volna egy újabb áldozat, bácsikám megkönnyebbülve sóhajtott volna fel. Egy héttel a beszélgetésünk után azért csak találkozott Jablonszkaja grófnővel, elmondott neki mindent. Az öregasszony, a szavaival élve, olyan ideges lett, hogy annak fele se tréfa... és végül a gróf és a grófnő nem kevesebbet találtak ki, mint közös őrjárat, Fénypártiak a Setétekkel párban. „Hogy a vámpírt is keressék, meg a mieinken is rajta tartsák a szemüket... nehogy mi, Setétek, a jellemünkből fakadóan segítsünk a vámpírnak elrejtőzködni. – Bácsikám kuncogni kezdett és megdörzsölte arcán a sebhelyet. – Hát ilyen gyanakvó ez a Viktorija Jevgenyevna.”

A helyzet egyenlőtlenül alakult. Ezek szerint ők minket figyelnek meg, mi meg őket – nem? De mégis muszáj volt alávetni magunkat, és most is, ahelyett, hogy a fülemüle trilláira szundikálnék, itt bolyongok Kosztyával a sötét városban. Azt nem tudom, miért pont ő lett a társam, de inkább ő, mint valami állomásfőnök, valami Szemjonics, aki ki nem állhat minket.

Ez alkalommal Kosztya hétköznapi ruhát viselt: posztómellényt, csipkével a kézelőn és galléron, szűk pantallót, rövid borjúbőr csizmát, fején pedig divatos kalapot, széles övén kard lógott. „A grófnő ajándékkal lepte meg a szülinapjára – figyelmeztetett komoran bácsikám. – Kijárta neki a nemesi címet. Ráadául minden papír hivatalos, az egyházi és hivatali nyilvántartásba is bekerültek a megfelelő bejegyzések. Figyelj oda, nehogy alábecsüld az érdemeit, mert ifjonti hévvel még odakap a kardjához. A grófnő meg én pedig simíthatjuk el az ügyet...”

–  Magának, Andrej Galaktyionovics, bizonyára unalmas dolog vámpírt üldözni – jött lendületbe Kosztya –, de nekem pont megfelel ez a feladat. Hiszen minden ilyen élőhalottat, amelyik az embereknek árt, könyörtelenül el kell tüntetni a föld színéről. Mennyi fájdalmat, bánatot okoznak... és mennyi könnyet!

–  Mennyit? – kötözködtem. – Saccoljuk meg! Másfélékből közel tízezerszer kevesebb van, mint emberből. Igaz? A Másfélék között elég kevés a vámpír és az alakváltó, talán csak minden tizedik. Tehát egy élőhalott jut százezer lakosra. Számoljunk tovább! Egy nyilvántartott alakváltónak évente négy embert engedélyeznek. A vámpírok még kevesebbet, kettőt, ráadásul az esetek nagy részében nem is ölik meg őket, nem szívják ki a vérüket teljesen. Tehát mink van? Évi tizenhatezer emberből csupán egy válik élőhalott áldozatává. Ezt vesd össze azzal, hányan halnak meg betegségben... vagy éhínségben... vagy a háborúban... vagy a rablók keze által... vagy hány embert kínoznak halálra a gazdáik. Úgyhogy ezek a mi Másféléink – ugyan már, semmiség... az emberek annyi bajt okoznak saját maguknak, hogy a vámpírok ehhez képest csepp a tengerben...

–  Viszont maguk, Setétek bánattal táplálkoznak! – jelentette ki szigorúan Kosztya. – Maguknak az emberek szenvedése öröm, ebből szerzik a mágikus erejüket!

–  Ezt tanítják Viktorija Jevgenyevna iskolájában? – nevettem fel. – Hogy nekünk a szenvedés örömet jelent?

–  Miért, nem? Hiszen ebből merítenek erőt!

–  Tudod, Kosztya – tártam szét a karomat –, én természetesen kisebb Másféle tapasztalattal rendelkezem, mint te, alacsonyabb rangban is vagyok, de azért gondolkodni azért csak kéne, nem? Nyilván te is jól tudod, hogy mi, Másfélék nagyon ritkán veszünk el erőt egyenesen az emberekből, az ő érzéseikből. Sokkal gyakrabban merítünk a Homályból, ahova ezek az emberi érzések maguktól beáramlanak, anélkül, hogy tennénk ezért bármit is. Igen, igaz, a ti erőtök a fényes érzésekre épül, a miénk pedig a sötétekre. De vajon ez a ti érdemetek, vagy a mi bűnünk? Ennyiben tér el a természetünk. És ami a legfontosabb, az emberek önállóan teremtik meg magukban és másokban is a boldogság és a szomorúság érzését. Mégpedig akkora mennyiségben, hogy ha mi, Másfélék ezerszer annyian lennénk, akkor is jutna mindenkinek bőven. Úgyhogy miért is örülnénk mi, Setétek az emberek bánatának, ha úgyis jóval több, mint amennyire szükségünk lenne. Itt egy példa. Zsuravinóban élsz a grófnőnél, iskolába jársz...

–  Már elvégeztem! – emlékeztetett Kosztya.

–  Mit számít most ez? A lényeg, hogy elég ételt kapsz, hát örülsz-e egy darabka kenyérnek? Emlékezz vissza, milyen volt az életed tíz évvel ezelőtt, amikor nagyapáddal együtt nyomorogtatok? Akkor bizonyára minden penészes kenyérhéj maga volt a boldogság.

–  Ezek szerint mindent elmondtak magának rólam? – érdeklődött a fiú, és némiképp zavarban volt.

–  Már Januarij Apollonovics felvilágosított. Tver kicsi város, Másfélékből kevés van, így aztán mindenki tud mindenkiről, függetlenül attól, Setét-e vagy Fénypárti. Érted már, miről beszélek? Mi örömöm van nekem abban, hogy ott, abban a házikóban zokog egy lányka, akire a szomszéd fiú rá sem akar nézni? Vagy hogy az a részeg asztalos fakalapáccsal veri a feleségét? Vagy hogy az az öregasszony sírdogál, mert fájnak az ízületei? Ha mindannyian egyszerre megnyugodnának, attól én még nem pusztulnék el. Értsd meg, Konsztantyin, hogy ti, Fénypártiak vagytok mind egyformák, aggódtok az emberek miatt, mindenkinek boldogságot kívántok... Mi, Setétek viszont különbözőek vagyunk. Vannak olyanok, akiknek öröm a másik fájdalma, de nem azért, hogy erőt merítsenek ebből, hanem mert ilyen aljas a természetük. De vannak olyanok is, akik igyekeznek nem okozni kárt senkinek, mondván, enélkül is van baj elég. Vegyük például Januarij Apollonovicsot. Még egészen kicsi koromban egy hónapot vendégeskedtem a birtokán. Ha hiszed, ha nem, minden szolga szerette őt, apjuknak szólították... és az alatt az egy hónap alatt senkit sem vesszőztek meg.

Alekszander Kuzmics tanítása nagyon jól jött ebben a beszélgetésben. Ritka jó tanár jutott nekem... és egészen emberi módon sajnálom őt. Igaz, természetesen ő maga hozta a fejére a bajt... Harald nem olyan, aki ellen nyíltan lázadni lehetne...

–  De ha eltüntetünk minden fájdalmat, minden szenvedést, boldoggá teszünk mindenkit, akkor a Homályba nem áramlik több sötét érzés – érvelt Kosztya. – Akkor mi lesz magukkal? Honnan szerzik majd be a mágikus erőt?

–  Ilyesmi soha nem fog előfordulni, mivel az emberi természetben kavarog minden: az öröm, a pozitív kitörések, a sötétek, a könnyek és a nevetés is. Ilyennek teremtették az embereket... nem tudom, kicsoda, de ez így igaz, Kosztya. Az embereknek mindig hiányozni fog valami, mindig meg fognak sértődni, irigykedni fognak, mindig el fognak követni bűntetteket... ahogy örülni is fognak, boldogok lesznek, és szeretnek is.... és mindez beáramlik a Homályba, és átalakul mágikus erővé. Ezért mindig jut bőven nekünk is, nektek is.

–  Nem igaz! – állt meg hirtelen. – Az emberek nem olyanok, amilyennek maguk, Setétek leírják. Igaz, az emberek szomorkodnak, búslakodnak, kínlódnak a fájdalomtól, de az összes boldogtalanságnak oka van. És ez az ok nem belülről fakad, hanem kívülről. És ha azt megsemmisítenénk... Ha tilos lenne fakalapáccsal verni az asszonyt, ha a fiú kicsit odafigyel a lányra... ha másért nem, hát irgalomból... ha meggyógyítjuk az öregasszony fájó ízületeit... Az emberek jónak születnek, mint az alaposan letörölt palatábla. A haragot csak az igazságtalan élet írja rá. Így van! Amit pedig arról mondott, hogy a Setétek nem hoznak bajt az emberekre, elég csak Szaltikova esetét felidézni.

Igen, valóban volt mit felidézni. Erről még Alekszander Kuzmics beszélt nekem, aztán bácsikám is hozzátett néhány részletet. Kellemetlen történet kerekedett belőle.

Darja Nyikolajevna Szaltikova úrnő Setét volt. Hogy melyik idiótának jutott eszébe őt felszentelni, nehéz lenne kiderítni, de igazából mindegy is. A lényeg, hogy idióta. A Másfélék adottságait meglátta, az őrületet viszont nem. Pedig a gárdista lovaskapitány, Gleb Szaltikov özvegye őrültebb már nem is lehetett volna. A férje halála miatt őrült-e meg, vagy valami más oka lehetett, nem tudni. Az emberek úgy vélték, hogy az asszony kegyetlensége az oka mindennek, ám az Inkvizíció moszkvai irodája megállapította, hogy Darja Nyikolajevnát hatalmába kerítette egy gondolat: hogy ő legyen az Orosz Birodalom, utána pedig a világ legerősebb Másféléje. Meg kell jegyezni, hogy felszenteléskor ötödik szinten volt, és nem is tudott magasabbra jutni a harmadiknál. Hogy miért akart ilyen állati erőt elérni – senki sem tudja. Mire akarta használni ezt az erőt – szintén rejtély. És kideríteni sem tudta senki, mert a „Fehér pusztaság” varázslat ellen nincs ellenszer. Márpedig ezzel a varázslattal égette ki a józan észt belőle Griska Zub, a Moszkvai Nappai Őrség feje. De ez már csak azután történt, hogy az uralkodónő szigorú parancsára elkezdődött az emberi eljárás.

Amíg Szaltikova feje felett nem gyűltek össze a viharfelhők, életének csak egyetlen célja volt: minél több erőt gyűjteni. A Homály nem volt számára elegendő, sokáig tart onnan erőt meríteni, az emberekből lényegesen gyorsabb. Emberekből mindig volt körülötte bőven. És elkezdődött... Nem kétséges, hogy a szolgálóinak addig sem volt könnyű az élete, de ezután maga Szodoma következett Gomorával karöltve.

Darja Nyikolajevna tapasztalata azt mutatta, hogy a legtöbb erőt a szolgálólányokból tudja elszívni, például ha leforrázza, aztán jól megvesszőzi őket. Érthető – a női természet érzékenyebb. Átlépett minden határt, halálra fagyasztotta a csecsemőket, akiket néha az épp csak meggyilkolt anyjuk keblére dobott. És így ment ez több mint tíz éven át. A legfurcsább – hova tették az Őrségek a szemüket? Az rendben, hogy a mi Setéteink... hogy Griska Zub a szeretője volt, mindenki tudta... de hogy nem vették ezt észre a Fénypártiak? Lehet, hogy arról volt szó, hogy a rabjait kínozva Szalticsiha csak elvette tőlük az erőt, de soha nem használta fel? A Nagy Megállapodást elvileg nem szegte meg, azt pedig, hogy elvette mások erejét, még be kellett volna bizonyítani. Lehet, hogy a Fénypártiak, az emberekhez hasonlóan, azt hitték, az őrült Darját mások fájdalma hozza lázba? Ez viszont emberi dolog – a Megállapodás ezt nem tiltja.

Lehet, hogy Griska Zub tisztában volt az igazsággal. Nem véletlen, hogy amikor szorult a hurok, megfosztotta a szeretett nőt az eszétől és az emlékeitől. Bizonyára nem akarta, hogy egy igazi bíróságon – az Inkvizíció bíróságán – az őrült nő fejéből előhívjanak egy rakás érdekes tényt. Viszont Zub is nagy árat fizetett – megtiltották neki az erő alkalmazását, és száműzték a távoli Lappföldre. Alekszander Kuzmics szerint keringett egy olyan verzió is, miszerint Szaltikova őrült ötletének hátterében az állt, hogy mindkét fiát, Fegyenykát és Nyikolenykát is Másfélévé változtassa. Állítólag elmondták neki, hogy ez lehetetlen, de Darja a fejébe vette, hogy egy Másféle számára semmi sem lehetetlen, csak elegendő erőt kell hozzá összeszedni.

Akárhogy is, az emberi bíróság egy olyan asszony ügyét tárgyalta, akinek teljesen elment az esze. Az Inkvizíció megfosztotta őt mindennemű lehetőségtől, hogy bármikor is mágiát alkalmazzon, de enélkül sem ment volna neki: a „Fehér pusztaság” után elfelejtette a saját árnyékát is, a Homályt is. Jelenleg ez a Másfélére hasonlító szánalmas lény az Ivanovszkij-kolostor föld alatti börtönében él, teljes sötétségben. Hogy mi történt a gyerekeivel, nem kérdeztem rá.

–  Szalticsiha ritka eset – érveltem. – Ha mindannyiunkat az ő példája alapján ítélnének meg, akkor titeket, Fénypártiakat meg Tomás de Torquemada alapján kellene. Hiszen Fénypárti volt, emlékszel. Az emberek jólétéért tevékenykedett, szenvedésekkel tisztította meg áldozatai lelkét... mivel Másfélévé válása után is megmaradt buzgó katolikusnak. És ha az Inkvizíció nem avatkozott volna bele... mármint a Másfélék Inkvizíciójára gondolok...

Kosztya hallgatott egy kicsit. Aztán komoran ezt mondta:

–  Magának, Andrej Galaktyionovics, talán igaza van abban, hogy egyetlen korcs alapján nem ítélhetünk meg mindenkit. De a lényeget tekintve nekem van igazam. Minden emberi bánatnak oka van. És ha elhárítunk minden ilyen okot...

–  Tudod ennek a módját? – Nem akartam én gúnyolódni, csak úgy kicsúszott.

–  Tudom – bólintott komolyan Kosztya. – Új alapokra kell helyezni az emberiséget. Megsemmisíteni minden elnyomást. Az embereknek egyenlőnek, szabadnak és jóllakottnak kell lenni, és akkor kialakul köztük a testvériség. Akkor a gazdag szégyellni fogja, hogy a kenyerét eszi, miközben a szomszédja éhezik... és ezért egyenlően fogja elosztani a javait. Nem lesz akkor szükség az államhatalomra sem, maguk az államok feleslegessé válnak, velük együtt pedig a háborúk, a kivégzések és börtönök is... Az emberek békében fognak élni az egész földön, barátságban, együtt termesztik a kenyeret... meg ilyesmi.

–  És mi a helyzet a betegségekkel? – emlékeztettem.

–  Azokkal majd az orvostudomány fog megbirkózni – vágott vissza Kosztya. – Az emberek tudománya, nélkülünk, mágia nélkül. Az ész nem ismer határokat, ahogy ezt a francia tudósok, Diderot és Rousseau is bebizonyították, az íróval, Voltaire-rel és a mi hazai géniuszunkkal, Mihail Lomonoszovval együtt. A nép soraiban ilyen hatalmas elmék élnek! Tudja-e, hogy nem is olyan régen egy egyszerű falusi lány, Pelageja megtanulta, hogyan lehet a himlőt megelőzni? Egy különleges injekció segítségével. Erről Bolotov úr is írt a Falusi tükörben. Nem olvasta?

–  Sajnos – vallottam be – fogalmam sincs, ki az a Bolotov. De nem ez a legfontosabb. Mondd csak, és milyen módon kellene áttérni a jelenlegi társadalmi berendezkedésről az általad vágyottra? Mit gondolsz, mit mondana neked az uralkodónő, ha elé járulnál, és elővezetnéd a terveidet? Más uralkodókhoz hasonlóan ő sem örülne...

–  Ha az uralkodók akadályt gördítenek a nép boldogsága elé, akkor ezt a hatalmat el kell távolítani a helyéről – mondta határozottan Kosztya, némi hallgatás után. De úgy tűnt, hogy azonnal megbánta a szavait.

–  Úgy, mint másfél évszázaddal ezelőtt Angliában? – nevettem fel kurtán. – Kivégezték a királyt, Cromwell vette át az irányítást, és mi lett a vége? Akkor is királyok és királynők uralkodnak ott. A lényeg meg az, hogy az angoloknak jobb lett ettől az életük?

–  Nem lett – értett egyet az ifjú. – De csak azért, mert a király megdöntése nem cél, hanem eszköz kell hogy legyen az új élet megteremtéséhez. Következésképpen, tudni kell, hogyan rendezkedjenek be egy új életre, kell egy gondolat, amely mindenkit egyesít, és persze kellenek az emberek, akik képesek az emberiség élére állva elvezetni őket a boldogsághoz...

–  Ó, Kosztya – nevettem el magam –, mindez csak üres ábránd. Soha nem fog bekövetkezni, mert amikor megszületnek az emberek, egyáltalán nem olyanok, mint egy tiszta palatábla. A táblájukra már írtak valamit... a természet, a szüleik... ha hinnék benne, akkor azt mondanám, hogy Isten. Nem fontos, ki írta, a lényeg, hogy mit. Nem szabad egyenlővé tenni az embereket, Kosztya, mert már születésük pillanatában sem azok. Van, aki eredendően okos, más pedig ostoba. Vannak bátrak, és vannak gyávák. Van, aki nemes lelkű, a másik aljas. Valakinek az adatik meg, hogy Fénypárti legyen, másnak az, hogy Setét.

–  Tudja, miért nem ért velem egyet? – A sötétben nem láttam Kosztya mosolyát, de tudtam, hogy mosolyog. – Mert egy boldog társadalomban maguk, Setétek nem fogják megtalálni a helyüket. Lehet, hogy nem tűnnek el nyomtalanul a szenvedések, de annyira kevés lesz, hogy nem lesz elég a mágiához. Ezért próbál engem meggyőzni, hogy egy ilyen világrend nem lehetséges. De ha rendesen elmagyaráznánk az embereknek... még a legegyszerűbbeknek és ostobáknak is... a tudatlanságukra gondolok... akkor elsajátítják a gondolatot, és meg akarják változtatni az életüket.

És is elmosolyodtam, elképzeltem, ahogy Kosztya próbálja meggyőzni az igazáról, például a herceg rablóját, Sztyepan bácsit. Vagy például, Praszkovja Mihajlovnát. Vagy akár az én Aljoskámat.

Amaz biztosan elküldte volna Kosztyát olyan messzire, hogy nem csak a „Gyorsjáró” sem segített volna, és még Kapukat sem lehetett volna állítani, akármekkora mágus is vagy. Illetve nem, Kosztya urasággal nem lenne goromba, a nemesség iránti tiszteletet Praszkovja Mihajlovna beleverte. De Aljoska tisztelettudóan is el tudta volna küldeni a fenébe.

Még csak egy hete van nálam, de az élet megváltozni látszik. A fiúról kiderült, hogy valóban olyan ügyes, mint amilyennek Szkugyelnyikov asszony leírta. A lovaim egyből elismerték, és szemmel láthatóan szerette gondozni őket. Megszerelte a csálé tornácot, felsikálta a ház és a fürdő padlóját, felásta és beültette a kertet valami zöldségekkel – hogy pontosan mivel, nem firtattam, csak adtam neki pénzt magokra. A kályha nem füstölt többé – bekente valami különleges agyaggal, amelynek titkát még megboldogult apjától tudta meg. Sokkal jobbakat ettünk, mint amikor még Glafira asszony főzött rám. Glafira egyébként nagyon elszomorodott, amikor kosarat kapott, de Aljoska, a szavaival élve, sok mindent megtanult Nasztaszjától. „Lelkes asszony – magyarázta a fiú –, nem úgy, mint Trofim bácsi, vagy Pavel bácsi. Azok unalmasak.” A harmadik napon valahonnan szerzett egy kutyakölyköt – szerintem egy hétköznapi korcs, bár Aljoska állította, hogy jó vérvonalú, új lakónk nagyanyja Korszunov herceg falkájából való vadászeb. Természetesen nem vitatkoztam vele.

Minden egyes nap gyakoroltuk a közelharcot, vívást tőrrel és szablyával. „Egyébként – jegyezte meg bácsikám, végighallgatva a beszámolómat – jól fog ez még jönni neki. Majd elintézem a legénykének a nemesi rangot, nagy terveim vannak vele. Válhat belőle Legfelső Setét is... úgy harminc-negyven év múlva. Háromszáz év múlva pedig Hatalmas.”

De akármennyire gördülékenyen is alakult minden, nem tudtam mit tenni ezzel a már megszokott, hűvös félelemmel. Néha elengedett, alábbhagyott, de csak azért, hogy rögtön utána belém hasítson éles kis tűkkel annyira, hogy egy falat akarjak magam köré húzni, elbújni minél messzebb, hogy szolgák se legyenek ott, csak én egyedül. Még az is nehezen ment, hogy éjjelre ne zárjam be magamra a reteszt. Amikor még Tyimoska szolgált nálam, akkor bezárkóztam, holott tisztában voltam azzal, mekkora badarság ez: semmi veszély nem fenyeget, erről a valószínűségvonalak is meggyőztek, meg a „Bronz király” védő varázslat is érvényben van. Csak a biztonság kedvéért.

A „királyt” most Aljoskára is kivetettem. Ki tudja... a nagy bajtól nem véd meg, de legalább tudomást szerzek róla. A kisebbtől meg, ha például megtámadja valami aljanép, teljes mértékben.

Közeledett a fiú átváltoztatásának legfontosabb időszaka, és ez kicsit aggasztott: mi van, ha minden félrecsúszik? Egyébként Sztarij Logban az ügy pont a tervek szerint haladt, még rásegíteni sem kellett. Csak várnom kellett, hogy az események alakuljanak.

–  Andrej Galaktyionovics! – Kosztyik ideges hangja visszarántott a gondolataimból. – Látja, hogy ott elöl, vagy kétszáz szazsenyre innen valaki sír?

Megnéztem a Homályon keresztül – igen, a távolban vibrált egy színes kis pont. Akkor kivetettem a „Közelítés” egyszerű kis varázslatát, és megpillantottam valakinek a lélekvirágát, amelyben lila félelem lobogott, gyengébben, de jól látszódott a sötétvörös düh és a piszkosbarna, medve szőréhez hasonlító bánat. Ha még egy kicsit közelítünk, akkor már jól látszódik, hogy ez a virág egy tizenhét éves fiúhoz tartozik, akit Ivannak hívnak. Ilyen távolságról mást nem lehetett megállapítani.

Ráadásul köztünk és a fiú között egy öntöttvas kerítés magasodott.

–  A Tver melletti temető? – kérdeztem Kosztyától.

–  Az – bólintott az útitársam. – Nagyon belemelegedtünk a beszélgetésbe, Andrej Galaktyionovics, egészen idáig elkalandoztunk. El is hagytuk a kijelölt keresési területet.

Ezeket az okos kifejezéseket minden bizonnyal a grófnő iskolájában tanulta.

–  Na, ha már elkalandoztunk – javasoltam –, akkor menjünk, és nézzük meg, mi történt ezzel a Ványával!

–  A Szojkin kupec vasáru-bódéjában dolgozó Tyihon Lukics Szemivjorsztov árus fiával – tette hozzá Kosztya. – Aki szerelmes a szomszéd lányba, Matrjonába, balalajkán játszik, és a Bogojavlenszkij-templomban tanul a segédlelkésznél...

–  Ezt ilyen távolságból ki tudod olvasni a lélekvirágából? – lepődtem meg.

–  Aha, az aurájából – nevetett fel Kosztya. – Mi az, magának ez már messze van? Nekem egy versztáról is menne.

Rosszulesik, amikor szembesítenek a szánalmas harmadik szinteddel... de egy igazi Setétnek képesnek kell lennie elnyomni ezt a sértettséget. Nem megbocsátani, nem, csak elhalasztani a választ egy időre. Legalábbis ezt tanította nekem Alekszander Kuzmics.

–  Rendben, menjünk a Homályon keresztül! – sóhajtottam. – És ne én intézzem, elvégre te vagy a Fénypárti, ez a te dolgod: az emberi könnyeket itasd fel te!

Néhány perccel később már ott álltunk a pattanásos, szőke hajú Ványa mellett. A fiú Olimpiada Markovna Balikova sírja mellett ült a fűben (a kispolgári sorba tartozó asszony hetvenéves korában szenderült jobblétre), és halkan zokogott.

–  Mi történt? – kérdezte együttérzőn a Homályból kilépő Kosztya. A legényke nyilvánvalóan talpra ugrott, visítani kezdett, és kezével eltakarta az arcát, de hamar megértette, hogy senki sem akarja bántani.

–  O-ott... – mutatott balra. – Ott... egy vámpír... Vergődik... próbál kimászni a sírból! Felfal! Már majdnem egy font temetőföldet megettem, de ő azért még mindig mozog.

–  Minek? – A hanglejtésből ítélve Kosztya őszintén meglepődött. – A földet minek eszed?

–  De hát ez nyilvánvaló – magyarázta Ványa kissé megnyugodva –, hogy ha a sírból eszel földet, akkor a vámpír megijed, és nem fog bántani.

–  Badarság! – jelentette ki Kosztya. – Babonák! Maradiság! A vámpírok nem félnek a temető földjétől, de ha már itt tartunk, hát a fokhagymától sem. Az ezüstöt viszont tényleg nem különösebben kedvelik. Igaz, egy tapasztaltabb vámpír ellen az ezüst sem segít. De te meg mit keresel itt? A nagyanyádat gyászolod? – mutatott rá a fejfára. Ványa természetesen nem látta ezt a mozdulatot, Kosztyát sem igazán. Legfeljebb csak a sötét sziluettjét.

–  Nem. A tűzvirágért jöttem! – Ványa hangjában büszkeség csengett. – Mindenki tudja, hogy egy héttel mennybemenetel előtt kinyílik a tűzvirág, és világít a sötétben. Varázsfőzetet készítenek belőle. Aglaja anyó mondta, hogy össze kell törni a növényt, leönteni szenteltvízzel, és háromszor elmondani a „Hiszek egyet”. Csak mindenképp napfelkelte előtt!

–  Öreganyádat akarod feltámasztani?

–  Aha! – erősítette meg a fiúcska, és rögtön talpra ugrott. – Honnan tudod?

–  Bolond vagy te, Ványa – tudatta vele szomorúan Kosztya. – Nem létezik semmiféle varázsfőzet, anyóka meséi sem. Mindegy, térjünk a lényegre! Mit mondtál, hol vetted észre a vámpírt?

–  Hát ott – mutatott arra az ifjú Szemivjorsztov. – Ott a bokrok mögött... Hallod? Megint ott vergődik!

–  Micsoda idióta vagy te, Ványka! Ráadásul még gyáva is. Egy kutya rág ott egy csontot! – nevette el magát útitársam. – Te jól futsz? Na, akkor futás innen! És felejts el mindent! A varázsfőzetet is! Na, nyomás! Aztán ügyelj arra, hogy a sötétben ki ne szúrd a szemed!

Ványát mintha a föld nyelte volna el. Kiléptem a Homályból, és vállon veregettem Kosztyát.

–  Nos, aki bolond, az bolond! Jól bántál vele.... És miért találtad ki ez a történetet a kutyával? Hogy megnyugtasd?

–  Miért, maga nem látja, Andrej Galaktyionovics? – lepődött meg Kosztya. – Nem is füllentettem akkorát. Tényleg kutya formájú valaki van ott. Hát nézzen már a Homályon át! A második rétegből! Nem ismeri fel a sajátjait?

Megint megszégyenített. Hogy nem vettem észre a „Figyelmetlenség körét”? Igaz, a kör erős, nemcsak az emberi, de a Másfélék szeme elől is eltakar. A testet is elrejti, a lélekvirágot is, ráadásul még az első rétegből is nehéz kibogozni – valami érthetetlen huzavona, szuszogás, nyüszítés.

A másodikon viszont már jól látszik. Hát így tölti az éjszakáit, tiszteletre méltó Pjotr Ivanovics! És micsoda társaságban! Valami szakadt, útszéli kutyával. Nem alakváltó, hanem egy hétköznapi eb. Szégyen, gyalázat. Rám nézve is – hogy nem láttam meg rögtön.

–  Menjünk innen! – súgta Kosztya a fülembe. – Legyünk tapintatosak! Apropó, ennek a Ványkának Setét Másféle adottságai vannak... de nagyon gyengécskék. Fel lehetne szentelni, de szükség van-e rá? Tudja mit, Andrej Galaktyionovics? Ne beszéljünk erről senkinek! Se a grófnak, se a grófnőnek. Minek bajlódjunk mi is, vagy maguk is, ostobákkal?

Bölcs ez a Kosztya. Bölcsebb a koránál.