11.

AZ ÉJSZAKAI Tver nem egyenlő az éjszakai Pétervárral. Ott a lámpások csak a Nyevszkijen égnek, meg a környéken, a többi utca viszont sötétbe burkolózik. De minden sötétség más. Itt most nem a fehér éjszakákról van szó – április közepén még korai róluk beszélni. Itt, Tverben valami egészen különleges sötétség honol... olyan, mintha egy tintaóceán mélyén sétálnál. Nincs hold, nincsenek csillagok, az eget sűrű felhők borítják... reggelre, nagy eséllyel zápor lesz belőlük. Mi, Másfélék persze tudunk a Homályban is járni, meg a nagyon egyszerű „Macskaszem” varázslattal is élhetünk, de az emberek hogy? És ne gondoljuk, hogy éjjelente itt mindenki alszik! A rablóknál érthető, az éjszaka az ő idejük, de hétköznapi városlakók is bóklásznak az utcákon. Részegek, akiket kitettek záróra után a kocsmából; eladók, akik késő estig leltározták az árut, már ha nem a bódéban laknak; vendégségben járó jobbágyok, akik késő éjjel a sötétben bandukolnak haza... és hát persze a szerelmesek. Az éjszaka az ő idejük is, az ő barátjuk... csakúgy mint a rablóknak. Egy fiú csak éjjel ölelkezhet egy lánnyal, anélkül, hogy a rokonok, szomszédok, véletlen járókelők meglátnák...

Rajtuk kívül még az Éjszakai Őrség tagjai járkálnak éjszaka a városban. Igaz, bácsikám elmondása szerint különösebben nem törik magukat. Tver csendes város, mindenki szem előtt van. Az alakváltók és vámpírok nyilvántartásban vannak, békések, csak engedéllyel vadásznak. Ugyanez vonatkozik a boszorkányokra. Velük a Fénypártiaknak talán egy kicsit egyszerűbb is a dolguk – egy vad vámpír vagy alakváltó elég sokáig képes csintalankodni, és megúszni, hogy a büntető kéz lesújtson, ám a boszorkányoknak szükségük van az emberekre... akiknek pedig szükségük van az ő szolgálatukra. Ez pedig azt jelenti, hogy bármely újonnan felbukkanó boszorkánynak hamar híre megy, pont ezeknek az embereknek köszönhetően.

Most egyébként nem boszorkány bukkant fel.

–  Nem jól alakul ez, őrségbeli uraim – kezdte Janyik bácsi a beszédét, miután összegyűjtött mindannyiunkat a gyűlésre használt kínzókamrában. – Megbízható információm van arról, hogy a városban egy vad vámpír bukkant fel, és már legalább két hete van itt. Még halálos vérszívásra nem került sor, de harapások már történtek. A mi vámpírjainkat, a nyilvántartásban szereplőket már leellenőriztem, tiszták, mint a frissen hullott hó. De ők csak hatan vannak, mindannyiukat ismerjük személyesen. Érzem, hogy van itt egy új jövevény, és nagyon rossz lenne, ha a Fénypártiak fognák be elsőnek. Akkor aztán hiába bizonygatnánk, hogy fogalmunk sem volt semmiről. Jablonszkaja grófnő benyújtja a számlát... tudjátok, hogy ő képes ilyesmire. Valami idegen mocskos gazember miatt a mi vámpírjainkat akár egy évre is megfoszthatják az engedélyüktől. Meg amúgy is nagy lenne a felfordulás, és még az Inkvizíció is beavatkozik, ha nem tudunk a Fénypártiakkal megegyezni. Ezért a legjobb megoldás: önállóan elkapni a vadat, aztán meg majd meglátjuk. Ha a szökevény nyilvántartásban van, megetetjük fokhagymával, és visszajuttatjuk a rendeltetési helyére. Ha viszont nincs, akkor könyörtelenül elpusztítjuk. Ettől a naptól kettesével fogjátok járni a várost. Nem lehet tudni, mennyire erős ez a vámpír... ezért őrségbe indulás előtt kaptok varázstárgyat, „Szürke imával” feltöltve. És eszetekbe ne jusson nem megfelelően felhasználni a Homályt! Nehogy az történjen megint, ami Mityka Koselnyikovval is!

Az egybegyűltek megértően bólogattak, én meg értetlenül meredtem bácsikámra.

–  Azok miatt, akik esetleg nem tudják – fordult felém –, történt nálunk öt évvel ezelőtt egy eset. Üldöztünk egy Fénypártit, egy, a parasztsághoz tartozó szószólót. Rosztovcev birtokos egykori szolgája volt, akit az uraság felszabadított. Azt hinné az ember, tessék, szabad vagy, élj, ahogy szeretnél. De ez a Fegyka szánalmat érzett minden megbántott és megalázott paraszt iránt, főleg azokat a szolgálókat sajnálta, akikkel a gazdájuk keményen bánt. Egy ilyen szánalom-roham során felemelte az árnyékát, beugrott a Homályba, lényegében felszentelte önmagát. Ráadásul ez a nyavalyás erős, rögtön első szintre hajazott. Aztán elkezdte büntetni az uraságokat. És volt annyi esze, hogy mindenezt feltűnés nélkül tegye, a gyilkos Jemelkához hasonlóan. A birtokosok egyszerűen csak meghaltak, egyik a másik után. Volt, aki félrenyelte a kávéját, a másikat a szobakutya marta halálra, megint másik meg felakasztotta magát... Vagyis az emberekben a leghalványabb gyanú sem ébredt, minden rendben, illemtudóan történt. Ez a gazfickó nyolc emberrel végzett... illetve ő azt gondolta, hogy jót cselekszik... Nos, az Őrségünk egyik tagja, Mityka Koselkov, negyedik szintű mágus kapott tőlem egy harci varázstárgyat, a „Forró könnyet”. És Mityka lecsapott vele egy Fénypártira... aki nem volt tagja az Őrségnek, kispolgári életet élt. Mint kiderült, ezek ketten ádáz harcban álltak, összevesztek egy lány miatt. De az a Fénypárti csak hatodik szintű volt, gyengécske, nem kellett neki sok... hát szét is szórta őt Mityka a Homályban. Rajtakapták. Irtózatos botrány kerekedett, a grófnő akkora patáliát csapott, hogy az egész Inkvizíciót felzaklatta... Mitykát, magától értetődően, megbüntették... most a grófnő házában van, egy ruhafogas formájában. Mozdulatlan, nem lát, nem hall... de az agya működik. És száz évig kell fogasnak lennie. Tehát már csak kilencvenöt maradt hátra.

Elindultunk hát Pjotr Ivanoviccsal átfésülni a nekünk kiosztott városrészt. Nem a legjobb váltótárs jutott nekem, de hát bácsikámmal nem állok neki vitatkozni. Sakkozás közben engedékeny és szívélyes, de mások jelenlétében kérlelhetetlen és szigorú.

–  Pjotr Ivanovics, előfordult már, hogy a saját fajtádra, Setétre kellett vadásznod? – Magam sem tudom, miért tettem fel neki ezt a kérdést. Nem különösebben akartam vele beszélgetésbe bonyolódni. Ritka kellemetlen szerzet. Magas, kopasz, hajlékony... gombostűszerű szeme úgy néz az emberre, hogy azonnal el akarózik kapni a tekintetet. Szeme felett az orrnyerge felé mély ráncok húzódnak, arca szürkéssárga. Az öltözködés terén is a szürke árnyalatokat kedveli, a szakállát nyírja, de néha láthatjuk pár napos borostával is.

Nagyon idős... bácsikám azt mondja, hogy Pjotr Ivanovics még Alekszej Mihajlovics uralkodása alatt született. Nem világos, miért szólítják apai nevén, elvégre alacsony sorból származik, az orlovi parasztok közül. A papírjai alapján Pjotr Ivanovics tizennegyedik rangú hivatalnoknak számít, a legalacsonyabb osztályból. A Másfélék között viszont ötödik szintű... egy egész évszázad alatt sem tudott (vagy nem akart?) előrébb lépni. Amúgy meg kell az neki? Úgy tűnik, teljesen elégedett az életével. Az alakváltást örökölte, már csecsemőkorában átváltozott apai felügyelet mellett. Ilyen engedélyeket szokott kapni: macska, kutya, bárány vagy malac: hetente, tehén vagy ló: havonta, ember: háromhavonta. Bácsikám szerint Pjotr Ivanovics farkas formájában nem veti meg az apró állatokat sem: patkányt, egeret, vagy akár békát. De ezekre, magától értetődően, nem kell engedély.

Az emberi szolgálatot nálunk, a Titkos Expedíció tveri irodájában tölti. Nyomozóként dolgozik, kihallgatásokat végez, jegyzőkönyvet készít, sőt bácsikám elmondása alapján a saját területén nagy sikereket ért el. A jelenlétében még én is érzek némi kényelmetlenséget, a vizsgálat alatt állókra meg egyenesen a frászt hozza, ömlik a könnyük, taknyuk-nyáluk egybefolyik... és elmondanak Pjotr Ivanovicsnak mindent, mindent a legutolsó részletig. Magukról is, meg mindenki másról is. Ráadásul ez az öreg alakváltó egyáltalán nem használ fel ehhez mágiát, semmiféle varázslatot sem alkalmaz. Valószínű, hogy az emberek egyszerűen csak érzik testük minden porcikájával, hogy egy ilyen képes szőröstül-bőröstül felfalni, és még csak egy apró csontocskát sem hagy.

Az pedig, hogy a vizsgálat alatt állókból és szemtanúkból erőt szív el – ez, megint csak, bácsikám véleménye szerint, teljes mértékben ésszerű. Ha a víz mellett jársz, miért ne csillapítanád a szomjadat? Mindenki, aki az Irodánkba kerül, egyszerűen telítve van a félelemmel... még akkor is, ha nem fenyegeti őket semmi. „Ha racionálisan vesszük – osztotta meg velem a véleményét bácsikám –, érdemes lenne ezt a dolgot szabályozni, és a vizsgálat alatt állók félelmével feltölteni a varázstárgyainkat... nem pedig úgy, mint most, amikor a nyomozók is zsebre vágnak belőle, a menet is, meg a hóhérok is. A közös érdekről is gondoskodni kellene... csak egyszerűen nem érek rá ezzel foglalkozni.”

Életemben nem láttam még ilyet! – vakkantotta Pjotr Ivanovics a Csendes Kapcsolaton keresztül. – Erre van kialakítva a Másfélék között egy részleg, hogy a Fénypártiak minket üldözzenek, mi meg őket... de hogy a saját fajtánkat... Nem a Homályhoz méltó ez... Okoskodik Apollonics, egyre csak okoskodik... mindenféle újításokat vezet be... persze érthető, mert ő maga még nem élt száz évet ezen a világon.

De ez az idekeveredett vámpír bonyodalmat fog okozni! – vágtam vissza a társamnak. – Ráadásul neked nagyobbat, mint nekem. Téged fognak megfosztani az engedélyedtől... akkor be kell majd érned a borsccsal... Januarij Apollonovics azt mondja: az Inkvizíció majd megállapítja, hogy itt valami baklövés történt, aztán mindenféle szankciókat akasztanak a nyakunkba.

Lehet, hogy akasztanak, de lehet, hogy nem – mondta törpengve Pjotr Ivanovics. – De a saját fajtádat nem illik megbántani. Mert ma egy alakváltó kap el egy vámpírt, holnap meg egy vámpír az alakváltót... szégyenteljes dolog! Te még fiatal vagy, nem értheted, nemesi származású vagy, kék a véred ... de ha a mi fajtánkból való lennél, nem kellene magyarázni, ösztönösen éreznéd.

Gondolhatsz, Pjotr Ivanovics, ami csak tetszik – vágtam vissza szárazon –, de az utasítást teljesíteni kell. Azt mondták, el kell kapni a vámpírt, hát akkor elkapjuk. Akkor is, ha nem akarózik. És csak azért kérdeztem, mert arra gondoltam, talán van tapasztalatod, talán adsz valami jó ötletet. Most akkor agyalhatok én. És ne gondold, hogy sétálgatunk reggelig, aztán elmegyünk aludni. Nem, öreg, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk.

De hogy mi az a minden, csak megközelítőleg tudtam. Persze bácsikám tanította nekem: meg kell hallani a vámpír hívószavát, és akkor minden egyszerűvé válik. Azonban hogy halljam meg? Hiszen a vámpír nem hív mindenkit, aki arra jár, csak egyet, akire szüksége van. Egész Tvert lehetetlen átfésülni, nem mászhatok be minden egyes polgár fejébe. „Rá kell hangolódni – magyarázta Janyik bácsi –, hogy a hallásod összhangban legyen az ő dallamával. Ezért itt van ez, fogd!”

Látszatra a varázstárgy egy tengeri kagylóra hasonlított, amilyennel nemegyszer találkoztam – Krím meghódítása után ilyen elegáns holmiból jutott Pétervárra is. Lényegében tényleg egy kagyló volt. Oda kellett tenni a fülhöz, ha valaki a közelben elindult a vámpír hívószavára, én is meghallottam. Gyakorlatban ennek a varázstárgynak még semmi hasznát nem láttam. Semmi mást nem hallottam benne, mint a tenger morajlását. Úgy tűnik, a vámpír a város másik végén vadászik. Már ha egyáltalán vadászik. Már ha egyáltalán létezik.

–  Hiszed vagy sem – mesélte bácsikám a minap –, emberek vezettek ennek a vámpírnak a nyomára. Közönséges emberek, jó szándékúak. Ivan Szuskov gondnok meg a felesége, Avdotyja. Régi szokás szerint bejelentést tettek, holott ezt már negyven éve eltörölték. Korábban, mint azt te is tudod, a Titkos Kancellária foglalkozott varázslattal is, hát ezért fordult hozzánk Ivan, miután Georgij atya kinevette őt. A lényeg, hogy mindketten, Ivan és Avdotyja, szemtanúi voltak annak, hogy egy vámpír kiszívta egy ember vérét. A festőmunkások lakótelepe és a szegények kórháza közötti kihalt részen, éjjel kettőkor.

–  És kinek a vérét szívták ki? – mutattam ki aggodalmamat.

–  Van egy alkesz, Frol Dubovij. Dubovij a családnév – magyarázta mindenesetre. – Régebben Zjukin kupec alkalmazta árusként, de mivel lusta volt, és nem tudott ellenállni a bornak, kirúgták, azóta vagy tíz éve szánalmas életet él.

–  És mit csinált arrafelé Szuskov gondnok éjjel kettőkor? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést. – A feleségével, Avdotyjával? Vagy ők is részegek voltak? Akkor előttük nemcsak vámpír, hanem maga az uralkodónő is megjelenhetett. Zmej Gorinics, a kígyó hátán lovagolva.

–  Ej, bárcsak így lett volna! – sóhajtott bácsikám. – Nem, Andrjusa, a gondnok és a felesége aznap egy kortyot sem ittak. A kincseiket akarták ott elásni... a hosszú évek során, kemény munkával megszerzett vagyont. Nem sokkal azelőtt kifosztották a szomszéd házat, hát Avdotyja fejéből pattant ki az ötlet, hogy a megtakarításukat megfelelő helyre kell tenni. Egy vasfazékba és egy kő alá. Hát nem ostobák? A lényeg, kikérdeztem Ivant, kikérdeztem Avdotyját. Az „Igazmondó” varázslat hatása alatt az ember nem tud hazudni. És hát ők egy vámpírhoz hasonlót láttak. Odanyomta szegény Frolt egy öreg nyárfa törzséhez, átharapta a nyakát... aztán egy hatalmas denevérré változott, és elrepült, ki tudja, hova.

–  Várj csak, bácsikám! – értettem meg. – Éjjel kettő! Vaksötét! Hogy láthatták mindezt? Hiszen emberek! Még ha volt is náluk olajlámpás, két szazsenynél{3} messzebb nem világít. Talán Frol mellett álltak?

–  Helyesen gondolkodsz – csettintett a nyelvével bácsikám. – Ugyanezt a kérdést tettem fel a gondnoknak. Az meg azt felelte, hogy látása mint a macskáé, kicsi korától kezdve. És nem hazudott ez a nyavalyás, az auráján láttam. Erre elvezettem a második pincébe, ami szintén kínzókamra volt, most meg mindenféle lomot hordtak oda össze. Eloltottam a fáklyát még a folyosón, vaksötét volt, egy apró fénysugár sem jutott be. Bevezettem oda, és azt mondtam: „Na, ide szoktunk hozni a rablókat és bajkeverőket... na, mondd csak meg szépen, mit látsz!” Tudod, vannak olyan emberek, akik kitalálnak valamit, majd maguk is elhiszik. Ha az aurájukat nézed, úgy tűnik, nem hazudnak. Ha ő azt mondta volna, hogy kínpadot lát, meg derest, vasrácsot, akkor pont erről van szó. De Ivan mindent alaposan leírt: az eltört székeket, a szalmával teli zsákokat, a savanyított gombával teli kádakat, szóval mindent, ami ott volt. Meglepő eset. És egy csipetnyi Másféle adottsága sincs! Később majd még tanulmányozni kell.

–  És a felesége, Avdotyja?

–  Ellenőriztem őt is – bólintott bácsikám. – A nő nem látott semmit. Tehát a férje szavait ismételte. Mivel hazudott a nyomozás során, ezért egy tucat vesszőre ítéltem, majd mind a kettőjüket elhajtottam, és megparancsoltam nekik, hogy tartsák a szájukat. Utána megkerestem Frolt, alaposan megvizsgáltam. Kiderült, hogy alig él, de nem a részegeskedés miatt, hanem, mert rengeteg vért vesztett. A nyakán vámpírfogak nyomai, semmivel nem lehet összekeverni. És, mint ilyenkor általában lenni szokott, nem emlékszik semmire. Hiszen tudod, a vámpír nyála nemcsak a fájdalmat csillapítja, hanem az emlékeket is törli. Ezért aztán, öcsém, nincs kétség. Ez vámpír. És mivel képes átváltozni, valószínűleg nem a leggyengébbek közé tartozik. Meg kell találnunk! Nagyon rosszkor bukkant fel. Ha a Fénypártiak patáliát csapnak, és az Inkvizíció is mozgolódni kezd, akkor minden egyes lépésünket figyelni fogják. Tehát megakadhat az Aljoska-ügy, amely jelenleg számunkra a legfontosabb. Nem ok nélkül, Andrjusa. Amikor eljön az ideje, megtudod.

Nyilván nem fedi fel az összes kártyáját ez a vén róka!

* * *

Hát akkor, gondoltam magamban, ha a kagyló nem működik, ha nem hallom a vámpír hívását – akkor közelítsünk a másik irányból. Tegyük fel, hogy a vámpír itt van, a városnak ezen a részén, és tegyük fel, hogy megint vadászik. Hogy vadászik egy vámpír? Megeshet, hogy az utcán bolyong, és keresi az áldozatát, ha még nem szemelt ki magának senkit. De ha kiszemelt valakit, akkor elküldte neki a Hívószót, és ez a valaki most, örömteli izgatottságtól reszketve önként megy és áldozza fel magát... harapásra. Ez azt jelenti, hogy nem a vámpírt kell keresni, hanem az áldozatot, ami lényegesen egyszerűbb. Igen, az éjszakai Tverben nem minden járókelő áldozat, de nyilván ki tudjuk szűrni a nem megfelelőket. Aki hallgat a vámpír hívószavára, az gyors, céltudatos... és nem mellékesen józan is. Köztudott, hogy a vámpírok ki nem állhatják az alkoholt, számukra ez méreg. Tehát a részegekkel nem kell foglalkozni.

Viszont! Mi a helyzet Frollal? Létezik az, hogy azon a szerencsétlen napon, pontosabban éjszakán ő józan volt? Vagy a vámpír annyira megéhezett, hogy az első útjába akadó vérét kiszívta? És aztán? Mérgezést kapott? Nem, ha mérgezést kapott volna, nem tudott volna átváltozni. Jut eszembe; amikor Frol vérét szívta, hogy lehet, hogy nem érezte meg az őt figyelő gondnok pillantását? Meg a feleségét... bácsikám jellemzése alapján vérbő, viruló teremtés lehet...

Valami nem stimmelt. A legfurcsább, hogy bácsikám, a ravasz róka nem vette észre ezeket a képtelenségeket.

Idehallgass, Pjotr Ivanovics! – fordultam a társamhoz. – Csinálj „Meleg vér” varázslatot! Embereket fogunk keresni. Gyors, józan embereket. Ők fognak majd elvezetni minket a vámpírhoz.

Ügyesen kitaláltad. – Pjotr Ivanovics szeme enyhén világított a sötétben. Jó, hogy messze van még a telihold... – Csakhogy mi, alakváltók megvagyunk a ti homályos trükkjeitek nélkül. A mi mágiánk az anyaföldtől jön. Nos, szétválunk? Vagy együtt fogjuk az embereket hajkurászni?

Szétválunk – hoztam meg a döntést. – Kétszer annyi helyet át tudunk fésülni. De vigyázz, Ivanics... ne ragadtasd el magad! Tarsd kézben a dolgot! Vagy mancsban.

Töröld le a tejet a szádról! – nevetett fel gunyorosan az öreg farkas.

Te meg ne feledkezz meg arról, hogy tartsuk a kapcsolatot! – emlékeztettem, mert nem akartam veszekedni. – Ha találsz valami érdekeset, csak füttyents!

Füttyentek én majd olyat! – morogta Pjotr Ivanovics, és eltűnt az éjszakában. Biztos, hogy átváltozik, úgy kényelmesebb neki.

Én meg, akit megfosztottak a föld természeti erejétől, varázslathoz folyamodtam. Nem telt el negyedóra, és nyomra bukkantam.