2.

AZT, HOGY bekerültem a Nappali Őrségbe, nagybácsikám felügyelete alatt, a sors ajándékának is nevezhetjük. Persze nem kellene feltétlenül hinni a sorsban, ugyanakkor nem is érdemes félvállról venni az ajándékait. Főleg akkor nem, amikor nem túl bőkezű.

Péterváron már karácsony óta nem jöttek össze a dolgok. Elmondhatjuk, hogy egy semmiséggel kezdődött minden.

Az az este néma volt, havazott. Az arcomba csapott a száraz hó, valahol a távolban kutyák ugattak, a házak ablakain tompa fény szűrődött ki. A jó szándékú városlakók behúzódtak a házukba (ezek szerint csak a gonoszok maradtak az utcán – ezt diktálja a logika, amelyet a kadétiskolában oktattak nekünk). Hogy szórakoztassan magam, a színeiket nézegettem – és a logika szégyent vallott. Az egyik felett sárga aggodalom fénylett, mások kék örömöt sugároztak, a harmadik pedig zöld szerelmet... volt persze bordó harag és lila félelem is... de javarészt az alacsonyan lógó éghez hasonló szürkésbarna színű nyugalom volt jellemző. Most legszívesebben a saját lakásomban a kanapén heverésztem volna, forró puncsot szürcsölgetve, semmin sem töprengve. De sajna, úgy tartják, ha a Nappali Őrség tagjai vagyunk, akkor dolgoznunk is nappal kell. Hát persze! Harald ügyelete óránként be van osztva a nap huszonnégy órájára.

–  Idehallgass – rántotta meg Vikentyij a ruhám ujját –, lehetne, hogy egyedül elmész? A munka semmiség, elég ide a negyedik szint is, te meg már a harmadikig is eljutottál. Nahát, hogy elrepült ez az egy év! Emlékszel, milyen voltál közvetlenül a felszentelés után? Egy taknyos kölyök, a hatodik szinten... és lám csak, hogy nekiiramodtál! Senki nem gondolta volna közülünk... Nem kell sok, és te leszel Harald jobbkeze... nem úgy, mint én, aki a harmadiknál aligha viszem többre. A lényeg az, hogy kiválóan boldogulsz nélkülem... cserébe majd valamikor beugrom helyetted.

–  És ha Harald most is figyel minket? – A leheletem páracsíkja egészen Vikentyij sebhelyes arcáig ért. – Hátha egy különös almácskát görget egy különös tányéron, és kacarászik közben?

–  Ő Hatalmas – váltótársam nem hallotta ki hangomból az iróniát –, nincs szüksége varázstárgyakra, a tiszta erő felhasználásával dolgozik... Gondolod, hogy nincs jobb dolga neki, a hatalmas mágusnak, mint minket, az apró jószágokat figyelni? Na, és ha felbukkant egy újabb vad Fénypárti... Péterváron évente félszáz ilyen eset fordul elő. Ha Setétről lenne szó, akkor az már megint más, akkor rá kellene tenni a kezünket, megvizsgálni, milyen haszna lehet... Egy vad Setétre ő maga is előjönne, vagy egy első szintűt küldene, mondjuk, Marta Szemjonovát. Hogy megelőzze a Fénypártiakat. De itt most apróságról van szó. Az a legfontosabb, hogy ráhagyással számold ki a mágiát, hogy később Harald a Fénypártiaknak benyújthassa a számlát...

–  És mi az, ami miatt mellőzni szándékozod az őrségedet? – érdeklődtem bizalmatlanul. Nem mintha annyira vágytam volna a vézna és sebhelyes Vikentyij társaságára, aki fecsegett, ha kell, ha nem, és mindemelett unalmas is volt. Igaza van, nekem ez nem megerőltető feladat, de valami megmoccant legbelül... valami előérzet talán? Még a saját valószínűségvonalamra is vetettem egy pillantást, de a következő órákban minden rendben volt, hosszabb távra előrelátni pedig még nem volt meg a képességem.

–  Van itt egy asszonyka – vallotta be Vikentyij –, egy kupec özvegye, harminckét éves... olyan jó teltkarcsú, élénk teremtés, pont az ínyemre való. Meghívott ma palacsintázni... érted, előbb palacsinta, aztán meg románc... aztán meg megint palacsinta...

Erre megnyugodtam. Vikentyij köztudottan nagy nőcsábász, és mi tagadás, nem csak ő egyedül. Ha már a Sötétek közé tartozol, elveszel az élettől mindent... ésszerű kereteken belül, ahogy ezt a bölcs Alekszander Kuzmics mondaná.

–  Hát legyen, menj palacsintázni – derítettem jobb kedvre Vikentyijt –, de ne feledd: jössz nekem eggyel. Mindenképp behajtom rajtad.

Így alakult hát, hogy a Fénypárti gyógyítót egyedül voltam kénytelen lerendezni.

...Az ember természtesen eltévedt volna ezekben az üres kis utcácskákban, ahol már a lámpások is kialudtak – itt a Nyevszkij sugárútnak se híre, se hamva, ez itt vad környék, egyszerű emberek lakják. Tiszta szerencse, hogy tél van, megfagyott a lábam alatt a szenny, a hó meg beborította... Hogy találja meg az ember a keresett házat félhomályban, hóviharban, kihalt utcákban?

De mi Másfélék vagyunk, a járókelők tanácsaival nem tudunk mit kezdeni, belső látással fel tudjuk magunkban idézni a térképet, amelyen zöld fénnyel világít a cél. Ehhez tényleg csak egy csepp erő kell. Az pedig, hogy megérezz egy viszonylag közel található Másfélét... főleg, ha gyenge... főleg, ha fogalma sincs, hogyan rejtőzzön el... olyan, mint átsétálni az utca túloldalára.

...A vad Másféléről kiderült, hogy nő. Micsoda alávaló gazfickó ez a Harald, szólhatott volna! Illetve, minek is? Elvégre nem egy tüzes hölggyel küldött randevúzni engem és Vikentyijt. Férfi vagy nő – egyre megy. Mozdulatlanná kell tenni a „Kobra csípésével”, elvarázsolni a „Sóbálvánnyal”, gyorsan kifaggatni, aztán hívni az Éjjeli Őrség ügyeletesét, megírni a jegyzőkönyvet... Nem első alkalommal történik.

A nő Ivaska Metyolkin cipész házában lakott, nem is egy szobát bérelt, hanem csak egy sarkot, amelyet egy lepedő-függönnyel választottak le. Ugyanebben a szobában lakott Metyolkinék három apró gyereke, Ivaska és a felesége, Avdotya pedig egy fal mögött, egy kisebb szobában. Köztudott dolog, hogy a cipészek nem élnek nagy lábon, főleg ha olyan megrögzött iszákosok, mint Ivaska. A bérlőtől származó garas nélkül szűkösen boldogult volna a család.

Mindezt csak később tudtam meg, de addig beléptem a Homályba Metyolkinék kerítése mellett. Hű, de belepett itt mindent a kék moha! Nyilvánvaló volt, hogy tombolnak a szenvedélyek, patakban folynak a könnyek.

Anélkül, hogy kiléptem volna a Homályból, végignéztem a szobán. Itt, az első rétegben az élet nem is annyira tér el a megszokottól, talán csak a színek és hangok hiányoznak, és persze a moha is nő. A szoba hat lépés hosszú, négy lépés széles. A három csöppség az ágyon alszik... pontosabban egy szakadt kabáton, amely a festetlen padlót borította. A szoba egy részét egy meglepően tiszta lepedővel választották le. És fénylik ott valami, ott az ósdi lepedő mögött. Először is – a lélek virága, ahogy ezt Alekszader Kuzmics mondta volna. Nem szívelte az „aura” szót, amely nemrég vált a Másfélék mindennapi életének részévé. „Kevesebbet kellene a franciáktól átvenni – morogta. – Elvégre orosz Másfélék vagyunk, van saját nyelvünk, amely egy cseppet sem rosszabb! Elkezdődött valami hóbort, hajbókolás Európa előtt! Nem lesz ennek jó vége!”

Felszentelése előtt Alekszander Kuzmics szakács volt Beklimisev grófnál, a francia konyha szerelmesénél.

Kiléptem a Homályból, kivetettem, ahogy ilyenkor illik, a „Figyelmetlenség körét“, elhúztam a lepedőt, és beléptem a nyugalmat felbolygató nőhöz.

Nem, nem volt tüzes, fekete fürtös, nagy szemű szépség. Nem volt szőke, pirospozsgás sem. Legfeljebb néhány évtizeddel ezelőtt.

De egy szépség nem is lepett volna meg igazán. Láttam belőlük eleget, főleg az elmúlt év során, kihasználva a Másfélék minden előnyét. De ez... Kővé váltam, és őszintén szólva, néhány másodpercig levegőt sem vettem.

Mert a riadtan megforduló nő a megszólalásig hasonlított az én boldogtalan sorsú édesanyámra, Pelageja Alekszejevnára. Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz az orr, arccsontok... de ami a legfontosabb, ugyanazok a szemek: kékesszürkék, beesettek, és ugyanúgy apró szarkalábak övezték. Először azt gondoltam, hogy a vad Másféle nő bűbájt bocsátott rám, de aztán jobban megnéztem a Homályon keresztül, és elvetettem ezt a gondolatot. Nem, nem éreztem varázslatot, és az ereje is legfeljebb a hatodik fokozatra futotta... Nem képes egy ilyen elvarázsolni engem, a harmadik fokozatú Setét mágust!

–  Hát szervusz, Marja Glebovna! – Végre sikerült úrrá lennem a döbbenetemen, és leolvastam a virágról a nő nevét. – Nem kell visongani, nem vagyok gyilkos, nem foglak lemészárolni, és a rongyaidat sem veszem el – biccentettem a kezében tartott varrásra. – Csak beszélgetni jöttem.

–  Ki vagy? – A hangja annyira hasonlított anyuskám hangjára, mint az arca, csak kicsit mélyebb volt. – Mit akarsz tőlem?

És azonnal keresztet vetett.

–  Nem segít – mondtam együttérzőn. – Nem fogok elolvadni, mint viasz a tűz lángjától. Nem vagyok én semmiféle szörny... meg hát nem is ildomos: a Másfélék közé tartozol, és mégis hiszel a mesékben. Na mindegy, hadd mutatkozzam be: Andrej Galaktyionovics Polinszkij, harmadik fokozatú Setét Másféle, Szentpétervár Nappali Őrsége. Mi nem világos?

Minden jel arra utalt, hogy a nőnek semmi sem volt világos.

–  Úgy tűnik, hosszú beszélgetésnek nézünk elébe – ültem le a nő ágyára. – Mindent szépen sorban, a maga idejében... Ami őket illeti – böktem állammal a lepedő felé –, ne aggódj! Mélyen fognak aludni. A cipész és a felesége is. Szóval, Marja Glebovna, létezik egy világ. Vannak benne emberek... és vannak Másfélék... Én Másféle vagyok. És te is.

Sokáig magyaráztam neki, egy fél éjszakán át. Erőtlen kísérleteit, hogy meglepődést vagy felháborodást színleljen, még csírájában elfojtottam. És amikor végre befejeztem, kimerülve dőltem neki a falnak. Ha három napon át nem száll le a lóról egy hadjáratban, akkor sem fárad el az ember ennyire... jól a nyakamba varrta Harald ennek a ostoba nőnek az okítását!

–  És mi van Istennel? – kérdezte a nő halkan, amint szóhoz jutott. – Hagyná Ő ezt? A szent könyvekben vajon az áll, hogy Ő teremtette a Másféléket?

Ó, sokat beszélgettünk erről Alekszander Kuzmiccsal annak idején.

–  Erről nem tudok – vágtam rá. – Nem számol be nekem a terveiről és a gondolatairól. És az, hogy létezik-e ott fent – és államat az alacsony plafon felé emeltem, amelyen épp egy csótány futott végig –, vagy nem, nem a mi dolgunk. Ne tátsd már a szádat, sem mi, Setétek, sem a Fénypártiak nem támadjuk az Egyházat egyetlen szóval sem, keresztet is hordunk. – És itt megmutattam a saját kis ezüstkeresztemet. – És senki sem tilthatja meg, hogy higgy benne. De te Másféle vagy, ezt a sorsot kaptad. Az eseted pedig kivételes, hiszen ritkán fordul elő, hogy egy Másféle adottságaival megáldott ember külső segítség nélkül merül el a Homályban. A Homályból pedig már Másféleként lép ki, Setét vagy Fénypártiként, annak megfelelően, mi uralkodott abban a pillanatban a szívében. Te Fénypárti lettél, de vad. A Nagy Megállapodásról fogalmad sincs, az Őrségről pláne... hát meg is kavartad a dolgokat. Most viszont felelned kell a tetteidért!

–  De hát mi a vétkem? – kérdezte keserű szemrehányással Marja Glebovna. – Hogy egy beteg gyereket talpra állítottam? Hát bűn ez? Mityuska négyéves csupán, előtte még az élet, erre hóbuckákon ugrálni támadt kedve. Ágynak is dőlt utána, a torka is megfájdult... Megsajnáltam nagyon... az enyém is ilyen volt, már huszadik éve, hogy meghalt... ha akkor tudtam volna... most meg elvesztettem az önuralmamat, ránéztem az árnyékomra, az meg mintha csak húzott volna magához, úgyhogy beleléptem, ki tudja, hova...

Micsoda ostoba teremtés! Hát nem elmagyaráztam neki?

–  Hatodik szintű meg nem szentesített mágikus beavatkozás – szorítottam össze az ajkamat –, emberre irányítva. Amúgy feljogosít minket, Setéteket, hogy egyforma mértékű varázslatot alkalmazzunk. Betegséget küldeni emberre vagy jószágra, megbabonázni, megfélemlíteni.

Egyébként, ha jobban belegondolunk, ez már nem is hatodik fokozat! Akárhogy is nézzük, a halál torkából mentett ki egy gyereket. Már csak az a kérdés, Mityuska láza valóban gyógyíthatatlan volt-e. Lehet, hogy magától kigyógyult volna, ha itattak volna vele valami gyógynövényfőzetet... a hétköznapi emberek között vannak igazán kiváló füvesasszonyok, olyanok, hogy a tudásukkal még néhány boszorkányt is megszégyenítenek. Ebben az esetben meg minden egy hajszálon múlott, és Marja Glebovna könnyed mágiája lett a mindent eldöntő utolsó csepp, amely legyőzte a halált.

Az ügy érdekében harmadik fokozatba kellene besorolni... vagy inkább másodikba... A Fénypártiak nem tudnak majd mit mondani: hogy is lehetne leellenőrizni, mi történt a gyerekkel valójában? Már eltelt két hét is azóta.

–  És mi lesz most? – A nő összezavarodott. – Lehet, hogy Mityuskára újra lázat küldenek?

–  Aligha – csitítottam. – Kicsi a valószínűsége. Valaki másra sokkal inkább. Vagy nem lázat... A lényeg, hogy itt most nagyon melléfogtál. Gondolkozz előre, mielőtt valami ostobaságot csinálsz! Azzal kapcsolatban meg, hogy mi lesz veled... Különböző módon cselekedhetünk. Például, most azonnal kihívhatjuk az Éjjeli Őrségből a srácokat, elmeséljük neki a tetteidet... Amúgy meg ők is hibásak, nem vettek észre téged, a fel nem szentelt Másfélét. Vigyenek csak el, vegyenek nyilvántartásba, tanítsanak! És persze megírjuk a papírokat a bűnösségedről. Mágikus beavatkozás.. és nem hatodik szintű, hanem inkább első! Hiszen útját álltad a halálnak, nem csip-csup dolog ez... Akkor mi, Setétek is ugyanilyen jogokat kapunk. Te megmentetted egy ember életét, akkor mi meg elvesszük. Elvégre a vámpírokat is jól kell lakatni. Bármennyire alávaló anyaszomorítók, csak a mieink...

Szusszantam egyet. Ránéztem az elszomorodott Marja Glebovnára. És újra belém hasított: mennyire hasonlít anyuskámra! Nemcsak az arca, hanem az egész viselkedése. Anyuskám persze nemesi származású volt, ő meg – egy egyszerű kispolgár, de mit számít nekünk, Másféléknek, milyen rendekbe osztják magukat az emberek? Meg mit számítanak nekünk, Másféléknek az emberi érzések? Főleg a Setéteknek? A Fénypártiak csak hadd gabalyodjanak bele az erkölcsiség hálójába, hadd szenvedjenek a bűntudattól, hogy a világ ideális... mi viszont okosabbak vagyunk, mi tisztán látjuk, hogy az életet úgy kell elfogadni, ahogy van. Rózsaszín köd nélkül.

A csendben jól hallatszott a csótányok lábainak halk kaparászása.

–  De lehet másképp is – törtem meg a hallgatást. – Elvégre is ki a hibás? A Fénypártiak. Nem vettek észre egy embert, akinek Fénypárti Másféle adottságai vannak. Egy Fénypárti Másféle magától lett felszentelve. A Nagy Megállapodást senkinek nem állt szándékában megszegni. A mágikus beavatkozás saját erejéből nem haladhatta meg a jelenlegi fokozatot. Nos, hatodik fokozat, mondhatjuk azt is, hogy apróság. Ha ilyen apróság miatt acsarkodunk az Éjszakai Őrséggel, azzal magunkat alázzuk meg. Ismertem egyszer egy őrülten fukar földbirtokost. Ha hiszed, ha nem, a földről felszedegette a zsinegdarabokat, és egy zsákba gyűjtötte, a zsákra meg azt hímeztette: „Semmire sem jó zsinegecskék”. Minden szomszédja rajta szórakozott! Ezért aztán a következőt fogjuk tenni. Én, a Szentpétervári Nappali Őrség munkatársa, információt kaptam egy nem regisztrált Másféléről, aki anélkül hajtott végre apróbb mágikus beavatkozást, hogy ezzel a Megállapodást meg akarta volna szegni. Miután a helyszínen meggyőződtem arról, hogy valóban ez a helyzet, az Őrség munkatársának hatalmával iktatójegyet helyezek el a Másfélén, és felszólítom, hogy a holnapi nap folyamán jelenjen meg a Szentpétervári Éjszakai Őrségnél, hogy felvehessék belső nyilvántartásba. Nos, melyiket választod?

Természetesen itt egy kicsit túlzásba estem. Elvégre nem alakváltó ő, meg nem is vámpír, meglehettünk volna iktatójegy nélkül is, és elég lett volna egy regisztrációs bejegyzés a virágába... de nagyon szerettem volna megmutatni neki, mennyire komolyan veszem a dolgot.

Hogy melyiket választotta, a legostobább is kitalálja.

–  Csak el ne feledd, az iktatójegy kicsit fájdalmas dolog – figyelmeztettem. – Ilyen ez a mágia.

–  Na, engem ugyan meg nem ijesztesz... – morogta a nő, és szemmel láthatóan megnyugodott. – Megboldogult férjem korbáccsal meg vesszővel tanított. De tűrtem. Az iktatójegyet is kibírom valahogy. Csak nehogy valami nyavalyát küldjenek a kisgyerekre...

...Hát ezt meg minek csináltam? Szánalomból? Mi vagyok én, Fénypárti? Teszek rá, hogy hasonlít az arca anyuskámra! Különben is, az egész, Másféle létezés előtti életemet el kellene felejtenem.

És akkor még fel sem merült bennem, milyen következményei lehetnek ennek az egyébként jelentéktelen esetnek.