2.

JABLONSZKAJA grófnő dolgozószobája lenyűgözött. Nem a fényűzéssel, hanem a rengeteg furcsa holmival. Itt van például az égbolt egész falat beborító, gravírozott térképe. Vagy a sarokban álló, szazseny átmérőjű földgömbök... érdekes, vajon melyik mutatja a Tveri kormányzóság Másféléit? Itt meg a virágos kaspóban az ablakpárkányon egy csecsemő öklével azonos méretű kristály... elvileg hegyikristálynak tűnik. Vagy a háromlábú tartón az a végtelenül hosszú trombita. Az angol stílusú kandalló felett egy polc, rajta meghatározhatatlan célt szolgáló üvegcsék. A falak pácolt tölgyből készültek, semmi tapéta nem volt rajtuk. A réztérképes fallal szemben plafonig érő könyvespolcok. Vajon milyen könyvek laknak bennük? A gyertyatartóban csupán három gyertya égett, mégis hihetetlen világosságot árasztottak. Azonnal érthető, hogy mágikus gyertyák.

Ha tizenöt évvel fiatalabb lennék, nem lehetne engem innen kicibálni fülemnél fogva sem. Aljoska viszont nem nézelődött, nem meresztette a szemét a furcsaságokra – tehát hozzá van szokva. Itt Zsuravinóban tölti a vasárnap kivételével minden napja felét, a grófnő iskolájában tanul, rögtön két osztályban – a hétköznapiban is, és a Másfélékkel is. Előbb számtan és nyelvtan, aztán egy kis Homályismeret és varázslás... Nagy valószínűséggel a grófnő is el szokott vele beszélgetni, megpróbálja rávenni, hogy hagyjon ott engem, a Setétet, költözzön át hozzá, és csatlakozzon az Éjszakai Őrség szolgálatához.

–  Foglaljanak helyet, uraim! – Viktorija Jevgenyevna a rózsaszín bársonnyal bevont karosszékekre mutatott. – Puhák. Elvégre maguk, Setétek sokat adnak a kényelemre...

–  Én is szeretek karosszékben ülni – jelentette be Aljoska, miközben leült.

–  Alekszisz, önnek inkább hallgatnia kellett volna! – háborodott fel a grófnő.

–  Hálásan köszönöm a gondoskodást, nagyságos asszonyom – hajolt meg udvariasan bácsikám. – Az őszinte nemeslelkűséget nem rejtheti el a fehér öltözék sem.

Bácsikám most nagyon elegánsan festett: újdivatú, csapott vállú angol frakk, arany árnyalatú térdnadrág, a kézelőn aprólékos gonddal elkészített csipke, púderes paróka, rajta hosszú fonat. Én a hétköznapi mundéromban jelentem meg, még kard sem volt nálam. Elvégre nem az uralkodónő-anyuskánkhoz jöttünk fogadásra!

–  Januarij, nem titok ön előtt, hogy ki nem állhatom, ha a titulusom szerint szólítanak! – csattant fel a grófnő. – Ez az emberi tiszteletlenségből fakad, és mi, Másfélék kötelesek vagyunk felülemelkedni az előítéleteken.

–  Ahogy óhajtja, Viktorija – felelte engedékenyen bácsikám. – Bátorkodom megkérdezni: számíthatunk-e teára? Avagy ez is Setét előítéletnek számít?

A grófnő olyan pillantást vetett rá, ahogy Tyimoska nézegette régen a levesbe belepottyanó csótányt: nem nagy a baj, de mégis elég kellemetlen...

–  Legyen! – vált hirtelen nagylelkűvé a grófnő, és megrántotta a selyemzsinórt. A hívásra egy korosodó inas jelent meg – nem libériában, ahogy ez szokás, hanem ugyanolyan sötétzöld zakóban, mint amilyet Kosztya hordott. A lélekvirágából ítélve hétköznapi ember.

–  Vaszilij Sztepanovics, kedvesem – intézte hozzá szavait Viktorija Jevgenyevna –, ha nem esik nehezére, hozzon nekünk három csésze kínai teát... nem azonnal persze, hanem amint időt tud rá szakítani. És ha van rá mód, valami aprósüteményt és cukorkát is kérünk...

–  Jól van, majd kitalálunk valamit – morogta Sztyepanovics, és eltűnt az ajtó mögött.

Érdekes szokások vannak ebben a házban.

–  Térjünk a tárgyra, Viktorija! – Bácsikám hangjába komolyság vegyült. – Ki világosítja fel a fiatalokat a mi siralmas ügyünkről?

–  Valószínűleg ön, ha már ennyire igyekszik. – A grófnő leült a kandalló mellé egy kis alacsony padra, és egy egyiptomi szfinx tartását vette fel.

–  Rendben – biccentett bácsikám –, akkor hallgassátok ezt a csodás történetet! Más-más forrásból, de nagyjából egyszerre kaptuk Viktorija Jevgenyevnával a híreket a Novgorodi kormányzóságból. Van ott, Belozerszki megyében egy Davidovo falu, és a falutól nem messze, az erdőben élt egy boszorkány, Katyerina anyó. Setét Másféle, beiktatott, ötödik szintű erővel. Sok falubeli fordult hozzá – kinek a szemölcsét kellett leszedni, kinek a szomszéd tehenét megmérgezni... meg kell jegyeznem, hogy igen gonosz öregasszonyról van szó, az Őrség által meghatározott szintet nemegyszer túllépte, válogatott ocsmányságokat művelt, ráadásul úgy, hogy haszna sem származott belőle, romlottságból tette csupán. Olyasmi, mint a mi Akszinyijánk... emlékszel, novemberben az Irodában is megvesszőztük, hátha észhez tér. De ott, a Novgorodi kormányzóságban eldugott helyek vannak, az öregasszony ügyeire az Éjszakai Őrség ügyet sem vetett, sokkal érdekesebb volt számukra a Nappaliakkal marakodni, eldönteni, kinek van a kormányzóságban nagyobb hatalma.

–  De itt nincs is mit eldönteni! – hallatta hangját a grófnő. – Kollégáink annyi kihágást és szabályszegést találtak a Setétek között, hogy ideje összehívni az Inkvizíció törvényszékét...

–  A mi kollégáink is tettek jelentést a Fénypártiakról – vágott vissza bácsikám. – Viktorija, ne térjünk el a tárgytól! Az a lényeg, hogy az Őrségek közötti civakodás miatt senki nem figyelt az apróságokra, és ez sokáig az öregasszony kezére játszott. Azonban júliusban hátat fordított neki Fortuna...

–  Vagy pont ellenkezőleg, boldoggá tette – szúrta közbe a grófnő.

–  Nézőpont kérdése... – vonta meg a vállát bácsikám. – A részletek nem ismertek, csak hallomásból tudjuk, hogy meglátogatta Katyerina anyót egy öreg remete, aki ugyanabban az erdőben telepedett le még a télen. Vagy egy vándorló szökevény, vagy egy szerzetes, akinek a kolostorát felsőbb utasításra felszámolták. Senki sem tudja a nevét, de a parasztok járnak hozzá, ennivalót hoznak neki, cserébe lelki megnyugvást kapnak. És nem csak lelkit – gyógyítani sem rest.

–  Valami vad Fénypárti talán? – kíváncsiskodott Aljoska.

–  Nem lehet tudni – sóhajtott bácsikám. – Te csak hallgass, fiam, hallgasd tovább! Kitalálod-e, hogyan viszonyult Katyerina anyó a vetélytárs felbukkanásához? Eddig csak ő gyógyított, neki hordták a tejet, tojást, leölt állatokat, halat, cipókat... erre a javak bő áradata vékonyka forrássá apadt. Kellemetlen! Az a hír járja, hogy az öregasszony elhatározta, elűzi a jövevényt, és valami varázslatot csinált. De csak annyit ért el vele, hogy ez a névtelen kis öreg eljött az anyó viskójába, és hosszasan elbeszélgetett vele. Ami után az öregasszonyra rá sem lehetett ismerni. Többé nem ártott senkinek, a gyógyításért alig kért valamicskét, azt is csak a jómódúaktól, a szegényeket meg elkezdte ingyen kezelni. A Remetével nem harcolt tovább, és eddig nem látott tiszteletet mutatott iránta. Furcsa, nem igaz?

–  Az élet amúgy is furcsa – hallattam én is a hangomat. – Egy Setét is tud jószívű lenni, Fénypárti meg kegyetlen.

–  Alaptalan vádaskodás! – csattant fel azonnal a grófnő. – Nem ismertek előttem ilyen esetek! Te, Andrej Galaktyionovics, szentem, ha már vádaskodsz, ne köntörfalazz, hanem neveket, helyeket, dátumokat mondj...

–  Mindez még ennél is izgalmasabb, Andrjusa – avatkozott bele bácsikám. – Áttérünk a történetünk második részéhez. Nos, Novgorod szép városában élt, éldegélt egy leány és egy ifjú, mindketten tizenkilenc évesek voltak, Filemom és Alevtyina a nevük. Filemon Setét Másféle volt, ötödik szintű, míg Alevtyina hatodik szintű Fénypárti. Az Őrségekben szolgáltak, ki-ki a sajátjában. És úgy hozta a sors, hogy egymásba szerettek. De ugye emlékszel, milyen zűrzavar van Novgorodban a Setétek és a Fénypártiak közt! Senki sem engedte volna meg nekik, hogy törvényesen házasságra lépjenek. Ha nem ezek, hát azok tettek volna keresztbe! A Fénypártiak számára Alevtyina szerelme Filemon iránt – sötét árulás, a példaképek megtagadása. A Setétek szemében Filemon Alevtyina iránt táplált szerelme – szégyen, esztelenség. És ahogy az egyik oldalnak, úgy a másiknak is veszély. Ha Alja és Filja együtt fognak élni, a fiú előbb-utóbb felfedi a lány előtt a Setétek titkait. A lány meg a fiúnak a Fénypártiakét. Az már más kérdés, hogy ennyire gyenge Másfélék vajon milyen titkokat tudhatnak. Azonban mindkét Őrségben szigorú a vezetés... nem olyanok, mint mi ketten, nagyságos asszonyom... Elnézést kérek, Viktorija Jevgenyevna!

A grófnő természetesen nem állhatta meg szó nélkül:

–  Ha én, mélyen tisztelt Januarij Apollonovics, elkezdeném felsorolni az önök őrségbeliekkel, egyszerű Setétekkel szemben elkövetett kegyetlenségeit, és akkor az embereket még nem is említettem, akkor még a mennyezet is belevörösödne. A szégyentől, hogy eddig nem zuhant egy ilyen kígyó fejére!

–  Ugyan, hagyjuk – dörzsölte meg szablyától maradt sebét bácsikám –, majd biztos belevörösödne. Legfeljebb enyhén elpirulna. De térjünk vissza az előbbiekhez! Nos, Alevtyina és Filemon szeretik egymást, és a leány már másállapotban van, muszáj döntést hozniuk. Úgy határoztak, hogy megszöknek Novgorodból. Megszökni nem nehéz, de hogyan tovább? Mindenhol nyilvántartásba kellett volna vetetniük magukat az Őrségeknél, és sehol sem tűrtek volna meg ennyire természetellenes kapcsolatot! Legalábbis ők így gondolták. Alevtyinának fájdalmai kezdődtek, női dolgok, meg is ijedt rögvest, nehogy baja essen a gyermeknek. Ő maga szinte egyáltalán nem tudott gyógyítani, a novgorodi Fénypárti gyógyítókhoz fordulni meg olyan, mintha bevallaná minden bűnét. Fülébe jutott viszont, hogy a kormányzóság keleti részén, messze onnan, a Belozerszki megyében él a kiváló Katyerina anyó. Ugyan Setét, de azt rebesgetik, hogy kedvesebb lett az emberekhez. El is szaladt hozzá, még szerencse, hogy volt nála „Gyorsjáró”, és a kormányzóságon átvezető ötszáz versztás út mindössze egy napot vett igénybe. Na, és most kapaszkodjatok meg, gyerekek! Megérkezik Alevtyina az öregasszonyhoz, nézi az auráját – hát az öregasszony Fénypárti Gyógyító!

–  Hát ez meg hogy lehet? – kiáltottam fel. – Le lehet cserélni a színedet?

–  Képtelenség – értett egyet bácsikám. – Pontosabban, eddig a napig képtelenségnek tartottuk. Amúgy meg kiderült, hogy az öregasszony is hibázhat. Egy szó, mint száz, megvizsgálta az öregasszony a lányt, azt mondta, minden rendben lesz a gyerekkel. És még csak nem is kérdezett az apáról. Viszont bevallotta Aljának, hogy ez az erdei Remete, aki ki tudja, honnan érkezett, megváltoztatta az ő színét. Hát hogyne vallotta volna be? Mit látott? Megjelent nála egy Fénypárti, először még azt is gondolta, hogy ikatatni akarja őt, mivel tisztában van azzal, hogy korábban ő Setét volt. De Alevtyina is elérzékenyült, elmesélte az öregasszonynak minden búját-baját. Sírdogáltak egy sort, és az öregasszony előállt egy javaslattal. Ha elvinné Filját a Remetéhez, térdre hullanának előtte, kérlelnék szívből, akkor Filja is Fénypártivá változik. Ami után már menekülhetnek bárhova, már mindketten Fénypártiként kerülnek beiktatásra.

–  Álljon meg egy pillanatra, bácsikám! – értetlenkedtem. – És mi van a jellel? Elvégre Setét az iktatójegye, nem?

–  Ó! – Janyik bácsi a patyolatfehér mennyezet felé irányította az ujját. – Pont ez itt a lényeg: kiderült, hogy amikor a Remete Fénypártivá változtatta Katyerina anyót, letörlődött róla a korábbi Setét ikatójegy. Olyan lett, mint egy Vad Másféle. Hasonlót terveztek Filemonnal is. Fénypártivá válik, aztán Alja elviszi valamelyik Őrséghez, és azt mondja, hogy meglátta benne a Fénypárti Másfélék adottságait, és fel is szentelte. A törvény ezt nem tiltja, bár az lenne ésszerű, ha ezt a saját Őrségén keresztül tenné. Elmondta a tervét Filemonnak, az eleinte kicsit vonakodott, elvégre félelmetes dolog megváltoztatni a színedet. De nem volt mit tenni, rávette a fiút. Elmentek hát a Remetéhez. Pontosabban nem egyenesen hozzá, hanem az öregasszonyhoz, aki aztán megmutatta nekik a helyes utat.

–  És hogy volt tovább? – nevettem fel gúnyosan. – A fiatalok már boldogok?

–  Már boldogok – erősítette meg komoran a grófnő. – Csak nem egészen úgy, ahogy szerették volna. Ahelyett, hogy Filemon vált volna Fénypártivá, a Remete Alevtyinát változtatta Setétté!

–  Ami egy cseppet sem vett el a szerelmesek boldogságából – jegyezte meg bácsikám. – Átköltöztek a Pszkovi kormányzóságba, Izborszk városkába, a helyi Nappali Őrség elé álltak, Filemon elővezette a történetét, miszerint ő szentelte fel menyasszonyát, mert meglátta benne a Setétek adottságait. El is hitték neki... Egyébként nevetséges ott Őrségről beszélni. Egész Izborszkra csak két Másféle jut, egy Setét és egy Fénypárti. Ráadásul ők, igen érdekfeszítő módon, nővérek. Mindketten vénlányok... na de ezek unalmas részletek. A fiatal család vett egy házikót, törvényesen is házasságra léptek a Nyikolszkij-templomban, Filemon pedig elhelyezkedett Konyecsnyikov kupec vaskereskedésébe eladónak. Alevtyinának már jó nagyra nőtt a hasa... Egyszóval, minden csodásan alakult náluk.

–  És hogy tudták ezt meg? – tette fel Aljoska a nagyon is helyénvaló kérdést.

–  Okos kérdés! – dicsérte meg bácsikám. – Van itt nálunk, Tverben egy Setét Másféle, negyedik szintű, úgy hívják, hogy Kondrat Ignatyjevics Karaszjov, a harmadik céh kupece. Sosem volt az Őrség tagja, sajátságos életet él, nős, nyolc gyermeke van... mágiát szinte soha nem használ, a neki kiutalt mennyiséget nem is fogyasztja el. Néha bánja, hogy beleegyezett abba, hogy bemásszon a Homályba. De baráti viszonyban vagyunk, néha elücsörgünk öregesen... és ha tudnád, milyen csodás borókapálinkát főz torma és tölgyfalevél hozzáadásával!

–  Ne térjen el a tárgytól, Januarij! – rántotta vissza a földre a grófnő.

–  Na szóval – folytatta kizökkenthetetlenül Janyik bácsi –, ez a Kondrat Ignatyjevics távoli rokona Alevtyinának. Talán harmadunokahúga neki, vagy még valami ennél is cifrább... de Kondrat ismeri a lányt kicsi kora óta, látogatta a családot, mikor üzleti ügyekben Novgorodba utazott. Tudta persze, hogy a lány tízéves kora óta Fénypárti, nem helyeselte, de nem is veszekedett emiatt különösebben. Aztán valami ügyei akadtak Pszkovban, és úton arrafelé megállt Izborszkban. És persze teljesen véletlenül összefutott az unokahúgával, Alecskával. Akinek már kigömbölyödött a hasa. És Setét aurája volt. Természetesen szigorúan kifaggatta a lányt, és kiderített mindent. Nem volt értelme a lánynak titkolózni. Hogy is magyarázhatná el, hogy Fénypártiból Setétté vált? Még azt is nehéz kitalálni, mit hazudj, ennél már sokkal egyszerűbb az igazat elmondani. Megígérte Kondrat Ignatyjevics, hogy senkinek nem szól egy szót sem, utalást sem tesz, ám amikor visszatért Tverbe, borókapálinka mellett elmondott nekem mindent, amit Alja elmesélt.

–  Csak egy szót, Setét! – jegyezte meg a grófnő. – A saját szavam gazdája vagyok: ha akarom, adom, ha meg úgy tartja kedvem, elveszem...

–  Igen, nem túl jó, a magáé... Viktorija Jevgenyevna – bólogatott bácsikám. – Milyen csodás lenne, ha a Remetéről csak egyedül ön tudna! De sajnos nem úgy alakult! Kénytelenek leszünk ezt a titkot magunk között elosztani...

–  Na igen, és ön, Viktorija Jevgenyevna, honnan szerzett tudomást a Remetéről? – érdeklődött Aljoska. – Nekem úgy tűnik, hogy aligha Ivan Szavvics tájékoztatta róla...

Rendkívül helyes kérdés! Micsoda ifjú! Így kell bánni a vezetőséggel! Még a sajátunkkal is.

Rettenetesen féltem attól, hogy amikor Aljoska elkezd tanulni a grófnő iskolájában, minta Fénypárti lesz belőle, hasonlóan barátjához, Kosztyához. Engem, a Setétet majd pokolfajzatnak fog tekinteni, leleplezi a kegyetlenkedéseimet. Hatalmas öröm számomra, hogy Jablonszkaja grófnő eddig még nem jött rá, hogyan vezettük el a fiút a Homályig. Nem hazudott akkor, ott az erdei tisztáson: ahogy felgyulladt a Másféle földgömbjén az új Fénypárti csillag, azonnal jött a fény irányába, addig viszont nem is hallott Aljoskáról. „Így vagy úgy – kételkedett bácsikám –, de túlságosan furcsa, hogy nem is próbálta megtudni, miért húztad a fiút a Homályba, ha már Fénypárti az aurája. Ezt a kérdést kellett volna legelőször feltennie... Másodiknak meg: mi vitt titeket, mindkettőtöket Sztarij Logba? Az öregasszony nem olyan szende, mint a fiú volt, nem hiszi el, hogy bosszút akartatok állni a véreskezű hercegen. Eh, tartok tőle, hogy elkezdi faggatni Aljoskát, meg ravaszkodni is fog... A fiú meg már Fénypárti, hazudnia nem szabad... de még ha hazudna is, az aurájából minden látszik.”

Maradt tehát a találgatás, mit sikerült a grófnőnek eddig Aljoskának elmondani, és az elbeszéléseiből milyen következtetésre jutott a fiú. „Csak egy dolog nyugtat meg – jegyezte meg bácsikám –, hogy már eltelt fél év, és még nem történt meg a leleplezés. Ismerem én Viktoriját... lobbanékony természet, kolerikus alkat, sokáig nem tudja magában tartani a dühöt. Ha tudomást szerzett volna a kalandunkról a herceggel és Aljoska nővérével, meg Szkugyelnyikovékról, hatalmas patáliát csapna! Lenne nagy fenyegetés!”

Aljoskát viszont nem nyűgözte le a grófnő, tisztelettel beszélt róla, de minden lelkesedés nélkül – nem úgy, mint Kosztya. De utóbbi esetében érthető, úgy tekint Viktorija Jevgenyevnára, mint a fogadott anyjára. Az én fiúcskám meg szorgalmasan járt iskolába Zsuravinóba, tökéletesítette a mágia használatát, de az Éjszakai Őrségbe belépést kerek perec elutasította, mondván, nem lenne becsületes dolog. „Miért nem becsületes? – háborgott Kosztya, és cseppet sem zavarta a jelenlétem. – Hiszen te Fénypárti vagy, kötelességed lenne a Setétek cselszövéseit megakadályozni!”

„Más szóval, Andrej Galaktyionovics után kellene kémkednem? – ellenkezett Aljoska. – Ha őrségbeli lennék, őt is figyelnem kéne, de ezt szégyellném!”

El tudom képzelni, hogy szenvedett tőle a grófnő!

–  Alekszisz, csak nem gondolja, hogy minden titkomról lerántom a leplet a vendégeink előtt? – biccentett bácsikám és felém. – Ami azt illeti, néhány tényt elmondhatok. Először is Katyerina anyót illetően. Itt egy egybeesésről van szó. Van a birtokon egy emberem, Sztyepan, kiváló asztalos. Az ő apósa, Nyikogyim pedig most a Novgorodi kormányzóságban él. Az öreget már régóta kínozták vesefájdalmak, de senki sem tudott segíteni rajta. Egyszer azonban a fülébe jutott, hogy van a kormányzóság határán, Belozerszki megyében egy ilyen javasasszony... elment hozzá, és egészséges vesével tért vissza. Ezen kívül a helyi lakosoktól mindenféle történeteket is hallott az öregasszonyról: azt is, hogy régen kegyetlen boszorka volt, ám egyik pillanatról a másikra jószívűvé vált... meg azt is, hogy a gonosz természetét nem más szelídítette meg, mint a titokzatosan bolyongó névtelen szökevény-öreg. Másodszor pedig vannak Novgorodban ismerőseim, és a Fénypárti Másféle Alevtyina eltűnése már egy hónappal ezelőtt a tudomásomra jutott. Azt is tudom, hogy a Novgorodi Éjszakai Őrségnek eddig nem sikerült rábukkannia, pedig a legkülönfélébb varázslatokat és varázstárgyakat is bevetették. Ez nem meglepő persze: minden erejükkel egy Fénypártit kerestek, de a leányzó időközben elsötétült...

–  Viktorija Jevgenyevna, de miért meséli el mindezt Andrej Galaktyionovicsnak és nekem? – mosolyodott el szélesen Aljoska. – És ön is, nagyságos uram! – hajolt meg könnyedén bácsikám felé. – Úgy vélem, nem pusztán szórakoztatni akarnak minket ezekkel a történetekkel.

–  Nem pusztán! – felelte a grófnő helyett bácsikám. De a folytatásra már nem volt ideje.