4.

AZÉRT JÓ Másfélének lenni, mert nem kell félni a poloskáktól. Van egy egyszerű varázslat, az „Elküldés”, és minden állat igyekszik a lehető legtávolabb kerülni. El tudom képzelni, milyen lenne itt nekünk Aljoskával, ha hétköznapi emberek lennénk.

A vendégfogadó amúgy nem rosszabb, de nem is jobb a többinél. Pusztoska falu nagy és gazdag – köszönhetően annak, hogy egy kereskedelmi útvonal mellett helyezkedik el. Ősszel vásárokat is szoktak itt szervezni, a közelben folyó Mologa pedig hajóval jól járható. Úgyhogy kényelmesen rendezkedtünk be: lovaink meleg istállóban, mi magunk meg egy meleg szobácskában... és még a poloskák és csótányok is figyelmen kívül hagyták a társaságunkat. Az ablakon túl a hold zavaros foltként sütött át a sűrű felhőkön... holnap biztos hóvihar lesz... jó lenne nem beszorulni ide. Persze nekünk, Másféléknek a hóvihar nem okoz gondot – de először is, mágiát nem szabad pazarolni, másodszor pedig, nem érdemes beszédtémát adni az embereknek. A saját és szolgájának életét kockáztató eszement uraságról szóló történetnek hamar híre menne. De nekünk meg azt az utasítást adták, hogy ne feltűnősködjünk.

–  Na, mit gondol, Andrej Galaktyionovics? – érdeklődött Aljoska, és kinyújtózott a gyapjútakaróval lefedett padon. Érződött, hogy egyszerre két dolgot szeretne: aludni és beszélgetni.

–  Mármint mivel kapcsolatban? – pontosítottam. Sok mindenre gondoltam egyszerre. Hogy mennyire furcsa a feladat, amellyel most megbíztak minket, hogy holnapután már karácsony... elvileg nekem mindegy volt, de mégis izgatottan vártam, mint húsz évvel ezelőtt... és még Anyutára is gondoltam. Nem volt szerencséje a lánynak, az apja mégis hozzáadta Kirpicsnyikov kupec fiához, az esküvőt október elején tartották. Nagy valószínűséggel már nem is gondol rám – az óta az áprilisi éjszaka óta oly sok minden történt... Mitya apját még május közepén kiengedték a hivatali tömlöcből, de előtte jól megszidták, okulásképp. Nem volt nehéz – csak arra volt szükség, hogy elbeszélgessen Pjotr Ivanovics nyomozóval, felhánytorgassák neki a temetői vigadozásait... és a hallgatásáért cserébe egy ilyen apróságot kérni. Viszont nyáron tüdőbajban meghalt Mitya édesanyja, Jelena Nyikolajevna... és Anyuta édesapján keresztül gondoskodott az árván maradt gyerekekről. Nem lepőnék meg, ha a lány csak azért volt hajlandó hozzámenni a kupec fiához, mert ez volt Georgij atya feltétele. Rövidre fogva, ilyen viharos élet esetén hogy is juthatna eszébe a nyugalmazott Polinszkij hadnagy, akivel mindössze egyszer sétált éjszaka hazáig... és még csak nem is karöltve...

Valójában mindent meg lehetett volna szervezni. Úgy intézni, hogy belém szeressen – második szintű beavatkozás, valahogy csak kikönyörögtem volna bácsikámtól... a kórházi segéd Mitykát is ki lehetett volna iktatni a játékból, ráadásul mindenféle mágia nélkül, Georgij atya is áldását adta volna, ha hozzámegy a „csintalan urasághoz” – ez negyedik szintű beavatkozás, a saját tartalékom is elég lett volna hozzá. Minden megoldható lett volna... és én nem tettem semmit. Már megint az ész fantazmagóriái! Már megint ez a ki tudja, honnan származó tudás, hogy így ezt nem szabad. Ha így, akkor elrontom azt, ami megmaradt. De mi az, ami megmaradt? Magam sem tudtam.

–  Mármint mivel kapcsolatban? – lepődött meg értetlenségemen Aljoska. – Hát a vámpírral kapcsolatban! Mit fogunk csinálni?

Ó, még ez is... Sokat nem adtam volna, ha az egy órával korábban, a fogadó termében elhangzó történet csupán a jobbágyok meséje lett volna. Polinszkij hadnagy két évvel ezelőtt bizonyára erre a következtetésre jutott volna. De Polinszkij Másféle nem lehetett magával szemben ennyire nagyvonalú.

Ott lent, a fogadó termében félhomály honolt, amelyet néhány olajmécses oszlatott szét. Hogy kinek gyújtották meg ezeket a mécseseket, nem lehet tudni. A böjt miatt szinte nem volt, aki ivott volna, valami meleget kanalazni – az meg a helyieknek otthon egyszerűbb. És az éltes, szikár Filipp apó, a vendégfogadó tulajdonosa, akinek láthatóan nagyon hiányzott már az emberi társaság, alaposan elmagyarázta nekem, a fiatal és naiv uraságnak, milyen rémes helyekre hozta őt a sorsa.

Rémessé amúgy nem is olyan rég vált ez a hely – decemberig itt minden ragyogó volt. Polikarp Szemjonovics uraság Péterváron éldegélt, Onyiszim intéző nem kegyetlenkedett, nem hajszolt senkit földesúri robotra, eégszen emberi úrbért szedett. A termés abban az évben jó volt, rablók nem jártak arra, pedig a kereskedelmi útvonal nagyon vonzó az ilyesfélék számára. Úgy tűnt, ez maga a falusi idill.

Csakhogy elkezdtek hullani az emberek Pusztoskában, felszentelés idején. A saját otthonukban. Egész családok – öregektől a csecsemőkig. A szomszédok találtak rájuk, akiknek feltűnt a szokatlan csend. Kopogtak, kiabáltak, aztán feltörték az ajtókat. És halottakra bukkantak. Kékesen sápadtak voltak, sehol egy seb rajtuk... már ha a nyakukon vagy a torkukon található két apró lyukat nem tekintjük sebnek.

Nyilvánvaló, hogy a falusiak rögtön megértették, mi a helyzet, és intézkedtek is. Először is szertartást szerveztek a templomban. Aztán tájékoztatták a járási rendőrkapitányt. Őméltósága eljött, megcsavargatta a bajszát, megebédelt a falubíró házában, jól megszidta a muzsikokat, hogy mennyire sötétek, és kijelentette, hogy pont csak az hiányzik neki, a tanult férfinak, hogy vámpírokat hajkurásszon. A halálok okát a dögvészben látja, és a továbbiakban az orvosokra bízza az ügy megoldását. A faluban karantént kell kialakítani, a vendégfogadót be kell zárni, hogy az utazók ne tudják továbbvinni a fertőzést. A jószágokat le kell ellenőrizni, és a legkisebb gyanú esetén leölni. Mindezek végrehajtásához ide kell irányítani Usztyuzsnából a hadi alakulatot, amelynek tagjai a jobbágyok otthonában fognak megszállni. Illetve van még egy javaslat – hogy ezek a halálesetek természetes oknál fogva történtek, elvégre az emberi élet Isten kezében van, és mindenkinek ki van jelölve az ideje. A muzsikok pedig kiválaszthatták a nekik jobban tetsző magyarázatot.

Hogy mit választottak, nem nehéz kitalálni. A vámpír persze vámpír, de a karantén, a hadi alakulat és az orvosok – százszor rosszabb. Úgy tűnt, hogy mindenki eldöntötte magában: a saját baját majd megoldja valahogy. Hiszen csak három család az áldozat... a másfél százból. Úgyhogy maradtak a népi módszerek – fokhagyma, szenteltvíz, és a gazdagabbak esetében az ezüst.

A fokhagymát Filipp apó nélkül is észrevettem – egész füzérek lógtak a bejárati ajtó két oldalán. Ezüstöt nem sikerült felfedeznem, úgy látszik, Filipp apó a saját családjának megmentésére tartalékolta. Amúgy nem a vendégfogadóban lakott, hanem a közelben, úgy kétszáz szazseny távolságban.

Magától értetődik, hogy ránéztem Filipp apóra a Homályon keresztül. Nem volt a szavaiban csalás, tényleg jót akart nekem. Megsajnált engem, beutazót, és az emberemet is, és persze magát is: mi jó eséllyel hamarosan elhagyjuk ezt a komor helyet, de neki itt kell maradnia a vámpírokkal.

Az ügy, első pillantásra, világos volt – vad vámpír, nemrég kelt ki... sosem hallott még a Másfélékről, a Megállapodásról, az engedélyekről. És a helyi őrségbeliek nem vették észre – de persze őket sem lehet elítélni: nagyon eldugott hely ez, három, a Tveri, a Novgorodi és a Jaroszlavi kormányzóság határán fekszik. Nem vagyok benne biztos, hogy a grófnő földgömbje elér idáig. És ott van még a nagy kérdés – megmutatja-e az alsóbbrendű Másféléket is, vagy csak azokat, akik hétköznapi emberekből változtak át.

–  És te, uraság, megbízásból utazol, vagy saját ügyedben? – érdeklődött Filipp apó.

–  Saját ügyben – tájékoztattam röviden, és meghúztam az agyagkorsóban felszolgált, amúgy meglehetősen ízletes sört. Most elég volt az első, legegyszerűbb lengendát elhinteni. Mindenféle részletek nélkül, minek is lenne egy utazó uraság őszinte egy paraszttal?

–  Nem alkalmas időt választott, de már mindegy... az a fontos, hogy, amint besötétedik, nem szabad kimenni az udvarra... mert összefutsz egy vámpírral. A vámíprok csak sötétben mászkálnak.

Nos, igazából nem csak, de nem fogok mesélni neki a vérszívók természetéről.

–  És apó – érdeklődtem csak úgy mellékesen –, halt meg valaki itt november második felében? Mármint, Felszentelés előtt?

–  Kegyes volt az Úr – legyintett. – Az utolsó temetés Mihály nap előtt volt, Kuzmiha anyó halt meg, majdnem kilencvenévesen.

Ezek szerint, ha tényleg vad a vámpír, akkor nem a helyiek közül való. A vad vámpír harmadik napra felkelt volna, legrosszabb esetben egy hét múlva. Tehát idegenből jött szerzet.

És mi van akkor, ha a miénk? Ha ez pont az az el nem fogott tveri vérszívó, akit mindkét Őrségünk hajkurászott tavasszal, de sikertelenül? A jelek persze nem azonosak: ott, a kormányzósági városban csak egy áldozata volt, itt a faluban meg három család, összesen tizenhat holttest. És csak egy hónap leforgása alatt! Milyen mohó egy lény! Szerényebbnek kellene lenni, sokkal szerényebbnek!

–  És mit fognak ezek után tenni? – Kiitam a sört, és unottan rápillantottam Filipp apóra.

–  Az uraságnak megírtunk mindent – tájékoztatott az öreg. – Majd jön az uraság, és mindent elrendez. Az uraság okos ember, a gyalogság generálisa.

Na, ez már valami, velem összehasonlítva, aki csak egy nyugalmazott hadnagy vagyok – olyan, mint a hold egy aprócska, szabad szemmel alig látható csillag mellett.

–  Tessék, uraság! – Filipp apó nagylelkűen odanyújtott nekem egy fokhagymafüzért.

–  Vedd a nyakadba, talán megóv.

El kellett fogadnom. Nem sérthettem meg az embert.

* * *

–  Akkor mit csináljunk a vámpírral, Andrej Galaktyionovics? – ismételte meg kérdését Aljoska.

–  Minek kéne bármit is csinálnunk? – lepődtem meg őszintén. – Nekünk van saját feladatunk. Holnap vagy holnapután tovább utazunk, Belozjorig még vagy kétszáz verszta az út. Az itteni vámpírokat elkapni, a Novgorodi Éjszakai Őrség dolga. Ez az ő területük.

–  Ezt hogy értsem? – Aljoska hangjából felháborodás hallatszott. – Kész lenne az embereket prédaként odavetni? De hát maga igazi Setét, úgy látom!

–  Nem, én csak tanulok – nevettem el magam. – Te viszont igazi Fénypárti vagy, nincs soha nyugtod, állandóan össze akarsz csapni a Setétekkel, eltaláltam?

A sértett szuszogásból úgy ítéltem meg, hogy igen.

–  Megsúghatod Viktorija Jevgenyevnának – mondtam békítőleg. – A Csendes Kapcsolaton keresztül. Van vele összeköttetésed? Tudathatná a Novgorodi Őrséggel.

–  Nincs összeköttetésem – vágott közbe a fiú. – Őméltósága persze felajánlotta, hogy hangolódjunk egymásra, de én elutasítottam. Nem akarom, hogy állandóan tanácsokkal lásson el. Már az agyamra ment velük. Ha meg valami nagyon sürgős, itt van ez. – Megpaskolta a mellkasát, ahol egy durva fonálon, egy rézkereszt mellett ott függött az agyagsíp. Illetve úgy nézett ki, mint egy síp, de valójában varázstárgy volt, a „Hívó”. Bármilyen távolságban működött, ha az, akit hívnak, Afrikában is van a vad négerek között, vagy akár Amerikában a vad indiánoknál. De csak egy irányban. Aztán sokáig töltődött.

Nekem, természetesen, volt egy ugyanilyenem, amelyet a bácsikámra irányítottam, csak nem síp, hanem egyujjnyi hosszú aranyhalacska. A Csendes Kapcsolat, persze kényelmesebb, de nehéz nagy távolságban használni. „Csendes mágia – magyarázta nekem Alekszander Kuzmics –, olyan, mint a lámpás fénye. Minél távolabb van, annál jobban szétszóródik.”

–  Na jó, mit javasolsz? – kérdeztem fáradtan. – Cselekedni lenne kedved?

–  Cselekedni, nem cselekedni – ellenkezett megfontoltan a fiú –, de az itteni vámpírt muszáj elkapni. És elintézni, mint a Megállapodás megszegőjét. Egyébként meg, lehet, hogy ez pont az a vámpír, akit tavasszal kergettek Kosztyával. Emlékszik? Ott nem sikerült, itt viszont elkapjuk.

–  És ha itt sem sikerül? – horkantottam fel. – Mennyi ideig tervezel itt maradni? Egy hétig? Hónapig?

–  Minek ilyen sokáig? – lepődött meg Aljoska. – Legyen az, hogy holnap éjjel kimegyünk vadászni. Ha szerencsénk lesz, jó, ha nem, nos, így sikerült, megyünk akkor tovább, a grófnőt pedig tájékoztatjuk a vámpírral kapcsolatban, ő meg cselekedjen belátása szerint.

Egyébként meg vajon zaklatni fogja-e a drága Viktorija Jevgenyevna a novgorodiakat, ha ilyen híreket kap? Mert akkor el kellene magyarázni, honnan vette az információt, az viszont egyet jelentene azzal, hogy beszámol rólunk. Viszont a mi utunkat titokban kell tartani a többi Másféle, főleg a novgorodiak előtt.

–  De miért holnap, miért nem ma? – Nem akartam hergelni Aljoskát, csak így sikerült. – Ha már harcolni szeretnél a Fény ügyéért, nem kell holnapra halasztani. Csak gondolj bele, hogy a vámpír épp most szívja ki valakinek a vérét!

–  Nem – hessegette el az ötletet a fiú. – Most túlságosan álmos vagyok. Ráér holnapig. Elvégre reggel úgysem megyünk sehova, nézze csak, micsoda hóvihar kerekedett! Estefelé pedig kivetjük a hálót, ahogy azt tanították nekünk... gondolom, maguknak is, nem? El fog tartani egy darabig, alaposságot igényel, viszont nagyon megbízható. Nem rejtőzhet el előlünk a vámpír... legfeljebb ha le tud jutni a Homály legmélyebb rétegeibe. De nekünk azt mondták a foglalkozásokon, hogy az elmúlt háromezer évben mindössze két ilyen volt.

–  Rendben, legyen úgy, ahogy szeretnéd! – legyintettem. – Egy napon úgysem múlik semmi. Vadászunk majd. Meg sem fordult a fejemben, hogy a magam fajtáját kell majd üldözőbe vennem.

–  Mit számít, a maga fajtája, vagy nem, ha helytelen dolgokat művel? – sóhajtott Aljoska a sötétben. – Nem szabad megengedni az ilyet.

–  Kiváló inkvizítor válna belőled – jegyeztem meg.

–  Nem akarok az lenni – ásított a társam. – Kosztya azt mondta, hogy unalmas népek.

–  Ez így igaz. – Nem maradt más, mint hogy egyetértsek. – Mi, Setétek jóval vidámabbak vagyunk. Elég, ha csak Pjotr Ivanovicsra gondolsz.

Érdekes, mi lesz, ha Aljoska megtudja, három évvel ezelőtt milyen remek vadászatot rendezett Pjotr Ivanovics Jefimkával. Az engedélyeket nyilvántartják... igaz, a papírokat a fővárosba küldik, az Inkvizíció irodájába, de bármi megeshet. Nem jönne jól a vén alakváltónak! De a fiatalnak sem.

Váratlan fogfájáshoz hasonlóan újra belém hasított a gondolat: ha a fiú tudomást szerez arról, mit terveltünk ki bácsikámmal, a mi bűnünkről, a dolog csak egyféleképpen végződhet – párbajjal. És míg velem kapcsolatban még akárhogy is alakulhat, bácsikámmal szemben Aljoska olyan, mint kölyökmacska a hiúz ellen. Szét fogja majd szórni őt a Homályban az öreg, aztán meg felhörpint egy pohárka madeirát. És nem lesz többé Aljoska egyik világban sem.

–  Aludjunk, Andrej Galaktyionovics! – Aljoska betakarózott a báránybőr kabáttal, a fal felé fordult, és azonnal szuszogni kezdett.

Az én szememre viszont nem jött álom. Vagy az ablakba verődő hópelyhek miatt, vagy a felszakadozó felhő közt átszüremlő hold tompa foltja miatt, vagy a marcangoló gondolatok miatt. És újra felidéztem azt a beszélgetést Zsuravinóban, amellyel elkezdődött kettőnk expedíciója Aljoskával. A végtelenül titkos expedíció.