9.

–  MAKARICSRA ne haragudj! – magyarázta Bortnyikov az ajkát harapdálva. – Szerencsétlen ember, értsd meg! Egy katonai egységnél szolgált, káplárként, tavalyelőtt meg kénytelenek voltak rablókat hajkurászni, Jarbozer mellett volt a búvóhelyük... és ott szenvedett sérülést. A koponyáját egy furkósbottal megütötték, azóta betegeskedik. Kénytelen volt visszavonulni, az erzred orvosai megállapították, hogy már nem alkalmas a szolgálatra. Ne azt nézd, hogy milyen hatalmas... a teste az, de agyalágyult. Nyugdíjat állapítottak meg neki, de ez a nyavalyás elissza az egészet. Nálunk a népek megszánják, megetetik szerencsétlent, meg hitelbe meg is itatják. De látod, látomásai vannak. Fogalmam sincs, mi kattant meg az agyában, miért támadt rá az inasodra. Amúgy jóságos természetű. Ha itt leszel pár napig, magad is meggyőződhetsz erről: eljön bocsánatot kérni, a lábad előtt fog heverni.

–  Szerencsém volt, hogy itt termettél – sóhajtottam. – Különben csúnya vége lett volna... átdöftem volna a te Makaricsod torkát, abból meg tömlöc lett volna... ha nem valami még rosszabb.

–  Vagy ő fojtott volna meg téged. – Bortnyikovot az első kupica látványosan szétcsapta, pontosabban nagy valószínűséggel a mai napon nem ez volt neki az első kupica. – Gondol egyet, a fejedre dobja a padot, aztán puszta kézzel neked esik. Lehet, hogy rászaladt volna a kardodra, mint egy nyársra, de életének utolsó másodpercei alatt sikerült volna letépni a fejedet. Hiszen ez egy medve, ugyanolyan erős és szívós. Még szerencse, hogy időben érkeztem... az árnyékszéken voltam, megcsavarta valami a hasamat. Te meg mi járatban erre?

Kénytelen voltam előadni neki az arhangelszki menyasszonyos történetet, elmesélni minden apró részletet egészen a lány megjelenéséig – ravasz módon Anyuta külsejét írtam le neki. Bortnyikovot szemmel láthatóan érdekelte ez a történet. Együtt is érzett velem, és irigyelt is.

–  Jó dolog ez. – Nyikolaj Arisztarhovics nem várt meg engem, gyorsan bedobott még egy kupicával. – De vigyázz, nehogy papuccsá válj! Tudom, hogy történik az ilyen. Egykor férfi volt, de nem marad más belőle, csak egy asszony játékszere. A társairól is megfeledkezik, a szolgálatról, még saját magáról is. Még rápillantani is undorító.

–  Velem érthető a dolog – tértem át a legfontosabb kérdésre –, de arra, hogy téged itt talállak, testvér, egyáltalán nem számítottam. Miért nem vagy az ezrednél?

Bortnyikov elfintorodott, mintha a fogába fájdalom hasított volna. Kiöntötte magának a harmadik kupicát is, azonnal megitta, és cseppet sem érdekelte, hogy az én poharam üres.

–  Ami engem illet – tudatta velem végre-valahára –, már fél éve vagyok ebben a lyukban. Ez év júliusának kilencedik napján legfelsőbb utasításra áthelyeztek ide a gárdából, hogy az itteni katonai alakulat vezetője legyek, őrnagyi rangban. Látod, Andrjusa, micsoda lefokozás ez? És bár mindketten tudjuk, hogy a döntéseket nem lehet vitatni, eléggé kellemetlen történet kerekedett ki belőle.

–  Miféle bűn miatt tették ezt veled, Nyikolaj Arisztarhovics? – sóhajtottam fel, miközben rápillantottam a lélekvirágára. Sötét meggyszínű megbántottság uralta, hullámzott benne nem kevés keserűség is, vörösen fel-fellángolt benne a düh, és mindez a türkiz értetlenséggel a háttérben. És volt még a sűrű-smaragd öröm – feltehetően azért, mert találkozott velem. Igaz, a virágon volt valami szürkés piszok, és azt is tudni véltem, miért. Létezik az, hogy még mindig szégyelli magát előttem? Miért? Elvégre minden tiszt közül ő bánt velem a legelnézőbben, amikor az a rémes dolog történt, az pedig, hogy kifejezte a köz véleményét – hát köszönet érte, hogy ő, nem pedig Leontyjev őrnagy tette. Amaz soha nem válogatta meg a szavait.

–  Pont ez a lényeg, hogy nincs semmiféle bűn! – A kapitány... illetve most már az őrnagy ütésétől felugrottak a kupicák az asztalon. – Ideügetett a katonai futár egy csomaggal, és aláíratta velem az átvételit. A csomagban: egy ukáz egy magas beosztású ember aláírásával... arról, hogy gyalogsági őrnagyi rangot kapok, és késlekedés nélkül Belozerszkbe kell mennem, átvenni a helyi, Vologodszkij gyalogsági ezred alá tartozó katonai alakulat irányítását. És semmiféle magyarázat! Kitől kérdezhetnék? Próbáljak bejutni a palotába az uralkodónő-anyuskánkhoz? Kérjek audienciát? Találd ki, hova kerülnék utána! Jó, ha Belozerszkbe, és nem Kamcsatkára.

–  Vonulj vissza! – javasoltam. – Menj a birtokodra, minden jobb, mint itt elrohadni.

–  Á – legyintett, és csodával határos módon nem sodorta le az asztalról a savanyú káposztás edényt. – Itt sem rosszabb, mint ott, ott is csak rohadnék. Így viszont legalább az országot szolgálom, van valami hasznom. Annál is inkább, hogy háborús időket élünk, a svédek a tenger felől közelítenek, és ha nem figyelünk, a gyalogság is behatol. Ezért aztán éberségre és hadikészültségre van szükség! Legalább egy kicsit ráncba szedtem itt a dolgokat, mert az itteni katonácskák nagyon elkanászodtak.

–  És hol laksz? – kérdeztem együttérzőn.

–  Jenyikejev kupecnél – felelte unott hangon Bortnyikov. – Kosztolni meg ide járok Holsztyinyinhez, az én Nyikiskám főztjénél minden jobb.

Végre mindenre fény derült. Mindenre, kivéve a legfontosabbat: mi történhetett Nyikolaj Arisztarhoviccsal, amivel kihívta maga ellen az itteni világ erőseinek a haragját. Nagyon furcsa történet ez, és egyáltalán nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Ha bejelentés érkezett volna ellene a Titkos Expedícióhoz, akkor először ráérősen kivizsgálták volna, minden figyelem felkeltése nélkül, aztán néhány hónapig a Petropavlovkában tartották volna vizsgálati fogságban. Ami után vagy korbács és Szibéria, vagy visszatérés a régi kerékvágásba. Ha valaki odafent igazán haragra gerjedt volna vele szemben, akkor nem érte volna be Belozerszkkel, ebben igaza volt. Meg hát ez a furcsa rangbeli lefokozás is – a katonai őrnagy alacsonyabb, mint a gárdakapitány, de csak egy fokozattal. Ha komolyan meg akarták volna büntetni, akkor lefokozzák sorkatonává.

–  És te mit gondolsz, miért történt veled ez a furcsa fordulat? Ki köpött a levesedbe?

–  Sok gondolat kavarog bennem – kacagott fel Bortnyikov –, csakhogy a gondolat áttetsző anyag, és hogy mennyi igazság van a gondolatban, nem tudom megítélni. Lehet, hogy csak úgy tűnik, mintha bosszút állnának. Viszont egy dolgot komolyan gondolok. Eddig nem mondtam senkinek, de neked elmondom. Nem bírom bent tartani, ugye megérted?

Hirtelen felállt, kinyújtotta görnyedt hátát, és felém irányította a villáját, amelyre az előbb szúrt fel egy darab uborkát.

–  Nézd, Andrjuska! Ez maradjon köztünk, nem szabad világgá kürtölni! És jó, hogy az inasodat elküldted a lovakhoz, nincs szükségünk hallgatóságra!

–  Érthető dolog, Nyikolaj Arisztarhovics – bólintottam. – Mi jár a fejedben?

–  Hogy is mondjam – gondolkodott el az őrnagy, a szavakat keresgélve. – Itt most vagy hosszasan mesélem el, vagy rövidre fogom. Egyszóval, úgy egy évvel ezelőtt az ezredben megjelent egy új kedvtelés a tisztek körében. Híre ment valami ősi bölcsességnek, valami hatalmas titkoknak, meg valami, Isten bocsássa meg nekem, szabadkőműveseknek, akik fényt derítettek ezekre a titkokra. És nyilvánvalóan ezekkel a titkokkal az jár együtt, hogy a mi oroszországi életünket megváltoztassuk, vagyis eltöröljünk minden rosszat, hogy a jó diadalmaskodjon. Bor mellett folytak ezek a beszélgetések, kártya mellett is – aztán egyre többször kezdtek elkódorogni valahova, valami lakásokban gyűltek össze. De nemcsak egy-két ember, hanem sokan. Nem fogom megnevezni őket, nem érdekes.

–  Hát erről van szó! – füttyentettem halkan. – Ezek szerint köztünk, szemjonovciak között is megjelentek a szabadkőművesek?

–  Nagyon úgy néz ki – bólintott komoran Bortnyikov. – Nemegyszer megemlítették a Nagy Gyűlést, ahova közülünk néhánynak sikerült bekerülni... meg hogy micsoda fontos személyek üléseznek! Azt mondják, testvériség van közöttük, és minden a testvéri szeretet jegyében történik.

–  És téged, Nyikolaj Arisztarhovics, meghívtak-e? – kérdeztem a lehető legközömbösebb hangon.

–  Hogyne! – fintorodott el, mint aki ráharapott egy borsszemre. – Egyszer sem. De amúgy sem mentem volna! Felálltam, és meg is mondtam, hogy az uralkodó szolgálatában álló orosz tiszthez nem méltó az, hogy mindenféle titkos társaságokban kujtorogjon. Ha már titkos az ügy, akkor biztosan nem helyes, mivel egy becsületes és jó szándékú ügyet nem kell rejtegetni. És ezekben az Egyiptomból és Babilonból származó õsi titkokban van véleményem szerint az eretnekség lényege, amelyeket a Nagy Böjt idején meg kellene gyónni.

–  Nagyon bátran megmondtad a véleményedet – lelkesedtem. – És mit feleltek erre a mi tisztjeink?

–  Semmit – legyintett, ezúttal óvatosan. – Nevettek egy jót, tréfának vették. De észrevettem, hogy ez után az eset után elhidegültek tőlem. Csak szolgálati kérdésekről beszélgettek velem, kártyázni többet nem hívtak, jelenlétemben a régi babiloni titkokról már egy szót sem ejtettek, csak összenéztek, és egymásra kacsingattak. Két hónapig tartott ez, júliusig, amíg a futár a kezembe nem nyomta a csomagot.

–  Valamit akkor sem értek, Nyikolaj Arisztarhovics – jegyeztem meg, miután megrágtam a káposztát. – Ha azt feltételezed, hogy társaink belekeveredtek valami elítélhetőbe, akkor miért nem jelentetted ezt Nyikolaj Ivanovics Szaltikov főhadsegédnek? Helyre tette volna annak az agyát, akinek kell, anélkül, hogy kiteregette volna ország-világ előtt a szennyesünket.

–  Ej, Andrjuha, lemaradtál te a világtól, mióta visszavonultál! – nevetett fel szomorkásan Bortnyikov. – Nyikolaj Ivanovics már tavaly december óta nincs az ezrednél, teljesen Alekszander és Konsztantyin hercegek, az uralkodónő unokái nevelésének szentelte magát. Az ezrednél most ideiglenes irányítás van, és érdemben nem lehet senkihez fordulni. Ha viszont mégis, tegyük fel, akkor Őméltóságához, vagy magához az uralkodónőhöz, de akkor az az ezredre nézve szégyen!

Bólintottam, és nem tettem hozzá, hogy a szégyenig még el kellene jutni, és aligha engednének egy egyszerű gárdakapitányt Őméltósága Patyomkin herceg elé. Az uralkodónő személye elé pedig főleg nem.

–  És a Titkos Expedícióba? – dobtam be a következő csalit. – Úgy hallottam, hogy Sztyepan Ivanovics Seskovszkij, a szervezet vezetője ügyes és tapintatos, felesleges patáliát nem csapott volna.

Nyikolaj Arisztarhovics úgy nézett rám, mint egy csótányra.

–  Tisztában vagy azzal, mit mondtál? Hogy én, egy orosz tiszt a Titkos Expedíciónál tegyek jelentést a társaimról? Hogy egy aljas besúgó legyek? Van egyáltalán fogalmad, miféle gazemberek irányítanak arrafelé? Ha felhúznak a padra, és megkorbácsolnak, rögtön bevallod, hogy a svéd király barátja vagy, közöd van az Ördöghöz, és meg akarod dönteni az uralkodónő hatalmát! Szégyelld magad, Andrjusa! Te még természetesen fiatal vagy, nincs nagy élettapasztalatod, én viszont tizenkét évvel idősebb vagyok, én már csak tudom!

Ugyan mit tudsz te, Nyikolaj Arisztarhovics? Nálunk a tveri Irodában a kínpadot több mint húsz éve pókháló borítja, mivel az uralkodó által felhatalmazott Titkos Expedíció – nem a régi Titkos Kancellária. Napjainkban szinte nincsenek kínzások, mint ahogy kivégzések is alig... jó, a lázadó Jemelkát nem számítjuk, ő más eset. Rosszul gondolod, Nyikolaj Arisztarhovics, hogy ha az emberkét elkapja az Expedíció, akkor vége. Ha tudnád, hány embert elengednek, mert nem tudják bizonyítani a bűnösségét! És a nyomozásig, vagyis szigorú kikérdezésig manapság ritkán jut el az ügy, az érdekek már nem annyira kemények. Jó, előfordul, hogy megvesszőzünk egy makacs gyanúsítottat... de csak az ő érdekében, és egyáltalán nem korbáccsal, hanem sima ostorral, azaz csonkítás nélkül. Honnan szeded egyáltalán ezeket a félelmetes meséket a szolgálatunkról? Mire nem képes az orosz ember, meghall valamit fél füllel, a fejében megszorozza ezerrel, és úgy adja tovább, mintha mindentudó lenne!

Mindezt el akartam mondani – de persze nem tettem. Honnan is tudhatnék én, a fiatal, tapasztalatlan ember erről az egészről? A legendám szerint, amikor nyugállományba vonultam nyolcvanhat októberében, majdhogynem éheztem Péterváron a bérelt lakásomban, amíg a nyakamba nem szakadt egy kisebb örökség Tverben, ahol azóta is a napot lopom.

–  Ezen kívül – tette hozzá Bortnyikov –, igazán nem is tudom mivel megvádolni a fiúkat, ha komolyabban megnézzük. A szolgálatot rendesen teljesítik, nem hallottam tőlük egy rossz szót sem az uralkodónő személyéről, összeesküvést nem szőnek. Igazából ügyrõl sem beszélhetünk, Andrjusa, csupán homályos kérdések vannak… oziriszek meg íziszek, valami hetedik pecsét, meg negyvenedik fok... Ahhoz elég, hogy beáruljam őket, de ahhoz, hogy kínpadra kerüljenek, és megkorbácsolják... azzal nem tudna elszámolni a lelkiismeretem!

–  Ezek szerint azt feltételezed – kezdtem neki óvatosan –, hogy van valami kapcsolat az álláspontod és aközött, hogy lefokoztak, és ide küldtek az isten háta mögé? Biztos vagy benne, hogy nem véletlen egybeesés?

–  Én már semmiben sem vagyok biztos! – szomorodott el Bortnyikov, és gyors mozdulattal kiöntötte magának a kancsó tartalmát. – Csakhogy, ha nem hazudnak a fiúk, és a bizottságban, ott magasan nagy főurak csücsülnek, akkor összeáll a kép. Kellemetlen lett számukra a személyem, el is távolítanak minél messzebbre. Köszönettel tartozom, hogy nem Szibériába.

Felsóhajtottam. Hát mit lehetett erre mondani? Nem is kellett semmit, elég volt együttérezni az őrnaggyal, akiből már soha nem lesz ezredes. Viszont bácsikámmal érdemes lesz megosztani ezt a remek történetet, amikor visszatérek Tverbe. Nem ér-e el a Nagy Gyűlésig Harald keze? Emlékszem, Harald vakon felhasználta a fővárosi szabadkőműveseket, ha egyszerűbb volt a dolgokat emberi módon megoldani, mint mágia alkalmazásával.

–  És tudod – emelte fel lehorgasztott fejét Nyikolaj Arisztarhovics –, lehet, hogy jobb is az, hogy megtörtént veled ez az eset, és nyugállományba kellett vonulnod. Különben téged is elcsábítottak volna mindenféle oziriszek meg íziszek, és beléptél volna a Nagy Gyűlésbe... én meg úgy gondolom, hogy a lelkednek jobb úgy, ahogy most van.

Nem maradt más választásom, mint rábólintani – és elhelyezni a magatehetetlen őrnagyot az egyetlen ágyon. Hadd aludjon ez a szegény! Mi meg Aljoskával majd elalszunk a padlón, nekünk, Másféléknek ez nem nagy ügy.

Csakhogy aligha fogok tudni most elaludni. Bortnyikov akaratlanul is feltépett bennem egy régi sebet. Úgy hittem, elmúlt, eltűnt – de nem, ott ül a lelkemben egy tüske. Illetve abban, amivé a Setét lelkem vált.