14.

ORGONASZÍNŰ, hideg égbolt, amelybe hol itt, hol ott hasított bele a villámok rózsaszín cikcakkja – úgy tűnt, hogy lentről felfelé villámlott. Acélszürke, nehéz felhők gomolyogtak bennük, amelyek minden pillanatban készen álltak arra, hogy akár záporral, akár havazással árasszák el a környéket. A távolból mennydörgés hallatszott, fagyos, szaggatott szél fújt, pedig különösebb hideget nem is tapasztaltam. Ilyen szelek nyáron is vannak, amikor a hőség végre elvonul.

Én magam már nem zuhantam sehova, hanem a földön ültem. Pontosabban a fakózöld füvön – magas fűszálak imbolyogtak a szemem előtt, pont, mint réges-régen, Csernopoljéban, amikor Feklusa dadus kijárt velem a sztyeppére... akkoriban úgy tűnt nekem, mintha a világ végére kirándulnánk. Amikor kicsit idősebb lettem, akkor tudtam meg, hogy mindössze másfél versztára távolodtunk el a birtoktól.

–  Na, itt már kényelmesebben lehet beszélgetni – mosolyodott el a Remete, aki úgy három arsinra ült tőlem. Teljesen más öltözéket viselt: egy piszkosbarna szőrmekabátba burkolózott vádliig, lábán vastag bőrből készült szandál, ősz haját egy széles sötétkék szalaggal fogta össze. És a szakáll nem volt sehol – arca simára borotválva.

–  Hol vagyunk? – bukott ki belőlem.

–  Én úgy hívom ezt a helyet, hogy Ragyogás – felelte a Remete –, de vannak Másfélék, akik másképp hívják. Amúgy kevesen ismerik, pusztán azért, mert kevesen képesek eljutni ide. Úgyhogy itt kényelmesen lehet beszélgetni, nincs nemkívánatos hallgatóság.

–  És hol van Aljoska? – forgattam a fejemet, de a szúrós füvön kívül nem fedeztem fel semmit.

–  Ugyanezen a szinten, csak kicsit odébb, vagy félszáz versztára innen. – A Remete ajka mosolyra húzódott. – Ott beszélgetek vele most. Hiszen figyelmeztettelek benneteket, hogy a beszélgetés... illetve kikérdezés, ha úgy jobban tetszik, külön-külön zajlik majd.

Itt, ebben a furcsa Ragyogásban az öreg beszéde is megváltozott. Eltűntek belőle az egyszerű nép által használt fordulatok, ha pedig behunytam volna a szemem, elképzelhettem volna, hogy nemesi környezetben társalgunk.

–  Mármint hogy? – értetlenkedtem. – Maga most, ezek szerint, velem is beszélget, és vele is? És van közöttünk ötven verszta? Hogy lehetséges ez?

–  Élj annyi ideig, mint én, és többé nem lepődsz meg semmin! – jegyezte meg a Remete. – Sok mindenre képes vagyok, amit a ti vezetőitek még csak nem is sejtenek. Igaz, sok örömöm nincs benne. Nos, Andrjusa, meg akarod tudni, hogy lehet egy Setétből Fénypártit csinálni, és fordítva? Katyerina Matvejevnáról tudsz, Filemonról és Alevtyináról szintén, és téged – csakúgy mint mindenki mást, aki tud erről a titokról – mardos a kíváncsiság. Igaz?

–  Minek kérdezi, ha úgyis tudja? – mondtam halkan, és a füvet bámultam a lábam alatt. Mégis valahogy furcsa volt a fű... vagy nem volt elég színe, vagy illata. A fű mellé odakívánkozott az a szó, hogy „majdnem”. És itt minden olyan „majdnem” volt. Majdnem fű, majdnem égbolt, majdnem mennydörgés.

–  Tudom. És azt is tudom, minek kell a titkom Januarij Apollonovicsnak és Viktorija Jevgenyevnának. És itt nem arra gondolok, amit nektek elmondtak, hanem a valódi okra. Illetve nem mindenben hazudtak nektek, tényleg nem akarják, hogy minden Másféle megtanuljon színt váltani. És ebben igazuk is van, nagy baj származna belőle, ha ez a módszer sokak számára hozzáférhetővé válna. Kizárólag maguknak akarják. És természetesen, mindkettőjüket, a grófot és a grófnőt is nemes szándékok vezérlik. A grófnő át akar csábítani a Fénypártiak sorába minden olyan Setétet, akik hozzájárulhatnak az ügy sikeréhez. Hatalmas tervei vannak, Andrjusa, de idő előtt nem kell erről tudnod.

Mindig ez van! Megjelent a képben bácsikám – mintha nem is a Remete, hanem ő ülne velem szemben, dörzsölgeti a szablyától szerzett sebét, és azon elmélkedik, miről nem kell idő előtt tudnom, és mi az, amiről meg már túl késő... Ő a játékos, én meg a sakkfigura. Vajon megkérdezik-e a futót vagy a huszárt, hogy hova szeretnének lépni? De ha így játszanak velem, vajon kell-e nekem ez a játék?

–  És mit tudna mondani az én drága Januarij Apollonovicsomról? – kérdeztem én, elnyomva a csalódásomat. – Mit titkolt el előlem?

–  Ő? Előled? – nevetett fel a Remete. – Szinte mindent! De most arról beszélek, hogy miért kell neki színt cserélni. Ő okosabb, mint Jablonszkaja grófnő, a Fénypártiakat nem tervezi a Setétek közé vonzani. Ellenkezőleg: néhány Setétet szeretne Viktorija Jevgenyevnának a nyakába sózni azzal, hogy megváltoztatja a színüket. Magad is tudod, a sakkban is megesik, hogy a saját figuráid zavarnak, útban vannak, akkor meg kell tőlük szabadulni. Vegyük például az engedéllyel rendelkező vámpírokat – csak a fejfájás van velük, vagy, mondjuk, Luka Pankratics, aki jelentéseket küld Januarij Apollonovicsról Haraldnak a fővárosban, vagy akár Onufrij, aki szeretne Legfelső lenni, és tehetséges mágus, viszont az első adandó alkalommal el fogja árulni, nem lehet rábízni egy lyukas garast sem... márpedig bácsikád olyan terveket forgat a fejében, amelyekhez a leghűségesebb Másfélékre lesz szükség... akik az életüket adnák... te is érted, hogy a Setétekkel ez nehéz ügy. Elvégre ti állandóan csak magatokra gondoltok, magatokkal foglalkoztok... Nos, Januarij Apollonovics azt tervezi, hogy kijelölt áldozatainak először odadob bizonyos titkos értesüléseket... amelyeket azok valósnak hisznek... aztán úgy alakítja a dolgot, hogy megváltozzon a színük. És akkor a grófnő kénytelen lesz ezeket a Másféléket is a szárnya alá venni, és majd elfecsegik neki azt, amit a gróf elültetett a fejükben. Ettől a grófnő tervei kicsit módosulnak, és ez a bácsikád malmára fogja hajtani a vizet. Ha az Intézetben módod volt Homéroszt olvasni, akkor minden bizonnyal tudod, mi az a trójai faló.

Bánatosan néztem a lilás égboltra, ahova unott állandósággal csapódtak fel a „majdnem” rózsaszín... „majdnem” villámok. Nos, ezek szerint ilyen játékot tervezett el Janyik... és vajon mi a játék tétje?

–  Jut eszembe, és magát hogy hívják? – Ezt még ott, a kunyhóban meg kellett volna kérdeznem, de vagy szemtelenségből nem futotta, vagy észből. – Buta dolog, ugye egyetért, úgy beszélgetni, hogy azt sem tudjuk, hogy forduljunk a beszélgetőtársunkhoz.

–  Szólíts úgy, ahogy akarsz! – legyintett az öreg. – Olyan sok nevem volt már, hogy már magam sem emlékszem, melyik az igazi. Hívj Remetének, elvégre tényleg elvonultam az előző lakhelyeimről.

–  Annyit elárul nekem, hogy Fénypárti vagy Setét? – kérdeztem reménytelenül, magam is felfogva, hogy erre nem kapok választ.

–  Hát nézd az aurámat! – sóhajtott a Remete. – Magad is láthatod, se ez, se az. És miért? Mert olyan gyakran váltogatom a színemet, hogy nem is maradt már bennem belőle. Nem vagyok sem Fénypárti, sem Setét, egyszerűen csak Másféle. Elégedett vagy?

–  Létezik ilyen? – lepődtem meg újfent. – Elvégre a Másfélék az erejüket vagy a Fényből, vagy a Sötétségből merítik. A Felszentelés alatt belépünk a Homályba, és az kijelöli a valódi énünket, onnan már vagy Fénypártiként, vagy Setétként lépünk ki.

–  Felidézted Alekszander Kuzmics óráit? – kérdezte epésen a Remete. – Ideje felfognod, Andrjusa, hogy ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Nem létezik semmiféle Fény, és nincs semmiféle Sötétség sem, illetve ezek mögött a szavak mögött nem áll semmiféle ésszerű Erő, nincsenek azonos méretű istenek. Ehelyett ott van az emberi vágy, hogy egyesüljön a sajátjaival... de nem tartozhat mindenki egy fajtához, ezért kellenek az idegenek. Úgy tűnik, az igazán ősi Másfélék közül valaki rájött erre, és onnan, még az özönvíz előtti időkből indult ez a szétválasztás. Ez itt – a bal tenyerén forogni kezdett egy nagyobbacska szilva méretű fekete gömb –, meg ez itt – a jobb tenyerén pedig fellobbant egy fehér lángú szirom –, csupán egy ősi és régóta életben levő varázslatnak a hatása. Másképp legalább is nem magyarázható. Szerintem egyszerűen csak az egyik vagy a másik oldal szimbólumai, nem kell nekik nagy jelentőséget tulajdonítani.

–  Akkor maga, Remete, egyszerre Fénypárti és Setét?

–  Így is lehet mondani – értett egyet –, de lehet másképp is: hogy nem tartozom már sem a Fénypártiak, sem a Setétek közé, egyszerűen csak vagyok. Megszöktem már mindenhonnan...

–  Ezek szerint nincs a Setétek és a Fénypártiak között különbség? – érdeklődtem komoran.

–  Ej, Andrjusa – nevetett fel a Remete –, attól függ, miben keresed a különbséget. Nézd, kiről derül ki leggyakrabban, hogy Fénypárti? Akinek a lelke mások lelkével van összhangban. Aki nem érzi nyomasztónak mások társaságát, aki együttérez velük a bajban, és együtt örül a sikerben. És ki válik Setétté? Az, akinek az, ami odabent van, fontosabb annál, mint ami kívülről látszik. Aki nem jön ki az emberekkel, aki a saját bánatára és örömére figyel csak, és nem enged be senkit a saját lelkébe. Ez például egy különbség.

–  Van más is? – Valamitől kellemetlenül kezdtem érezni magam. És nem a hideg szél okán, nem is a fejem fölött gyülekező felhők miatt.

–  Van! – bólintott a Remete. – És ez a másik különbség, ez a legfontosabb. Nézd csak, honnan van a Másféléknek ereje? Igen, pontosan, a Homályból. És oda hogy kerül? Befolynak oda az emberek érzelmei: az öröm, a bánat, a düh, a félelem, a vidámság, a remény, a kétségbeesés, a szeretet, az irigység, a bátorság... Befolynak, és számunkra ismeretlen módon erővé változnak... pontosabban, képességgé, hogy cselekedjünk... a görögök azt mondanák, hogy energiává. De ez az energia függ azoktól az érzelmektől, amelyeknek köszönhetően létrejött. A szégyenből származó erő eltér a bizalomból születő erőtől, a düh ereje más, mint a félelem ereje... Nos, a Másfélék a Homályból merítik az erőt – de nem akármilyen erőt, hanem csak azt, amely megfelel az ő lelküknek. Te Setét vagy, a Homályból olyan mágiát merítesz, amely sötét érzelmekből született. A te Aljoskád viszont Fénypárti, és a fényes érzelmekből eredő mágiát húzza ki a Homályból. Hogy miben térnek el ezek az érzelmek? Nem tudom. Miben tér el a zöld szín a kéktől, a piros a sárgától?

–  Ezek szerint, ha bánatosan léptem be a Homályba, akkor utána is csak azzal az erővel táplálkozom, amelyet a Homályba befolyó emberi bánat eredményezett?

Az az erő, amely a félelemtől vagy vidámságtól fakad, számomra már nem is elérhető?

–  Okos fiú vagy te, gyors a felfogásod – kacagott fel a Remete. – Valójában mindez nem ennyire egyszerű, erőt merítesz te a bánatból is, a félelemből is, meg a dühből is... csak más mértékben. Olyan ez, mint a zene: ha a lelked ráhangolódik bizonyos hangokra, arra fog felelni. Más, távoli hangokra süket marad. Tehát a Setétek és a Fénypártiak abban térnek el, hogy különböző színű erőket merítenek. Setétként nem tudsz olyan erőt meríteni a Homályból, amely emberi szerelemből, örömből, vagy a szép felett érzett áradozásból fakad. Egyszerűen nincs hozzáférésed ezekhez az energiákhoz. Ugyanígy egy Fénypárti nem fogja megérezni és bevonzani azt az erőt, amelyet irigység vagy kéjsóvárgás szült. Még egyszerűbb azt mondani, hogy egyesek közületek vörösbort isznak, míg mások fehéret. De azok, akik vöröset isznak, nem veszik észre a fehéret, és fordítva.

–  Ezek szerint lecserélni a színemet az olyan, mintha a vörösbor helyett észrevennéd a fehéret?

–  Kezded kapiskálni! – A Remete felemelte az ujját. – Tovább magyarázom: odabent minden Másfélében van egy kis dolog... tudod, egész eddig nem gondolkodtam el azon, hogyan is nevezzem... legyen, mondjuk, fogantyú. És attól függően, milyen állásban van ez a fogantyú, eldől, milyen energiákhoz van hozzáférés. A fogantyú helyzete pedig tényleg attól függ, milyen hangulatban léptél be a Homályba. Ha a „Fény” helyzetben volt, akkor te Fénypárti leszel, a fényes érzelmekből eredő erőt vonzhatod magadhoz. Ha „Sötétség” helyzetben állt, akkor Setét leszel.

–  És miért nem lehet ezt a fogantyút elmozdítani? – kérdeztem. – Vagy egyszer s mindenkorra beáll?

–  Helyes a kérdés! Ha egyszer s mindenkorra, akkor Katyerina Matvejevna örökké Setét boszorka lenne, Alevtyina leányzó pedig Fénypárti. Igenis el lehet mozdítani a fogantyút! De nagyon nehéz. Azért, mert ha egyszer beállt egy helyzetbe, akkor ott beszorul. Minél tovább élsz a színedben, annál nehezebb téged onnan kimozdítani. Képzelj el egy ablakot, amelyet negyven évig nem nyitnak ki... vajon könnyű lesz-e felhúzni a reteszt? Muszáj lesz egy kalapáccsal megütögetni... és nem mindegy, hogyan ütögeted, ésszel kell, megfelelő erővel és a megfelelő irányból. Hát ez az a titok, amelyről a bácsikád és Aljoska grófnője álmodozik. Illetve dehogy titok... ismerek olyan Legfelsőket, akik már rájöttek, hova ütögessék magukat, hogy átváltsák a színüket. Csak kevesen vannak – túlságosan félelemetes dolog ez, és túlságosan fájdalmas is.

–  És a maga fogantyúja hogy áll? – kérdeztem kerek perec. Mi veszítenivalóm volt? Világos – ha a Remete ennyire őszintén megnyílt, nem véletlenül tette. Vagy itt maradok örökre a „Ragyogásban”, vagy kienged a hétköznapi világba. És semmi nem függ attól, hogy viselkedem vele szemben. Velem kapcsolatban már meghozta a döntését – vagy akkor, amikor iderángatott, vagy amikor Kátya anyóval beszélt... vagy akkor, amikor épp csak útnak indultunk Aljoskával Tverből...

–  Andrjusa, nekem ilyen fogantyúm már régóta nincsen – mondta a Remete annyira szomorúan és egyszerűen, hogy megértettem, igazat mond. – Számomra minden energia hozzáférhető, származzon az dédelgetésből vagy bánatból. És ha úgy gondolod, hogy ez nekem öröm, csalódást kell hogy okozzak.

–  Ezek szerint megtanulta a reteszt megfelelően ütögetni? Régóta? És sokaknak megváltoztatta már a színét? – tértem rá a legérdekesebbre. – És amúgy miért?

–  Nem sokaknak – felelte szárazon a Remete. – Csak néha megesik, hogy megszánsz valakit... Vegyük például Katyerina Matvejevnát. Szerencsétlen asszony... a lelke olyan, mint egy gyanakvásból és dühből készült ketrec... a ketrecben meg bent üldögél a szeretet. Hát megsajnáltam. Mit gondoltál? Azt hitted, pusztán azért, mert nem osztotta meg velem az erdőt? Hát, igaz, hogy öreg vagyok, meg okos is, de nem én vagyok az Úristen, nem láthattam előre, ki válik a szerelme tárgyává. Aztán meg ezek a novgorodi fiatalok, az orosz Rómeó és Júlia... ha érted, mire gondolok. Lusta vagyok most belemászni az aurádba, hogy kiderítsem, ismerős-e neked Shakespeare tragédiája.

–  De akkor is! Hogy kell a reteszt megütögetni? Elmeséli?

–  Alig várod, hogy teljesítsd a feladatot? – nevetett fel az öreg. – Tudod, mit? Adok neked választási lehetőséget. Ha akarod, most azonnal elengedlek, de akkor nem tudsz meg semmi többet. Ha akarod, elmondok mindent... de lesz-e benne örömöd? Döntsd el!

Nem sokáig gondolkodtam.

–  Tudja, Remete, nálunk az ezrednél ez a mondás járta: „Ha kihúztad a kardot, vágd, ha felhúztad a ravaszt, lőj!” Gondoljon csak bele, hogy térhetnék vissza kudarcot vallva, és hogy mondhatnám Januarij Apollonovicsnak, hogy az utolsó pillanatban hátráltam meg? Mondja hát!

A Remete nem felelt azonnal. Rám nézett, hogy jóváhagyóan, vagy szánalommal, nem tudom, összefonta az ujjait, és olyan erővel tolta őket egymásnak, hogy ha a tenyerében egy alma lett volna, biztosan kifolyik a leve.

–  Ahhoz, hogy elmozdítsd a reteszt, Andrjusa, rá kell ütni – mondta tompa hangon. – Hogy elmozdítsd a Másféle lelkében berozsdásodott fogantyút, a lelkére kell lesújtani. És nagyon fájdalmasan. És mi fáj a léleknek a legjobban? Az igazság. Az igazság, amely után nem tudod, hogyan és minek élj tovább. Az igazság, ami mindent a feje tetejére állít, azt is, amiben eddig hittél, amit tudtál. Vegyük példának az egyik gárdatisztet. A Szemjonovszkij ezredben szolgált, jó helyzetben volt, egy gond adódott csupán: szenvedélyesen szeretett kártyázni. Nézd! – A Remete felállt, felemelte a tenyerét a lilás égbolt felé, és az abban a pillanatban megváltoztatta a színét, fehérré változott, mint egy lepedő. És ezen a lepedőn mozgó képek jelentek meg.

Itt a moszkvai vendéglő, a „Három lámpás”, itt meg a kellemes megjelenésű úriember, Kovrizskin címzetes tanácsos, itt meg én, amint felteszem az ezred pénzét.

–  Látod, Andrjusa, hogy történt minden? – A Remete hangja színtelen volt. – Most pedig nézd, mi történt valójában! Rántsuk le a leplet a mágiáról!

Tapsolt egyet, és Kovrizskin úr külseje átalakult. Magasabbra nőtt, délcegebbé vált, több haja lett, a halántéka megőszült, és a gondosan borotvált arcán megjelent egy cikcakk formájú sebhely.

–  Igen, Andrjusa – folytatta a Remete. – Ez a te drága Januarij Apollonovics bácsikád. Ő volt, aki elnyerte mindenedet... előtte pedig felszította benned a játékszenvedélyt... igaz, meg kell jegyeznem, hogy elég volt ehhez egy szikrát adnia, a lelkedben a tűzifa alig várta, hogy meggyulladjon.

–  Miért? – suttogtam.

–  Azért – megyarázta a Remete –, hogy vad bánatba taszítson téged, hogy aztán kellő lelkiállapotban lépj be a Homályba. Ugye nem gondolod, hogy a Setét Másfélék véletlenül botlottak beléd a Nyevszkijen? Nem, Andrej Galaktyionovics lelkem, téged figyeltek. A bácsikád már előre megbeszélt mindent Haralddal. Kellesz a bácsikádnak, mégpedig nem pusztán Setét Másféleként van rád szükség, hanem olyan valaki kell, aki élete végéig hálával tartozik neki. Ezt nézd!

Az égbolt fehér lepedőjén egy újabb kép jelent meg. Tágas dolgozószoba, jegesmedve bőre a padlón, a falakon koponyák... bácsikám és Harald magas támlájú karosszékekben ülnek, kristálypoharakból iszogatják a madeirát... aztán bácsikám előhúz egy titkos zsebből egy kisebb smaragdot rézfoglalatban, leteszi Harald elé, akinek a szemében fellobban a kapzsiság lángja.

–  Hát így vett meg téged a bácsikád. – A Remete hangjában iróniához hasonló valami jelent meg. – Ez az értékes „Halszem” varázstárgy, Harald régóta ábrándozott már ilyenről. Bizonyos esetekben lehetővé teszi, hogy más Másfélék gondolataiban olvassanak, tekintet nélkül bármiféle védelemre. Cserébe Harald kötelezte magát arra, hogy felszentel téged, megerősíti benned a mágiát, felhúz a harmadik szintig, aztán beleköt mindenbe, és elviselhetetlenné teszi az életedet a pétervári Őrségben. És amikor már eleged lesz mindenből, akkor...

A kép megváltozik. Bácsikám lép be a szomorúsággal és epével átitatott lakásomba, látom magamat, amint őszintén örülök az egyetlen élő rokonommal történő találkozásnak, aki ráadásul még Másféle is, ráadásul velem azonos színű. Látom, amint kivetjük a „Figyelmetlenség körét”, hogy ne zavarjanak meg holmi Tyimoskák, és iszogatjuk a malváziát, amelyet bácsikám hozott magával. Azt javasolja, hogy hagyjam ott a fővárost, és költözzek az álmatag Tverbe, az ő irányítása alá, minél távolabb a bosszúálló Haraldtól és az itteni őrségbeliek aljaskodásaitól. Én meg úgy kapaszkodom a szavaiba, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.

–  Hát így lett belőled Másféle, Andrej. – A Remete hangja úgy ért el hozzám, mintha egy mély kútból szólna... pontosabban fordítva, fentről, a kút mélyén meg én voltam, és nem is láttam onnan semmiféle csillagot. – Meg akartad tudni, hogyan kell ráütni a reteszre, igaz, fiam? – zuhantak a fejemre fentről az ólmos szavak. – Hát így. Kegyetlenül. Fájdalmasan. Másképp sehogy! Gondolom, dühös vagy a bácsikádra. Pedig nem kéne. Ő egyszerűen csak Setét. Nem egy beteg lelkű szörnyeteg, mint Harald, a maga módján még szeret is téged... mégiscsak rokoni szálak fűznek hozzá, már Tverben őszintén megkedvelt. De ő Setét, és ha neki úgy jó, hogy kisüssön téged tepsiben, mint egy karácsonyi pulykát, hát megteszi, habozás nélkül. Számára te egy tárgy vagy. Egy eszköz. Még az is lehet, hogy a kedvenc tárgya, de akkor is csak egy tárgy. És egy tárggyal sok mindent meg lehet tenni, mert annak nincs önálló akarata. Például, vadállat martalékául tenni egy lányt, az öreg Tyerentyijt a sírba kergetni. A tárgy engedelmes az ő keze közt, elkötelezett, telve rokoni érzelmekkel. Hát így, Andrjusa. Ég veled!

És a kút alja kicsúszott a lábam alól. Fütyülni kezdett a szél, elsodort mindent – a lilás „majdnem” égboltot, a zöld „majdnem” füvet, a rózsaszín-lila „majdnem” villámokat. Éreztem, ahogy magával ragad lefelé, a hidegbe, az élénk napfénybe, a tisztára mosott padlóra. Oda, ahol már semmi sem „szinte”, hanem minden nagyon is valóságos.

És ahol már nincs értelme élnem.