8.

FÜST, köleskása és sült hagyma illata érződött. A táborban, amelyre a dombtetőről tekintettünk le, eljött a reggeli ideje. Nagyon jól jött ez a kis domb – kétszáz szazsenyre voltak a legközelebbi sátrak, és minden emberi nyüzsgés úgy látszott, mintha a tenyerünkön lett volna. Mi Aljoskával mindent észrevettünk, minket viszont védett a „Figyelmetlenség köre”. Most már semmi nem indokolja, hogy spóroljunk a mágiával, ha őméltóságaik foglalkoznak is valamivel, azok nem mi vagyunk.

Pirkadatig ültünk Aljoskával az éjszakai mezőn, átáztunk a hajnali harmattól, hallgattuk a madarak trillázását és a zörejeket – de bácsikám érkezését csak nem tudtuk kivárni. Úgy látszik, befészkelte magát a vén róka fejébe valami zavaró gondolat, és csak ennek köszönhető, hogy ők mind – a háromezer odalent motoszkáló – még mindig életben vannak.

–  Lehet, hogy mégis megszólalt benne a lelkiismeret? – feltételezte Aljoska. – Lehet, hogy megszánta a te szemjonovcaidat?

–  Aligha – hűtöttem le a lelkesedését. – Janyik bácsi nem adja fel a saját álláspontját, és hírből sem ismeri a szánalmat. Ha kell, engem is eltapos, téged is, és az összes tveri Másfélét is, tekintet nélkül a színükre. Azokat meg, az emberkéket, minden további nélkül.

–  Viktorija Jevgenyevna sem tántorodik el – morogta Aljoska. – És ha megjelenik is a „Meggyőzővel”, akkor a dombnál jobb helyet nem is találhatunk. Innen mindenki jól látszik, még repkedni sem kell. Mit gondolsz, ketten megbirkózunk?

–  A „Fekete nyíl” segítségével sikerülhet... – tűnődtem el. – Bár ez is olyan, mint a vizet gereblyézni. Nélküle meg kizárt.

–  Pedig muszáj lesz – jelentette ki Aljoska. – A grófnő nem a gróf. Őt nem hagyom, hogy megöld. Érted egyáltalán, miért nem?

–  Miért nem? – Tényleg felkeltette a kíváncsiságomat. – Mitől jobb az egyik a másiknál?

–  Azért, mert ha a te bácsikád eltűnik a Homályban, senki sem hullajt érte könnyet. Még te, az egyetlen rokon sem. Lehet persze, hogy gyászolsz majd egy kicsit, de kihevered, ismerlek. Viszont, ha Viktorija Jevgenyevnával történne valami – egész Zsuravino megárvul. Nemcsak Kosztya, hanem az egész iskola... egyébként háromszáztizenöt kis lélek van ott!

–  Tehát – jöttem rá – emiatt is tetted el láb alól a herceget? Egyáltalán nem bosszúból, hanem az emberiség javára?

–  Aha – ismerte el. – Olyan volt, mint egy mérges kígyó, túlságosan veszélyes. Az én Daskám nem az első áldozata volt... és nem is az utolsó lett volna. És ha már a törvény szerint nem lehet elintézni, maradt a légy...

–  És a grófnővel mi a terved? – tereltem vissza a fő témához. Ahhoz, ami jóval fontosabb, mint a herceg, akivel a saját medvéje végzett.

–  Megpróbálom meggyőzni – sóhajtott Aljoska. – Hátha visszalép. Elvégre jószívű. És te is... beleegyezel, hogy elmész hozzá az Őrségbe szolgálni. Hadd alakuljon valami az ő kedve szerint is!

Én is sóhajtottam. Nehezen tudtam elhinni, hogy ilyen egyszerűen, egy vörös hajú fiú kérésére a Legfelső Fénypárti meggondolja magát, és eláll a szándékától. Vörös-vörös, szeplős arcú, mit árthatunk a grófnőnek egy lapáttal? Nem is loptam, nem is öltem, semmivel sem győztél meg...{10}

Ott lent felharsant a kürt hangja. Asztalhoz szólították az embereket. Hamarosan az ezred papja felolvassa az imát, és minden egyes tábortűznél eljön a katonai élet legkellemesebb időszaka. Ha a grófnő tényleg felbukkan – ennél jobb pillanatot keresve sem találhatna. Most könnyebb felhívni a figyelmüket, mint később, amikor már elkezdik összepakolni a sátrakat, és készülni az újabb menetelésre.

Hamarosan elkezdődik, érzem! – súgta Aljoska a Csendes Kapcsolaton keresztül, bár ilyen távolságból senki sem hallott volna meg minket. Ráadásul kivetettük a „Figyelmetlenség körét” is.

És tényleg elkezdődött. Öt szazseny távolságban szétszakadt mellettünk a levegő, gyögyházszínű ragyogás lobbant, és kilépett onnan egy magas figura.

Nem, nem a grófnő volt az, hanem Kosztya! Díszes öltözetben – zöld pantalló, ugyanolyan zöld sujtásos felöltő, a kedvenc angol kalapka, és az oldalán kard. Nem vett észre sem engem, sem Aljoskát – úgy tűnik, minden gondolata a szemjonovciak tábora körül forgott. A jobb kezében pedig...

Két ujjával olyan erősen szorította a kristályt, hogy belefehéredtek az ujjbegyei. Nem volt nagy, akkora csupán, mint egy csecsemő ökle, és az élein a nap sugarai millió szikrát szórtak. Valahol már láttam ezt. Hát persze! December közepe, este, a hóvihar csapkodja a zsalukat, én pedig, anélkül, hogy nagyon kimutatnám a kíváncsiságomat, Jablonszkaja grófnő dolgozószobájában nézegetem a furcsaságokat. És a virágcserépben tartott kristály – nem épp a legérdekesebb volt.

Hát ezek szerint ez a „Meggyőző”? Nem a tárolóban van, erős varázslatok védelme alatt, hanem csak így, mindenki előtt? Egy dolgozószobában, ahova Zsuravinóból bárki be tudott menni?

–  Kosztya! – kiáltott fel Aljoska, és Kosztya felé vetette magát. – Ne tedd! Nem szabad! Ne merd!

Nem maradt kétség afelől, mire fordította a mi példaértékű Fénypártink Aljoska bőkezűségét. Mivel korlátozta őt a megalázó hatodik szint, nem tudott volna ide Kaput tenni... és aligha tudta volna megkaparintani a kristályt. Kilopta, minden bizonnyal. Tehát a Fénypártiak számára sem idegenek ezek a módszerek. Ha nagyon kell, ha kényszerítenek a körülmények...

Kosztya csak ekkor méltóztatott észrevenni minket.

–  Ne gyertek közelebb! Ne zavarjatok! – A hangja megremegett, arca kipirult, és egy varázslatos széllökés hátrébb taszított minket, majd a földre lökött. Az „Áthatolhatatlan fal” – gyakorlatban csak „Áthatolka” – egyszerű varázslat, még a hetedik szintű mágusok számára is elérhető, de ha hatalmas erő táplálja, képtelenség vele megbirkózni. Vajon mennyi erőt töltött Aljoska Kosztya poharába? És utána még Kaput is nyitott... Látszik, hogy Legfelsőbb lesz majd ő, Hatalmas, Leghatalmasabb. Mármint ha megéri. És ez a nap nem az utolsó napunk lesz.

Kosztya nem érte be azzal, amit elért, ezért felmelkedett úgy három szazseny magasba, vízszintesen megállt ott, széttárta a kezét, és csak lebegett, mintha egy tó meleg vizében úszna. A kalapja rögtön leesett, a kardja szintén – mindkettő engedelmeskedett a gravitáció törvényének.

–  Harcosok! – szólalt meg, és az ifjú hangja a reggelijüket fogyasztó szemjonovciakhoz szólt. – A Fény nevében szólok hozzátok, és parancsolom, hogy menjetek félelem nélkül oda, ahova kell, és teljesítsétek a Magas Testvérek utasításait, és döntéstek meg az embertelen cári hatalmat! Minden erőtöket, minden képességeteket, az életeteket adjátok a nép felszabadításának ügyéért!

–  Mindjárt széttöri a „Meggyőzőt” – suttogtam a mellettem fekvő Aljoskának. – És akkor annyi. Nem lesz mit tenni.

Illetve, azért maradt még valami. Továbbra is a fűben fekve bedugtam a ruhám alá a kezemet, kitapogattam a keresztem mellett egy vékony cérnán lógó „Fekete nyíl” réztöltényét. Megrántottam.

–  Elment az eszed? – Aljoska rám vetette magát, és megragadta a varázstárgyat tartó kezemet. – Ne merészeld!

–  Jobb lesz így – vágtam vissza, miközben igyekeztem kiszabadulni. – Úgysem marad életben. Vagy a „Nyíltól” hal meg, vagy a „Meggyőzőtől”... de legalább Oroszországot megmentjük.

Aljoskát viszont nem sikerült meggyőznöm, és a töltényt tartó kezemet erősen fogta. Hát hogy tudnék így célozni? Még véletlenül őt éri a nyíl töltete.

–  Harcosok! – folytatta Kosztya a varázslatot. – Hatoljon szavam a szívetek mélyére, és akkor senki sem ingathat meg benneteket! Legyen úgy, ahogy mondom!

És, mint egy dobverőt, félbetörte a kristályt. A levegőben nagy csattanás hallatszott... de valami oknál fogva nem fent, hanem hátul, és egy szempillantással később átható kék fény lobbant fel – mintha a nap millió búzavirággá változott volna. Kosztya leesett a magasból, a kinyújtott karjára zuhant, egy pillantra elhallgatott – majd kínjában felüvöltött.

Aljoskával odarohantunk hozzá mindketten, megfeledkezve az „Áthatolkáról” – és jól is tettük. A láthatatlan fal eltűnt, és semmi sem akadályozott meg abban, hogy odafussunk a testhez. Kosztya nehezen emelte fel a fejét, aztán nyugodtan és világosan ezt mondta:

–  Ennyi. Megtettem!

–  Miért? – lihegte zaklatottan Aljoska, leguggolt mellé, és ujjaival megérintette a homlokát.

–  Mert Oroszországot meg kellett menteni! – Kosztya hangja elhalkult, mintha csak egy párnán keresztül beszélt volna. – És Viktorija Jevgenyevnát is. Akkor már inkább én... értem kevesebb könnyet hullajtanak.

–  Nagyon megütötted magad? – kérdeztem ostobán. – A fájdalmat levegyem, vagy majd te magadnak?

–  A karom és a mellkasom fáj! – Kosztya végre rám is figyelt. – Mit számít az? Hamarosan úgyis szétszóródom a Homályban.

–  Mindjárt a hátadra fordítalak. – Én is leguggoltam, és óvatosan megérintettem a vállát.

–  Állj! Ne csináld! – hangzott fel hátulról egy zaklatott női hang. – Lehet, hogy megsérült a gerince!

Őméltósága Jablonszkaja grófnő, mint kiderült, már egy perce állt a hátunk mögött. Fehér ruha, lába alatt sárga pitypang, körülötte kék égbolt. Csak festő nem volt, aki megfesthette volna ezt a képet.

–  Engedjetek oda! – parancsolta, és nem törődve ruhája tisztaságával, leült mellénk, majd tenyerét a fiú tarkójára tette. – Kosztya... Kosztyenyka! Hát hogy tehetted? Minek?

És először láttam meg, hogy a Fénypártiak vaskezű vezetőjének, a Hatalmas Anyának az arcán könnyek gördülnek le, és megremeg a válla.

Úgy tűnt, hogy Kosztya is érzékelte ezt – hiába kínozta őt a fájdalom.

–  Ne! – suttogta. – Ne sírjon miattam! Úgy látszik, a Fény akarta így. Amúgy sem tudtam volna maga nélkül élni. Most erősnek kell lennie. Minden csak most kezdődik! És hogy maradhatna tiszta az ügyünk maga nélkül?

–  Azért hadd vegyem le, jó? – törtem meg az elhúzódó csendet. – Legalább nem kínok közt mész el.

És belnyúltam a Homályba erőért. Mindjárt előveszem, és kivetem rá a „Nincs fájdalom” varázslatot.

Ennyi erővel akár a napot is megpróbálhattam volna leszedni az égről.

A Homály ellökött magától, köztem és az árnyékom között megszakadt a kapcsolat, odabent üresség honolt.

Ránéztem Aljoskára és a grófnőre. Zavart arckifejezésüket látva ugyanezt érezték ők is. Szétpukkantak a szintjeink, eltűnt az erő. „Bármit is szorzol meg nullával – villant fel az emlékeim közt Nyil Iljics pufók arca –, az nulla marad.”

Nagyon rossz érzés nullának lenni.