6.

–  HÁT MEGÉRKEZTÜNK – mondta Janyik bácsikám. – Szkugyelnyikovékhoz a kapu pont a kertbe vezet. A Homály leple alatt fogunk kilépni, és onnan majd megnézzük. A „Figyelmetlenség köre“ most nem jó nekünk semmire, most csak megfigyelünk, de nem teszünk semmit.

A kert elég vacakul nézett ki. Értem én, hogy március vége, az idő távolról sem jó. A hó még nem mindenhol olvadt el, bár idén korán jött a tavasz. A magukba zuhant, megroggyant hóbuckákon fekete, undorító kéreg csillogott. Az ősszel felásott föld göröngyei átható szagot árasztottak... pont, mint néhány héttel ezelőtt a temetőben. Ez a szag a befűtött kályhákból felszálló kesernyés füsttel keveredett. A távolban álló magas almafák ágaikkal számtalan vonalat húztak a sötét, vattaszerű égbolton. Ki nem állhatom a tavaszt.

–  Gyönyörködsz a természet szépségében? – kuncogott bácsikám. – Ne maradj le, ideje bemenni a házba. Megnézed, kivel kell majd dolgoznod.

A házban nem látszott semmi különös... olyan volt, mint bármely nemesi ház, nem túl gazdag, de nem is egy szolga nyomorúságos viskója. A falakat türkiz színű anyaggal vonták be, a bútor olyasmi, mint a bácsikám dolgozójában: majdnem százéves. A nappaliban egy kerek asztal, a falakon még pár kép is lóg... csendélet almákkal és vázával, és egy tájkép, amely egy folyót ábrázol naplementével a háttérben.

–  Nincs itt semmi érdekes – jegyezte meg Janyik bácsi. – Menjünk inkább a szolgálók szobájába! Érzem, hogy Aljoska is ott van most.

A szolgálók tágas és eléggé tiszta szobájában, ahol a falak mellé rakták a priccseket, tartózkodott mindenki, kivéve a család fejét… Helyette viszont ott volt Praszkovja...

Bár idős volt, a hatvanas éveinek közpén járt, nem nézett ki öregnek. Arca sima, az egyszerű kék kendő alatt hordott haja sűrű és sötét, ősz hajszálaknak nyomát sem látni. A keze viszont inkább vallott egy jobbágyasszonyra, mint egy kényes városi dámára – ujjai rövidek, vaskosak és picikét szőrösek voltak, pont, mint egy kis hernyó.

Az úrnő egy hétköznapi, ám annál fontosabb üggyel foglalatoskodott – a szolgákat vesszőzte. Elvégre szombat van! A szoba közepén egy széles, festetlen fapad állt, mellette, egy tölgyfa kádban forró vízzel leöntött nyírfa vesszők. Trofim kertész épp kivett néhányat, lerázta róluk a vízcseppeket a padlóra.

A többiek három lépésnyire toporogtak a padtól, amelyre nagyokat nyögve a dús idomú szakácsnő, Nasztaszja mászott fel. Az úrnő úgy döntött, vele kezdi.

–  Udvarias dolog előreengedni a hölgyeket – mondta viccesen Janyik bácsi, amíg az úrnő saját kezével gyűrte fel a ruhája alját.

Megnéztem, hogy áll itt a kék moha. Növekszik, kúszik, mohón mocorognak valójában ártalmatlan bajuszkái, nyújtóznak az emberi félelem és fájdalom felé. De azt nem mondhatjuk, hogy itt egész telepek vannak. Látszik, hogy a szolgák ehhez már rég hozzászoktak, igazi rettegést, mint például egy vámpírral vagy az Expedíciónk egyik nyomozójával való találkozásnál senki sem érzett.

–  Látod, Andrej – magyarázta bácsikám –, Praszkovja Mihajlovna remekül vezeti a háztartást. Férje, Tyerentyij Lvovics káros szenvedélye miatt nincs semmiben a segítségére. Ezért nincs itt most sem, mert a hálóban próbálja kiheverni a tegnapiakat – túlzottan felöntött a garatra. Ez egy fontos részlet, lehet, hogy még hasznát veszed. Így hát, mint látod, az úrnő egyedül intéz mindent, de azt kiválóan. Takarékos, pontos, a tisztaságra odafigyel, talán még túlzásba is esik. Mindent számontart, semmi nem vész kárba, minden feladatot megold. És hogy tud uborkát savanyítani! Ehhez hasonló savanyú uborkát, Andrej Galaktyionovics, sehol máshol nem találsz! Azt tanácsolom, csak Praszkovja Mihajlovnától vegyél uborkát!

Nem lehet rajta eligazodni, gúnyolódik-e vagy viccelődik – vagy komolyan gondoskodni akar rólam, hogy az unokaöccse ne maradjon le a legfinomabb savanyú uborkáról.

–  Szigorú nőszemély – nevettem el magam. – Nálunk Csernopoljéban nem termett ilyen. Ha egy férfi komoly hibát vétett, bűnt követett el, például nem fizetett úrbért, vagy kihagyta a templomot alkalmanként, akkor apuskám természetesen kizavarta az istállóba. Olyan viszont, hogy mindenkit, ráadásul minden egyes szombaton – ilyesmi meg sem fordult volna a fejében.

–  De hát te magad is emlékszel, mivel végződött – vetett ellen bácsikám, érzéseimet nem kímélve. – A jobbágyokat kemény kézben kell tartani, hogy az engedetlenség csírája se jelenjen meg a fejükben. Praszkovja Mihajlovna ezzel tisztában van. Nem ésszel érti ezt – az igazat megvallva, sok esze neki sincs – , hanem ösztönösen. Ezért is vesszőzi a szolgáit szigorú rendszerességgel. Ők pedig nem is haragszanak rá, mert szigorú, de igazságos. Rendesen eteti, az időjárásnak megfelelő ruhákba öltözteti a szolgáit, ha pedig lebetegednek, maga kúrálja őket mindenféle gyógyfüvekkel.

–  Csak nem boszorkány? – vicceltem én ostobán. Ostobán, mert a lélekvirágából rögtön látni lehetett; nincs benne semmi Másféle adottság. Minden emberi benne, túlságosan is emberi.

–  Ő nem – magyarázta tárgyilagosan bácsikám –, de a nagyanyja, Agafja boszorkány volt. Gyengécske, csak hatodik szintű. Az Őrségben nem szolgált, békés élete volt, az urát hamar eltemette... aztán amikor az unokája kicsit felcseperedett, elkezdte átadni neki mindazt, amit a gyógyfüvekről tudott. Az erejét azonban nem tudta, Praszkovjának nincs ilyen képessége. Azt beszélik, Agafja nagyon aggódott minden miatt.

Egyébként, fél füllel hallgattam csak őt, mert a szolgálókat tanulmányoztam – elsősorban azt, akivel feladatom volt. Azaz Aljoskát.

Korához képest közepes termetű volt, első ránézésre egyszerű fiúcska. Vékony, de nem girhes, hanem inkább inas... pont úgy, mint én. Arca kissé szeplős, szeme szürke kis zöldes beütéssel, egyenes és majdnem a szeméig érő haja valahol a szalmaszínű és a vörös között volt. A füle kicsit elállt, és ezt valószínűleg szégyellte. Én az ő korában biztos, hogy szégyelltem volna. Jó minőségű, festetlen vászoninget viselt, és ugyanilyen anyagból készült nadrágot. Viszont mezítláb volt... úgy tűnik, az úrnő takarékoskodik a lábbelivel, megparancsolja a szolgáknak, hogy bent vegyék le. Nos, a padló tiszta, a kályha fűt...

Aljoska megjelenésénél jóval érdekesebbnek bizonyult a lélekvirága. Élénken izzott benne a lila félelem, a sárga nyugtalanság, a málnaszínű kíváncsiság... de hétköznapi, emberi lélekvirág. Egyenletes szirmok, nincsenek hosszúkás csápok, éles kis sugarak, amely a Másfélék virágait jellemzi. Hát ezt meg hogy értsem?

–  Észrevetted? – rántotta meg a könyökömet bácsikám. – Látod, milyen az aurája? A Másféle adottságoknak a legkisebb jele sem látszik, ugye? És miért? Gondolod, öreg bácsikád már nem képes látni, teljesen elment az esze? Nem, Andrjusa, ez az álcázás. A fiúra erős varázslatot vetettem ki, rögtön, amikor először megláttam. Nézd meg figyelmesen! Most kivetem rá a Nullázó Szférát az emberi köré, mégpedig a hétköznapi életben és a Homály mindhárom rétegében is, a biztonság kedvéért. Hogy egyetlen Másféle se lásson meg semmit, ha véletlenül erre járnak. Nem egyszerű mágia ez, jelentős erő kell hozzá, és a Szférát nem tudom sokáig tartani. Viszont odabent megszűnik létezni minden átok. Érted már, miért vagyunk itt a Homályban, miért pazaroljuk az erőt, amikor úgy tűnhet, hogy egyszerűbb lenne a „Figyelmetlenség körét” kitenni? Elfújták volna most ezt a mi körünket... Na, kész. Most pedig még egyszer nézd meg a fiút!

Ránéztem, és ledöbbentem. A lélekvirág most teljesen másképp nézett ki. A lila, sárga és málnaszín nem tűnt el sehova, de az egyenletességnek semmi nyoma nem maradt. A szirmok most éles tűformává nyúlnak, vakítóan fényes szikrákat lövellnek ki, színes fonalak növekednek belőlük... behúzódnak, majd újra megjelennek.

Igen, ez a virág már egy igazi Másféléhez méltó. És még csak azt sem tudtam megállapítani, milyen szintű. A szint még csak hagyján... de hát ez egy Fénypárti! Egy nem felszentelt, Másféle természetéről mit sem sejtő Fénypárti.

–  Már érted? – súgta a fülembe bácsikám. – Érted, miért fedtem le azonnal varázslattal? Az Éjszakai Őrség nem alszik! Megkaparintották volna! Az is szerencse, hogy elsőként találtam meg a fiút. Na, elég, elfújom a Szférát.

Aljoska lélekvirága abban a pillanatban villant egyet, kisimult, és szokványos, egyenletes, emberi virággá változott.

–  Természetesen a varázslatom nem mindenható – folytatta magyarázatát bácsikám. – Egy Hatalmas Másféle, ha jobban belepillant, megérti, hogy ezzel az aurával valami nincs rendjén. És ha megérti, leveszi az álcánkat. De itt ilyen szintű Másfélékből csak Jablonszkaja grófnő van jelen... Ráadásul az úrnő betemeti Aljoskát munkával, nem hagyja, hogy semmittegyen, ezért az utcán nemigen tölt időt. Legfeljebb az árusokhoz küldik el, vagy a bazárba. Istentiszteletre a közelbe járnak, a Mindenszentek templomába. Leellenőriztem: ott a hívek közt nincsenek Másfélék. Ez kedvező: kisebb a valószínűsége, hogy megakad rajta valakinek a szeme. Erről soha ne feledkezz meg, amikor elkezded megdolgozni a fiút!

–  Nos... megdolgozni... – mondtam vontatottan. – És hogyan csináljak egy Fénypártiból Setétet?

–  Hogy hogyan, azon majd töröd még majd a fejed. – Janyik bácsi megdörzsölte a szablyától maradt sebhelyet, ez volt a szokása. – Hiszen mondtam, nem egyszerű feladat ez.

Felsóhajtottam. Nem tudott volna valami más feladatot rám bízni a bácsikám? Vajon kellemetlenkedésből teszi? Talán elolvasta a virágomból azt, amire én magam sem szerettem gondolni, és soha senkivel sem osztottam meg. És jól is tettem. Elképzelem, hogy nevetség tárgya lettem volna az osztálytársaim körében... és még a Szemjonovszkij seregben is akadtak volna élcelődők.

Amíg beszélgettünk, Trofim kertész minden sietség nélkül, az úrnő utasítására ellátta Nasztaszja méretes hátsóját a hajlékony nyírfa vesszőkkel. A szakácsnő jajongott és fel-felvisított, amíg Praszkovja Mihajlovna azt nem mondta neki, hogy másszon le a padról, és menjen a konyhába felmelegíteni ebédre a tegnapi scsít.

Dása, Aljoska nővére volt a következő. Na, itt már nagyon figyeltem. Mert volt mit nézni. A tizenhét éves Dásáról kiderült, hogy valódi szépség. Ugyanolyan karcsú, mint az öccse, haja, mint az érett búzakalász, szemei pedig, mint két falatka égbolt, amilyennel csak egy pillanattal a napfelkelte előtt ajándékoz meg a természet. Orcáján finom, alig észrevehető gödröcskék, és híre sem volt az elálló füleknek. Ha még fel is lenne rendesen öltöztetve...

A lélekvirágából következtetve a lány sokkal jobban félt az előtte álló veréstől, mint az öccse. De nem volt mit tennie, letörölte hát tenyerével a könnyeit, és felfeküdt a padra. Az úrnő, csakúgy mint Nasztaszja esetében, lecsupaszította a lány hátsó felét (észrevettem, hogy Aljoska szégyenlősen bámulni kezdte a padlódeszkák közötti keskeny réseket), és elkezdett felhánytorgatni valami nemrégi mulasztásokat, aztán újra sziszegni kezdtek a vesszők a levegőben.

Kellemetlen emlékként jött elő a Katonai Iskola. Hasonló fenyítés nem fordult elő gyakran, de megesett, és mivel én a többiekkel együtt néha belekeveredtem különféle csínytevésekbe, hát nekem is kijutott belőle.

–  Nézd meg jobban a lányt! – tanácsolta bácsikám. – Nagyon szereti őt Aljoska, nincs rajta kívül senkije. Így ez jó mozgatórugó lehet. Csak légy óvatos... vigyázz, te magad nehogy beleszeress! Túl szép ez a lány... és ezt, mellesleg, Praszkovja Mihajlovna titkon nem is tudja neki megbocsátani. Annál is inkább, mert Tyerentyij Lvovics már nemegyszer túl sokat engedett meg magának, amiért persze meg is kapta az őt megillető büntetést.

–  És hogy bukkant rá erre az Aljoskára, bácsikám? – tettem fel a magától értetődő kérdést. Egyfelől vonzotta a tekintetemet, ahogy a vesszők a lány fehér fenekét csapkodják, másfelől viszont hallottam a belső suttogást: Ne nézd, nem érdemes. Be kellett volna fogni ennek a belső kis hangnak a száját – egy Setét ne hallgasson semmiféle más fantazmagóriákra, mindig a saját vágyainak megfelelően cselekszik... de eközben persze számba veszi a lehetőségeket is. De nem sikerült a hangot elhallgattatni, ezért úgy döntöttem, hogy valami mással terelem el a figyelmemet.

–  Érdekes történet kerekedett itt – nevetett fel bácsikám. – Látod ezt a Trofimot, aki a vesszőket lengeti? Megjelent nálunk az Expedícióban farsang hetében, híreket hozott az uraságáról, Tyerentyij Lvovicsról, mondván, harmadnapon, ebéd közben étvágygerjesztőnek ivott a berkenyeborból, teljesen megvadult, és szidni kezdte uralkodónőnk személyét. Hogy vérét ontotta érte, de hol a hála? A nyugdíj szánalmas, kitüntetést nem kapott, mindösszesen egy érmet, de annak mi a haszna, ha csak a kitüntetéskhez jár éves pénzjuttatás?

–  Minden bizonnyal sok nyugalmazott tiszt ezt mondja – tételeztem fel. – Akármekkora is a nyugdíj, soha nem lesz elég. A jutalom is mindig lehetne magasabb.

–  Mindenki ezt gondolja, de nem mindenki mondja ki! – ellenkezett szigorúan bácsikám. – Ezért is hozták létre a mi szolgálatunkat, hogy a gondolat és a száj közötti távolság ne legyen túl rövid. Hiszen ha, ami az eszemben, az a számon, akkor ami a számon, az a kezemben. Természetesen az eljárás kaphatott volna hivatalos formát is... de először meg akartam nézni személyesen, miféle őrnagy ez, kell-e egyáltalán vizsgálatot indítani. Trofimot is jól megnéztem – nem hazudik ez a Trofim, csak túlzottan kiszínezi a történetet. Jutalmat akar. Hát ellátogattam ide a Homályban... és megtaláltam ezt az Aljoskát. Ezek után, gondolom, érted, más eljárás vette kezdetét... Másféle... A másodőrnagy ügyét megszüntettük, Trofimnak megparancsoltuk, hogy egy ideig hallgasson mindenről, jól ráijesztettünk... Ha Fénypárti lennék, öcsém, leborultam volna előtte, a nyavalyás előtt. Mert nélküle elszalasztottuk volna a fiút. Jól megnézted az aurát? Ha az erejét nézzük, rögtön a második osztályba kerülhet... és még növésben van!

Amikor eljöttünk, már Aljoskára került a sor. Dünnyögött valamit Praszkovja Mihajlovna, közben sziszegtek a vesszők, hasították a fülledt levegőt, jajgatott és nyöszörgött a padon a jövő Hatalmas Másféléje. Én meg egész idő alatt, ahogy mentünk vissza a dolgozószobába a keskeny résen át, egyetlen egyszerű kérdésen töprengtem: Miért húzta ezt az ügyet bácsikám jó néhány héten át? Miért nem bízott meg valakit az Őrségből ezzel a feladattal? És amikor átirányítottak ide, miért akasztotta az ügyet azonnal a nyakamba? Rokoni érzelmek miatt? Vagy bizalmatlan a helyiekkel szemben? Vagy bujkál még itt egy számomra felfoghatatlan rejtély?