5.

AZ ASZTALON egy sakktábla állt, rajta néhány figurával – látszott, hogy bácsikám az imént oldott meg egy sakkfeladatot. Gőzölgött egy csésze tea... az egyetlen csésze tea.

Fekete karosszékében trónolva bácsikám úgy nézett rám, mint egy eltaposandó tetűre. Nekem meg szinte vigyázzállásban kellett állnom előtte. Minél több idő telt el, annál kevésbé tudtam, mi is történik valójában. Amikor hajnalban kopogtattam nála a Csendes Kapcsolaton keresztül, Janyik bácsi azt parancsolta, hogy azonnal jelenjek meg az irodában. A Csendes Kapcsolat nem adja vissza a hanglejtést, de nekem mégis úgy tűnt, mintha eléggé jókedélyű lett volna.

Erre tea helyett, egy sakkparti helyett – lehordás. És a lehordás még csak enyhe kifejezés. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy az ablakon túl a tavalyi év januárja van, pétervári hóvihar, lábam alatt egy jegesmedve bőre, szemben velem pedig a mérget fröcsögő Harald. Hova tűnt az én vicces és elnéző bácsikám? Velem szemben most egy dühtől fortyogó teremtmény ült.

–  Szóval így – mondta gunyorosan, miután végighallgatta a beszámolómat. – Szóval, üres kézzel jöttél, drága unokaöcsikém? És szánalmas sopánkodást hallok tőled kínzásról, amellyel a Fénypártiak fenyegettek meg? És egy teljesen felfoghatatlan badarságot arról, hogy szöktél meg a pincéből? Tehát Kosztyenyka segített? És te meg azt remélted, hogy elhiszem? Hallgass! Már elmondtál mindent, amit lehetett! Most rajtam a sor!

Egy jégdarab képződött a torkomban – ímmel-ámmal még tudtam lélegezni, de nemhogy szavakat kimondani, még nyögdécselni sem voltam képes. Pont olyan érzés volt, mint akkor, ott Harald szőnyegén!

Bácsikám idegesen arrébb lökte a sakktáblát, kilépett az asztal mögül, és megállt előttem. Homlokán megdagadtak az erek, arca elsápadt, ujjai hol ökölbe szorultak, hol kattogva kiegyenesedtek.

–  Elmondom, én hogy látom azt az egészet, Andrej Galaktyionovics! Attól a szerencsétlen naptól fogva, amikor a Remete feltárta előtted a felszenteléseddel kapcsolatos részleteket, bosszút forralsz ellenem. Hiába papoltam, hogy végül minden a te érdekeidet fogja szolgálni, nem hittél nekem. Engem okolsz minden téged ért szerencsétlenségért. Azon csodálkozom, hogy még nem fordult meg a fejedben, még Jemelkát is én vakartam ki a sárból és fordítottam a nemesség ellen. Mindezt csak azért, hogy árvaságra juss, és így tegyek szert a hűségedre, mint egyetlen rokonod.

Én meg még azt sem tudtam megjegyezni, hogy nem ő az egyetlen rokonom. Elvégre van még a kazanyi Iroida Vlaszjevna nénikém Parfjon Petrovics bácsikámmal... és bár akkor, hetvennégyben nem túl kedvesen fogadtak, megtettek mindent, hogy az árvát bejuttassák a fővárosi kadétiskolába állami költségen... Januarij Apollonovicsról akkor még semmit sem tudtunk, pedig aligha kerülhette el a hír, hogy micsoda szerencsétlenség történt az unokahúgával. És később, amikor tanultam, és tojáshéjjal a fenekemen az iskolából az ezredhez kerültem, akkor sem volt a bácsikám se közel, se távol.

Nemhogy válaszolni nem tudtam – még az árnyékomat sem éreztem, és még bácsikám lélekvirága is kihunyt, tehát megbénította a mágiámat... pont, mint néhány órával ezelőtt a grófnő. Hát mi gátolja meg abban, hogy megnézze a lélekvirágomat, és meglássa, hogy tiszta és ártatlan vagyok? Micsoda őrült nap ez!

–  Bosszút forralsz – folytatta bácsikám, a dolgozószobában fel-alá járkálva. – De nem vagy akkora bolond, hogy párbajra hívj, tudod, mivel végződne. Ehelyett vártad a megfelelő pillanatot, hogy keresztbe tehess nekem. És kivártad! Én meg, az öreg idióta, megnyíltam előtted, elmondtam mindent a Fénypártiak összeesküvéséről, mert hittem, ha valaki, hát Andrjuska biztos nem fog elárulni, hát ki másban bízhatnék, mint benne? Te meg egy szempillantás alatt megértetted, hogy hasznot tudsz ebből húzni... vagyis nekem kárt okozni! Nem mondtál nemet, beleegyeztél, hogy segíts, beleegyeztél, hogy megmented Oroszországot... és te magad? Te magad meg elrohantál őméltóságához egy feljelentéssel, mindent elmondtál neki, amit tőlem hallottál. Utána együtt kieszeltétek ezt a történetet arról, hogy kerültél be a tárolóba, hogyan ijesztgettek téged kínzásokkal! Valami okosabbat nem tudtatok volna kitalálni? Viktorija öregasszonynak teljesen elmentek otthonról? Az ördögbe is, miféle kínzások? Hiszen bármelyik Fénypárti száz évig fogja magát ostorozni pusztán már a gondolatért is, ha meg tettekre is sor kerül, akkor meg elveszíti a testét. Mert ilyen a természetük. A józan ész agyszüleményei, amelyet az ő esetükben becsületnek hívunk, bilincsbe veri a lelküket. Nem képesek arra, hogy bárkit is megkínozzanak! Elviselhetetlen ez számukra, olyan ez nekik, mint egy embernek egy forró vízzel teli üstbe ugrani. És ezzel ők tökéletesen tisztában is vannak. Csak képzeld el – megkínoztak volna téged, és megtudják, amire kíváncsiak. És? Hogyan tovább? Utána mindenkinek, akinek erről tudomása lett volna, ki kellett volna vetkőzni önmagából. Magának Viktorija Jevgenyevnának is, Grigorij Vlaszjevicsnek is, Kosztyának is, és azoknak a suhancoknak is, akik a tárolóban állítólag elkaptak téged. És mikor történik mindez? Akkor, amikor eljön az idő, hogy az uralkodónőt eltávolítsák a trónról, és Oroszországot vasmarokkal a boldogság felé vezessék! Hiszen őméltósága nélkül erre nem kerülhet sor!

Semmit sem tudtam válaszolni, de a szavainak volt értelme. Valóban, ha a Fénypártiak valóra váltották volna a fenyegetéseiket – mindannyiukat halálra mardosta volna a lelkiismeret! És akkor ki vezette volna a szabadkőműveseket a döntő csatába? Ezt még a naivan lelkes Kosztya is megértette – ezért segített megszökni. Igen, elsősorban a pártfogónőjének a becsületéről gondoskodott, de bizonyára tisztában volt azzal is, milyen haszonnal jár az ügy. Inkább ne tudják meg, milyen varázstárgyra vadásztam, mint hogy megtudják – és szétszóródjanak a Homályban.

–  Én viszont, egyébként, nem tartom nagyra a becsületet. – Bácsikám tovább ostorozott a szavaival. – Nem lehetünk a rabjai, de elhajtani sem érdemes magunktól. Hiszen milyen kacifántos: amíg Setét voltál, teljes lelkeddel igyekeztél elfojtani a becsületet, igyekeztél úgy gondolkodni és cselekedni, mint egy igazi Setét. De nem sikerült, mert időről időre előtört a Másféle-előtti emberi éned! Azt hiszed, nem vettem észre? De amint Fénypártivá váltál, elpárologtak belőled a becsület utoló cseppjei, és a lelked igazán Setétté változott! Igen, Andrjusa, te most kimondottan Setét módjára viselkedtél: a saját, sértettségtől fűtött célodat állítottad mindenek fölé, meglapultál, és amint eljött az alkalom, tudtad, hova kell ütni! Nos, örvendj hát, elérted a célodat! Ha meg akartad kínozni a lelkemet, hát sikerrel jártál! Harald büszke lenne rád!

Visszafordult az asztalhoz, szórakozottan megfogta a poharat, és egyetlen hörpintéssel kiitta a maradék, már kihűlt teáját. Utána felém fordult, és a szemében valódi szomorúság bujkált.

–  Az, hogy a te személyes bosszúd miatt most több millió embernek kell elpusztulnia, neked nem számít, igaz? Nos, igen, értem, hiszen csak a színed Fénypárti, a lelked nem, mit bánod te, hogy romba dől minden, csak neked legyen jó. Nem szerezted meg a varázstárgyat, de most már senki más sem szerezheti meg, hiszen őméltósága nem fogja kiengedni a keze közül. Tehát már semmi sem állíthatja meg az összeesküvőket, hogy elérjék a céljukat, megdöntsék az uralkodónő hatalmát, és bevezessék a régen várt demokráciát. De hát mondtam neked, mivel fog ez végződni! Látom, nem fogtad fel. Hát, elmondhatom újra!

Bácsikám leült a székébe, szórakozottan levette a sakktábláról a fekete vezért, meglengette, mint egy kis csengettyűt, amellyel az inast szólítják. De senki sem jelent meg a hívására.

–  Lássuk hát, hogy alakult a helyzet! Az összeesküvők már régóta készülnek erre a dologra, rengeteg emberük van, akiket azonnal a mi hivatalnokaink helyére raknak, amint hatalomhoz jutnak a fővárosban. De a rengeteg valójában kevés, nem lesz elég egész Oroszországra. Szentpétervár és környéke, Moszkva, Tver... Lehet, hogy talán a Kurföldi Hercegség... Kis-Oroszországért és Lengyelországért már nem kezeskedem. Ez viszont azt jelenti, hogy az összes többi kormányzóságban megmarad az eddigi vezetés. Lesz, aki elismeri a Legfelsőbb Tanácsot, és lesz, aki majd elküldi őket a fenébe. Utóbbiak lesznek többen. Vajon hogy fognak cselekedni a trónhoz, a hazához és az Egyházhoz hű főurak egy ilyen történetben? Pontosan, mozgósítják a kormányzóságuk területén levő seregeket, és nyugat felé indulnak. Tehát, háború, és nem egy külső ellenséggel vívott háború, hanem Oroszország, a saját honfitársaink ellen fogunk harcolni.

Bácsikám nagy robajjal visszatette a vezért a helyére, és felvette a fehér huszárt.

–  Nem vagy ostoba – folytatta –, meg kell értened, hogy a demokrácia ellenzői között nem lesz egyetértés. Lesz majd olyan kormányzó, aki szeretne Oroszország kizárólagos vezetőjévé válni, és nem osztozna másokkal a hatalmon. Mások idegen hatalmakhoz fordulnak majd segítségért, elsősorban Angliához. Biztos vagyok benne, hogy az angol flotta csapatokat küld az Arhangelszki kormányzóságba, Kurföldre meg a poroszok hatolnak majd be. – Öntudatlanul megdörzsölte arcán a sebhelyet. – És természetesen a svéd farkas, azaz Gusztáv király. Neki aztán nagy ajándék lesz ez, nem is fogja elszalasztani a lehetőséget! Ugye nem felejtetted el, unokaöcsém, hogy már egy éve háborúzunk vele, hogy a svéd bombáktól Péterváron kitörnek a házak ablakai? Tehát, a Legfelsőbb Tanács kénytelen lesz harcolni az ellenálló kormányzóságokkal és a külföldi ellenségekkel egyaránt. Érzed, mekkora vérontás várható? És ez még nem minden. A népuralom ellenzői is egymás torkának fognak ugrani. Elvégre csak fel kell ültetni valakit az oroszországi trónra! De kit? Katalin le fog mondani a jogairól magáért, Pavel fiáért és az unokáiért, Alekszanderért, Konsztantyinért és Nyikolajért. Illetve a fiát és unokáit elteszik láb alól – a biztonság kedvéért. Ez lesz az összeesküvők első dolga. Tehát másik dinasztiára lesz szükség, és emiatt valaki majd össze fogja hívni az orosz Zsinatot, hasonlóan az előző évszázad elejéhez. Valaki meg majd fellázad a Zsinat ellen is, nekik kedvesebb lesz a határon túli, Romanovokhoz vér szerint kapcsolódó királyi dinasztiákból származó uralkodó. És nem fognak tudni megegyezni. A nyizsnyegorodiak a rjazanyiaikat, az orenburgiak a szamaraiakat fogják támadni, a szibériai népfelkelő csapatok a Vjatka folyó felé indulnak...

Ezután a huszár is visszakerült a sakktáblára, és a bácsikám ujjai közt megjelent egy paraszt.

–  És arra is gondolni kell, hogy az egyszerű nép köreiben is zavargások lesznek. A jobbágyok eleinte örvendezni fognak, hogy szabadok lettek, és földet is kaptak. De az örömük nem lesz hosszú életű, mivel a birtokosoknak ezért a földért az új hatalom köteles pénzt fizetni, különben a nemesek is fellázadnak. De hát honnan lenne erre pénz? A kincstár nem végtelen, és a kincstári földekből nem jut mindenkinek, főleg úgy, hogy még a régóta szolgáló katonáknak is ígértek belőle! A Legfelsőbb Tanács számára csak egy kiút marad – adót kivetni a földekre, ráadásul nagyon magas adókat! Hát ezek után ne lázadnának fel? Elvégre nem az uralkodónővel szemben lázadnak, hanem valami jöttmentekkel szemben. És ebben az Egyház támogatni is fogja őket, hiszen hogy is tudnának ők, az Egyház kibékülni azzal a gondolattal, hogy cár nélkül éljenek? A papok amondók: ha a népnek azt mondjuk, hogy lehet földi uralkodó nélkül létezni, hamar rájönnek, hogy égi uralkodó nélkül is lehet boldogulni. És a papoknak teljes mértékben igazuk van. És persze vannak még a szakadárok... és ki tudja, hogy ők hova csapódnak... csak egy dolog világos velük kapcsolatban: nem gond nekik fegyvert ragadni.

Bácsikám a parasztot is visszatette a helyére, kilépett az asztal mögül, és egy arsin távolságban megállt előttem.

–  Hát ilyen vérzivatar vár Oroszországra, unokaöcsém. A Fénypártiak, akik vakon hisznek a francia esztelenekben, nem hajlandók ezt elismerni. Pedig egyébként amikor ez a vérzivatar elárasztja a birodalmat, akkor az minket, Másféléket is érinteni fog. Azoknak a Fénypártiaknak, akik nincsenek az összeesküvésben, aligha fog tetszeni az, amit a színtársaik művelnek. Mi, Setétek pedig igyekszünk majd megkaparintani a magunk jussát. Csak gondolj bele, micsoda dőzsölés lesz ez Haraldnak! Hát még az alsóbbrendűeknek! Amikor az országban ilyen történések vannak, kinek lesz módja arra, hogy az alakváltókra meg vámpírokra figyeljen? Őrségekről meg már ne is beszéljünk!

Nem tudtam nem egyetérteni vele. Elég volt elképzelni Pjotr Ivanovicsot, aki végre emberi húshoz jut. Mekkorát fog tombolni a Kalugai kormányzóságban, ahova még télen küldte el bácsikám. „Sajnálom ezt az öreg gazembert – magyarázta akkor. – De hát Aljoska végezni fog vele, eljön annak is az ideje. A nővérét már megbosszulta, most a szüleit fogja. Kihívja majd párbajra, joga van hozzá. És annyi, egy farkasemberrel kevesebb lesz. Pontosabban, kettővel. Ezért Jefimkát is áthelyezem Kis-Oroszországba.”

–  De térjünk csak vissza hozzád, öcsém! Veled mitévő legyek? Kíváncsi vagy, mi? Remeg kezed-lábad. Nem? Na, akkor hamarosan fog. Hiszen én nem vagyok egy jószívű grófnő, hamar megismertetlek a kínpaddal és a fogókkal. Tudod, kíváncsi vagyok, mit sikerült megtudnod az új barátaidról. A varázstárgyról lemaradtam, de mégis tennem kell valamit, hogy valahogy ellenállhassak ezeknek az eszementeknek! És amikor megtudok mindent, akkor majd tisztázzuk a mi kapcsolatunkat is. Elutasítottad a vér szerinti köteléket, gaztetteket eszeltél ki ellenem – nos, a rokoni szálakba én nem is fogok kapaszkodni, nem ragaszkodom hozzá. Majd egy párbajban kiderítjük, kinek van igaza. Ha képes voltál belerondítani mindenbe, hát felelj is a tetteidért! Menjünk csak, Andrjusa, a kínzókamrába! Végre rendeltetése szerint fogom használni. Nagyon belepte a por az elmúlt húsz év során, de sebaj, ez nem fog minket megzavarni.

Határozottan az ajtó felé indult – és engem is vonszolni kezdett valami utána, mintha hozzá lennék kötözve egy láthatatlan lasszóval. Csodálkozni nincs min, a „Teve csomó” az egyik legegyszerűbb varázslat. És ha lenne most bennem egy csipetnyi mágia, akkor én... De nincs.

* * *

Egérszag, pállott széna és bánat szaga terjengett. De hát mitől? Elvégre most, hogy elvették a mágiához való képességemet, elszakították tőlem az árnyékomat, „Teve csomóval” megkötöztek – nem kellene, hogy érezzem azoknak az érzéseit, akiket a sors ide juttatott. És kék moha sem volt sehol – már rég kifagyott, új meg nem nőtt, nem volt mitől. Azóta, hogy kedvességében az uralkodónő azt parancsolta, hogy kihallgatás közben tartózkodjon mindenki a kínzástól, a rendkívüli eseteket kivéve, itt minden az enyészeté lett. Valószínűleg ezt leginkább Pjotr Ivanovics sajnálta – azt mesélték róla, hogy ő gondoskodott a leltárról, saját költségén cserélte a kínpadon a köteleket, ha a régiek elrohadtak. Azt reméli, hogy a trónon Katalint majd a fia, Pavel követi, és ő rendet tesz. De amúgy hiába panaszkodott bácsikám a porra – az öreg alakváltó rendszeresen letörölget itt mindent, nem gond neki egy nedves ronggyal végigmenni a helyiségen. Igaz, már négy hónapja nem látta a pince ezeket a gondos kezeket.

Ott feküdtem a ki tudja, miért idehordott szakadt zsákok kupacán, és úgy éreztem magam, mintha az egyikkel – a legporosabbal! – jól fejbe kólintottak volna. A koponyámban cikáztak a gondolatok, mint a bezárt csótányok, de a nyüzsgésüknek sok értelme nem volt. Mi történt bácsikámmal? Miért nem hisz nekem, miért gyanúsított meg ezzel az utálatos ostobasággal – vagy ostoba utálatossággal –, de ami még fontosabb, miért nem adott nekem lehetőséget arra, hogy magyarázattal szolgáljak? Miért nem lépett be a gondolataimba, miért nem olvasott a lélekvirágomból? Lehet, hogy az öreg tényleg megőrült? Amúgy már nyolcvankilenc éves! Lehet, hogy a teste negyven körül jár, de a megélt éveket nem lehet semmissé tenni! Úgy tűnik, nem szabad túl sokáig élni, nem fér bele az összegyűjtött tapasztalat az agyba, elkezdi szétfeszíteni belülről. Ott van Harald, kiváló példa erre! Vagy vegyük Kátya anyót – százhét esztendős, mégis úgy esett szerelembe, mint egy kislány. És kivel? Egy vénséges öregemberrel, akihez képest olyan volt ő, mint egy tiszavirág a teknősbékához képest! Úgy hallottam, hogy a teknősök háromszáz évig is elélnek. Ha meg a Remetét vesszük... hát ő aztán tényleg őrültebb az őrülteknél is. Ha még Asszurbanipálra is emlékszik... És hát nem őrület-e mindaz, amit a Fénypártiakról és Setétekről, a vörös- és fehérborról mondott? Megcserélte Aljoskával a színünket, hát egészen biztos, hogy ez az őrület valós!

De hát miről is töprengek? Bármelyik pillanatban itt lehet bácsikám, felhúz engem a kínpadra, előveszi az ostort, amely a húsig kaszabolja a testet. Bárcsak lenne titkom, amit elmondhatnék! De a hallgatásomat aljas makacsságnak fogja tekinteni, és csak keményebben fog kínozni. A düh el fogja venni az eszét, még akár halálra is verhet! És ha időben abbahagyja, akkor is mi van? Párbaj, amelyben vele, a Legfelsővel szemben egy percig sem maradok talpon. Hiszen az otthon elrejtett „Fekete nyíl” ott is maradt. Januárban elfelejtette elvenni tőlem ezt a varázstárgyat az öreg. Minden mást le kellett adnom a leltárba, de a „Nyíl” valamiért nem volt ott feltüntetve. Én meg nagy okosan nem szóltam. De még a „Nyíl” segítségével is kétes lenne a végkimenet. Nélküle meg teljesen értelmetlen harcolnom. Szétszóródom majd a Homályban, a lelkem pedig – már ha van nekem ilyen! – vékonyka sugárban belefolyik abba a mélységbe, amelyről egyetlen Másféle sem tudhat. Talán a Remete az egyetlen kivétel. „És visszatérnek abba a mélységbe, amelyet nektek nem lesz lehetőségetek elérni még hosszú évszázadokon át” – állt a búcsúüzenetében. És mi van, ha találkozom ott vele? Én – vagy az, ami megmarad belőlem. És felrémlett bennem bácsikám álma: a halál utáni életről egy pókhálóval beszőtt fürdőben, ahol örök magány vár rá. Lehet, hogy ez így is lesz? Lehet, hogy ott, abban a mélységben, amely mélyebben van minden rétegnél, elő van készítve nekünk, Másféléknek egy ilyen fürdő? Mindenkinek egy saját?

De lehet, hogy másképp lesz? Lehet, hogy az, ami most megjelenik a szeme előtt – fagyos éjszaka, a hold közömbös sárga pillantása odafentről, és a cseppet sem közömbös farkasszemek jobbról is, balról is? A lovacska nyerít, utolsó erejével húzza a zsákokkal megrakott szekeret, de a vadállatok egyre közelebb kerülnek, és ugyan odacsapsz nekik az ostorral, de mi haszna? Mindjárt szürke villámként ugranak a szekérre minden oldalról, egy szempillantás alatt széttépik a birkabőr kabátot, és belemarnak a védtelen húsba. És ez fog ismétlődni örökkön örökké – éjszaka, hold, fagy, szekér, farkasok?

–  Ébredj már fel! – Valaki erőteljesen oldalba bökött.

Nem bácsikám szigorú baritonja volt ez, hanem egy nemrég mutáló hang. Így is van – Aljoska.

–  Mindjárt gyújtok fényt, várj!

És lőn világosság. Rózsaszín ragyogás jelent meg a sötétségben, és pillanatról pillanatra telítődött fényességgel. Megvilágosodtak a falak, a plafon boltívei, a mindenféle halomba borított holmi – padok, tölgyfa hordók, rőzsekötegek... és természetesen a sarokba betolt kínzószerszámok.

Aljoska mellettem guggolt, szigorú és fáradt arccal nézett rám.

–  Hihetetlen vagy, Andrej Galaktyionovics, hogy itt aludtál! Téged pusztulás fenyeget, te meg...

–  Hogy kerültél ide? – kérdeztem komoran.

–  Könnyen – nevetett fel a fiú. – A lábamon. Visszafelé, együtt, már nehezebb lesz kijutni. Az ajtón varázslat van, beenged, de ki nem. És ez van a Homály három rétegében, mélyebben nem néztem, nem volt erőm.

–  Mi hozott ide? – lepődtem meg. – És honnan tudtad, mi történt velem?

–  Hát innen! – Aljoska az egyenruhám felé nyújtotta a kezét, és a rózsaszín ragyogásban megcsillant egy gombostű feje. – Amikor hajnalban elindultál a nagyságos úrhoz beszámolóra, a saját nyugalmam érdekében beleszúrtam a gallérodba egy aprócska varázstárgyat. Egy egyszerű lehallgató, és nem is hosszú életű, nem él tovább egy óránál, aztán kifogy belőle az erő, és messziről nem lehet feltölteni. De nekem ennyi is elég volt. Rövidre fogva, menekülnünk kell. Kevés az időnk. Ivan Szavvics gróf most a rendőrfőnökkel beszélget a dolgozószobájában, de amint végeznek, egészen biztos, hogy lejön ide, és nekilát a te ügyednek.

–  Honnan van ez a gombostű? – A fejembe a legkevésbé sem fontos részletek fészkelték be magukat.

–  Csináltam – vonta meg a vállát a fiú. – Sok mindenre megtanítottak... amíg tanítottak. Hát most hasznát veszem.

–  De miért? – Még mindig értetlenkedtem. – Miért volt fontos, hogy lehallgass? Miféle nyugalmad érdekében?

–  Nos, idefigyelj – magyarázta leereszkedően, mintha a kisöccse lennék. – Amikor hazaestél, elmondtad, mit adott elő Viktorija Jevgenyevna. Hát, gondoltam, most ilyen idők járnak... megzakkannak a nagyságosok. És ha a grófnő kijött a sodrából, hát a gróf még annál inkább ki fog.

–  És ide hogy jutottál be? Nem a pincéről beszélek, hanem magáról az Irodáról. Hogy engedtek egyáltalán be? Odakint emberi őrök vannak, idebent viszont a mieink – Másfélék.

–  Hát, beengedtek. Talán már elfelejtetted, de én Setét vagyok. És egy Setét bejöhet a Nappali Őrségbe, nem? Szóltak rólam Gelb Jegoricsnak, aki a kisteremben fogadott, én meg azt füllentettem neki, hogy meggondoltam magam, és mégis szeretnék az Őrségben szolgálni, csak nekem saját feltételeim vannak, amelyeket csakis Ivan Szavviccsal vagyok hajlandó megtárgyalni. Akkor megtudhattam, hogy a rendőrfőnökkel van épp elfoglalva, mondták, hogy várjak. Megkértem, hadd menjek ki addig a mellékhelyiségbe, aztán idejöttem.

–  És hogy tervezel innen kijutni? – tértem a tárgyra. – Te magad mondtad, hogy a Homályon keresztül zárva van az út.

–  Az a Homályon keresztül van – mosolyodott el Aljoska –, de lehet ám portálon keresztül is.

–  Azt hihetném, hogy képes vagy ilyenre – nevettem fel gunyorosan.

–  Hát, valamikor ki kell próbálni, nem? – tiltakozott. – Elvégre Kosztya megtanított rá! Csakhogy nem maradt időnk gyakorlásra – először az utazásunk, aztán meg minden bonyolulttá vált. De mérlegelj te magad is, más választásunk nincs. Vagy megvárjuk itt a te őrült Januarij Apollonovicsodat, vagy megpróbáljuk.

Teljesen ésszerűen beszélt, én meg rábólintottam.

Aljoska felállt, egy egész percig mozdulatlanul állt, mintha csak felidézne valamit, aztán szélesre tárta a karját, hirtelen megforgatta, mintha csak úszna, és mindkét kezével evezne. Néhány hosszú másodperc elteltével a keze közt elsötétedett a levegő, megfeszült és elpukkant, megnyílt benne egy fekete, egy arsin átmérőjű rés, ahonnan jeges levegő süvített be, mintha nem is május lenne, hanem fagyos február.

–  Az éket, amellyel a mágiádat elzárták, kiütöttem a helyéről – tudatta velem Aljoska. – Még akkor, amikor aludtál. És minden varázscsomót is, azokat nem volt nehéz. Egyébként csodálkozom, miért rakott ki Januarij Apollonovics ennyire egyszerű csomókat, elvégre kitalálhatott volna sokkal rafináltabbat is. Úgy látszik, sietett. Mindegy, gyerünk, mássz be! Megyek utánad, és bezárom az átjárót!

–  És hova vezet ez a járat? – érdeklődtem reményvesztetten. Túl nagy a veszély... elvégre a fiú most először hoz létre Kaput. Meglehet, hogy a másik végén egy földréteg van, vagy egy mély folyó, vagy, tegyük fel, az uralkodónő budoárja...

–  A megfelelő helyre – felelte Aljoska. – Oda, ahol már senki sem fog minket keresni.

–  És biztos, hogy sikerül? – kételkedtem még mindig.

–  Minden jól fog alakulni – mondta reménykedve Aljoska, és szélesen keresztet vetett. – Na, lássunk hozzá! Menj!

Nem volt értelme ellenkeznem, engedelmesen becsusszantam a sötét lyukba.

Odabent savanyú uborka illata áradt.