N. I. Goncsarovának

Moszkva, 1830. április 5-én

Asszonyom! Most, hogy megkaptam engedélyét, hogy írhassak önnek, oly elfogódottan veszem kezembe a tollat, mintha ön előtt állnék. Annyi mondanivalóm van, s mennél többet gondolkodom, annál szomorúbb és elkeserítőbb gondolataim támadnak. Egészen őszintén és körülményesen feltárom őket, türelmét és főképp elnéző jóindulatát kérve.

Mikor először láttam a leányát, szépsége épp csak kezdett feltűnni a társaságban; beleszerettem, valósággal eszemet vesztettem, megkértem, s bármilyen bizonytalan volt az ön válasza, egy pillanatra megmámorosodtam tőle; még azon az éjszakán csatlakoztam a hadsereghez; ne kérdezze, mit akartam csinálni ott, esküszöm, hogy fogalmam sincs róla, de valami öntudatlan aggodalom elűzött Moszkvából; se az ön jelenlétét nem bírtam volna el, se az övét. Írtam önnek; reméltem, vártam a válaszát, de nem jött. Képzeletemben megelevenedtek kora ifjúságom ballépései; épp elég súlyosak voltak, de a rágalom még fel is nagyította őket; sajnos, széltében-hosszában beszéltek róluk. Megtörténhetett, hogy hitelt adott a szóbeszédnek, nem mertem felpanaszolni, de kétségbeestem.

Mennyi szenvedés várt visszatértemkor! A hallgatása, a hidegsége, az a nemtörődöm és közömbös fogadtatás, amiben Natalja kisasszony részesített… nem volt lelkierőm a magyarázkodásra, elmentem Pétervárra, a halállal a szívemben. Ereztem, hogy meglehetősen nevetségessé tettem magam, életemben először félénk voltam, és egy korombeli férfiban aligha a félénkség tetszik egy leánya korabéli fiatal teremtésnek. Egy barátom Moszkvába megy, hoz nekem egypár jóindulatú sort, ami magát az életet adja vissza nekem, s most, ahelyett, hogy túláradó örömmel töltene el az a néhány kedves szó, amit kegyeskedett hozzám intézni – boldogtalanabb vagyok, mint valaha. Megpróbálom megmagyarázni, miért.

Csak a megszokás és a tartós meghitt barátság révén nyerhetem el leánya hajlandóságát; azt remélhetem, hogy idővel felkelthetem az érdeklődését, de a tetszésére nem pályázhatom; ha hajlandó lesz nekem adni a kezét, abban is csak szíve nyugodt közönyét fogom látni. De vajon majd a csodálat, a hódolat, a hódítás nem rendíti-e meg a nyugalmát? Majd azt mondják, csupán balsorsa akadályozta meg benne, hogy hozzá illőbb, hozzá méltóbb, fényesebb frigyre lépjen – még az is lehet, hogy őszinte szavak lesznek, de annyi bizonyos, hogy ő hitelt ad nekik. Vajon nem fogja megbánni, amit tett? Nem fog koloncnak tekinteni, csalárd rablónak? Nem gyűlöl meg érte? Isten a tanúm, hogy meg tudnék halni érte, de hogy azért kelljen meghalnom, hogy őt gyönyörű özvegyként itthagyjam, s másnap más férjet választhasson magának – ez a gondolat maga a pokol.

Beszéljünk a pénzről; én nem sokat törődöm vele. Amim van, az nekem pillanatnyilag elég. De vajon akkor is elég lesz-e, ha házasember leszek? A világ minden kincséért el nem tűrném, hogy nélkülözzön a feleségem, hogy ne tudja elfoglalni azt a helyet, amely megilleti, ahol ragyoghat, szórakozhat. Joga van hozzá, hogy megkövetelje. Én szívesen feláldozom érte béklyótlan és csapongó életem minden kedvtelését és mulatságát. De mégis nem zúgolódik-e majd, ha társadalmi állása nem lesz oly ragyogó, amilyet megérdemel, s amilyennek én szeretném?

Részben ilyenfajta aggodalmaim vannak. Félek, hogy nagyon is ésszerűnek fogja találni őket. Van azonban egy, amit sehogy se merek rábízni a papírra…

———

Fogadja, Asszonyom, hódolatom és mély tiszteletem kifejezését

Szombat

A. Puskin

PÓR JUDIT FORDÍTÁSA