K. A. Szobanyszkajának

Pétervár, 1830. február 2-án

Maga mulat az én türelmetlenségemen, örömét leli benne, hogy csalódást okoz nekem, szóval csak holnap láthatom – hát jó. De akkor se tudok mással foglalkozni, csak magával.

Bár magát látni és hallgatni maga a boldogság számomra, jobb szeretek írni magának, mint beszélni. Van magában valami gúny, valami csúfondárosság, ami elkeseríti, elkedvetíeníti az embert. A maga jelenlétében gyötrelmessé válnak az érzések és üres tréfálkozássá a szívbéli szavak. Maga a démon, vagyis az, aki kételkedik és tagad, ahogy az írás mondja.

Legutóbb nagyon kegyetlenül beszélt a múltról. Megmondta, amit hét álló évig igyekeztem nem hinni. Minek?

Annyira nem nekem való a boldogság, hogy nem ismertem rá, mikor előttem volt. Ne beszéljen róla többet, Krisztus szerelmére! A lelkifurdalásnak, ha lett volna rá okom, meglett volna a maga gyönyörűsége – a jóvátehetetlenül elmulasztottak csak dühös és istenkáromló gondolatokat szülnek a lélekben.

Drága Ellénore, engedje meg, hogy ezt a nevet adjam magának, amely ifjú éveim izgalmas olvasmányait is felidézi, azt az édes kísérteiét is, aki akkoriban bűvöletében tartott, és a maga heves, viharos életét is, amely olyan más, mint amilyennek lennie kellene. Drága Ellénore, hiszen tudja, testestül-lelkestül a hatalmában voltam. Magának köszönhetem, hogy megtudtam, milyen heves, milyen fájó, valamint milyen ostoba lehet a szerelmi mámor. Mindebből csak a lábadozó gyöngesége, a nagyon gyengéd, nagyon őszinte ragaszkodás maradt, meg egy kis félelem, amin képtelen vagyok úrrá lenni.

Tudom, mit gondol, ha valaha elolvassa ezt – milyen suta, szégyenkezik a múlt miatt, ennyi az egész. Megérdemli, hogy megint csúfot űzzek belőle. Éppolyan önhitt, mint tanítómestere, a sátán. Ugyebár.

Mellesleg én azért fogtam tollat, hogy kérjek magától valamit, nem is tudom már, mit, igen, igen, a barátságát. Elég útszéli kérés, igen… Mint mikor a koldus kenyeret kér – a valóság az, hogy szükségem van a meghitt közelségére.

És mellesleg maga most is éppolyan szép, mint az átkelés napján volt, vagy a keresztelőn, mikor ujjával megérintette a homlokomat. Ma is érzem az érintését – hideg volt és nedves. Általa lettem katolikus. De hamarosan el fog hervadni; szépsége nemsokára megindul a lejtőn, mint a lavina. Lelke még egy ideig a sok-sok leroskadt báj fölébe magasodik, aztán az is útnak indul, és az enyém, félénk rabszolgája, talán sohase találkozik vele az örökkévalóság végtelenjében.

És aztán, mi a lélek? Nincs se tekintete, se dallama – legfeljebb ha dallama van…

PÓR JUDIT FORDÍTÁSA

Jegyzetek

Két francia nyelvű levél

Szobanyszkaja, Karolina Rozalija Tekla Adamovna, lánynevén Rzervuska grófnő – Puskin odesszai ismerőse és szerelme 1821-23-ban. (A Nevem vajon mit mond neked – Eörsi István fordítása – kezdetű vers címzettje.)

Ellénore – Benjamin Constant Adolphe című regényének nőalakja.