A. P. Kernnek

Mihajlovszkojéból Rigába, 1825. szeptember 22-én

Az isten szerelmére, el ne küldje Oszipova őnagyságának azt a levelet, amit a magának szóló küldemény közt talált. Hát nem látja, hogy csakis a maga épülésére íródott? Tartsa meg magának, mert csak összeveszítene bennünket. Nekiláttam, hogy kibékítsem magukat, de legújabb szeleverdiségei megfosztottak ettől a reménytől… Erről jut eszembe, maga égre-földre esküdözik, hogy senkivel se kacérkodik, és tegezi az unokatestvérét, azt mondja neki: megvetem az anyádat. Hát ez borzasztó; azt kellett volna mondania: az anyját, sőt egyáltalán semmit se kellett volna mondania, mert ez a mondat ugyancsak megtette a hatását. Nem féltékenységből, hanem barátjaként, aki nagy szavak és hamis pózok nélkül valóban hűséges magához, azt tanácsolom, hagyja abba azt a levelezgetést. El se tudom gondolni, mi célból kacérkodik egy ilyen fiatal diákkal (aki nem is költő) ilyen tekintélyes távolságból. Hisz tudja, hogy míg ott volt a közelében, természetesnek találtam – mert hát okosnak kell lenni. No, hát megegyeztünk, ugye? Csak semmi levelezés – kezeskedem érte, hogy ettől nem hagy alább a szerelme lobogása. – Mintha helyeselné a tervemet, komolyan beszél? Annette-nek borsódzik tőle a háta, én viszont beleszédültem az örömbe; csakhogy én nem hiszek a boldogságban, és ez igazán megbocsátható. Mondja, szerelem, angyala, nem próbálna meggyőzni egy hitetlen és szomorú lelket? – De legalább Pszkovba jöjjön el; azt könnyen megtehetné. – Már a puszta gondolatára is ver a szívem, elhomályosul a szemem, elgyengülök. Vajon nem hiú remény ez is, mint a többi?… Nézzük a gyakorlati megvalósítását: először is ürügy kell; Annette megbetegedett – mit szól hozzá? Vagy nem utazik esetleg Pétervárra?… Tudassa velem! Jó? – Ne csapjon be, szép angyal! Hadd legyek magának hálás érte, hogy megismertem a boldogságot, mielőtt megválók az élettől! – Ne beszéljen nekem csodálatról. Az nem olyan érzés. Szerelemről beszéljen; arra szomjazom. De legfőképpen versről ne beszéljen… Meghatott, hogy azt tanácsolja, írjak Őfelségének – mert azt tanúsítja, hogy gondolt rám –, térden állva köszönöm neked, de nem fogadhatom meg. Döntsön életemről a sors; nem akarok beleavatkozni… – Az egyetlen, ami kedves nekem, csak az a remény, hogy viszontláthatom magát ifjan és szépségesen. – Szóval, ne csapjon be!

———

Holnap van nagynénje őnagysága névnapja; úgyhogy Trigorszkojéban leszek. Kitűnő az ötlete, hogy férjhez adja Annette-et – mert akkor magának is lesz hová menekülni –, de nem közöltem vele. Könyörgök, válaszoljon levelem sarkalatos pontjaira, és én elhiszem, hogy mégiscsak érdemes a földön élni.

PÓR JUDIT FORDÍTÁSA