N. I. Gnyegyicsnek

Kisinyovból Pétervárra, 1823. május 13-án

Hálás vagyok önnek, szeretve tisztelt barátom, hogy eszébe jutott a besszarábiai remete. A remete hallgat, nehogy terhére legyen azoknak, akiket szeret, de nagy öröm számára, ha önnel bármiről is elbeszélgethet.

Ha egyáltalán gondolhatok a Ruszlán és a Fogoly második kiadására, csakis az ön barátságára, tapasztaltságára, gondoskodására hagyatkozhatom. Mégis javaslatai több okból gondolkodóba ejtenek.

1) Biztos-e benne, hogy a cenzúra, amely első alkalommal is csak nagy kelletlenül engedte át a Ruszlánt, ma nem kap észbe, és nem gördít akadályt a második kiadás útjába? A cenzúra kedvéért pedig nem változtatok a szövegen; nincs hozzá se erőm, se kedvem.

2) Való igaz, hogy az előszó mindig unalmas szócséplés; mégsem egyezhetem bele, hogy legújabb lázálmaimmal egészítsük ki a kiadást. Azokat ugyanis Jakov Tolsztojnak ígértem, és külön kiadványban fognak megjelenni. Igaz, van egy új elbeszélő költeményecském, és NB cenzúra… Tout bien vu – talán oldjuk meg mégis előszóval a dolgot. Próbáljuk meg, talán nem is lesz olyan unalmas. Az orosz olvasóknál én valami különös kegyben állok.

Je n’ai pas mérité

Ni cet excès d’honneur, ni cette indignité.

Akármint van is, élek a lehetőségemmel, és elmondom a közönségnek a talán nyers, de mindenesetre hasznos igazságot. Én meglehetősen ismerem ennek a közönségnek a felfogóképességét, ízlését és műveltségét. Élnek nálunk emberek, akik kiemelkednek közülük, ezeknek a megértésére ez a közönség nem képes. Vannak, akik épp megfelelnek a felfogóképességének, azokat szereti és becsüli. Emlékszem, egyszer Hmelnyickij felolvasott nekem a Tétovázó-jából; amikor elhangzott ez a sor: „Hitemre mondom én, a német akkurátus” – azt mondtam neki: Emlékezzen a szavamra, erre a sorra mindenki tapsolni fog és hahotázni. – Hogy mi benne a szellemes és vicces? – Nagyon kíváncsi volnék, hogy beteljesült-e a jóslatom…

És ön, aki bizonyos tekintetben lángész, és akinek munkái túl magasak ennek a gyermeteg publikumnak – ön mit csinál, mi van Homérosszal? Régóta nem olvastam semmi szépet. Küchelbacker azt írja nekem négyes jambusokban, hogy Németországban járt, meg Párizsban és a Kaukázusban, és hogy leesett a lóról. Mindezt A kaukázusi fogoly kapcsán. Fivéremtől már régóta nem kapok hírt, és Delvigtől és Baratínszkijtól se, de én lustán is szeretem őket. Vale, sed delenda est censura.

Puskin

Arcképem itt nincs – mi az ördögnek is lenne?

Ismeri-e az orosz parasztnak azt a megható szokását, hogy a tavasz első vasárnapján szabadon enged egy madarat? – írtam erről egy verset -

A múlt idők kedves szokását

Itt távol is megőrzőm én…

Lehoznák-e a Szin Otyecsesztvában, névtelenül?

LOTHÁR LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

Jegyzetek

Legújabb lázálmaim – új versek.

Új elbeszélő költeményecske – A bahcsiszeráji szökőkút.

Tout bien vu – jól megfontolva a dolgot.

Je n’ai pas mérité… -

Meg nem érdemiem én, csak annyit mondhatok,

E képtelen kegyet, sem e gyalázatot.

Racine Britannicus-ából, Kálnoky László fordításában.

Hmelnyickij Tétovázója – vígjáték, teljes címe: A tétovázó avagy hét péntek egy héten.

Mi van Homérosszal? – Gnyegyics az Iliász-t fordította.

Vale… – Isten vele, a cenzúrát pedig pusztítsuk el. Tréfás elferdítése Cato szavainak, aki akármiről beszélt, mindig azzal fejezte be beszédét, hogy „Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam”, vagyis: Egyébiránt indítványozom, hogy pusztítsuk el Karthágót.

A múlt idők… – Madárka című verséből, Kardos László fordításában.