SZEREPLŐK, AKIK VALÓSÁGOS TÖRTÉNELMI ALAKOK VOLTAK

Néró csá­szár (Kr. u. 37-68)

Noha eb­ben a re­gény­ben nem je­le­nik meg a szí­nen, Néró je­len­lé­te alá­tá­maszt­ja ma­gát a tör­té­ne­tet. Kr. u. 66-ban már kö­ze­le­dett ural­ko­dá­sa – és éle­te – vé­gé­hez, és egy­re in­kább el­ha­tal­ma­so­dott raj­ta a pa­ra­no­ia. A Piso-féle össze­es­kü­vé­sen kí­vül, amely­nek Se­ne­ca is ré­sze­se volt, több­ször is me­rény­le­tet kí­sé­rel­tek meg el­le­ne, és ren­ge­teg ener­gi­á­ját emész­tet­te fel el­len­sé­gei el­tá­vo­lí­tá­sa. Az in­tel­li­gens, le­le­mé­nyes és rend­kí­vül nép­sze­rű Cor­bu­lo tá­bor­no­kot, aki a ke­le­ti lé­gi­ók több­sé­gét irá­nyí­tot­ta, és si­ke­res had­já­ra­tot ve­ze­tett a part­hus bi­ro­da­lom el­len, Gö­rög­or­szág­ba ren­del­te, majd nagy­já­ból ab­ban az idő­ben, ami­kor e re­gény ese­mé­nyei ját­szód­nak, meg­pa­ran­csol­ta neki, hogy kö­ves­sen el ön­gyil­kos­sá­got. Ha nem lett vol­na ön­gyil­kos, két­ség­te­le­nül ő ve­zet­te vol­na azo­kat a lé­gi­ó­kat, ame­lyek 70-ben vé­gül a föld­del tet­ték egyen­lő­vé Je­ru­zsá­le­met. Néró azon­ban csak 68-ig ural­ko­dott, utá­na a hír­hedt „négy csá­szár éve” kö­vet­ke­zett, amely fel­dúl­ta Ró­mát és az egész bi­ro­dal­mat.

Mind­ez­zel együtt Néró ko­ránt­sem volt olyan őrült, mint ami­lyen­nek ké­sőbb a tör­té­net­írók le­fes­tet­ték. Ural­ko­dá­sa kez­de­ti éve­it, ami­kor en­ged­te, hogy raj­ta ke­resz­tül Se­ne­ca kor­má­nyoz­zon, so­kan a Bi­ro­da­lom arany­ko­rá­nak tar­tot­ták, és ha a sze­ná­tus nem is, de a ró­mai pro­le­ta­ri­á­tus még a 64-es tűz­vész ide­jén is sze­ret­te őt. A tűz­vész éj­sza­ká­ján a Ró­má­tól bő ti­zen­egy mér­föld­re fek­vő An­ti­um­ban tar­tóz­ko­dott. Ott is ma­rad­ha­tott vol­na, biz­ton­ság­ban, de Ta­ci­tus el­mon­dá­sa sze­rint in­kább úgy dön­tött, hogy vissza­lo­va­gol az égő vá­ros­ba, ahol meg­nyi­tot­ta a pa­lo­tá­ját a nép előtt. Azok az épí­té­sze­ti vál­toz­ta­tá­sok, ame­lye­ket ké­sőbb vég­re­haj­tott, je­len­tő­sen hoz­zá­já­rul­tak egy jö­vő­be­li tűz­vész meg­aka­dá­lyo­zá­sá­hoz. Hogy ez­zel ki­ürí­tet­te a kincs­tá­rat, az nem tel­je­sen az ő hi­bá­ja volt: a kincs­tár már épp elég­gé ki volt foszt­va a bri­tan­ni­ai há­bo­rúk és Cor­bu­ló­nak a part­hus Vo­lo­ga­ész­esz el­le­ni ka­lan­do­rak­ci­ó­ja kö­vet­kez­té­ben. Ezek egyi­ke sem ró­ha­tó fel tel­je­sen Né­ró­nak: a há­bo­rú min­dig is fal­ta a pénzt. A mi sze­münk­ben vissza­tet­sző­ek azok az erő­fe­szí­té­sei, hogy a pro­vin­ci­ák­tól sze­rez­zen ara­nyat, de az ak­ko­ri fel­fo­gás sze­rint egy­ál­ta­lán nem volt az: a ró­mai gon­dol­ko­dás sze­rint a pro­vin­ci­ák azért lé­tez­tek, hogy Róma el­von­has­sa a gaz­dag­sá­gu­kat; el­ső­sor­ban ezért hó­dí­tot­ták meg őket.

Szól­nunk kell még a fe­le­sé­gé­ről, Pop­pa­eá­ról, aki gya­nús kö­rül­mé­nyek kö­zött halt meg 65-ben. A ké­sőb­bi for­rá­sok azt ál­lít­ják, hogy Néró ölte meg, vé­let­le­nül vagy szán­dé­ko­san, de az a tény, hogy Pop­pa­ea vá­ran­dós volt Néró egyet­len gyer­me­ké­vel, ezt a fel­te­vést erő­sen va­ló­szí­nűt­len­né te­szi.

Ju­szaf ben Matthias, ké­sőbb Ti­tus Fla­vi­us Josep­hus (Kr. u. 37-100)

Josep­hus, aki a tör­té­ne­tünk­ben Ju­szaf­ként sze­re­pel, min­den­kit túl­élt. Ha a szü­le­té­si éve pon­tos – egye­dül az ő sza­vá­ra ha­gyat­koz­ha­tunk, és nem ő len­ne az utol­só em­ber, aki fi­a­ta­labb­nak mon­da­ná ma­gát a va­lós évei szá­má­nál –, ak­kor fi­a­ta­lon ne­vez­ték ki Ga­li­lea vé­dő­jé­nek a Ves­pa­si­a­nus-féle tá­ma­dás kez­de­tén. Ké­sőbb, ami­kor a vá­ros el­esett, tö­me­ges ön­gyil­kos­ság­ra uta­sí­tot­ta vé­dő­tár­sa­it, majd mint az egyet­len élet­ben ma­ra­dott, a Jopa­ta ost­ro­mát épp ak­kor si­ker­rel be­fe­je­ző Ves­pa­si­a­nus, a ró­mai had­erők pa­rancs­no­ka ir­gal­má­ra bíz­ta ma­gát.

Ab­ból, hogy mi­után meg­ad­ta ma­gát, egy­ál­ta­lán el­ju­tott Ves­pa­si­a­nus elé, és nem ke­rült fel órá­kon be­lül egy ke­reszt­re, én arra kö­vet­kez­te­tek, hogy ró­mai kém volt. De még ha nem volt is az, arc­ra bo­rult Ves­pa­si­a­nus előtt, és nyil­vá­no­san a Csil­lag Pró­fé­cia örö­kö­sé­nek je­len­tet­te ki őt. Ez a régi jós­lat ar­ról szólt, hogy egy ki­rály tá­mad majd ke­let­ről, aki az egész vi­lá­got fog­ja kor­má­nyoz­ni. Ta­lán nem épp emi­att vált Ves­pa­si­a­nus­ból csá­szár, de az biz­tos, hogy nem ár­tott neki.

A ké­sőb­bi évek­ben, mi­után már be­fo­gad­ták Ves­pa­si­a­nus csa­lád­já­ba, Josep­hus meg­ír­ta azo­kat a köny­ve­ket, ame­lyek­ből mint egyet­len for­rás­ból meg­is­mer­het­jük Pa­lesz­ti­na iga­zi tör­té­nel­mét a ró­mai köz­tár­sa­ság és a ko­rai bi­ro­dal­mak ide­jén. E köny­vek nél­kül a ke­resz­tény evan­gé­li­u­mok sok­kal sze­gé­nyeb­bek len­né­nek, és ko­moly érv szól amel­lett (lásd Joseph At­will Ca­e­sars Mes­si­ah [Ca­e­sar mes­si­á­sa] című mű­vét), hogy eze­ket mind ugyan­az a szer­ző vagy szer­zők ír­ták a ké­sőb­bi csá­szár, Ti­tus Ves­pa­si­a­nus, a Csil­lag Pró­fé­ci­át ma­gá­ra vevő Ves­pa­si­a­nus fi­á­nak a ren­de­lé­sé­re. Josep­hus önző, csak a sa­ját ér­de­ke­i­vel tö­rő­dő nő­gyű­lö­lő volt, de ta­lán nem rosszabb, mint kora sok más em­be­re, a mű­vét pe­dig ma is ér­de­mes ol­vas­ni.

Ges­si­us Flo­rus

Jú­dea kor­mány­zó­ja volt 64-től 66-ig (az ál­lat­ker­ti­en esett ha­lá­la az én kép­ze­le­tem­ben szü­le­tett meg). Josep­hus le­súj­tó vé­le­ménnyel van er­ről az em­ber­ről, aki hír­hedt­sé­gét an­nak tud­hat­ta be, hogy még az előd­jé­nél is meg­vesz­te­get­he­tőbb volt. Meg­szo­kott do­log volt, hogy va­la­ki a rang­ját hasz­nál­ta arra, hogy va­gyont sze­rez­zen – va­ló­já­ban gyak­ran ép­pen ez volt a cél –, de egye­sek fi­no­mabb mód­sze­rek­kel ra­bol­ták ki a sze­ren­csét­len, be­hó­dolt tar­to­má­nyo­kat. Flo­rus­ra a hé­be­rek­kel szem­ben ta­nú­sí­tott rend­kí­vü­li ér­zé­ket­len­ség volt a leg­jel­lem­zőbb. Ha nem szán­dé­ko­san akart lá­za­dást ki­rob­ban­ta­ni Je­ru­zsá­lem­ben, ak­kor ha­tár­ta­la­nul os­to­ba em­ber volt. Nem elég, hogy ki­ra­bol­ta a Temp­lo­mot, a né­pet is ki­gú­nyol­ta, nyug­ta­lan­sá­gát lát­va nyil­vá­no­san meg­aláz­ta, vé­let­len­sze­rű­en ki­sze­melt em­be­re­ket fe­szí­tett ke­reszt­re, köz­tük Josep­hus sze­rint ró­mai pol­gá­ro­kat is. Már­pe­dig ez utób­bit a tör­vény ki­fe­je­zet­ten til­tot­ta. Ne­héz más ma­gya­rá­za­tot ta­lál­ni a vi­sel­ke­dé­sé­re, mint hogy fel­ke­lést akart ki­rob­ban­ta­ni.

II. Ag­rip­pa, Nagy He­ró­des uno­ká­ja

Ró­má­ban ne­vel­ke­dett, ízig-vé­rig ró­mai volt, és Cla­u­di­us is, Néró is a sa­ját vé­den­ce­ként ke­zel­te. Josep­hus Fla­vi­us egy szen­ve­dé­lyes be­szé­det ad a szá­já­ba, amely „be­bi­zo­nyít­ja” Róma fen­sőbb­sé­gét a hé­be­rek­kel szem­ben, és kí­sér­let­ként fog­ha­tó fel arra, hogy bé­ké­re bír­ja a lá­za­dó ze­ló­tá­kat. A va­ló­ság­ban ez ró­mai pro­pa­gan­da volt, kö­rül­be­lül annyi­ra hi­he­tő, mint Bo­u­di­ca be­szé­de a ka­to­ná­i­hoz, vagy Cal­ga­cus hí­res szó­nok­la­ta a Mons Gra­u­pi­us-i csa­ta előtt. „Sza­bad utat en­ged­nek a pusz­tí­tás­nak, és bé­ké­nek ne­ve­zik.” Ta­ci­tus egyik­ről is, má­sik­ról is le­ír­ja, hogy a kor­tár­sak­nak szól, anél­kül, hogy áru­lás­sal le­hes­sen meg­vá­dol­ni őket. Ag­rip­pa gyen­ge volt, és ke­vés ered­ményt tu­dott fel­mu­tat­ni ural­ko­dá­sá­val. A lány­test­vé­ré­ről ke­rin­gő szó­be­szé­dek szin­te biz­tos, hogy ha­mi­sak vol­tak, de Ag­rip­pa utód nél­kül halt meg, ám­bár még ha tu­cat­nyi fiút nem­zett vol­na is, báb­ki­rály­sá­ga ak­kor is el­ve­szett vol­na a fel­ke­lést kö­ve­tő­en.

Ki­li­ki­ai Be­re­ni­ké, Ag­rip­pa több­ször há­za­so­dott test­vé­re.

Min­den jel sze­rint ke­mé­nyebb fá­ból fa­rag­ták, mint a fi­vé­rét, an­nak el­le­né­re, hogy az ókor­tör­té­né­szek na­gyobb súlyt he­lyez­nek a szép­sé­gé­re és szá­mos sze­re­tő­jé­re, mint vi­tat­ha­tat­la­nul jó po­li­ti­kai ér­zé­ké­re. Báty­ja ku­darc­ba ful­ladt pró­bál­ko­zá­sa után, hogy szó­nok­lat­tal fojt­sa el a lá­za­dást, ál­lí­tó­lag me­zít­láb, ko­pasz­ra bo­rot­vált fej­jel ment vé­gig Je­ru­zsá­le­men, „hogy tel­je­sít­se egy fo­ga­dal­mát”. A tör­té­né­szek egyet­ér­te­nek ab­ban, hogy nem tud­ni olyan fo­ga­da­lom­ról, amely ezt kí­ván­ta vol­na tőle, de na­gyon is el­kép­zel­he­tő, hogy ve­zek­lés volt a ré­szé­ről. Én ilyen ér­te­lem­ben ír­tam róla. A fiát, Hyr­ca­nust meg­em­lí­tik, de egye­bet nem­igen ír­nak róla, a nő­vé­re, Dru­sil­la pe­dig azért fon­tos ne­künk, mert ő Kle­o­pát­ra any­ja. (Kle­o­pát­ra fik­tív alak, Dru­sil­la iga­zi lá­nyát An­to­nia Clemen­ti­a­ná­nak hív­ták.)

A Köl­tő

Jo­cas­ta Pa­pi­nia Sta­tia ki­ta­lált alak, el­len­ben a báty­ja, Pub­li­us Pa­pi­ni­us Sta­ti­us a kor jól is­mert köl­tő­je volt. Sem­mi­fé­le bi­zo­nyí­té­kom nincs arra, hogy lett vol­na vers­író húga is, de nem ez len­ne az egyet­len eset, ami­kor egy mű­velt nő fér­fi­nak adva ki ma­gát írja a mű­ve­it.

A Ta­ní­tó

Az if­jab­bik Se­ne­ca, más­kép­pen Lu­ci­us An­na­e­us Se­ne­ca, ön­ke­zé­vel ve­tett vé­get az éle­té­nek Néró pa­ran­csá­ra 65 vé­gén, a Piso-féle össze­es­kü­vés bu­ká­sa után, amely el­ső­sor­ban Néró trón­fosz­tá­sát, majd ezt kö­ve­tő­en – vél­he­tő­leg – Se­ne­ca trón­ra ül­te­té­sét tűz­te cé­lul. írá­sos nyo­ma nincs an­nak, hogy kém­fő­nök lett vol­na, de egész éle­té­ben mód­fe­lett jól in­for­mált volt, már­pe­dig ke­vés­sé va­ló­szí­nű, hogy jól szer­ve­zett ügy­nök­há­ló­zat nél­kül az le­he­tett vol­na.

Ju­cun­dus

Lo­vas­sá­gi pa­rancs­nok Cé­zá­re­á­ban. A fel­for­dí­tott edé­nyen be­mu­ta­tott ga­lam­b­ál­do­zat epi­zód­ban je­lent meg. Maga Josep­hus nem be­szél en­nek az ese­mény­nek a je­len­tő­sé­gé­ről, vél­he­tő­leg azért, mert a hall­ga­tói tisz­tá­ban vol­tak vele. Há­lá­val tar­to­zom a Whis­ton-féle Fla­vi­us-for­dí­tás­nak, amely ma­gya­rá­zat­tal szol­gál az ak­tus­ban jel­ké­pe­sen meg­va­ló­su­ló de­szak­ra­li­zá­ci­ó­ra.

Szau­losz (Tar­su­si Saul, Szent Pál)

Az első szá­zad ele­ji tör­té­ne­lem egyik leg­meg­osz­tóbb fi­gu­rá­ja. Né­ző­pont­tól füg­gő­en vagy ő volt az, aki a ke­resz­tény­sé­get el­vit­te a po­gá­nyok­hoz, és szent volt, vagy egy ka­riz­ma­ti­kus ego­is­ta, aki úgy kép­zel­te, hogy köz­vet­len össze­köt­te­tés­ben van a sa­ját pri­vát is­ten­sé­gé­vel, és olyan mér­ték­ben volt haj­la­mos a ro­ham­sze­rű ver­bá­lis erő­szak­ra, hogy ma­nap­ság pszi­cho­ló­gi­a­i­lag la­bi­lis sze­mé­lyi­ség­nek mi­nő­sí­te­nék őt.

Hét le­vél bi­zo­nyít­ha­tó­an egy ma­gát Pál­nak ne­ve­ző em­ber műve, aki egyes szám első sze­mély­ben írt, mint­ha ő len­ne a gyü­le­ke­ze­tek lel­ki gon­do­zó­ja. Az én té­zi­sem – ame­lyet rész­le­te­seb­ben A ró­mai kém című re­gé­nyem vé­gén, A szer­ző meg­jegy­zé­sé­ben is­mer­te­tek – úgy szól, hogy Szau­losz ró­mai ügy­nök volt, aki kez­det­ben rend­kí­vül erő­sza­ko­san pró­bál­ta el­foj­ta­ni a Jú­de­án és Pa­lesz­ti­nán vé­gig­söp­rő, Josep­hus ál­tal „a ne­gye­dik fi­lo­zó­fi­á­nak” ne­ve­zett fel­ke­lést, és ami­kor ku­dar­cot val­lott, ahe­lyett, hogy Iz­ra­el né­pét az is­te­ne meg­ta­ga­dá­sá­ra akar­ta vol­na kény­sze­rí­te­ni, maga is el­fo­gad­ta és meg­vál­toz­tat­ta ezt az is­tent.

A fel­ke­lést ve­ze­tő, a szi­ká­ri­u­sok Jú­dá­sa né­ven is is­mert Ga­li­le­ai Jú­dás ha­lá­lá­ra ala­poz­va ki­ta­lált egy mes­si­ást, és eh­hez el­tá­vo­lí­tot­ta a ko­ráb­bi szö­vet­ség két alap­té­te­lét: a kő­táb­lá­ba vé­sett tör­vé­nyek és a fiú­gyer­me­kek kö­rül­me­té­lé­sé­nek szük­sé­ges­sé­gét. Vé­gig­jár­va a Föld­kö­zi-ten­ger ke­le­ti me­den­cé­jét min­de­nütt a maga új kul­tu­szát hir­det­te, nyíl­tan szem­be­sze­gül­ve a je­ru­zsá­le­mi gyü­le­ke­zet­tel. (A Pál és Ja­kab kö­zöt­ti el­len­sé­ges­ke­dés rész­le­te­it lásd Ro­bert H. Ei­sen­man Ja­mes, the Bro­ther of Christ [Ja­kab, Krisz­tus test­vé­re] című mű­vé­ben.)

Azok­nak, akik még ta­lál­koz­tak a Ga­li­le­a­ival, nem meg­le­pő mó­don nem tet­szett ez a fej­le­mény, és ami­kor vé­gül Je­ru­zsá­lem­be ren­del­ték Pált, akad­tak olya­nok, akik meg­fo­gad­ták, hogy nem esz­nek, nem isz­nak, és nő­höz sem kö­ze­lí­te­nek, amíg ő meg nem hal. Ezt hall­va a ró­ma­i­ak több dan­dárt küld­tek, hogy ki­ment­sék Pált; nem ez tű­nik va­ló­szí­nű­nek, ha­csak nem egy szá­muk­ra na­gyon ér­té­kes em­ber­ről van szó.

Ezek után Szau­losz el­tű­nik a tör­té­ne­ti le­írá­sok­ból. Ab­ban az idő­ben, ami­kor a szan­hed­rin meg­gyil­kol tat­ja Ja­ka­bot, a Ga­li­le­ai test­vé­rét, aki­nek az a bűne, hogy túl nép­sze­rű, ő már ab­ban a ké­nyel­mes hely­zet­ben van, hogy nincs je­len. A ve­ge­tá­ri­á­nus, pa­ci­fis­ta és szü­zes­sé­gi fo­ga­dal­mat tett na­zi­re­us Ja­kab hoz­zá­ve­tő­leg har­minc éven át fenn­tar­tot­ta a ren­det Je­ru­zsá­lem­ben. Az ő ha­lá­la volt az, ami egy­más tor­ká­nak ug­rasz­tot­tá a Há­bo­rú Pár­tot és a Bé­ke­pár­tot, és vé­gül – Flo­rus kor­mány­zó os­to­ba­sá­gá­val együtt – a vá­rost el­pusz­tí­tó há­bo­rú­hoz ve­ze­tett.

To­váb­bá: a nagy tűz­vész 64-ben, azon az éj­sza­kán kez­dő­dött Ró­má­ban, ami­kor a Ku­tya-csil­lag a vá­ros fölé emel­ke­dett, és tud­juk, hogy ak­ko­ri­ban apo­ka­lip­ti­kus kéz­ira­tok ad­ták hí­rül, hogy ad­dig nem jö­het el a mennyek or­szá­ga, amíg Róma tűz­ben nem pusz­tul el e csil­lag alatt. Vé­le­mé­nyem sze­rint va­la­ki meg­gyúj­tot­ta ezt a tü­zet, hogy így tel­je­sít­se be a jö­ven­dö­lést. Azt hi­szem, hogy ez a va­la­ki Szau­losz volt vagy az ő ügy­nö­kei.

Jól­le­het nincs bi­zo­nyí­té­kom, ne­kem az is va­ló­szí­nű­nek lát­szik, hogy va­la­ki nyo­mást gya­ko­rolt Ges­si­us Flo­rus­ra, hogy ilyen nyil­ván­va­ló­an esz­te­len dol­go­kat mű­vel­jen Je­ru­zsá­lem­ben: a vi­sel­ke­dé­sé­nek nincs más ma­gya­rá­za­ta, ha­csak nem akar­ta ki­rob­ban­ta­ni azt a lá­za­dást, amely vé­gül a vá­ros el­pusz­tí­tá­sá­hoz, és vég­ső so­ron Jú­dea fél­pro­vin­cia sor­ba süllye­dé­sé­hez ve­ze­tett.

Tör­té­ne­te­met te­hát arra a fel­té­te­le­zés­re ala­poz­va ala­kí­tot­tam ki, hogy Szau­losz azért kí­ván­ta Je­ru­zsá­lem pusz­tu­lá­sát, hogy tel­je­sí­te­ni tud­jon egy jö­ven­dö­lést. Vagy leg­alább azt mond­has­sa a kö­ve­tő­i­nek, hogy be­tel­je­sí­tet­te a pró­fé­ci­át. Úgy kép­ze­lem, hogy ő maga na­gyon bol­dog lett vol­na, ha el­kor­má­nyoz­hat egy báb­ki­rály­sá­got Róma fenn­ha­tó­sá­ga alatt, ahol az adók­ból való ré­sze­se­dé­se gaz­dag em­ber­ré tet­te vol­na, és vé­gül ural­kod­ha­tott vol­na azo­kon az em­be­re­ken, aki­ket más­képp nem si­ke­rült le­igáz­nia.

Me­na­hem

A Ga­li­le­ai Jú­dás uno­ká­ja, akit a szi­ká­ri­u­sok Jú­dá­sa né­ven is is­mer­tek. Me­na­hem volt az a hős-mag, aki kö­rül ez a re­gény ki­ala­kult. A Masz­a­da el­le­ni tá­ma­dá­sát Josep­hus na­gyon egy­sze­rű sza­vak­kal írja le:

„Eköz­ben bi­zo­nyos Ma­na­em nevű ki­vá­ló írás­tu­dó, a ga­li­le­ai Ju­dás fia – aki va­la­mi­kor, Qui­ri­nus ide­jé­ben szi­dal­maz­ta a zsi­dó­kat, hogy Is­te­nen kí­vül a ró­ma­i­a­kat is el­is­me­rik ura­ik­nak –, né­hány párt­hí­vé­vel fel­vo­nult Ma­sa­dá­ba, fel­tör­te He­ró­des ki­rály fegy­ver­rak­tá­rát, föl­di­je­in kí­vül az ide­gen rab­ló­kat is fel­fegy­ve­rez­te, s ez­zel a hor­dá­val, mint va­la­mi test­őr­ség­gel, ki­rály mód­já­ra vissza­tért Je­ru­zsá­lem­be. Ott a lá­za­dók ve­zé­re lett.” (Fla­vi­us Josep­hus: A zsi­dó há­bo­rú, II. 17., Ré­vay Jó­zsef for­dí­tá­sa)

A tör­té­net­írás csak­nem két év­ez­re­den át el­sik­lott e be­kez­dés fö­lött, és a fi­gyel­mét rög­tön az ost­rom sok­kal iz­gal­ma­sabb pil­la­na­tai, vagy a ró­mai lé­gi­ók öt év­vel ké­sőb­bi, utol­só tá­ma­dá­sa ra­gad­ta meg, ami­kor ki­lenc­száz hé­ber tar­tot­ta ma­gát a ró­mai se­reg ere­jé­vel szem­ben, és ami­kor vé­gül meg­ad­ták ma­gu­kat, sor­sot húz­tak, és ön­gyil­ko­sok let­tek.

Ha Me­na­hem­nek si­ke­rült vol­na füg­get­len nem­zet­té ten­ni Jú­de­át, és meg­tar­ta­ni azt a ró­ma­i­ak ere­jé­vel szem­ben, ak­kor ő lett vol­na a tör­té­ne­lem egyik leg­na­gyobb alak­ja. De így is, csu­pán csak az­zal, hogy 66-ban fel­ju­tott Masz­a­da szik­lá­já­ra, és ve­re­sé­get mért az ott ál­lo­má­so­zó ró­mai hely­őr­ség­re, szin­te cso­dá­val ha­tá­ros és el­is­me­rés­re mél­tó tet­tet haj­tott vég­re.

Masz­a­da

Az itt lát­ha­tó kép a mi ko­runk­ban ké­szült, de itt az el­múlt két­ezer év­ben na­gyon ke­vés do­log vál­to­zott, azon kí­vül, hogy a ró­ma­i­ak egy ma is lát­ha­tó szé­les fel­já­rót épí­tet­tek, hogy a lé­gi­ó­ik fel­jus­sa­nak raj­ta, ami­kor 70-ben vissza­fog­lal­ták az erő­döt.

Me­na­hem ide­jé­ben a fel­já­ró még nem lé­te­zett, és – a ké­pen a ke­le­ti ol­da­lon lát­ha­tó – Kí­gyó­út vé­gén volt az egyet­len is­mert be­já­rat. Az erő­döt te­hát meg­ala­po­zot­tan tar­tot­ták be­ve­he­tet­len­nek. A hely még ma is le­nyű­gö­ző és lé­leg­zet­el­ál­lí­tó. Elég egy pil­lan­tás vet­ni a si­va­tag­ból ki­emel­ke­dő szik­lás hegy kö­rös-kö­rül me­re­dek ol­da­la­i­ra, hogy meg­ért­sük, mi­ért ri­asz­tot­ta vissza a tá­ma­dó szán­dé­kú se­re­ge­ket.

Me­na­hem­nek azon­ban nem­csak el­kép­ze­lé­se volt az erőd meg­tá­ma­dá­sá­ról, de meg­volt hoz­zá a kép­zett­sé­ge is, hogy le­győz­ze az erő­döt védő ró­mai hely­őr­sé­get, majd ez­u­tán a kel­lő­kép­pen fel­fegy­ver­zett em­be­re­i­vel el­fog­lal­ja Je­ru­zsá­le­met, és ki­űz­ze az ot­ta­ni ró­mai ka­to­ná­kat.

Ezt kö­ve­tő­en, mint Josep­hus írja, „ki­rály mód­já­ra vissza­tért Je­ru­zsá­lem­be, és ott a lá­za­dók ve­zé­re lett”, ami­vel – vé­le­mé­nyem sze­rint – el­ső­ként pá­lyáz­ha­tott eséllyel a zsi­dó mes­si­ás cí­mé­re. Ha meg tud­ta vol­na tar­ta­ni a vá­rost, és meg­te­rem­ti azt a the­o­krá­ci­át, ame­lyért a nagy­ap­ja har­colt és fel­ál­doz­ta az éle­tét, ő lett vol­na Iz­ra­el iga­zi ki­rá­lya – és a vi­lág­tör­té­ne­lem sok szem­pont­ból egé­szen más­ként ala­kult vol­na.

Ez te­hát en­nek a re­gény­nek a szí­ve-lel­ke: Masz­a­da be­vé­te­le és a fel­ke­lés, amely egy jó ki­rályt tu­dott a trón­ra ül­tet­ni. Mind­ez a kör­nye­ző vi­lág zűr­za­va­rai kö­ze­pet­te: Parthia ki­rá­lya­i­nak ki­rá­lya, Vo­lo­ga­é­szész a sa­ját fi­vé­rét ül­tet­te Ör­mény­or­szág trón­já­ra, és si­ker­rel tü­zel­te fel Né­rót, hogy te­gyen va­la­mit el­le­ne. A ki­rob­ba­nó há­bo­rú a ró­mai lé­gi­ók tel­jes meg­alá­zá­sá­val vég­ző­dött. Egy jú­de­ai fel­ke­lés sen­ki­nek sem hi­ány­zott, de könnyebb volt el­bán­ni vele, mint az óri­á­si bi­ro­da­lom­mal ke­le­ten, ami némi ma­gya­rá­za­tul szol­gál arra, mi­ért akar­ta Róma meg­őriz­ni Jú­dea biz­ton­sá­gát az első és má­so­dik szá­zad­ban.

De en­nek előt­te volt még a hé­be­rek­nek egy nagy győ­zel­mük: a Ti­zen­ket­te­dik lé­gió le­győ­zé­se a Beth Ho­ron-i csa­tá­ban, ami­kor még a lé­gió sa­sát is el­ra­gad­ták. A so­ro­zat kö­vet­ke­ző da­rab­ja, a The Eag­le of the Twel­fth, en­nek a lé­gi­ó­nak a sor­sát és né­hány élet­ben ma­radt lé­gi­o­ná­ri­us erő­fe­szí­té­se­it kö­ve­ti nyo­mon, mi­köz­ben meg­pró­bál­ják vissza­sze­rez­ni a zász­ló­ju­kat és a be­csü­le­tü­ket.