HARMINCHATODIK FEJEZET

A víz­ve­ze­ték fe­ke­te szál volt az éj­sza­ka szö­ve­té­ben, de mö­göt­te volt, és Pan­tera nem hány­ta el ma­gát, nem vesz­tet­te el az ural­mát a hó­lyag­ja fö­lött, nem üvöl­tött han­go­san ré­mü­le­té­ben, ami­kor vé­gig­má­szott a hosszú be­ton­vá­lyú­ban, ame­lyet olyan kő­osz­lo­pok tar­tot­tak, hogy szem­re ta­lán még azt sem bír­ták vol­na ki, ha egy rü­hes kecs­ke hoz­zá­juk dör­g­öli a há­tát.

Ilyen ér­te­lem­ben fér­fi volt, nem gyer­mek. Min­den egyéb mér­le­ge­lé­si szem­pont­ból vissza­tért a gye­rek­ko­rá­hoz, olyan ha­tal­mas erő­vel tar­tot­ta fog­va a múlt ezen a he­lyen, ahol apja ösz­tö­ké­lé­se ha­tá­sá­ra fér­fi­vá érett.

Uj­jai alatt vé­kony pe­rem ke­let­ke­zett, in­nen tud­ta meg, hogy el­ér­te a cső vé­gét. Egye­dül a csil­la­gok vi­lá­gí­tot­tak, fé­nyük min­dent hal­vány­szür­ké­re fes­tett: az uj­ja­it, a be­tont, az előt­te lévő, min­den irány­ban a vég­te­len­be nyúl­ni lát­szó kő­fa­lat – és a nyí­lást, amely a víz­ve­ze­ték vége és a cisz­ter­na szé­le kö­zött volt. Ti­zen­két éves ko­rá­ban ez a nyí­lás elég nagy volt, si­mán át­fért raj­ta, hogy le­ugor­jon. Évek­kel ké­sőbb itt járt, az ál­mai mint­ha egy­re ide, erre a hely­re ve­zet­ték vol­na, ahol le­né­zett egy tö­ré­keny kő­pe­rem­ről, és azt vet­te ész­re, hogy a le­ve­gő­ben kö­rö­ző ke­se­lyűk há­tát bá­mul­ja, és lej­jebb, még lej­jebb az an­ti­lo­po­kat, ame­lyek mint apró han­gyák, fut­nak át a si­va­ta­gon.

A nyí­lás most is elég nagy volt, de a ke­se­lyűk el­tűn­tek, és va­la­me­lyest a bi­zo­nyos­ság is, hogy a föld­nek ma­gá­ba kell szip­pan­ta­nia er­ről a hely­ről, le kell húz­nia, hogy han­gyá­vá vál­toz­va hol­tan he­ver­jen a völgy fe­ne­kén.

A szív­ve­ré­se el­akadt, a gyom­ra össze­rán­dult az em­lék­től. Em­lé­kez­tet­nie kel­lett ma­gát, hogy a szik­la ol­da­lá­ban tá­ton­gó nyí­lás­ba bő­ven be­fér egy fel­nőtt em­ber, fel­té­ve, hogy ug­rás köz­ben a meg­fe­le­lő szög­be for­dul.

Át­gör­dült a ha­sá­ra, fek­té­ben össze­húz­ta ma­gát, és kí­gyó­zó moz­du­la­tok­kal el­in­dult hát­ra­fe­lé, ke­zé­vel a víz­ve­ze­ték be­ton­szé­le­i­be ka­pasz­kod­va, és fo­ko­za­to­san egy­re na­gyobb súlyt he­lyez­ve át a ke­zé­re, míg­nem a tes­te egész hosszá­ban le­fe­lé ló­gott. Me­na­hem fö­löt­te volt, a sze­me ke­rek­re nyúlt, mint a te­li­hold.

– Hát­rál­va csi­nál­juk? Ha­son?

– Csak így le­het. Add to­vább, hogy min­den­ki mond­ja el az utá­na jö­vő­nek, ami­kor ide­ér, de előbb ne: sem­mi ér­tel­me, hogy egész vé­gig emi­att iz­gul­ja­nak. Várd meg, amíg ki­ál­tok. Ha nincs ben­ne víz…

– Azt mond­tad, hogy van ben­ne.

Pan­tera ak­kor már el­en­ged­te a kő szé­lét. Zu­ha­nás köz­ben if­jú­sá­ga kí­sér­te­te is na­gyot kor­tyolt vele együtt a ned­ves, hű­vös le­ve­gő­ből, mi­előtt be­le­csa­pó­dott vol­na a víz­be – a der­mesz­tő­en hi­deg, mély víz­be.

Ful­do­kol­va evic­kélt a fel­szín­re.

– Hal­lom, jól si­ke­rült – ju­tott el hoz­zá Me­na­hem fa­nya­rul de­rűs hang­ja.

– Gye­re gyor­san. El­úszom az út­ból. – Pan­tera hát­ra­fe­lé ta­pos­ta a vi­zet, s köz­ben fi­gyel­te a szik­lá­ba vájt le­fo­lyót. Fönt több volt a fény, mint gon­dol­ta, de csak a cisz­ter­na mély­sé­ges sö­tét­jé­hez ké­pest. Itt nem le­he­tett lát­ni, med­dig tart a víz, és hol kez­dő­dik a fal.

Me­na­hem kí­sér­te­ti­es csob­ba­nás­sal ér­ke­zett le, majd el­tűnt, de kis­vár­tat­va fel­buk­kant.

– Hi­deg!

Pan­tera már han­go­san va­co­gott.

– Gyors­nak kell len­nünk. Ha már tí­zen le­szünk, lán­cot al­ko­tunk, és úgy már meg tu­dom ke­res­ni a ki­ve­ze­tő lép­csőt.

– Sze­rin­tem egy lét­ra el­kor­had­ha­tott vagy meg­ehet­te a rozs­da He­ró­des ide­je óta – vé­le­ke­dett Me­na­hem.

– Kő­ből ké­szült. Lyu­ka­kat vág­tak a fal­ba, hogy egy em­ber ki­mász­has­son a fel­szín­re. Egy­szer ma­gam is hasz­nál­tam; re­mény­ked­jünk, hogy ugyan­úgy meg­van ma is. Nem len­ne jó, ha vissza­fe­lé is vé­gig kel­le­ne mász­nunk a víz­ve­ze­té­ken. Hegy­nek föl még kel­le­met­le­neb­bül ki­leng.

– Vé­gig­csi­nál­tad? – Me­na­hem víz fö­lött pat­to­gó hang­ja meg­le­pő­dés­ről árul­ko­dott. – Ki­ug­rot­tál oda­fönt­ről, az­tán vissza­men­tél ugyan­ott, ahon­nan most jöt­tünk?

– Apám úgy gon­dol­ta, hogy hasz­nos lesz, ha meg­ta­nu­lom. Fél­útig bele vol­tam be­te­ged­ve a fé­le­lem­be, és ami­kor hány­tam, azt hit­tem, at­tól leng ki annyi­ra, hogy biz­to­san le fo­gok zu­han­ni, és et­től össze­hu­gyoz­tam ma­gam. Az apám a vé­gén azt mond­ta, olyan bü­dös va­gyok, hogy már csak az hi­ány­zott vol­na, hogy össze is szar­jam ma­gam. Iga­za volt.

Mer­gus ve­tet­te le ma­gát a víz­ve­ze­ték­ről, az­tán Aa­ron, aki min­dig Mer­gus után ment. Egy­más mel­lett buk­kan­tak a fel­szín­re szit­ko­zód­va..

– Gyű­lölt té­ged? – kér­dez­te Me­na­hem hal­kan.

– Nem, azt hi­szem, sze­re­tett. – Pan­tera érez­te, hogy a tor­ka hir­te­len össze­szo­rul, és több szó nem jön ki raj­ta.

– Én nem va­gyok az apád, hogy fel­kí­nál­jam a sze­re­te­te­met, de egy élet­re a le­kö­te­le­zet­ted le­szek, ha meg­ta­lá­lod azt a lét­rát, hogy mi­előbb ki­mász­has­sunk in­nen, ahogy ígér­ted. – Már Me­na­hem foga is han­go­san össze­ve­rő­dött. Csak küsz­köd­ve tu­dott ren­de­sen be­szél­ni.

– Én hoz­ta­lak ide – mo­so­lyo­don el Pan­tera. – Nem tar­to­zol sem­mi­vel, ha ki­visz­lek in­nen. Gye­re utá­nam, és le­gyen rá gon­dod, hogy a töb­bi­ek lán­cot al­kot­va kö­ves­se­nek, hogy sen­ki se vesszen oda.

Be­csu­kott szem­mel vissza­idéz­te a gye­rek­ko­rát, majd sem nem ti­zen­két éve­sen, sem nem fel­nőtt fér­fi­ként el­ru­gasz­ko­dott a cisz­ter­na szem­köz­ti ol­da­la felé. Az em­be­rek sza­bá­lyos idő­kö­zön­ként, ká­rom­kod­va pottyan­tak bele a víz­be, majd bi­za­kod­va egy vo­nal­ban fel­so­ra­koz­tak mö­göt­te.

Egy pont­ra el­ér­kez­ve meg­állt.

– Itt van. Nézz föl – szólt oda Me­na­hem­nek.

Együtt néz­tek föl a cisz­ter­na fény­te­len kő­fa­lán túl, föl­jebb, egy fe­ke­te alag­úton ke­resz­tül a…

– Lá­tok egy csil­la­got! – szó­lalt meg foj­tott han­gon Me­na­hem. Még ez a te­nyér­nyi ég­bolt is túl kö­ze­li­nek tűnt a ró­mai hely­őr­ség­hez. – De mi­ért csak egyet? Ren­ge­teg csil­lag­nak kel­le­ne len­nie az égen.

– Van egy kút­ház fö­löt­tünk, ami­re te­tőt emel­tek, hogy a szél ne fúj­has­sa be a ho­mo­kot a víz­be. Évek­kel ez­előtt, ami­kor itt jár­tam, egy kis lyu­kat vág­tam a te­tő­be, hogy át le­hes­sen lát­ni raj­ta, ahogy most te né­zel át.

– Apád uta­sí­tá­sá­ra.

– Nem egé­szen. Első al­ka­lom­mal el­té­ved­tem ide­lent, mert nem lát­tam a ki­fe­lé ve­ze­tő utat. A má­so­dik pró­bál­ko­zás előtt vág­tam ki a lyu­kat. Itt van a lét­ra. – Pan­tera meg­fog­ta, és a ma­gas­ba emel­te Me­na­hem ke­zét. – Ér­zed, hogy lép­cső­fo­ko­kat vág­tak a szik­lá­ba? Amíg ezek nem kop­nak el, ki tu­dunk mász­ni.

Fel­nyúlt az első ki­ál­ló vá­jat­hoz. Ti­zen­két éve­sen még föl kel­lett ug­ra­nia, hogy el­ér­je; most kü­lö­nö­seb­ben nyúj­tóz­nia sem kel­lett.

Me­na­hem el­kap­ta a kö­nyö­két.

– Há­nyan fér­nek el a kút­ház­ban?

– Az apám öt­ven­re be­csül­te. Fel­hozzuk az első öt de­ká­dot, az­u­tán ki­visszük őket, hogy vo­nul­ja­nak fe­de­zék­be. Ez az idő lesz a leg­ve­szé­lye­sebb. Én me­gyek el­ső­nek: ha őrt ál­lí­tot­tak oda, az lesz a leg­jobb, ha azt hi­szi, hogy egye­dül jöt­tem. Ha élet­ben ma­ra­dok, füttyel jel­zem, hogy fel­jö­het­tek.

Pan­tera most gyor­sab­ban fel­ju­tott a lép­csőn a fel­szín­re, mint gye­rek­ko­rá­ban; az­óta meg­erő­sö­dött, és job­ban utál­ta a vi­zet. A kút­ház­ban nem vár­ta őr. Le­tér­delt, és ar­cát a kút­nyí­lás­hoz téve hal­kan füttyen­tett. El­ső­nek Me­na­hem ért föl hoz­zá, az­u­tán Mer­gus és Aa­ron, majd sor­ban az első öt de­kád tag­jai. Ned­ves, hi­deg tes­tük­kel szo­ro­san egy­más mel­lé áll­va fér­tek csak el a kút­ház­ban. Pan­tera az ajtó mel­lett tér­del­ve ta­po­ga­tó­zott az ajtó sa­rok­va­sa és a zá­rat rög­zí­tő csa­va­rok után.

– Be van zár­va? – kér­dez­te Me­na­hem.

– So­ha­sem volt. Egy fá­ból ké­szült kal­lan­tyút kell föl­emel­ni a túl­ol­da­lon. Egy görcs­lyu­kon át kell ki­nyúl­ni, és úgy föl­emel­ni… – Gye­rekuj­jak­kal ta­po­ga­tó­zott, míg rá­akadt a desz­ká­ban a cso­mó­ra. Kése he­gyé­vel kör­be­jár­va las­san, óva­to­san pisz­kál­ta be­fe­lé.

A cso­mó ki­sza­ba­dult a fá­ból. Szél sü­ví­tett be az apró ré­sen, mint­egy íze­lí­tőt adva a dü­hé­ből. Pan­tera oda­il­lesz­tet­te a sze­mét, és az­nap elő­ször meg­pil­lan­tot­ta a szür­kés-ró­zsa­szín haj­nalt.

Foj­tott han­gon el­ká­rom­kod­ta ma­gát.

– El­vesz­te­get­tük az éj­sza­kát. Ha­ma­ro­san hív­nunk kell Mo­sét és az em­be­re­it, kü­lön­ben meg­lát­ják őket.

– Hová me­gyünk? – kér­dez­te Mer­gus, aki nagy ne­he­zen utat tört Pan­tera vál­lá­ig.

– A nők pa­lo­tá­ja bal­ra előt­tünk van. Am­ögött el­rej­tőz­he­tünk, és föl­hív­hat­juk a töb­bi­e­ket. Ez a leg­jobb idő a tá­ma­dás­ra, pon­to­san ak­kor, ami­kor az éj­sza­kai őr­sé­get fel­vált­ja a nap­pa­li. Azok, akik egész éj­jel áll­tak, fá­rad­tak lesz­nek, akik pe­dig most kel­tek föl, még le lesz­nek las­sul­va az ál­mos­ság­tól. Min­den előny ná­lunk lesz.

Pan­tera te­nye­re olyan iz­zadt volt, hogy csúsz­kált ben­ne a kés. Meg­tö­röl­te a tu­ni­ká­já­ban, és újra meg­ra­gad­va hát­ra­húz­ta, még hát­rébb, és – most! – el­rö­pí­tet­te…

Va­la­ki hal­kan fel­nyö­gött. Vas pen­dült a kö­vön. Va­la­hon­nan a kö­zel­ből meg­szó­lalt Me­na­hem:

– Nem hit­tem vol­na, hogy ilyen vad szél­ben egy el­len­fény­ben álló em­bert így el le­het ta­lál­ni az arc­vé­dő­je és a nya­ki pán­cél­ja kö­zött.

Pan­tera kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy ki­nyis­sa a sze­mét; nem is vet­te ész­re, hogy be­csuk­ta. Ez a gyer­mek műve volt ben­ne, amit fel­nőtt ön­ma­ga már ré­gen nem csi­nált.

– Így kell csi­nál­ni – mond­ta, és hir­te­len el­szé­gyell­te ma­gát. – Ha nem a gé­gé­jét ta­lá­lod el, el­üvöl­ti ma­gát, és fel­ri­aszt­ja a töb­bi­e­ket.

Me­na­hem fur­csán né­zett rá. Meg­ráz­ta ma­gát, és eről­te­tet­ten el­mo­so­lyo­dott.

– Egye­dül volt. To­vább kel­le­ne men­nünk a fiak pa­lo­tá­já­hoz. Az ki­sebb, mint ez.

– He­ró­des fiai? – kér­dez­te Aa­ron, és ki­kö­pött.

– Igen. Itt él­tek, mi­előtt le­mé­szá­rol­ták őket. Ott van egy te­rem, aho­vá mind­annyi­an be­fé­rünk. Be­vár­juk egy­mást, az­u­tán együtt me­gyünk elő­re. – Pan­tera föl­emelt kar­ral jelt adott. Há­rom tíz­fős cso­port buk­kant elő az asszo­nyok pa­lo­tá­ja mö­gül, ahol ed­dig a sö­tét­ben rej­tőz­köd­tek. A töb­bi hét hosszú, kes­keny sor­ban lo­pa­ko­dott az ab­la­kos fal fe­de­zé­ké­ben.

Pan­tera meg­ke­res­te a ké­sét, és csat­la­ko­zott hoz­zá­juk. Az­tán el­hagy­ta a fal biz­ton­sá­gát, egy ug­rás­sal bel­jebb ter­mett, és a nyi­tott té­ren át újabb fe­de­zé­ket ke­res­ve egy má­sik ma­gas fal felé ro­hant. A kelő nap­pal fel­tá­madt a ko­misz szél, és ho­mo­kot szórt a ro­ha­nó em­be­rek ar­cá­ba.

– Fed­jé­tek el is­mét a sá­la­tok­kal az ar­co­to­kat. Csak a sze­me­tek ma­rad­jon sza­ba­don. Úgy könnyeb­ben tud­tok le­ve­gőt ven­ni. – Pan­tera gyor­sab­ban vég­zett vele, mint oda­lent a völgy­ben. A ben­ne élő gyer­mek szót­la­nul fi­gyel­te ma­gá­ban a fér­fit, aki olyas­mi­ket mű­velt, ami­ről ő ál­mod­ni is alig mert. Elő­vet­te a ké­sét, és raj­zol­ni kez­dett vele a pa­lo­ta hát­só fa­lá­ra.

– A nagy pa­lo­ta itt van, az erőd nyu­ga­ti pe­re­mén. Van­nak ott rak­tá­rak is, ame­lyek­ben most is tá­rol­nak fegy­ve­re­ket, de a hely­őr­ség szál­lá­sai észa­kon, He­ró­des füg­gő­vil­lá­já­nak fel­ső eme­le­te kö­rül ta­lál­ha­tók. Für­dő­ket és tár­há­za­kat is épí­tet­tek oda, az em­be­rek szá­má­ra leg­könnyeb­ben el­ér­he­tő he­lyek­re. Ők ott tart­ják a fegy­ve­re­i­ket. Az­alatt fo­gunk tá­mad­ni, amíg az őr­ség ke­let felé fi­gyel, Mo­sé­ra és az em­be­re­i­re.

Me­na­hem felé for­dult. A mo­so­lya ter­mé­sze­tes volt, tisz­ta és de­rűs.

– Na, most le­het fü­tyül­ni. És ké­szül­je­tek fel a fu­tás­ra.