NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

A Je­ru­zsá­lem­től észak­ra emel­ke­dő dom­bok kö­zött ezer­nyi kis tá­bor­tűz mu­tat­ta Me­na­hem se­re­gé­nek nagy­sá­gát.

Az ezer­ből száz egy ala­csony domb nyúl­vá­nya köré tö­mö­rült; lej­jebb egy for­rás bu­gyo­gott, a föl­di tü­zek­től a csil­la­gok fé­nyé­ig arany és ezüst han­gon éne­kel­ve.

Az aszály súj­tot­ta si­va­tag­nak ezen a pont­ján a víz egy kő­ből épült csa­tor­nán ke­resz­tül folyt be egy mély me­den­cé­be, amely­ben egy álló em­bert a feje búb­já­ig el­le­pett vol­na.

Kő­lép­csők ve­zet­tek le a víz­be. Me­na­hem mez­te­le­nül állt a leg­fel­ső lép­cső­fo­kon, és le­haj­tott fej­jel néz­te a fák­lya­láng fes­tet­te fol­to­kat a víz tük­rén. Kö­rü­löt­te, a for­rás kö­rül a se­re­ge vá­ra­ko­zott csend­ben, ami­lyen csend­ben két­ezer, va­do­na­túj pán­cél­ba öl­tö­zött, új fegy­ve­rek­kel fel­sze­relt em­ber vá­ra­koz­ha­tott, ki-ki a maga fá­radt lo­vá­val és az előt­tük álló csa­ta gon­do­la­tá­val.

Pan­tera tá­vo­labb, a for­rás déli ol­da­lán állt a man­du­la­tej szí­nű kan­ca kan­tá­rát fog­va, amely Ik­sah­ra bú­csú­aján­dé­ka volt Me­na­hem­nek, hogy ki­rály­hoz illő lo­von ül­hes­sen. A kan­ca nyug­ta­lan volt. A tü­ze­ket, az em­be­re­ket, az ezüs­tös vizű for­rást néz­te. Egyik mell­ső lá­bá­val a föl­det ka­pál­ta, menny­dör­gést csal­va elő an­nak mé­lyé­ből.

Me­na­hem vég­re föl­né­zett. Te­kin­te­te ta­lál­ko­zott Pan­te­rá­é­val, és gon­do­la­tai vissza­tér­tek a tá­vo­li hely­ről, ahol az imént időz­tek. Egy­más­ba kul­csol­ta a ke­zét. Erős fe­ke­te szőr­zet bo­rí­tot­ta a kar­ját és a mell­ka­sát. Most min­den szá­la fel­me­redt, ta­nú­sít­va a reg­gel hű­vös­sé­gét.

– Még med­dig tart? – kér­dez­te.

Ge­de­on, hát­tal ne­kik, a lá­tó­ha­tár szé­lén hú­zó­dó hal­vány ezüst csí­kot kém­lel­te.

– Ha­ma­ro­san – fe­lel­te.

És va­ló­ban, csak­ha­mar lát­ha­tó­vá vál­tak a tá­vol­ban le­ge­lé­sző kecs­kék, Je­ru­zsá­lem reg­ge­li tá­bor­tü­zei meg­je­len­tek a haj­na­li ég al­ján, ka­ka­sok kö­szön­töt­ték a reg­gelt, ku­ko­ré­ko­lá­su­kon fel­bá­to­rod­va a kis­ma­da­rak is csi­vi­tel­ni kezd­tek, míg vé­gül a szé­gyen­lős nap is meg­mu­tat­ta pi­ru­ló ar­cát a he­gyek ka­ré­ja mö­gött. Fe­lit­ta a fű­szá­lak­ról a har­ma­tot, és a kan­ca fe­jét le­csüg­geszt­ve vég­re le­gel­ni kez­dett.

– Két óra múl­va Hy­pa­tia, Be­re­ni­ké és Es­ta­ph ha­lot­tak lesz­nek – mond­ta Pan­tera.

– Ak­kor kez­de­nek hal­do­kol­ni – he­lyes­bí­tett Me­na­hem. – De ad­dig­ra Je­ru­zsá­lem­ben le­szünk. A vá­ros ad­dig­ra a mi­énk lesz.

– Nem biz­tos. Ha Ik­sah­rá­tól nem ha­sadt meg a hely­őr­ség őre­i­nek a szí­ve, ak­kor ez egy más ter­mé­sze­tű csa­ta lesz, mint Masz­adá­ban volt.

– Csak­hogy ez a mi ott­ho­nunk. Le­het, hogy meg fogsz le­pőd­ni…

– Néz­zé­tek – mu­ta­tott Ge­de­on a me­den­ce szé­lén lévő kőre, s ők el­né­mul­va fi­gyel­ték, amint a nap föl­eme­li az ár­nyé­kot Me­na­hem láb­fe­jé­ről a comb­já­ra, a tör­zsé­re, a hom­lo­ká­ra.

Két lé­leg­zet­vé­tel kö­zött az egész alak­ja fény­ben für­dött, és a for­rás fo­lyé­kony arannyá vál­to­zott.

– Most – szó­lalt meg is­mét Ge­de­on olyan hal­kan, hogy csak a hoz­zá leg­kö­ze­lebb álló Pan­tera hall­hat­ta, és Ju­szaf, aki egy ki­csit hát­rébb állt.

Így te­hát a haj­nal első su­ga­rá­ra Me­na­hem, a Ga­li­le­ai uno­ká­ja, az ott össze­gyűlt had­se­re­ge sze­me lát­tá­ra be­lé­pett a fo­lyé­kony fény­be, majd tel­je­sen alá­me­rült ben­ne, hogy csak fe­ke­te haj­jal fe­dett feje búb­ja lát­szott ki be­lő­le.

Ami­kor újra ki­lé­pett, Ge­de­on oda­ment egy kor­só il­la­tos olaj­jal, és meg­hin­tet­te vele Me­na­hem csu­rom­vi­zes ha­ját. Az­u­tán emelt han­gon, hogy el­hal­latsszék egyik domb­tól a má­si­kig, hall­ja mind a két­ezer em­ber, a lo­va­ik, a kecs­kék, a fel­szár­nya­ló sóly­mok és a tá­vo­li, lár­más vá­ros is.

– Nek­tek adom a Dá­vid csa­lád­já­ból, Júda tör­zsé­ből való Me­na­he­met, a Ga­li­le­ai uno­ká­ját, Róma leg­na­gyobb el­len­sé­gét. A pró­fé­ták jö­ven­dö­lé­se sze­rint a bé­kes­ség je­le­ként, sza­már­há­ton fog be­lo­va­gol­ni Je­ru­zsá­lem­be. Meg­tisz­tít­ja a Temp­lo­mot a rom­lott­ság­tól, fel­sza­ba­dít ben­nün­ket az el­nyo­más alól. Mert az ő igaz­sá­gos­sá­ga je­len­ti az utat a bé­ké­hez. Sión fiai az ő ve­ze­té­sé­vel győz­ni fog­nak a gö­rö­gök fi­a­in, és szét fog­ja szór­ni őket, hogy a mi vá­ro­sunk és a mi Iz­ra­e­lünk há­bo­rú nél­kül, egyet­ér­tés­ben, az élő is­ten szí­ne előtt él­hes­sen.

Iz­ra­el ki­rá­lyá­nak had­se­re­ge néma csend­ben hall­gat­ta vé­gig a pap­ját, és ez a csend egy szív­dob­ba­nás­nyi ide­ig még to­vább is tar­tott; de az­tán a ma­gas­ba emel­ték va­do­na­túj kard­ja­i­kat, a mar­ko­la­tá­val ütni kezd­ték va­do­na­túj, bi­ka­bőr­rel be­vont paj­zsu­kat, és a hang meg­ren­get­te a föl­det, a he­gyek alap­ja­it és az ég osz­lo­pa­it, és bi­zo­nyá­ra meg­ren­get­te a vá­rost is, amely­ben fér­fi­ak és nők száz­ez­rei vár­ták a meg­ígért ki­rályt.

Me­na­hem szó­ra nyi­tot­ta a szá­ját.

– Ne itt. Menj a for­rás­hoz, ahol lát­nak is – mond­ta Pan­tera, és Me­na­hem, mint egy vak em­ber, en­ge­del­me­sen meg­for­dult, és föl­lép­ke­dett a for­rás fe­jé­hez.

A nap arany­ba ön­töt­te az alak­ját. A for­rás éne­kel­ve tört fel a föld­ből a lá­bá­nál, és ami­kor le­ha­jolt, hogy a két te­nye­ré­vel me­rít­sen be­lő­le, és rá­szór­ja a leg­kö­ze­lebb álló em­be­rek­re, a víz­csep­pek fo­lyé­kony ezüst­ként szó­ród­tak szét az em­be­rek fe­jén.

Me­na­hem ma­gas­ra emel­te mind­két ke­zét, ahogy a pa­pok szok­ták szom­bat­na­po­kon. A paj­zso­kat verő kard­mar­ko­la­tok menny­dör­gő hang­ja fel­erő­sö­dött, majd el­hal­kult. Me­na­hem hang­ja az em­be­rek feje fö­lött el­száll­va egé­szen Je­ru­zsá­le­mig hal­lat­szott.

– Dá­vid le­szár­ma­zott­ja va­gyok. Apám ap­já­nak, a Ga­li­le­ai Je­hu­dá­nak va­gyok a fia, aki­nek egész Iz­ra­el ki­rá­lyá­nak kel­lett vol­na len­nie, és az is lett vol­na, ha ak­kor maga mel­lett tud­ha­tott vol­na ben­ne­te­ket. Ma vég­hez fog­juk vin­ni, amit ő el­kez­dett sok év­vel ez­előtt, ami­kor tá­ma­dást in­té­zett a szep­pó­ri­szi fegy­ver­rak­tár el­len. Ma el­űzzük Ró­mát né­pünk szent he­lye­i­ről. Ma éj­sza­ká­ra egész Je­ru­zsá­lem a mi­énk lesz egy is­ten szí­ne előtt. Erre vár­ta­tok, ezért dol­goz­ta­tok ti, akik kez­det­től fog­va hű­sé­ge­sek vol­ta­tok…

Név sze­rint szó­lít­va elő­re­hí­vott em­be­re­ket, meg­ne­vez­te bi­zo­nyos csa­ták­ban, bi­zo­nyos idő­pon­tok­ban vég­re­haj­tott bá­tor tet­te­i­ket vagy el­vesz­tett tár­sa­i­kat, a tá­vol­lé­tük alatt meg­halt gyer­me­ke­i­ket. Elő­re­jöt­tek, le­tér­del­tek, majd az irán­ta ér­zett sze­re­tet­től ra­gyo­gó arc­cal, ön­ma­guk­ra és a had­se­re­gük­re büsz­kén vissza­men­tek a he­lyük­re.

Pan­tera el­hát­rál­va meg­állt Ge­de­on és Ju­szaf mel­lett a for­rás egy al­sóbb sza­ka­szán.

– Jól néz ki ott, a háta mö­gött a fel­ke­lő nap­pal, a lába előtt a víz­zel. Em­lé­kez­nünk kell erre, ha gyak­ran kell be­szé­det mon­da­nia: ké­sőbb, ha a harc réme már ki­éget­te be­lő­lük a töb­bi em­lé­ket, erre a kép­re ak­kor is em­lé­kez­ni fog­nak.

– A mi em­lé­ke­in­ket nem ége­ti ki – je­gyez­te meg Ju­szaf szá­ra­zon. – Leg­alább­is a ti­e­i­det nem. Szok­tál iga­zi fé­lel­met érez­ni, mint a ha­lan­dó em­be­rek?

– Ter­mé­sze­te­sen. Nem is hin­néd, mi­lyen sű­rűn.

– Ezt most nem hisszük el ne­ked – kö­zöl­te Ge­de­on pon­to­san olyan han­gon, mint az imént Ju­szaf. – Egy­szer majd mu­tasd meg ne­kem, ho­gyan tu­dod ilyen tö­ké­le­te­sen lep­lez­ni. Köz­ben ke­res­nünk kell egy sza­már­csi­kót. Za­ka­ri­ás a maga os­to­ba mód­ján min­den má­so­dik sza­vá­val el­lent­mon­dott ön­ma­gá­nak, de min­den gye­rek tud­ja, hogy a ki­rály sza­már­há­ton jön el igaz sza­ba­dí­tó­ként. Eb­ből nem en­ged­he­tünk.

– De igen – fe­lel­te Pan­tera. – Kény­te­le­nek le­szünk. Ez csa­ta lesz, nem ko­ro­ná­zá­si szer­tar­tás. Ik­sah­ra kan­cá­ján fog be­vo­nul­ni. Ha en­nél lej­jebb ad­nánk, nem ma­rad­na élet­ben.

– A sza­már a béke jele.

– És az igaz­sá­gos­sá­gé. De ah­hoz, hogy meg­va­ló­sul­jon a béke, túl kell él­nie a há­bo­rút, és ezt a kan­cát harc­ra ké­pez­ték ki. Tedd a ke­zed ide, az ol­da­lá­ra, és érez­ni fo­god az iz­mai re­me­gé­sét. Tud­ja, hogy harc lesz, és min­den ideg­szá­lá­val vár­ja, hogy részt ve­hes­sen ben­ne. Nem fogsz olyan sza­ma­rat ta­lál­ni, ame­lyik har­col­ni fog ér­ted.

– De…

– Sem­mi de. Hidd el ne­kem, job­ban fog mu­tat­ni egy ló há­tán, mint bár­mi má­son, pró­fé­ci­á­ból pe­dig akad elég: ha elég so­ká­ig ke­resgélsz, va­ló­szí­nű­leg olyat is ta­lálsz, ame­lyik fe­ke­te lábú fe­hér lo­vat em­lít. Ha elég időd van rá még ezen a reg­ge­len, in­kább arra össz­pon­to­síts, hogy ilyet ta­lálj.