TIZENHETEDIK FEJEZET
A kormányzó távozásának híre majdnem ugyanakkor jutott el a színház körül összegyűlt tömeghez, mint az, hogy a király nyolc talentum aranyat kapott a héberektől, hogy felhasználja a szírek ellen.
Nem számított, hogy Agrippa nem fogadta el az aranyat, és akkor sem használta volna fel a szírek ellen, ha elfogadta volna: ilyen mindenre fogékony állapotban tények csak akkor jutnak el az ember agyáig, ha azok összevágnak az előítéleteivel. És ha elegendő számú ember vallja ugyanazt az előítéletet, az eredmény gyújtó hatású lesz.
A szikra, amely fellobbantotta a tüzet az izzó hangulatú tömegben, és az addig csak forrongó sokaságot őrjöngő, a héberek vérét, a szírek vérét, a herodiánusok vérét, a rómaiak vérét… és végül szimplán csak vért követelő csőcselékké változtatta, az a hír volt, hogy a királyi család elhagyni készül a várost.
Pantera Mergust keresve átfurakodott a tömegen. Ha valaki a kitörni készülő erőszak elől menekülő nabateus íjásznak nézte, ő annak csak örült. Mint ahogy annak is, ha a császár ügynökének vélték, aki igyekszik meg nem történtté tenni a kárt, ami már megesett. Amíg senki sem tartotta zsidónak vagy szírnek, és nem próbált kést döfni a bordái közé, Pantera boldog volt.
– Utat, utat! – kiáltozta felváltva latinul és a sábai fivérek sivatagi nyelvén, és nem bánta, ha egyiket sem érti senki; mindenesetre sem görögül, sem arámiul nem szólalt meg.
Kiért egy kis térre, ahol egy kilencoszlopos szökőkút állt; a csöveket kitépték a helyükből, s a víz, sötéten, mint a vér, végigfolyt az utca kövezetén, ahelyett, hogy visszajutott volna a szökőkútba. Mögötte Jupiter Dolichenus temploma állt, melyet még nem fosztottak ki, utána pedig egy tűzfal húzódott, hosszan. A falon túl emberek küzdöttek, hogy eloltsanák a fellobbanó lángokat, miközben mások körülállták, és nézték őket, mint annak idején, Rómában, mintha a tűz valami szórakoztató látvány volna, nem pedig halálos veszély.
Látható út nem vezetett keresztül, mégis, valahányszor Pantera nyugatnak fordult, a palota felé, ahol Szaulosznak kellett lennie, a gerincében valami bizsergés támadt, ami mint a vasat a mágnes, újra meg újra kelet felé húzta, amerre a zsinagóga állt. Ezért aztán balra fordult, és keresztültolakodott a ritkuló tömegen. A sokaság szélén egy magas, sötét alak nyílegyenesen vágott át ott, ahol a legkevesebben voltak.
– Menahem! – kiáltotta Pantera, de a hangja nem hatolt el odáig. Éles szögben megfordulva, fejét leszegve kerülgette az embereket, s közben elhaladt egy szír halaskofa és három felnőtt fia mellett, akik fölösleges tanácsokat kiáltoztak a nemtörődöm tűzoltóknak. Hátulról lépett oda a zelótához, s amikor újból elkiáltotta magát, látta, hogy egy zömök alak megfordul mellette; épp csak annyi ideje volt, hogy Menahem nevét kimondja, de közben már elhajolt, és visszafordulva a magasba lökött karral védte ki a nyakát megcélzó pengét.
– Mose, ne! – kapta el Menahem ugyanazt a kart. A kettőjük közé szorult férfi közelről inkább szívósnak és izmosnak látszott, mint zömöknek, a haja pedig kusza volt, mint a bozót, s a szakálla hasonlóképp. Száját összeszorítva kiszabadította magát.
– Ő ma este a barátunk – mondta Menahem, s a hangján érezni lehetett, hogy a mondat mindkettőjükről, mindkettőjüknek szól. A lázadókéhoz hasonló, a felszín alatt forrongó izgalom érződött rajta. Még le sem csapta teljesen Mose karját, már törtetett tovább a tömegben, úgyhogy Panterának követnie kellett, ha nem akart lemaradni.
– Mergust keresem – szólt Pantera.
– Tudom. Megtaláltuk – válaszolta félig hátrafordulva Menahem. – Mose az én utasításomra a nyomába szegődött, amikor elment a színháztól, míg mi odabent voltunk. Mergus meg azt a Kleitosz nevű embert követte, aki az imént galambot áldozott egy felfordított urnán a zsinagóga bejáratánál. Ha ennek Cézáreában híre megy, reggelre csak üszkös romok maradnak a városból.
– Kleitosz egymaga nem tenne ilyet – vélte Pantera. – Nincs meg hozzá a bátorsága. – Kis szünet után megkérdezte: – Hányan voltak vele?
Mose komor arccal fordult hátra.
– Kezdetben öten, de amikor eljöttem, többen is érkeztek. Legalább tucatnyian.
– Mi pedig hárman vagyunk – közölte Pantera. – Ha el tudunk menni Mithrász temploma mellett, ott megtaláljuk az íjamat. Azzal egyenlővé válnának az esélyeink.
– Sötétben is tudsz lőni? – csodálkozott Menahem.
– Megpróbálhatom.
* * *
Miközben a zsinagóga oszlopos bejárata körül árnyalakok cikáztak ide-oda, a harci íj háromszor pendült meg. Hárman estek össze holtan, nyílvesszővel a torkukban, még mielőtt rájöttek volna, hogy megtámadták őket.
A háttérben hullámzó testek sűrűjében csak Estaph volt tisztán kivehető, mint fénylő vasak között kiemelkedő izomkolosszus. Újra meg újra megpörgette a fejszéit, melyek ha kemény koponyával csattantak össze, olyan reccsenéssel nyitották azt fel, hogy az egész utcában hallani lehetett, holott ezt a küzdelmet amúgy zajtalanul vívták.
Pantera még ilyen közelről sem hallott sokkal többet egy-egy fojtott mordulásnál, hiszen a küzdők közül senki sem akarta felhívni magára a figyelmet, sőt többségük menekülni szeretett volna, mihelyt rájöttek, melyik félnél van az íj. Menekülő emberekre vadászni szebb időkben piszkos munkának számított, de most nehezebb volt, mivel biztosra kellett mennie, hogy a sötétben felbukkanó alakok egyike sem Mergus.
Pantera még háromszor lőtt, aztán ledobta az íjat, előhúzta sábai kését, és egyre gyorsabban és gyorsabban vagdosott vele maga előtt, aminek következtében egy ember meghalt, egy másiknak félig levált a fejbőre, s a szemébe folyó vére úgy elvakította, hogy a Pantera balján kíméletlenül és eredményesen küzdő Menahem simán végzett vele, majd a közvetlenül mögötte érkezővel is. Valahol Menahem másik oldalán Mose is derekasan harcolt, ami azt jelentette, hogy ölt, és ő maga nem halt meg.
Aztán elkövetkezett a pillanat, amikor egy ember sem maradt állva, csak ők hárman és Estaph. Nézték egymást a síkos emberhúshalom fölött, hármójuk között egy törött urnával, amelyen nemrégen még egy áldozati galamb teteme fekhetett.
Ezt látva Pantera hirtelen ráeszmélt: olyan világos van, hogy lát; mert az égő színház lángjai nappallá változtatták az éjszakát, és eloszlatták az árnyakat. Sarkon fordult, s egyre rémültebben számolni kezdett. Kleitosz nem volt a halottak között. Mergus nem volt az élők között.
Egy teljes kört leírva szembefordult Estaph-fal.
– Hol van?
– Kleitosz elkapta. – Estaph fejszéje nyelét az övébe dugva átlépett a holttesteken. Szemében kihunyt a harci tűz, s már csak az aggodalom látszott benne. – Kleitosszal és három másikkal harcolt tőlem távolabb, és aztán… nem. Nem jutottam el hozzá. Sajnálom.
– Meg kell találnunk őket, méghozzá gyorsan. – Pantera átnézett az utca túloldalára. – Még itt van a családod, miközben a lángok felperzselik az egész várost?
– Nincs. – Estaph letörölte egy idegen ember vérét az arcáról. – Elküldtem őket Damaszkuszba, a feleségem apjához.
– Akkor miért látni fáklyafényt annak a háznak a hátsó szobájában, amelyet bérbe vettél? – kérdezte Pantera, de akkor már futott.
Pantera futott, egyik oldalán az árnyékbika Estaph-fal, a másikon a fekete szemű kísértet Menahemmel, és mivel mindhárman vadászok voltak, és nesztelenül futottak a sötétben, Kleitosz nem látta és nem hallotta őket, amikor kilépett a sor végén álló szép kis házból, amely korábban Estaph-é volt.
Egy kis lángra csavart lámpa volt nála, nem lehetett mással összetéveszteni. Pantera elkanyarodott az utca túloldalára, és érezte, hogy Estaph a háta mögé lép.
– Élve! – kiáltotta, amikor összetalálkoztak, csont a csonttal, alkar a nyakkal, közrefogva az összepréselődött Kleitoszt. – Élve van szükségünk rá.
És valóban élve fogták el, nem úgy, mint a két másikat, akik vele voltak, és abban a pillanatban meghaltak, amint kirontottak a házból. Egy harmadikat Menahem ölt meg hosszú, keskeny, hegyes késével a szikárius zelóták stílusában, az áldozat mellébe csúsztatva a pengét, majd rögtön kihúzva, amely után egy apró, félhold alakú, vértelen nyílás maradt. A módszere éppoly gyorsan ölt, mint Panteráé.
– És a válaszokra – tette hozzá hátrébb lépve Pantera.
Estaph megragadta Kleitoszt a vállánál, és úgy rángatta előre-hátra, oda-vissza, mintha egy deszkalapot akarna eltörni. Kleitosz gyereknek látszott a kezében, bábuként rángatózott a levegőben, a lába nem is érintette a földet. Közben vadul rázta a fejét.
Pantera megállt előtte, és farkasszemet nézett vele. Egész testében remegett, és nemcsak a küzdelem utóhatásaként.
– Hol van?
– Meg fogsz halni! Te és mindazok, akik melletted harcolnak: a százados, az alexandriai boszorkány, a galambász fiú és az apja, ezek az emberek itt; mind meg fogtok halni, a lassú római halállal! – Kleitosz elkékült arccal fröcsögő nyállal köpte ki e szavakat. Estaph felsóhajtott, és tett egy apró mozdulatot mindkét kezével, amitől a másik felüvöltött.
– Azt mondtam, hogy életben maradsz – súgta a fülébe Estaph. – Azt nem mondtam, hogy egyben maradsz. – És újból csavarintott egyet. Kleitosz sikolya most rekedtebben hangzott, és olyan magasságokba szárnyalt, ahol már nem is lehetett hallani.
– Hol van Mergus? – Pantera Kleitosz arcára fektette a kését, és a hegyét benyomta a szeme alatt. – Mondd meg. Különben szólok Estaph-nak, hogy adjon át nekem.
– Ott… – Kleitosz fejének görcsös rándításával Estaph egykori házára mutatott.
– A hátsó szobában?
Bólintás.
– Egyedül?
– Igen.
– Tartsd.
Menahem elment, és visszajött. Pengéjén a vájat vértől sötétlett.
– Még kettő volt a szomszéd házban. – Ezt úgy mondta, mintha a mezőn letépett, eleve feledésre ítélt virágokról beszélne. – Hol van a századosod?
– A mögött.
Pantera szó nélkül belökte a kecskebőr függönyt, és belépett az ablaktalan, levegőtlen, sötét helyiségbe. Az emberi ürülék bűze ökölcsapásként vágott az arcába, torkában érezte a keserű epe ízét, orrában a szagát. Kétrét görnyedve öklendeznie kellett.
– Lámpát! – kiáltott vissza oda, ahol legalább valami fáklyafény pislákolt. – Adjatok egy lámpát!
Menahem hozott neki egy mocskos, füstölgő fáklyát, amelynek fényétől csontvázszerű árnyékok ugráltak le egy olyan apró szoba széléről, hogy négy lépéssel bármelyik oldalon el lehetett érni a falat. A helyiség nagy részét elfoglalta a bogáncsoktól szúrós szárított tevetakarmány. Sebtében lehasított, törött gerendákat dobáltak rá, nem nézve, hová esnek, fő, hogy jól égjenek. Az emberi mocsok szagával elkeveredett szénaillatba belevegyült a lámpaolajé is, amellyel bőségesen meglocsoltak mindent: a szénát, a gerendákat és a rongycsomót a sarokban…
Ami nem is rongycsomó volt, hanem egy ember, akit összekötöztek, a száját kipeckelték, és… Pantera letérdelt, megfordította, egy hosszú, kétségbeesett percig tapogatta a nyakát, mígnem ott, ott! érezni vélt egy alig tapinthatóan gyenge, szabálytalan, ki-kihagyó, de az ujjai alatt erőre kapó lüktetést. Visszaült a sarkára, és mindkét kezével végigsimított az arcán.
– Él? – kérdezte Menahem halkan a háta mögött. Pantera bólintására hátrakiáltott Estaph-nak – Él! Vizet kell szereznünk.
– Estaph, öld meg Kleitoszt, most, mielőtt még kísértésbe esnék, hogy itt helyben megégessem – kiabálta túl Pantera. – És vigyázz a fáklyákra; egy eltévedt lángtól mindannyian eléghetünk.
Mose vizet és gyapjút hozott, Estaph pedig a fejszéje vasát egy ronggyal tisztogatva lépett be. Az óriás parthus úgy emelte fel Mergust, mint egy gyermeket, kivitte Kleitosz sápadt holtteste mellett, és letette az első szobában a priccsre, biztos távolságra a tűztől.
Pantera kivette a szájából a pecket, elvágta a kötelet a csuklóján és a bokáján. Azután Estaph segítségével levetkőztette, lemosta róla a mocskot és a fejsebére száradt vért, felöltöztette a saját tunikájába, amelyből kiöblítette a vér nagyját.
Miközben odakint a városban tűzvész tombolt, és egyre hangosabbá vált a zavargások lármája, hozzáláttak a kellemetlen feladathoz, hogy magához térítsék Mergust: vizet locsoltak az arcába és a torkába, hogy fuldokolnia kelljen, és hogy meg ne fulladjon, kénytelen legyen nyelni.
Mergus nyöszörögve elfordította a fejét. Pantera megbillentette az arca fölött a serleget, és hagyta, hogy a víz fele az orrára csorogjon. Mergus fuldoklott, káromkodott és viaskodott, de Pantera erősen fogta, mígnem kinyitotta a szemét, rásandított, pislogott, s végül élesre állított tekintettel rámeredt.
– Fáj a fejed? – nézett le rá mosolyogva Pantera.
Mergus megrázta a fejét. Aztán abbahagyta, s egy pillanat múlva sápadtan megszólalt:
– Nem annyira, mint a kezem.
– Kicsit szorosak voltak a kötelek. A kezed mindaddig fájni fog, amíg helyre nem áll bennük a vérkeringés. Az első óra a legrosszabb.
Mergus lehunyta a szemét, de kisvártatva újból kinyitotta.
– Kleitosz?
– Halott.
– Azt mondta, én vagyok az első; hogy Szaulosz egyenként akarja megölni a barátaidat: Hypatiát, Estaph-ot, a galambászfiút, Tükhé papját – még Menahemet és Juszafot is, akiket pedig alig ismersz, és legutoljára téged, amikor már tudni fogod, hogy mindegyikük halott.
Mergus hideg ujjai kapaszkodót kerestek. Pantera vigyázva megfogta, és a két tenyere között melengette őket.
– Nem hagyom, hogy ez megtörténjen – szólt csendesen, majd mivel ezt nem találta elégnek, hozzátette: – Ma éjjel kétszer is keresztülhúztuk a számítását. Ezután még elszántabb lesz, és hibákat fog elkövetni. Mindössze türelemre van szükségünk, és nekünk abból bőven van.
Odakint egy kis jövés-menés támadt, és Menahem, aki az imént kiment az ajtóhoz, most visszajött. Karján a félrevont kecskebőr függönnyel megállt az ajtóban.
– A királyi család most indult útnak Jeruzsálem felé – mondta. – Szaulosz is velük tart. Legelöl halad a király kíséretében, közvetlenül Agrippa mögött.
– Hol van Jucundus? – kérdezte Pantera. – Neki értesülnie kell erről, hogy meggátolja, ami ezután következik.
– Jucundus vezeti a király kíséretét, ötszáz lovasával az élen – válaszolta Menahem. – A helyettese, Acrabenus lett a Városőrség parancsnoka. Ő éppoly könnyen meg fogja fékezni a tüzet, mint Jucundus tette volna, azaz cseppet sem könnyen, de ahhoz eléggé, hogy… Ne!
Mergus megpróbált felállni. Pantera még időben kapta el, mielőtt elvágódott volna, és visszaengedte a földre, ezúttal nem fekvő, hanem ülő helyzetbe.
– Ne – mondta ő is. – Még ne. Rákötözünk egy lóra, amíg magad is képes leszel tartani a gyeplőt. – Fölpillantott oda, ahol Menahem várakozott. – Most rögtön indulunk Jeruzsálembe, a király nyomában. Velünk tartasz?
– Négyen vagyunk – felelte Menahem. – Én, Mose, Aaron, akivel még nem találkoztál – és Juszaf, akit a király mellől távolítottak el, mielőtt útnak indultak volna.
– A király elutasította Juszaf kérését?
– Nem. Szaulosz utasította el. – Menahem feszes szájjal elmosolyodott. Mélyen ülő szeme a gyéren csordogáló fényben megkereste Pantera tekintetét, és nem eresztette el. – Ezek szerint a te ellenséged a mi ellenségünkké vált. Ezért együtt lovagolunk a nyomában Jeruzsálembe. Itt legyőztük őt, amikor még nem tekintettük közös ellenségnek. Most majd ennek tudatában könnyebben le fogjuk győzni ott.