TIZENHETEDIK FEJEZET

A kor­mány­zó tá­vo­zá­sá­nak híre majd­nem ugyan­ak­kor ju­tott el a szín­ház kö­rül össze­gyűlt tö­meg­hez, mint az, hogy a ki­rály nyolc ta­len­tum ara­nyat ka­pott a hé­be­rek­től, hogy fel­hasz­nál­ja a szí­rek el­len.

Nem szá­mí­tott, hogy Ag­rip­pa nem fo­gad­ta el az ara­nyat, és ak­kor sem hasz­nál­ta vol­na fel a szí­rek el­len, ha el­fo­gad­ta vol­na: ilyen min­den­re fo­gé­kony ál­la­pot­ban té­nyek csak ak­kor jut­nak el az em­ber agyá­ig, ha azok össze­vág­nak az elő­íté­le­te­i­vel. És ha ele­gen­dő szá­mú em­ber vall­ja ugyan­azt az elő­íté­le­tet, az ered­mény gyúj­tó ha­tá­sú lesz.

A szik­ra, amely fel­lob­ban­tot­ta a tü­zet az izzó han­gu­la­tú tö­meg­ben, és az ad­dig csak for­ron­gó so­ka­sá­got őr­jön­gő, a hé­be­rek vé­rét, a szí­rek vé­rét, a he­ro­di­á­nu­sok vé­rét, a ró­ma­i­ak vé­rét… és vé­gül szimp­lán csak vért kö­ve­te­lő cső­cse­lék­ké vál­toz­tat­ta, az a hír volt, hogy a ki­rá­lyi csa­lád el­hagy­ni ké­szül a vá­rost.

Pan­tera Mer­gust ke­res­ve át­fu­ra­ko­dott a tö­me­gen. Ha va­la­ki a ki­tör­ni ké­szü­lő erő­szak elől me­ne­kü­lő na­ba­te­us íjász­nak néz­te, ő an­nak csak örült. Mint ahogy an­nak is, ha a csá­szár ügy­nö­ké­nek vél­ték, aki igyek­szik meg nem tör­tént­té ten­ni a kárt, ami már meg­esett. Amíg sen­ki sem tar­tot­ta zsi­dó­nak vagy szír­nek, és nem pró­bált kést döf­ni a bor­dái közé, Pan­tera bol­dog volt.

– Utat, utat! – ki­ál­toz­ta fel­vált­va la­ti­nul és a sá­bai fi­vé­rek si­va­ta­gi nyel­vén, és nem bán­ta, ha egyi­ket sem érti sen­ki; min­den­eset­re sem gö­rö­gül, sem ará­mi­ul nem szó­lalt meg.

Ki­ért egy kis tér­re, ahol egy ki­lenc­osz­lo­pos szö­kő­kút állt; a csö­ve­ket ki­tép­ték a he­lyük­ből, s a víz, sö­té­ten, mint a vér, vé­gig­folyt az utca kö­ve­ze­tén, ahe­lyett, hogy vissza­ju­tott vol­na a szö­kő­kút­ba. Mö­göt­te Ju­pi­ter Do­li­che­nus temp­lo­ma állt, me­lyet még nem fosz­tot­tak ki, utá­na pe­dig egy tűz­fal hú­zó­dott, hosszan. A fa­lon túl em­be­rek küz­döt­tek, hogy el­olt­sa­nák a fel­lob­ba­nó lán­go­kat, mi­köz­ben má­sok kö­rül­áll­ták, és néz­ték őket, mint an­nak ide­jén, Ró­má­ban, mint­ha a tűz va­la­mi szó­ra­koz­ta­tó lát­vány vol­na, nem pe­dig ha­lá­los ve­szély.

Lát­ha­tó út nem ve­ze­tett ke­resz­tül, még­is, va­la­hány­szor Pan­tera nyu­gat­nak for­dult, a pa­lo­ta felé, ahol Szau­losz­nak kel­lett len­nie, a ge­rin­cé­ben va­la­mi bi­zser­gés tá­madt, ami mint a va­sat a mág­nes, újra meg újra ke­let felé húz­ta, amer­re a zsi­na­gó­ga állt. Ezért az­tán bal­ra for­dult, és ke­resz­tül­to­la­ko­dott a rit­ku­ló tö­me­gen. A so­ka­ság szé­lén egy ma­gas, sö­tét alak nyíl­egye­ne­sen vá­gott át ott, ahol a leg­ke­ve­seb­ben vol­tak.

– Me­na­hem! – ki­ál­tot­ta Pan­tera, de a hang­ja nem ha­tolt el odá­ig. Éles szög­ben meg­for­dul­va, fe­jét le­szeg­ve ke­rül­get­te az em­be­re­ket, s köz­ben el­ha­ladt egy szír ha­las­ko­fa és há­rom fel­nőtt fia mel­lett, akik fö­lös­le­ges ta­ná­cso­kat ki­ál­toz­tak a nem­tö­rő­döm tűz­ol­tók­nak. Há­tul­ról lé­pett oda a ze­ló­tá­hoz, s ami­kor új­ból el­ki­ál­tot­ta ma­gát, lát­ta, hogy egy zö­mök alak meg­for­dul mel­let­te; épp csak annyi ide­je volt, hogy Me­na­hem ne­vét ki­mond­ja, de köz­ben már el­ha­jolt, és vissza­for­dul­va a ma­gas­ba lö­kött kar­ral véd­te ki a nya­kát meg­cél­zó pen­gét.

– Mose, ne! – kap­ta el Me­na­hem ugyan­azt a kart. A ket­tő­jük közé szo­rult fér­fi kö­zel­ről in­kább szí­vós­nak és iz­mos­nak lát­szott, mint zö­mök­nek, a haja pe­dig ku­sza volt, mint a bo­zót, s a sza­kál­la ha­son­ló­képp. Szá­ját össze­szo­rít­va ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát.

– Ő ma este a ba­rá­tunk – mond­ta Me­na­hem, s a hang­ján érez­ni le­he­tett, hogy a mon­dat mind­ket­tő­jük­ről, mind­ket­tő­jük­nek szól. A lá­za­dó­ké­hoz ha­son­ló, a fel­szín alatt for­ron­gó iz­ga­lom ér­ző­dött raj­ta. Még le sem csap­ta tel­je­sen Mose kar­ját, már tör­te­tett to­vább a tö­meg­ben, úgy­hogy Pan­te­rá­nak kö­vet­nie kel­lett, ha nem akart le­ma­rad­ni.

– Mer­gust ke­re­sem – szólt Pan­tera.

– Tu­dom. Meg­ta­lál­tuk – vá­la­szol­ta fé­lig hát­ra­for­dul­va Me­na­hem. – Mose az én uta­sí­tá­som­ra a nyo­má­ba sze­gő­dött, ami­kor el­ment a szín­ház­tól, míg mi oda­bent vol­tunk. Mer­gus meg azt a Klei­tosz nevű em­bert kö­vet­te, aki az imént ga­lam­bot ál­do­zott egy fel­for­dí­tott ur­nán a zsi­na­gó­ga be­já­ra­tá­nál. Ha en­nek Cé­zá­re­á­ban híre megy, reg­gel­re csak üsz­kös ro­mok ma­rad­nak a vá­ros­ból.

– Klei­tosz egy­ma­ga nem ten­ne ilyet – vél­te Pan­tera. – Nincs meg hoz­zá a bá­tor­sá­ga. – Kis szü­net után meg­kér­dez­te: – Há­nyan vol­tak vele?

Mose ko­mor arc­cal for­dult hát­ra.

– Kez­det­ben öten, de ami­kor el­jöt­tem, töb­ben is ér­kez­tek. Leg­alább tu­cat­nyi­an.

– Mi pe­dig hár­man va­gyunk – kö­zöl­te Pan­tera. – Ha el tu­dunk men­ni Mith­rász temp­lo­ma mel­lett, ott meg­ta­lál­juk az íja­mat. Az­zal egyen­lő­vé vál­ná­nak az esé­lye­ink.

– Sö­tét­ben is tudsz lőni? – cso­dál­ko­zott Me­na­hem.

– Meg­pró­bál­ha­tom.

* * *

Mi­köz­ben a zsi­na­gó­ga osz­lo­pos be­já­ra­ta kö­rül árny­ala­kok ci­káz­tak ide-oda, a har­ci íj há­rom­szor pen­dült meg. Hár­man es­tek össze hol­tan, nyíl­vessző­vel a tor­kuk­ban, még mi­előtt rá­jöt­tek vol­na, hogy meg­tá­mad­ták őket.

A hát­tér­ben hul­lám­zó tes­tek sű­rű­jé­ben csak Es­ta­ph volt tisz­tán ki­ve­he­tő, mint fény­lő va­sak kö­zött ki­emel­ke­dő izom­ko­losszus. Újra meg újra meg­pör­get­te a fej­szé­it, me­lyek ha ke­mény ko­po­nyá­val csat­tan­tak össze, olyan reccse­nés­sel nyi­tot­ták azt fel, hogy az egész ut­cá­ban hal­la­ni le­he­tett, ho­lott ezt a küz­del­met amúgy zaj­ta­la­nul vív­ták.

Pan­tera még ilyen kö­zel­ről sem hal­lott sok­kal töb­bet egy-egy foj­tott mor­du­lás­nál, hi­szen a küz­dők kö­zül sen­ki sem akar­ta fel­hív­ni ma­gá­ra a fi­gyel­met, sőt több­sé­gük me­ne­kül­ni sze­re­tett vol­na, mi­helyt rá­jöt­tek, me­lyik fél­nél van az íj. Me­ne­kü­lő em­be­rek­re va­dász­ni szebb idők­ben pisz­kos mun­ká­nak szá­mí­tott, de most ne­he­zebb volt, mi­vel biz­tos­ra kel­lett men­nie, hogy a sö­tét­ben fel­buk­ka­nó ala­kok egyi­ke sem Mer­gus.

Pan­tera még há­rom­szor lőtt, az­tán le­dob­ta az íjat, elő­húz­ta sá­bai ké­sét, és egy­re gyor­sab­ban és gyor­sab­ban vag­do­sott vele maga előtt, ami­nek kö­vet­kez­té­ben egy em­ber meg­halt, egy má­sik­nak fé­lig le­vált a fej­bő­re, s a sze­mé­be fo­lyó vére úgy el­va­kí­tot­ta, hogy a Pan­tera bal­ján kí­mé­let­le­nül és ered­mé­nye­sen küz­dő Me­na­hem si­mán vég­zett vele, majd a köz­vet­le­nül mö­göt­te ér­ke­ző­vel is. Va­la­hol Me­na­hem má­sik ol­da­lán Mose is de­re­ka­san har­colt, ami azt je­len­tet­te, hogy ölt, és ő maga nem halt meg.

Az­tán el­kö­vet­ke­zett a pil­la­nat, ami­kor egy em­ber sem ma­radt áll­va, csak ők hár­man és Es­ta­ph. Néz­ték egy­mást a sí­kos em­ber­hús­ha­lom fö­lött, hár­mó­juk kö­zött egy tö­rött ur­ná­val, ame­lyen nem­ré­gen még egy ál­do­za­ti ga­lamb te­te­me fek­he­tett.

Ezt lát­va Pan­tera hir­te­len rá­esz­mélt: olyan vi­lá­gos van, hogy lát; mert az égő szín­ház láng­jai nap­pal­lá vál­toz­tat­ták az éj­sza­kát, és el­osz­lat­ták az ár­nya­kat. Sar­kon for­dult, s egy­re ré­mül­teb­ben szá­mol­ni kez­dett. Klei­tosz nem volt a ha­lot­tak kö­zött. Mer­gus nem volt az élők kö­zött.

Egy tel­jes kört le­ír­va szem­be­for­dult Es­ta­ph-fal.

– Hol van?

– Klei­tosz el­kap­ta. – Es­ta­ph fej­szé­je nye­lét az övé­be dug­va át­lé­pett a holt­tes­te­ken. Sze­mé­ben ki­hunyt a har­ci tűz, s már csak az ag­go­da­lom lát­szott ben­ne. – Klei­tosszal és há­rom má­sik­kal har­colt tő­lem tá­vo­labb, és az­tán… nem. Nem ju­tot­tam el hoz­zá. Saj­ná­lom.

– Meg kell ta­lál­nunk őket, még­hoz­zá gyor­san. – Pan­tera át­né­zett az utca túl­ol­da­lá­ra. – Még itt van a csa­lá­dod, mi­köz­ben a lán­gok fel­per­zse­lik az egész vá­rost?

– Nincs. – Es­ta­ph le­tö­röl­te egy ide­gen em­ber vé­rét az ar­cá­ról. – El­küld­tem őket Da­masz­kusz­ba, a fe­le­sé­gem ap­já­hoz.

– Ak­kor mi­ért lát­ni fák­lya­fényt an­nak a ház­nak a hát­só szo­bá­já­ban, ame­lyet bér­be vet­tél? – kér­dez­te Pan­tera, de ak­kor már fu­tott.

Pan­tera fu­tott, egyik ol­da­lán az ár­nyék­bi­ka Es­ta­ph-fal, a má­si­kon a fe­ke­te sze­mű kí­sér­tet Me­na­hem­mel, és mi­vel mind­hár­man va­dá­szok vol­tak, és nesz­te­le­nül fu­tot­tak a sö­tét­ben, Klei­tosz nem lát­ta és nem hal­lot­ta őket, ami­kor ki­lé­pett a sor vé­gén álló szép kis ház­ból, amely ko­ráb­ban Es­ta­ph-é volt.

Egy kis láng­ra csa­vart lám­pa volt nála, nem le­he­tett más­sal össze­té­vesz­te­ni. Pan­tera el­ka­nya­ro­dott az utca túl­ol­da­lá­ra, és érez­te, hogy Es­ta­ph a háta mögé lép.

– Élve! – ki­ál­tot­ta, ami­kor össze­ta­lál­koz­tak, csont a csont­tal, al­kar a nyak­kal, köz­re­fog­va az össze­pré­se­lő­dött Klei­toszt. – Élve van szük­sé­günk rá.

És va­ló­ban élve fog­ták el, nem úgy, mint a két má­si­kat, akik vele vol­tak, és ab­ban a pil­la­nat­ban meg­hal­tak, amint ki­ron­tot­tak a ház­ból. Egy har­ma­di­kat Me­na­hem ölt meg hosszú, kes­keny, he­gyes ké­sé­vel a szi­ká­ri­us ze­ló­ták stí­lu­sá­ban, az ál­do­zat mel­lé­be csúsz­tat­va a pen­gét, majd rög­tön ki­húz­va, amely után egy apró, fél­hold ala­kú, vér­te­len nyí­lás ma­radt. A mód­sze­re épp­oly gyor­san ölt, mint Pan­te­ráé.

– És a vá­la­szok­ra – tet­te hoz­zá hát­rébb lép­ve Pan­tera.

Es­ta­ph meg­ra­gad­ta Klei­toszt a vál­lá­nál, és úgy rán­gat­ta elő­re-hát­ra, oda-vissza, mint­ha egy desz­ka­la­pot akar­na el­tör­ni. Klei­tosz gye­rek­nek lát­szott a ke­zé­ben, bá­bu­ként rán­ga­tó­zott a le­ve­gő­ben, a lába nem is érin­tet­te a föl­det. Köz­ben va­dul ráz­ta a fe­jét.

Pan­tera meg­állt előt­te, és far­kas­sze­met né­zett vele. Egész tes­té­ben re­me­gett, és nem­csak a küz­de­lem utó­ha­tá­sa­ként.

– Hol van?

– Meg fogsz hal­ni! Te és mind­azok, akik mel­let­ted har­col­nak: a szá­za­dos, az ale­xand­ri­ai bo­szor­kány, a ga­lam­bász fiú és az apja, ezek az em­be­rek itt; mind meg fog­tok hal­ni, a las­sú ró­mai ha­lál­lal! – Klei­tosz el­ké­kült arc­cal frö­csö­gő nyál­lal köp­te ki e sza­va­kat. Es­ta­ph fel­só­haj­tott, és tett egy apró moz­du­la­tot mind­két ke­zé­vel, ami­től a má­sik fel­üvöl­tött.

– Azt mond­tam, hogy élet­ben ma­radsz – súg­ta a fü­lé­be Es­ta­ph. – Azt nem mond­tam, hogy egy­ben ma­radsz. – És új­ból csa­va­rin­tott egyet. Klei­tosz si­ko­lya most re­ked­teb­ben hang­zott, és olyan ma­gas­sá­gok­ba szár­nyalt, ahol már nem is le­he­tett hal­la­ni.

– Hol van Mer­gus? – Pan­tera Klei­tosz ar­cá­ra fek­tet­te a ké­sét, és a he­gyét be­nyom­ta a sze­me alatt. – Mondd meg. Kü­lön­ben szó­lok Es­ta­ph-nak, hogy ad­jon át ne­kem.

– Ott… – Klei­tosz fe­jé­nek gör­csös rán­dí­tá­sá­val Es­ta­ph egy­ko­ri há­zá­ra mu­ta­tott.

– A hát­só szo­bá­ban?

Bó­lin­tás.

– Egye­dül?

– Igen.

– Tartsd.

Me­na­hem el­ment, és vissza­jött. Pen­gé­jén a vá­jat vér­től sö­tét­lett.

– Még ket­tő volt a szom­széd ház­ban. – Ezt úgy mond­ta, mint­ha a me­zőn le­té­pett, ele­ve fe­le­dés­re ítélt vi­rá­gok­ról be­szél­ne. – Hol van a szá­za­do­sod?

– A mö­gött.

Pan­tera szó nél­kül be­lök­te a kecs­ke­bőr füg­gönyt, és be­lé­pett az ab­lak­ta­lan, le­ve­gőt­len, sö­tét he­lyi­ség­be. Az em­be­ri ürü­lék bűze ököl­csa­pás­ként vá­gott az ar­cá­ba, tor­ká­ban érez­te a ke­se­rű epe ízét, or­rá­ban a sza­gát. Két­rét gör­nyed­ve ök­len­dez­nie kel­lett.

– Lám­pát! – ki­ál­tott vissza oda, ahol leg­alább va­la­mi fák­lya­fény pis­lá­kolt. – Ad­ja­tok egy lám­pát!

Me­na­hem ho­zott neki egy mocs­kos, füs­töl­gő fák­lyát, amely­nek fé­nyé­től csont­váz­sze­rű ár­nyé­kok ug­rál­tak le egy olyan apró szo­ba szé­lé­ről, hogy négy lé­pés­sel bár­me­lyik ol­da­lon el le­he­tett érni a fa­lat. A he­lyi­ség nagy ré­szét el­fog­lal­ta a bo­gán­csok­tól szú­rós szá­rí­tott te­vet­akar­mány. Seb­té­ben le­ha­sí­tott, tö­rött ge­ren­dá­kat do­bál­tak rá, nem néz­ve, hová es­nek, fő, hogy jól ég­je­nek. Az em­be­ri mo­csok sza­gá­val el­ke­ve­re­dett szé­na­il­lat­ba be­le­ve­gyült a lám­pa­ola­jé is, amellyel bő­sé­ge­sen meg­lo­csol­tak min­dent: a szé­nát, a ge­ren­dá­kat és a rongy­cso­mót a sa­rok­ban…

Ami nem is rongy­cso­mó volt, ha­nem egy em­ber, akit össze­kö­töz­tek, a szá­ját ki­pec­kel­ték, és… Pan­tera le­tér­delt, meg­for­dí­tot­ta, egy hosszú, két­ség­be­esett per­cig ta­po­gat­ta a nya­kát, míg­nem ott, ott! érez­ni vélt egy alig ta­pint­ha­tó­an gyen­ge, sza­bály­ta­lan, ki-ki­ha­gyó, de az uj­jai alatt erő­re kapó lük­te­tést. Vissza­ült a sar­ká­ra, és mind­két ke­zé­vel vé­gig­si­mí­tott az ar­cán.

– Él? – kér­dez­te Me­na­hem hal­kan a háta mö­gött. Pan­tera bó­lin­tá­sá­ra hát­ra­ki­ál­tott Es­ta­ph-nak – Él! Vi­zet kell sze­rez­nünk.

– Es­ta­ph, öld meg Klei­toszt, most, mi­előtt még kí­sér­tés­be es­nék, hogy itt hely­ben meg­éges­sem – ki­a­bál­ta túl Pan­tera. – És vi­gyázz a fák­lyák­ra; egy el­té­vedt láng­tól mind­annyi­an elég­he­tünk.

Mose vi­zet és gyap­jút ho­zott, Es­ta­ph pe­dig a fej­szé­je va­sát egy ronggyal tisz­to­gat­va lé­pett be. Az óri­ás part­hus úgy emel­te fel Mer­gust, mint egy gyer­me­ket, ki­vit­te Klei­tosz sá­padt holt­tes­te mel­lett, és le­tet­te az első szo­bá­ban a priccs­re, biz­tos tá­vol­ság­ra a tűz­től.

Pan­tera ki­vet­te a szá­já­ból a pec­ket, el­vág­ta a kö­te­let a csuk­ló­ján és a bo­ká­ján. Az­u­tán Es­ta­ph se­gít­sé­gé­vel le­vet­kőz­tet­te, le­mos­ta róla a mocs­kot és a fej­se­bé­re szá­radt vért, fel­öl­töz­tet­te a sa­ját tu­ni­ká­já­ba, amely­ből ki­öb­lí­tet­te a vér nagy­ját.

Mi­köz­ben oda­kint a vá­ros­ban tűz­vész tom­bolt, és egy­re han­go­sab­bá vált a za­var­gá­sok lár­má­ja, hoz­zá­lát­tak a kel­le­met­len fel­adat­hoz, hogy ma­gá­hoz té­rít­sék Mer­gust: vi­zet lo­csol­tak az ar­cá­ba és a tor­ká­ba, hogy ful­do­kol­nia kell­jen, és hogy meg ne ful­lad­jon, kény­te­len le­gyen nyel­ni.

Mer­gus nyö­szö­rög­ve el­for­dí­tot­ta a fe­jét. Pan­tera meg­bil­len­tet­te az arca fö­lött a ser­le­get, és hagy­ta, hogy a víz fele az or­rá­ra cso­rog­jon. Mer­gus ful­dok­lott, ká­rom­ko­dott és vi­as­ko­dott, de Pan­tera erő­sen fog­ta, míg­nem ki­nyi­tot­ta a sze­mét, rá­san­dí­tott, pis­lo­gott, s vé­gül éles­re ál­lí­tott te­kin­tet­tel rá­me­redt.

– Fáj a fe­jed? – né­zett le rá mo­so­lyog­va Pan­tera.

Mer­gus meg­ráz­ta a fe­jét. Az­tán ab­ba­hagy­ta, s egy pil­la­nat múl­va sá­pad­tan meg­szó­lalt:

– Nem annyi­ra, mint a ke­zem.

– Ki­csit szo­ro­sak vol­tak a kö­te­lek. A ke­zed mind­ad­dig fáj­ni fog, amíg hely­re nem áll ben­nük a vér­ke­rin­gés. Az első óra a leg­rosszabb.

Mer­gus le­huny­ta a sze­mét, de kis­vár­tat­va új­ból ki­nyi­tot­ta.

– Klei­tosz?

– Ha­lott.

– Azt mond­ta, én va­gyok az első; hogy Szau­losz egyen­ként akar­ja meg­öl­ni a ba­rá­ta­i­dat: Hy­pa­ti­át, Es­ta­ph-ot, a ga­lam­bász­fi­út, Tü­khé pap­ját – még Me­na­he­met és Ju­sza­fot is, aki­ket pe­dig alig is­mersz, és leg­utol­já­ra té­ged, ami­kor már tud­ni fo­god, hogy mind­egyi­kük ha­lott.

Mer­gus hi­deg uj­jai ka­pasz­ko­dót ke­res­tek. Pan­tera vi­gyáz­va meg­fog­ta, és a két te­nye­re kö­zött me­len­get­te őket.

– Nem ha­gyom, hogy ez meg­tör­tén­jen – szólt csen­de­sen, majd mi­vel ezt nem ta­lál­ta elég­nek, hoz­zá­tet­te: – Ma éj­jel két­szer is ke­resz­tül­húz­tuk a szá­mí­tá­sát. Ez­u­tán még el­szán­tabb lesz, és hi­bá­kat fog el­kö­vet­ni. Mind­össze tü­re­lem­re van szük­sé­günk, és ne­künk ab­ból bő­ven van.

Oda­kint egy kis jö­vés-me­nés tá­madt, és Me­na­hem, aki az imént ki­ment az aj­tó­hoz, most vissza­jött. Kar­ján a fél­re­vont kecs­ke­bőr füg­gönnyel meg­állt az aj­tó­ban.

– A ki­rá­lyi csa­lád most in­dult út­nak Je­ru­zsá­lem felé – mond­ta. – Szau­losz is ve­lük tart. Leg­elöl ha­lad a ki­rály kí­sé­re­té­ben, köz­vet­le­nül Ag­rip­pa mö­gött.

– Hol van Ju­cun­dus? – kér­dez­te Pan­tera. – Neki ér­te­sül­nie kell er­ről, hogy meg­gá­tol­ja, ami ez­u­tán kö­vet­ke­zik.

– Ju­cun­dus ve­ze­ti a ki­rály kí­sé­re­tét, öt­száz lo­va­sá­val az élen – vá­la­szol­ta Me­na­hem. – A he­lyet­te­se, Ac­ra­be­nus lett a Vá­ro­sőr­ség pa­rancs­no­ka. Ő épp­oly könnyen meg fog­ja fé­kez­ni a tü­zet, mint Ju­cun­dus tet­te vol­na, azaz csep­pet sem könnyen, de ah­hoz elég­gé, hogy… Ne!

Mer­gus meg­pró­bált fel­áll­ni. Pan­tera még idő­ben kap­ta el, mi­előtt el­vá­gó­dott vol­na, és vissza­en­ged­te a föld­re, ez­út­tal nem fek­vő, ha­nem ülő hely­zet­be.

– Ne – mond­ta ő is. – Még ne. Rá­kö­tö­zünk egy lóra, amíg ma­gad is ké­pes le­szel tar­ta­ni a gyep­lőt. – Föl­pil­lan­tott oda, ahol Me­na­hem vá­ra­ko­zott. – Most rög­tön in­du­lunk Je­ru­zsá­lem­be, a ki­rály nyo­má­ban. Ve­lünk tar­tasz?

– Né­gyen va­gyunk – fe­lel­te Me­na­hem. – Én, Mose, Aa­ron, aki­vel még nem ta­lál­koz­tál – és Ju­szaf, akit a ki­rály mel­lől tá­vo­lí­tot­tak el, mi­előtt út­nak in­dul­tak vol­na.

– A ki­rály el­uta­sí­tot­ta Ju­szaf ké­ré­sét?

– Nem. Szau­losz uta­sí­tot­ta el. – Me­na­hem fe­szes száj­jal el­mo­so­lyo­dott. Mé­lyen ülő sze­me a gyé­ren csor­do­gá­ló fény­ben meg­ke­res­te Pan­tera te­kin­te­tét, és nem eresz­tet­te el. – Ezek sze­rint a te el­len­sé­ged a mi el­len­sé­günk­ké vált. Ezért együtt lo­va­go­lunk a nyo­má­ban Je­ru­zsá­lem­be. Itt le­győz­tük őt, ami­kor még nem te­kin­tet­tük kö­zös el­len­ség­nek. Most majd en­nek tu­da­tá­ban könnyeb­ben le fog­juk győz­ni ott.