HUSZONHETEDIK FEJEZET

– Mi tör­té­nik? Ez most há­bo­rú? Úgy hang­zik, mint egy há­bo­rú. Kle­o­pát­ra nem ju­tott oda a ma­gas, kes­keny ab­lak­hoz, így Hy­pa­tia kö­nyö­két rán­gat­va pró­bált ki­ku­kucs­kál­ni mel­let­te, hogy lás­sa a ki­ál­to­zó em­be­re­ket, az egy­más­hoz csat­ta­nó fegy­ve­re­ket, a fel-fel­nye­rí­tő, do­bo­gó lo­va­kat, ame­lyek ezt a lár­más ka­va­ro­dást okoz­ták oda­lent a Temp­lom kö­rül.

Ah­hoz volt szok­va, hogy az em­be­rek ki­tér­nek az út­já­ból. Sok olyan do­log­hoz volt szok­va, ami­ket Hy­pa­tia, Izisz vá­lasz­tott­ja nem csi­nált, és most ép­pen ő is lát­ni sze­ret­te vol­na, amit Hy­pa­tia lá­tott, de nem lát­hat­ta.

– Úgy hang­zik, mint egy há­bo­rú – is­mé­tel­te meg dü­hö­sen, csa­ló­dot­tan.

– Nem az – fe­lel­te Hy­pa­tia, hom­lo­kát az ab­lak szé­lé­hez nyom­va. – Elő­já­ték egy ki­vég­zés­hez. A fő­pap le­tar­tóz­tat­ta Pan­te­rát, és a Me­na­hem párt­já­hoz tar­to­zó em­be­rek meg­pró­bál­ják ki­sza­ba­dí­ta­ni.

Vég­re el­lé­pett az út­ból, és Kle­o­pát­ra épp idő­ben nyo­ma­ko­dott el mel­let­te, hogy lás­sa, amint a Há­bo­rú Párt két em­be­re rá­ve­ti ma­gát a hely­őr­ség ka­to­ná­i­nak sor­fa­lá­ra. A lé­gi­o­ná­ri­u­sok cso­dá­val ha­tá­ros ön­ura­lom­mal csak a paj­zsu­kat emel­ték föl, nem vi­szo­noz­ták a tá­ma­dást.

– Mi­ért nem száll­nak harc­ba ve­lük a ka­to­nák?

– Va­la­ki­től ezt a pa­ran­csot kap­ták – vá­la­szol­ta Hy­pa­tia. – Meg­pró­bál­ják el­ke­rül­ni, hogy há­bo­rút pro­vo­kál­ja­nak. – Vég­re el­for­dult az ab­lak­tól. Ijesz­tő­en sá­padt volt. – Hol őr­zik a fog­lyo­kat eb­ben a pa­lo­tá­ban?

Kle­o­pát­ra be­csuk­ta a sze­mét; így könnyebb volt gon­dol­kod­nia.

– Két hely van: a vad­ál­la­tok kert­je és a pin­ce­bör­tön. Kín­val­la­tás­ra egy em­ber­ket­rec­be vi­szik a fog­lyo­kat, ami az ál­lat­kert hát­só ré­szé­ben, az is­tál­lók mö­gött van. Néha, ha a fo­goly nem haj­lan­dó be­szél­ni, rá­sza­ba­dít­ják a vad­ál­la­to­kat: a vér­ebe­ket vagy egy vad­kant. A hé­be­rek ezt nem tud­ják el­vi­sel­ni. Ki­vég­zés előtt a pin­ce­bör­tön­ben őr­zik a fog­lyo­kat. – Ki­nyi­tot­ta a sze­mét. – De a vér és arany ál­mom­ban Pan­tera min­dig nap­sü­tés­ben van. Ezért lát­hat­juk a vért. A hi­deg és a sö­tét csak ké­sőbb kö­vet­ke­zik.

– És Szau­losz­nak fel­tett szán­dé­ka, hogy „ki­val­las­sa”, jól­le­het már tud­ja a vá­la­szo­kat. – Hy­pa­tia szá­ja fe­szes, zord mo­soly­ra rán­dult. – Most menj, ke­resd meg a nagy­né­né­det, és kérd meg, hogy kö­nyö­rög­jön a ki­rály­nak, en­ged­je el őt. Ves­se be min­den ere­jét. Én az ál­la­tok­hoz me­gyek…

Hy­pa­tia már in­dult is. Kle­o­pát­ra el­kap­ta a kar­ját.

– Nem hagy­hatsz itt. Nem le­het! Ez is az én ál­mom. Én min­dig ben­ne va­gyok.

Hy­pa­tia meg­tor­pant.

– Ál­mod­ban fi­gyelsz, vagy csi­nálsz va­la­mit?

– Mind­ket­tőt. Néha az egyi­ket, néha a má­si­kat. Min­dig más­képp, tu­dod?

– De egyes dol­gok min­dig ugyan­azok. Az, ami most tör­té­nik, a kö­vet­ke­ző órák­ban, min­dent meg fog vál­toz­tat­ni.

– Meg tu­dom mu­tat­ni ne­ked, hol jut­ha­tunk oda a leg­gyor­sab­ban, a rab­szol­gák be­já­ra­tán ke­resz­tül – mond­ta Kle­o­pát­ra két­ség­be­eset­ten.

– Leg­alább hadd ve­zes­se­lek el oda. Nem fo­gom kér­ni, hogy to­vább me­hes­sek.

Hy­pa­ti­á­nak egy per­cé­be telt, hogy dön­tés­re jus­son.

– Ve­zess hát – mond­ta. – Ami­lyen gyor­san csak tudsz. De csak a rab­szol­gák be­já­ra­tá­nak aj­ta­já­ig, to­vább nem.

A vad­ál­la­tok kert­jé­hez a leg­gyor­sab­ban a rab­szol­gák föld­szin­ti fo­lyo­só­in át le­he­tett el­jut­ni. Kle­o­pát­ra fut­va mu­tat­ta az utat, le a lép­csőn, majd újra le, az­u­tán bal­ra, vé­gig egy fo­lyo­són, s vé­gül jobb­ra.

El­fu­tot­tak há­rom rab­szol­ga mel­lett, akik kö­zül ket­ten ezüst­ko­sa­rak­ban sző­lőt, őszi­ba­rac­kot és sár­ga­ba­rac­kot, míg a har­ma­dik bort és sma­ragd­kö­vek­kel ki­ra­kott arany­ser­le­ge­ket vitt. Hy­pa­ti­á­ra tisz­te­let­tu­dó­an, Kle­o­pát­rá­ra ba­rát­sá­go­san mo­so­lyog­tak.

Ami­kor már biz­ton­sá­gos tá­vol­ság­ban vol­tak tő­lük, Kle­o­pát­ra a fo­lyo­só tá­vo­li vé­gé­ben lát­ha­tó nagy tölgy­fa aj­tó­ra mu­ta­tott.

– Azon az aj­tón át kell men­nünk. – Fe­ke­te vas­pán­tok­kal volt meg­erő­sít­ve, és a zá­rat kar­nyúj­tás­nyi ma­gas­ság­ban he­lyez­ték el. – Az ete­tő­hely a túl­ol­da­lon van. Min­den ál­la­tot haj­nal­ban etet­nek meg; ilyen­kor sen­ki sincs ott. Az ajtó zár­va van, de a kulcs ott lesz jobb­ra, egy do­boz­ban. Bár­ki be­tör­het, de at­tól nem tar­ta­nak, hogy ki is tud szök­ni in­nen.

– Kö­szö­nöm – mond­ta Hy­pa­tia. – És most menj a nagy­né­néd­hez. Mondd meg neki… Mit…?

Kle­o­pát­ra ko­no­kul össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját.

– Azt mond­tad, az aj­tó­ig el­jö­he­tek. Egé­szen az aj­tó­ig. Még nem va­gyunk ott, és az ajtó túl­ol­da­lán van va­la­ki. Szük­sé­ged le­het se­gít­ség­re. Meg­ígér­ted.

Hy­pa­tia há­tá­hoz be­szélt; a nő már út­ban volt az ajtó felé, hang­ta­la­nul, mint­ha a lába alig érin­te­né a pad­lót. Az ete­tő­he­lyi­ség aj­ta­ja kes­keny rés­nyi­re nyit­va volt, még ezen a ré­sen át is meg­töl­töt­te a fo­lyo­só le­ve­gő­jét a friss hús, a fonnya­dó gyü­möl­csök, a ga­bo­na, tej és víz sza­ga. Mire Kle­o­pát­ra utol­ér­te – ne­he­zen és las­san tu­dott csak hang­ta­la­nul lép­ked­ni –, Hy­pa­tia fe­jét a sú­lyos tölgy­fa aj­tó­ra fek­tet­te, fü­lét az ér­des fe­lü­let­re szo­rí­tot­ta.

In­té­sé­re Kle­o­pát­ra is oda­lé­pett, és ugyan­azt tet­te, amit ő. Fü­lé­vel az ajtó desz­ká­ján, le­hunyt szem­mel, gon­do­lat­ban, a gye­rek­ko­rá­ból meg­őr­zött szo­ká­sa sze­rint, át­lé­pett az ajtó túl­ol­da­lá­ra.

Arra gon­dolt, hogy akár azt is hall­hat­ná, amint né­hány rab­szol­ga a kés­ve ide­ho­zott ál­la­tok en­ni­va­ló­ját ké­szí­ti elő. Ehe­lyett azt hal­lot­ta, hogy va­la­ki csend­ben jön-megy a lá­dák, kor­sók, vöd­rök és bá­lák kö­zött, időn­ként föl­emel és ar­rébb visz va­la­mit. Egy rab­szol­ga nem moz­gott vol­na ilyen ma­ga­biz­to­san. Kle­o­pát­ra be­szív­ta a le­ve­gőt, és meg­érez­te a macs­ka sza­gát…

In­tett az ajtó felé. Hy­pa­tia meg­ráz­ta a fe­jét, föl­emelt uj­já­val ma­gá­ra mu­ta­tott, majd két uj­jal lép­ke­dő moz­du­la­to­kat tett, vé­gül eré­lye­sen föl­tar­tot­ta ki­fe­szí­tett te­nye­rét, mint ami­kor meg­álljt pa­ran­csol a ku­tyá­i­nak.

Kle­o­pát­ra már nyi­tot­ta a szá­ját, hogy til­ta­koz­zon, de lát­va Hy­pa­tia arc­ki­fe­je­zé­sét, en­ge­del­me­sen vissza­lé­pett a sa­rok­ba, s on­nan néz­te, ahogy Hy­pa­tia be­nyom­ja az aj­tót.

Fe­hér és fe­ke­te bőrű tes­tek el­mo­só­dó folt­ja, kap­ko­dó lé­leg­zet­vé­tel, el­moz­du­ló nő­alak – két nő­alak –, és kö­zöt­tük ezüst­ma­da­rak­ként röp­pe­nő ké­sek.

A ké­sek ke­mény fá­nak üt­köz­tek, majd re­zeg­ve be­le­áll­tak, és meg­pen­dül­tek, mint a nyíl­vessző, csak hal­kab­ban, mé­lyebb han­gon.

Az egyik vál­lon ta­lál­ta Ik­sah­rát, a ber­ber nőt. Vagy nem. Kle­o­pát­ra job­ban oda­néz­ve azt lát­ta, hogy a kés he­gye a ru­há­ja laza re­dő­it ta­lál­ta el épp a vál­la fö­lött, és ez­zel oda­sze­gez­te őt a mö­göt­te lévő fá­hoz.

Ik­sah­ra kése a tölgy­fá­ból ké­szült ajtó fél­fá­já­ba szú­ró­dott, pon­to­san oda, ahol egy pil­la­nat­tal ko­ráb­ban Hy­pa­tia szí­ve volt. De ő maga ak­kor már nem volt ott. A jobb­ra eső he­lyi­ség­ben volt, a ma­gas hor­dók mel­lett, ame­lyek­ben a lo­vak­nak szánt ga­bo­nát tá­rol­ták.

– Len­nél szí­ves el­dob­ni a má­sik kést, de rög­tön? Kle­o­pát­ra, ma­radj ott! Má­sik kése is van, csak el­rejt­ve.

Van egy ge­párd­ja, mi­nek neki má­sik kés? – gon­dol­ta Kle­o­pát­ra. De a ge­párd nem volt ott; a sza­gát érez­te, a lé­leg­zé­sét is hal­lot­ta, de lát­ni nem lát­ta. Ta­lán kint van az ajtó előtt? Vagy má­sutt vár­ja, hogy elő­ugor­jon, ami­kor a leg­ke­vés­bé vár­ják?

Ha Hy­pa­tia ag­gó­dott, ak­kor jól lep­lez­te, Ik­sah­ra pe­dig… nos, ő Ik­sah­ra volt: jég­gel bo­rí­tott tűz, a vi­lág és ben­ne min­den­ki gyű­lö­lő­je.

Ami a je­ges nyu­gal­mat il­le­ti, jól il­let­tek egy­más­hoz; mind­ket­ten sö­tét ha­jú­ak, mind­ket­ten ma­ga­sak, mind­ket­ten csor­dul­tig tele a most még ki­mon­dat­lan ha­rag­gal. Ami­kor úgy lát­szott, hogy a dü­hük mér­he­tet­len ká­ro­kat okoz­va mind­járt túl­csor­dul, egy kés csör­ren­ve a ko­pott desz­ka­pad­ló­ra hul­lott, majd a má­sik kop­pant az ete­tő­lá­dák kö­zött.

Ik­sah­ra ezek sze­rint nem egy, ha­nem két kést hor­dott ma­gá­nál ti­tok­ban. Most azon­ban már egy sem volt nála. Mi­után így le­fegy­ve­rez­te ma­gát, be­gör­bí­tet­te a mu­ta­tó­uj­ját, mire meg­je­lent a ge­párd: az ete­tő­lá­dák mö­göt­ti rej­tek­he­lyé­ről szin­te a pad­lót sú­ro­ló has­sal, fej­te­tő­re la­pu­ló fü­lek­kel, fe­hér fo­ga­it vil­log­tat­va, vo­nag­ló fa­rok­kal kú­szott elő. Ik­sah­ra pa­ran­csa moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­ta.

– Mi­ért vagy itt? – Hy­pa­tia le­ha­jolt, hogy föl­ve­gye az el­ej­tett ké­se­ket; csak a ke­zé­vel ta­po­gat­ta ki őket, a te­kin­te­te egy pil­la­nat­ra sem en­ged­te el a má­sik nő ar­cát.

Ik­sah­ra most is ott állt, ahol az ajtó nyí­lá­sa­kor – egy gyű­lö­let­től öve­zett fe­ke­te-fe­hér alak.

– Az én dol­gom, sem­mi kö­zöd hoz­zá.

– Min­den­hez kö­zöm van, amit csi­nálsz – fe­lel­te Hy­pa­tia. Le­tet­te a ké­se­ket ol­dalt egy mun­ka­asz­tal­ra, ahol Ik­sah­ra nem ér­het­te el. – Mi­ért gyű­lö­löd a hé­be­re­ket?

Ik­sah­ra pis­lo­gott. Egyet­len más izma sem moz­dult meg, de ez nála meg­le­pe­tést fe­je­zett ki, mint ami­kor a gall rab­szol­gák kí­gyót lát­va az ar­cuk elé kap­ják a ke­zü­ket.

Hogy nem ka­pott vá­laszt, Hy­pa­tia új­ból meg­szó­lalt.

– Azért va­gyunk itt, hogy ki­sza­ba­dít­suk Pan­te­rát, Szau­losz fog­lyát. Te Szau­losz szol­gá­ja vagy, még­is itt vagy, ké­sek­kel fel­fegy­ve­rez­ve, a ge­pár­dod­dal, ame­lyik oly könnye­dén ké­pes em­bert is ölni, mint an­ti­lo­pot. Kit akarsz meg­öl­ni?

– Őt – kap­ta hát­ra, a vad­ál­la­tok kert­je felé Ik­sah­ra a fe­jét. – A fog­lyot. Szau­losz meg­kért, hogy en­ged­jem rá a ge­pár­dot.

– Hogy meg­öl­je?

– Mit gon­dolsz?

– Azt gon­do­lom, fi­gye­lem­re mél­tó ha­ta­lom kell ah­hoz, hogy egy vad­macs­kát rá­sza­ba­díts egy em­ber­re, de vissza is pa­ran­csold, még mi­előtt vé­gez­ne vele, ugyan­ak­kor elég kárt okoz­zon ben­ne ah­hoz, hogy Szau­losz elé­ge­dett le­gyen.

– Azt gon­do­lod, hogy nem ér­tek hoz­zá elég­gé?

Hy­pa­tia mo­so­lya hí­ján volt min­den ked­ves­ség­nek.

– Nem kér­dő­je­le­zem meg a hoz­zá­ér­té­se­det. De nem ér­tem, hogy en­ged­he­ted meg Szau­losz­nak, hogy ilyes­mi­re uta­sít­son. Van hoz­zá joga? Olyan em­ber ő, mint az apád volt? Meg­ér­dem­li, hogy szol­gáld őt?

Kle­o­pát­ra sze­ret­te vol­na el­ta­kar­ni a sze­mét, be­fog­ni a fü­lét. Soha sen­ki nem mond­ta el neki pon­to­san, hogy a ber­be­rek mit mű­vel­nek azok­kal, akik két­ség­be von­ják a tisz­tes­sé­gü­ket, de volt fan­tá­zi­á­ja, úgy­hogy szin­te lát­ta maga előtt a vé­res bosszú ké­pe­it.

Néz­te, ahogy Ik­sah­ra elő­re­lép egyet, az­tán meg­áll.

– Mit tudsz az apám­ról?

Hy­pa­tia fel­von­ta az egyik szem­öl­dö­két, és tőle szo­kat­lan sze­rény­ség­gel kezd­te mon­da­ni:

– Tu­dom, hogy An­mer ber Ik­shel volt a neve, az ál­la­tok gon­do­zó­ja­ként szol­gált Nagy He­ró­des­nél, majd a fi­á­nál, He­ró­des Ag­rip­pá­nál, aki a nagy­ap­ja volt Kle­o­pát­rá­nak, aki most olyan csen­de­sen, nyu­god­tan áll az ajtó mel­lett. Hí­res volt az ál­lat­ido­mí­tó ké­pes­sé­gé­ről; azt be­szél­ték, hogy volt egy nagy­macs­ká­ja, ame­lyik úgy kö­vet­te min­den­ho­vá, ahogy egy kopó kö­ve­ti a va­dászt. De lo­va­kat is te­nyész­tett, és ez lett a vesz­te. An­mer ber Ik­shel te­nyész­tet­te ki a vi­lá­gon a leg­jobb, leg­gyor­sabb, leg­gyö­nyö­rűbb lo­va­kat. Kö­zü­lük is a leg­job­bak a fe­ke­te sö­ré­nyes, fe­ke­te far­kú, man­du­la­tej szí­nű­ek vol­tak, ame­lyek egy­hu­zam­ban na­po­kig tud­tak ver­senyt fut­ni a szél­lel. Foly­tas­sam? So­rol­jam fel, hogy hány­fé­le­kép­pen ta­lál­ko­zott az apád a vég­gel? – Ha az em­ber jól oda­fi­gyelt, hal­lot­ta a hang­já­ból ki­csen­dü­lő rész­vé­tet. És Kle­o­pát­ra na­gyon is oda­fi­gyelt.

És a maga mód­ján Ik­sah­ra is. Olyan tág­ra nyi­tot­ta a sze­mét, hogy kör­ben lát­szott a fe­hér­je, mint a ló­nak, ami­kor gya­nak­szik. Hosszú, kar­csú uj­jai azt a je­let mu­tat­ták, amely el­ker­get­te a ghú­lo­kat, és sakk­ban tar­tot­ta az ifri­tet.

– Hon­nan tu­dod mind­ezt? – A hang­ja ha­tá­ro­zott volt, de hogy az le­gyen, érez­he­tő­en nagy erő­fe­szí­té­sé­be ke­rült.

– Az üze­net­vi­vő ma­da­ra­kon kí­vül is van­nak mód­sze­rek bi­zo­nyos dol­gok ki­de­rí­té­sé­re – vá­la­szol­ta Hy­pa­tia sze­lí­den.

– Mi­fé­le mód­sze­rek? Ál­mod­tál róla? Ale­xand­ria bo­szor­ká­nyai el­küld­ték hoz­zád a szel­le­mét?

– Az apád hí­res volt, Ik­sah­ra. Min­den­ki tu­dott róla, és még azok is, akik az­óta meg­hal­tak, olyan dol­go­kat me­sél­tek róla a gye­re­ke­ik­nek, amik­re azok az utol­só lé­leg­zet­vé­te­lü­kön túl is em­lé­kez­ni fog­nak. Ne­kem csak annyi dol­gom volt, hogy meg­kér­dez­zem a rab­szol­gá­kat, meg­kér­dez­zem Po­lü­phém­oszt, meg­kér­dez­zem a Vá­ro­sőr­ség em­be­re­it, akik arra kap­tak uta­sí­tást, hogy en­gem kí­sér­je­nek. Mind­annyi­an is­mer­ték a ne­vét, mind­annyi­an tud­ták, ho­gyan halt meg. El­mond­jam, mit me­sél­tek ne­kem?

– Mondd el! – fe­lel­te hi­deg bá­tor­ság­gal Ik­sah­ra. – Tő­led, aki nem ér­zel irán­tam sze­re­te­tet, meg­hall­ga­tom.

– He­ró­des Ag­rip­pa ki­rály el­adó­so­dott. Ez nem volt meg­le­pő, hi­szen min­dig is köl­te­ke­ző élet­mó­dot foly­ta­tott, de sze­ren­csét­len­sé­gé­re ez al­ka­lom­mal a Ca­li­gu­la né­ven is­mert Ga­i­us Ca­e­sar­nak, a ró­mai csá­szár­nak tar­to­zott ha­tal­mas össze­gek­kel, aki­nek volt hoz­zá ha­tal­ma, hogy tönk­re­te­gye őt. Ca­li­gu­la azon­ban köz­tu­dot­tan ra­jon­gott a lo­va­kért, en­nél­fog­va He­ró­des Ag­rip­pa azt a ter­vet eszel­te ki, hogy az adós­sá­ga fe­jé­ben An­mer lo­va­it adja oda a csá­szár­nak. Ter­mé­sze­te­sen meg­ven­ni nem tud­ta őket, hi­szen nem volt pén­ze, és azt sem en­ged­het­te meg, hogy meg­lás­sák, amint el­lop­ja egy ilyen nagy becs­ben álló em­ber lo­va­it. Ki­agyalt hát egy bűn­ügyet, egy ko­holt áru­lást, ami­nek kö­vet­kez­té­ben meg­ölet­te An­mer ber Ik­shelt, és el­vet­te az összes ja­va­it. – Hy­pa­tia arc­vo­ná­sai meg­eny­hül­tek, hang­ja már-már ked­ves­sé vált. – Azok, akik sze­ret­ték, fi­gyel­mez­tet­ték An­mert, hogy mire szá­mít­son. El nem me­ne­kül­he­tett, meg sem pró­bál­ta, de hal­lot­tam, hogy el­küld­te a ki­lenc­éves lá­nyát, hogy ne lát­has­sa, ne is tud­has­sa meg, ho­gyan kel­lett meg­hal­nia.

– El­mond­ták, ami­kor el­ér­tem a fel­nőtt kort – mond­ta Ik­sah­ra a gyász­tól és a vesz­te­ség át­élé­sé­től fá­tyo­los han­gon. – Azt mond­ták, négy sa­ját te­nyész­té­sű lova közé kö­töz­ve té­pet­ték szét. Anyám fel­akasz­tot­ta ma­gát. Én mind­er­ről sem­mit sem tud­tam. Há­rom nap­pal ko­ráb­ban el­küld­tek apám csa­lád­já­hoz, hogy ezen­túl ott él­jek. Nem tud­tam, mi­ért, és gyű­löl­tem mind­két szü­lő­met, el­mond­tam őket min­den­nek, ami­ért el­küld­ték on­nan, ab­ból az élet­ből, ame­lyet sze­ret­tem, hogy ezen­túl egy sá­tor­ban él­jek olyan em­be­rek­kel, akik együtt al­sza­nak a lo­va­ik­kal.

Ik­sah­ra föl­emel­te a fe­jét. A hang­ja szá­raz volt, mint a si­va­ta­gi szél, és épp­oly en­gesz­tel­he­tet­len.

– Az­tán meg­ta­nul­tam a lo­va­im mel­lett alud­ni. És meg­tud­tam, mi tör­tént az apám­mal és az anyám­mal. Az enyé­im meg­ta­ní­tot­tak rá, ho­gyan táp­lál­jam, ho­gyan éle­sít­sem és tart­sam ki­élez­ve, ké­szen­lét­ben a gyű­lö­le­te­met. Ami­kor Szau­losz meg­ke­re­sett, még ki sem mond­ta az első sza­va­kat, én már tud­tam, hogy ő az esz­köz, akit a vi­har­is­te­nek meg­ígér­tek, hogy meg­érez­hes­sem a bosszúm ízét. El­jöt­tem vele, ahogy kér­te, de iga­zad van, ő nem be­csü­le­tes em­ber; sőt, el­len­ke­ző­leg. Ha el­jön az ide­je, ő is meg fog hal­ni.

– Mi­után el­pusz­tí­tot­ta Je­ru­zsá­le­met?

– Ta­lán. Ha ké­pes le­szek olyan so­ká­ig vár­ni. De min­den­kép­pen még az­előtt, hogy új­já­épí­te­né. – Ik­sah­ra fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét. – Te tud­tad, ugye, hogy előbb le akar­ja rom­bol­ni ezt a vá­rost, hogy az­tán újra föl­épít­se az ő is­te­ne ké­pé­re, hogy olyan naggyá te­gye, mint ami­lyen nagy Róma, és ki­rály­ként ő ural­kod­jon ben­ne?

– Tud­tam. Min­dig is ez volt Szau­losz álma, de ez nem köz­tu­dott do­log. Ő maga mond­ta el ne­ked?

– Nem köz­vet­le­nül ne­kem. Hal­lot­tam, ami­kor itt, a vad­ál­la­tok kert­jé­ben el­mond­ta va­la­ki más­nak. A múlt éj­jel ti­tok­ban be­szélt itt va­la­ki­vel, aki meg­hoz­ta a hírt, hogy te fel­es­küd­tél egy bi­zo­nyos Pan­tera, más né­ven a Le­o­párd szol­gá­la­tá­ra. – Ik­sah­ra fé­lig le­hunyt szem­mel föl­pil­lan­tott. Hy­pa­tia né­mán állt, mint egy szo­bor. – Ez a va­la­ki azt is el­mond­ta Szau­losz­nak, hogy ez a Pan­tera ma reg­gel le fog­ja lep­lez­ni őt a fő­pap előtt – foly­tat­ta Ik­sah­ra. – A te Le­o­pár­do­dat el­árul­ták. A ha­lá­la már az­előtt biz­tos volt, hogy föl­ment vol­na a Temp­lom lép­cső­jén. Ő tud­ta ezt?

– Igen, tud­ta, hogy ez be­kö­vet­kez­het.

– Még­is el­ment.

– Meg­pró­bál­ja meg­előz­ni a há­bo­rút.

– Ez nem az ő ha­zá­ja. Mi­ért te­szi koc­ká­ra az éle­tét eze­kért az em­be­re­kért?

– Mert be­csü­le­tes em­ber. El­len­tét­ben Szau­losszal. Azt hi­szem, na­gyon ha­son­lít az apád­ra, de ezt nem ne­kem kell meg­ál­la­pí­ta­nom; meg kel­le­ne is­mer­ned őt sze­mé­lye­sen.

A ket­te­jük kö­zött ed­dig ide-oda in­ga­do­zó, vad ér­zel­mek­kel, gyásszal és je­ges-for­ró düh­vei te­lí­tett le­ve­gő nyug­vó­pont­ra ju­tott. És ez a nyu­ga­lom egy­ben vál­to­zást is ho­zott, annyi­ra, hogy Kle­o­pát­ra a nyel­vén érez­te a nyi­tás, a vál­to­zás le­he­tő­sé­gé­nek az ízét.

– Ne­kem úgy tű­nik – kezd­te Hy­pa­tia las­san –, hogy a leg­job­ban az­zal áll­hatsz bosszút An­mer ber Ik­she­lért, ha min­ket se­gí­tesz, és nem Szau­loszt. És hogy meg­bosszul­va vagy sem, nyu­god­tab­ban jár­ná vé­gig a túl­vi­lá­got, ha tud­ná, hogy a lá­nya nem adta el a be­csü­le­tét egy áru­ló fil­lé­re­i­ért.

Hosszú, gyöt­rel­mes csend kö­vet­te a sza­va­it. Sen­ki sem moz­dult. Sen­ki sem szó­lalt meg. Kle­o­pát­rá­nak úgy tet­szett, mint­ha az egész vi­lág meg­re­kedt vol­na va­la­hol egy be­lé­leg­zett le­ve­gő­ben, és most min­den­ki­nek vissza kel­le­ne foj­ta­ni a lé­leg­ze­tét.

És ek­kor Ik­sah­ra le­né­zett a ke­zé­re, a ké­se­i­re, ame­lyek el­ér­he­tet­len tá­vol­ság­ban he­ver­tek a mun­ka­asz­ta­lon, és arra a kés­re, amely Hy­pa­tia nyi­tott te­nye­rén fe­küdt.

– Meg­ölsz, ha mást gon­do­lok, mint te? – kér­dez­te, és a hang­ja, sok­kal in­kább, mint a sza­vai vagy a mö­göt­tük érez­he­tő fél­mo­soly el­árul­ta, hogy már túl­ju­tott a ne­he­zén.

Kle­o­pát­ra si­et­ve ki­en­ged­te tü­de­jé­ből az ed­dig vissza­tar­tott le­ve­gőt. Hy­pa­tia le­huny­ta a sze­mét. Vé­gig­hul­lám­zott raj­ta a meg­könnyeb­bü­lés. Össze­tet­te a ke­zét, és ami­kor újra szét­nyi­tot­ta, a kése el­tűnt be­lő­le. Az ál­la­tok kert­jé­re nyí­ló ab­lak­hoz ment, meg­hagy­va Ik­sah­rá­nak a sza­bad­sá­gát, hogy össze­szed­je a maga há­rom ké­sét, vagy hogy csat­la­koz­zon hoz­zá.

Ik­sah­ra mind­ket­tőt meg­tet­te, és most ott áll­tak, váll váll mel­lett, a fe­ke­te bőr az olaj­bar­na mel­lett, és ki­néz­tek arra a hely­re, ahol most em­be­rek sü­rög­tek-fo­rog­tak, őrök me­ne­tel­tek és ki­ál­tá­sok har­san­tak.

A két nő ek­kor egyet­len szó nél­kül, Kle­o­pát­rá­ra egy pil­lan­tást sem vet­ve, nyo­muk­ban a nagy­macs­ká­val, ki­sé­tált az ete­tő­he­lyi­ség­ből.