ELŐSZÓ

Észak-Af­ri­ka, kora ta­vasz, Kr. u. 66.

A nap per­zse­lő tűz­gömb­je már most, alig két órá­val a haj­nal be­kö­szön­te után, égő for­ró­sá­got árasz­tott a si­va­tag­ra. A szél fel­kap­ta a dur­va szem­csé­jű szür­ke ho­mo­kot, amely tu­cat­nyi lé­leg­zet­vé­tel után el­töm­te az em­ber tü­de­jét, ha elő­vi­gyá­za­tos­ság­ból nem fed­te el az ar­cát, és ele­ven pa­rázs­ként éget­te még a leg­egész­sé­ge­sebb tal­pat is.

Szau­losz He­ro­di­on­nak, a jú­de­ai ki­rály uno­ka­fi­vé­ré­nek a tal­pa nem volt épp a leg­egész­sé­ge­sebb. A ró­mai tűz­vész­ben a jobb sar­ká­ról tel­je­sen le­égett a bőr, fé­lig a hús is, és a si­va­tag­ban töl­tött első évé­ben nem tu­dott úgy a ho­mok­ba lép­ni, hogy fel ne jaj­dult vol­na.

Va­la­mi­kor a má­so­dik év te­lén – már amit itt tél­nek ne­vez­tek – el­ju­tott hoz­zá Se­ne­ca ha­lál­hí­re. Rész­le­te­ket nem­igen tu­dott; fél­mon­dat volt mind­össze, nem sok­kal ért töb­bet ma­rék­nyi szá­rí­tott da­to­lyá­nál. De még így is, ami­nek föl kel­lett vol­na vi­dí­ta­nia, csak azt tet­te vi­lá­gos­sá, mennyi­re el­ment mel­let­te és nél­kü­le a vi­lág. Egy hó­nap le­for­gá­sa alatt új­ból meg­ta­nult jár­ni. Most, e má­so­dik ta­va­szon hitt ben­ne, hogy ha kel­le­ne, már sza­lad­ni is tud­na; és ami a fő, al­kal­mas rá, hogy vissza­tér­jen abba a ho­mok­si­va­ta­gon túli, gyor­san vál­to­zó vi­lág­ba.

A bú­csú szo­mo­rú­ság­gal is járt. A kar­csú, fe­ke­te bőrű nők, akik ed­dig gond­ját vi­sel­ték, egy­szer­s­mind a lo­va­kat is te­nyész­tet­ték, ame­lye­ken a fér­fi­ak­kal va­dász­ni járt, egy kan­cát aján­dé­koz­tak neki. A nyel­vi hi­á­nyos­sá­go­kat át­hi­da­lan­dó, sok-sok moz­du­lat kí­sé­re­té­ben fel­aján­lot­ták, hogy mi­előtt el­megy, fe­dez­tes­se va­la­me­lyik mén­jük­kel, mert így egy ér­té­kes csi­kót is ma­gá­val vi­het arra a si­va­ta­gon túli sem­mit érő, hit­vány vi­lág­ba.

Ő ha­son­ló­an sok moz­du­lat­tal el­há­rí­tot­ta az aján­la­tot: a kan­ca még nem sár­lott, ő pe­dig nem tu­dott vár­ni, amíg a hold meg­te­szi a ma­gá­ét, hogy a kan­ca ké­szen áll­jon a cső­dör fel­vé­te­lé­re. Mert még ma in­dul­nia kell; a vi­lá­got ta­lán rá le­het­ne be­szél­ni arra, hogy las­sít­sa le a for­gá­sát, amíg egy em­ber új bőrt nö­veszt, és köz­ben meg­pi­hen­te­ti a lel­két, de ő nem bí­zik ab­ban, hogy a vég­te­len­sé­gig vár­ni fog rá.

Szau­losz őszin­te szo­mo­rú­ság­gal kelt föl a ber­ber tör­zsek kö­zött töl­tött idő­szak utol­só reg­ge­lén, el­köl­töt­te er­jesz­tett kan­ca­tej­ből és – az egy­kor utált, de az­óta meg­sze­re­tett – kő­ke­mény da­to­lyá­ból álló reg­ge­li­jét, fe­jét és ar­cát la­zán be­bu­gyo­lál­ta cso­da­té­vő hu­mu­szá­ba, és vé­gig­lép­delt a per­zse­lő­en for­ró ho­mo­kon, a tá­bor­hely szé­lé­ig.

Min­den ké­szen állt. Va­ló­já­ban már nem volt sem­mi oka to­vább itt időz­ni, de va­la­mit még meg kel­lett kér­dez­nie, és a jö­vőt il­le­tő ter­vei a kér­dé­sé­re ka­pott vá­lasz­tól függ­tek.

Az oá­zis ár­nyas fái alatt, két acél­szür­ke sóly­má­val fog­la­la­tos­kod­va ta­lált rá arra, akit ke­re­sett. Szau­losz szó nél­kül a sar­ká­ra eresz­ke­dett, al­kar­ját ke­reszt­be tet­te a tér­dén, és hagy­ta, hogy a lá­tá­sa el­mo­só­dot­tá vál­va min­dent be­fo­gad­jon, és te­kin­te­te ne sze­ge­ződ­jön sem­mi­re. Amíg nem jött ide, ezek közé az em­be­rek közé, tü­rel­mes­nek tar­tot­ta ma­gát. Az a ti­zen­öt hó­nap, ame­lyet kö­zöt­tük töl­tött, meg­ta­ní­tot­ta az igaz­ság­ra: tá­vol­ról sem volt tü­rel­mes, de na­gyon so­ká­ig an­nak tu­dott mu­tat­koz­ni, ami akár ugyan­az is le­he­tett.

E pil­la­nat­ban a ma­gas, kar­csú nő, aki­hez jött, ke­gyes­ke­dett ész­re­ven­ni őt. Sűrű, fe­ke­te haja gön­dör volt, mint a ko­sok gyap­ja, sze­me a tör­zsé­re jel­lem­ző mély tüzű, bo­ros­tyán­sár­ga; az ar­cán két­ol­dalt, egé­szen az orr­nyer­gé­ig a csi­ga­vo­na­lú te­to­vá­lás arra utalt, hogy va­dász, nem pe­dig azok kö­zül az asszo­nyok kö­zül való, akik gon­dos ápo­lá­suk­kal élet­ben tar­tot­ták őt, a há­tá­ról, a lá­bá­ról, a tal­pá­ról a bőrt le­ma­ró égé­si se­be­it ki­mos­ták, gyógy­ír­ral ke­ne­get­ték, mi­alatt ő üvölt­ve til­ta­ko­zott, és ad­dig rin­gat­ták a kar­juk­ban, amíg álom­ba nem sír­ta ma­gát.

Ez a nő nem lá­to­gat­ta meg, nem adta köl­csön neki a lo­vát, nem ta­ní­tot­ta meg, ho­gyan küld­je a sóly­mo­kat élő pré­dá­ra. At­tól kezd­ve, hogy Phi­lo­tus te­ve­há­ton el­hoz­ta a tá­bo­ruk­ba, és arany­ban ki­fi­zet­te a ki­rá­lya vált­ság­dí­ját – fe­lét azért, hogy gon­dos­kod­ja­nak róla, fe­lét meg az ígé­re­tük fe­jé­ben, hogy nem árul­ják el az őt ül­dö­ző ró­ma­i­ak­nak –, tu­do­mást sem vett róla.

Szau­losz nem ké­tel­ke­dett ab­ban, hogy meg­tar­tot­ták az ígé­re­tü­ket, csak­hogy ő kém volt, mi­előtt egy má­sik, egy na­gyobb hí­vás jo­got nem for­mált az éle­té­re, és is­mer­te an­nak a má­sik­nak, kém­tár­sá­nak a ké­pes­sé­ge­it, akit ugyan­az a ta­ní­tó ké­pe­zett ki ugyan­olyan szín­vo­na­lon, mint őt. Az a má­sik nem volt jobb nála – ko­ránt­sem –, de épp elég jó volt, hogy ve­szélyt je­lent­sen rá. Csak­nem két év el­tel­té­vel el­kép­zel­he­tet­len volt, hogy az az em­ber ne tud­ja, hol van, hogy ne tart­sa szem­mel, vár­va a pil­la­na­tot, ami­kor a pré­da meg­moz­dul.

Szau­losz tud­ván ezt két té­len és egy nyá­ron át rej­tőz­kö­dött, s küld­te ki a kér­dé­se­it, me­lyek­re ga­lamb­bal, lo­von és gya­log jöt­tek a vá­la­szok. Eze­ket egy­más mel­lé rak­va az első ho­má­lyos, gyű­lö­let­tel tele láz­ál­mai las­san­ként mes­te­ri­en ki­ter­velt, tö­ké­le­te­sen ki­dol­go­zott ha­di­terv­vé ko­vá­cso­lód­tak, me­lyek­kel le­he­tet­len­ség volt ku­dar­cot val­la­nia. Ha­csak nem most, eb­ben a pil­la­nat­ban.

A hi­deg pil­lan­tás érin­té­sét ma­gán érez­ve sem for­dí­tot­ta el te­kin­te­tét az előt­te el­te­rü­lő tér­ség­ről. Itt ez volt a szo­kás; a nők bir­to­kol­ták a ha­tal­mat. Kez­det­ben meg­ve­tet­te emi­att a fér­fi­a­kat.

– Bú­csúz­ni jöt­tél? – A nő hang­ja a si­va­tag dél­előt­ti for­ró­sá­gá­ban úgy szólt, mint egy jég­ből fa­ra­gott fu­vo­láé. Min­den lé­leg­zet­vé­te­lét gyű­lö­let ha­tot­ta át, de fe­gyel­me­zett­sé­ge és tar­tóz­ko­dá­sa le­hű­töt­te kö­rü­löt­te a le­ve­gőt.

– Azért jöt­tem, hogy kér­dez­zek va­la­mit tő­led, Ik­sah­ra sur An­mer – vá­la­szol­ta Szau­losz.

Azt gon­dol­ta, mel­lé­fo­gott az­zal, hogy csu­pán a sa­ját és az apja ne­vén szó­lí­tot­ta meg a nőt; hogy majd ököl­be szo­rí­tott ke­ze­i­re hív­ja a sóly­ma­it, egy füttyen­tés­sel ma­gá­hoz ren­de­li sze­lí­dí­tett va­dász­ge­párd­ját, és el­lo­va­gol. Fi­gyel­te, amint a nő vé­gig­gon­dol­ja a dol­got, és hal­lot­ta a pil­la­nat­ra el­aka­dó lé­leg­ze­tet, je­lé­ül an­nak, hogy meg­gon­dol­ta ma­gát.

– Mi a kér­dés?

– Hogy van az, hogy meg aka­rod bosszul­ni apád és anyád ha­lá­lát, aki­ket sze­ret­tél?

Ezért akár meg is öl­he­ti őt, gon­dol­ta Szau­losz. A nő az övé­ben hord­ta hosszú, gör­be ké­sét, amellyel egyet­len moz­du­lat­tal el­vá­laszt­hat­ná a fe­jét a nya­ká­tól. A lá­bá­nál be­ta­ní­tott ko­pó­ként ülő ge­párd egyet­len ha­ra­pás­sal össze tud rop­pan­ta­ni egy em­be­ri ko­po­nyát. Lá­tott is ilyet egy­szer, vagy úgy gon­dol­ta, hogy lá­tott; le­het, hogy csak de­lí­ri­u­mos álom volt. Élet­le­nül ha­gyott te­kin­te­tét a dur­va szem­csés ho­mok­ra sze­gez­ve el­kép­zel­te, mi­lyen len­ne meg­hal­ni itt, tá­vol mind­at­tól, amit el­ter­ve­zett.

Ik­sah­ra sur An­mer, aki­nek ap­ját egy ide­gen ki­rály pa­ran­csá­ra a sa­ját lo­vai tép­tek négy­fe­lé, le­vet­te a ke­zét a kése mar­ko­la­tá­ról. Ujja egyet­len emel­in­té­sé­re a ge­párd nyelv­ló­gat­va el­he­vert egy da­to­lya­pál­ma ár­nyé­ká­ban. A nő el­en­ged­te a sóly­mo­kat, ame­lyek meg­ül­tek a feje fö­löt­ti fa­ágon, maga pe­dig, kar­ját tér­de­in össze­fon­va, le­ült Szau­losszal szem­ben. Bur­nu­sza, amely ugyan­olyan volt, mint a fér­fié, úgy rez­gett kö­rü­löt­te, mint a bö­göly szár­nya. Ár­nyé­kok­kal teli fe­ke­te ar­cá­ban mély tó­nu­sú ok­ker­sár­ga sze­me in­kább fe­ke­té­nek lát­szott, mint bar­ná­nak, és csak a szem­fe­hér­je emel­te ki sö­tét hát­te­ré­ből.

– Mondd el! – szó­lí­tot­ta fel, és Szau­losz ki­en­ged­te az ed­dig vissza­tar­tott le­ve­gőt.

A terv nem volt egy­sze­rű, de a sze­rep, ame­lyet a nő ját­szott ben­ne, vi­szony­lag az volt, és Szau­losz hat hó­nap­ja ké­szült erre a perc­re.

– El­me­gyek Jú­de­á­ba, II. Ag­rip­pa ki­rály ud­va­rá­ba – kezd­te. – Várj… – Fel­emel­te a ke­zét, jól­le­het a nő meg sem moz­dult, csak mint­ha a sze­me lyu­kat akart vol­na fúr­ni Szau­losz ko­po­nyá­já­ba. – Tu­dom, az apja ölte meg az apá­dat. Én is azért me­gyek oda, hogy bosszút áll­jak. De az én bosszúm las­sú lesz, amit hó­na­po­kig le­het íz­lel­get­ni, nem pe­dig egy­ben le­nyel­ni annyi idő alatt, amíg egy kés meg­ál­lít­ja az em­ber szí­vét. Az én bosszúm nem csu­pán egy em­bert, ha­nem az egész hé­ber nép ve­ze­tő­it fog­ja utol­ér­ni. Ha az erő­fe­szí­té­se­im si­ker­rel jár­nak, né­hány év el­tel­té­vel Áb­ra­hám ti­zen­két tör­zse meg­szű­nik lé­tez­ni. Arra kér­lek, le­gyél eb­ben a se­gít­sé­gem­re.

– Mint a szaj­hád? – A nő hang­ján mély­sé­ges meg­ve­tés ér­ző­dött. Az ar­cá­ra fes­tett csi­ga­vo­na­lak eny­hén meg­duz­zad­tak. Szau­losz néz­te őket, és ügyelt, hogy el ne mo­so­lyod­jék.

– Sem­mi eset­re sem. Te len­nél a ki­rály ked­venc sóly­má­ra. Va­la­mint a vad­ál­la­tai gaz­dá­ja, a va­dász­ko­pói, a nagy­macs­kái, a ku­tyái, a lo­vai gon­do­zó­ja. – Ahogy az apád is volt az ő ap­já­nál. Ezt már nem mond­ta ki, de a mon­dat ki­mon­dat­la­nul is ott kí­gyó­zott ket­tő­jük kö­zött a for­ró le­ve­gő­ben.

– Az új ki­rály nem va­dá­szik – fe­lel­te las­san, ki­mér­ten a nő. – Az egész vi­lág tud­ja, hogy szí­ve­seb­ben fek­szik az ágyá­ban a… já­ték­sze­re­i­vel, mi­köz­ben a nő­vé­re ural­ko­dik. A ki­rály­né va­dá­szik.

– De va­la­mi­lyen aján­dé­kot mu­száj adni a ki­rály­nak, még ak­kor is, ha azt iga­zá­ból Be­re­ni­ké ki­rály­né kap­ja. Tu­laj­don­kép­pen nem szá­mít, me­lyi­kü­ké le­szel, a lé­nyeg, hogy ott le­gyél a sóly­ma­id­dal együtt.

Kis ha­bo­zás után meg­koc­káz­tat­ta a kér­dést: – Jól gon­do­lom, hogy a ma­da­ra­id el tud­ná­nak kap­ni és meg tud­ná­nak ölni egy üze­net­vi­vő ga­lam­bot? Egy olyat, ame­lyik a si­va­tag fö­lött gyor­san és ala­cso­nyan re­pül­ve írott üze­ne­tet visz a bi­ro­da­lom egyik vé­gé­ből a má­sik­ba?

A nő nem vá­la­szolt, de úgy né­zett rá, mint­ha a pusz­ta kér­dés is sér­tés vol­na.

– Jó – bic­cen­tett Szau­losz. – Ak­kor hát a te fel­ada­tod az lesz, hogy el­csípd azo­kat az üze­net­vi­vő ga­lam­bo­kat, ame­lye­ket a ki­rá­lyi ga­lamb­dúc­ba kül­de­nek szer­te a vi­lág­ból. Ró­má­ból, Da­masz­kusz­ból, An­ti­ó­khi­á­ból, Athén­ból, Ko­rin­thosz­ból, Ale­xand­ri­á­ból és még tá­vo­lab­bi he­lyek­ről. Rend­sze­rint haj­nal­ban és al­ko­nyat­kor ér­kez­nek, mi­alatt a ki­rály Cé­zá­re­á­ban van, és min­dig egy bi­zo­nyos ten­ger­par­ti föld­szo­ros fö­lött re­pül­nek el, aho­vá nem lát­ni el a pa­lo­tá­ból, de nyílt sík vi­dék ve­szi kö­rül, úgy­hogy té­ged nem tud­nak ész­re­vét­le­nül meg­fi­gyel­ni.

Le kell hoz­nod eze­ket a ma­da­ra­kat az ég­ről, és el kell jut­tat­nod hoz­zám a ná­luk lévő üze­ne­tet, hogy meg­tud­has­sam, mi áll ben­nük. A ki­rály vad­ál­la­ta­i­nak gaz­dá­ja­ként né­hány üze­net­vi­vő ma­dár­nak is te le­szel a gon­do­zó­ja. Eze­ket a messze vá­ro­sok­ba tar­tó mes­ter­em­be­rek szok­ták ma­guk­kal vin­ni. En­nél­fog­va néha-néha mi is igény­be ve­het­jük őket arra, hogy üze­ne­tet küld­jünk a ki­rály­nak – mint­ha va­la­mi tá­vo­li or­szág­ból üzen­nénk. És ha már tud­juk, kik az el­len­sé­ge­ink, és ho­gyan áll­nak fel ve­lünk szem­ben, ak­kor mi is lép­ni fo­gunk.

– Mit fo­gunk csi­nál­ni?

– Há­bo­rút szí­tunk Róma el­len. Ag­rip­pa ki­rály Cé­zá­re­á­ban, a nagy­ap­ja, Nagy He­ró­des ál­tal ala­pí­tott vá­ros­ban szé­kel. Az hely is tele van fe­szült­sé­gek­kel, ame­lye­ket ki­hasz­nál­va rá­kény­sze­rít­jük a ki­rá­lyi csa­lá­dot, hogy te­le­ped­je­nek át Je­ru­zsá­lem­be. Ha az ot­ta­ni Há­bo­rú Párt ze­ló­tá­it rá tud­juk ven­ni, hogy ha­dat üzen­je­nek Ró­má­nak, ak­kor Néró ki­kül­di el­le­nük a lé­gi­ó­kat. Már­pe­dig ha ez be­kö­vet­ke­zik, ak­kor egész Jú­dea fel­lá­zad a meg­szál­ló had­se­re­gek el­len.

– És mind meg­hal­nak – je­len­tet­te ki meg­győ­ző­dés­sel Ik­sah­ra. – Róma lé­gi­ó­i­nak sen­ki sem tud el­len­áll­ni.

– Pon­to­san. És Je­ru­zsá­le­met a föld­del te­szik egyen­lő­vé, hogy kő kö­vön nem ma­rad; a la­kó­it meg­ölik, vagy rab­szol­gák­ként el­hur­col­ják ide­gen or­szá­gok­ba. Ak­kor majd te, aki gyű­lö­löd Ag­rip­pát, és én, aki gyű­lö­löm a hé­be­re­ket, el­mond­hat­juk, hogy a bosszúnk be­tel­je­se­dett.

Szau­losz egy könnyed moz­du­lat­tal fel­állt; ezt is itt ta­nul­ta meg.

– Az esti hű­vös­ség be­áll­tá­val in­du­lok. Öröm­mel ven­ném a te és a vad­ja­id tár­sa­sá­gát, ha csat­la­koz­ni akar­nál hoz­zám.

Szau­losz nem egye­dül kelt útra a tá­bor­ból. Há­rom kí­sé­rő tar­tott vele, de Ik­sah­ra sur An­mer, a ber­ber tör­zsek leg­ki­vá­lóbb va­dá­sza, nem volt kö­zöt­tük.

Csa­ló­dá­sát lep­lez­ve lo­va­golt a fér­fi­ak kö­zött, és hagy­ta, hogy el­szó­ra­koz­tas­sák a lo­vak­ról, va­dá­sza­tok­ról és a nők ért­he­tet­len cse­le­ke­de­te­i­ről szó­ló tör­té­ne­te­ik­kel. Nap­száll­ta­kor, ami­kor tá­bort ütöt­tek egy dűne szél­ár­nyé­kos ol­da­lá­ban, kis­sé tá­vo­labb ment a tűz­től, hogy ki­ürít­se a hó­lyag­ját.

Épp moz­dult, hogy vissza­for­dul­jon, ami­kor a nő keze a csuk­ló­já­ra kul­cso­ló­dott. Meg­le­pő­en ma­gas­nak tűnt. A ge­párd sár­ga sze­me egy tűz­től meg­vi­lá­gí­tat­lan, sö­tét hely­ről sze­ge­ző­dött rá.

– Üd­vö­zöl­lek. Re­mél­tem, hogy el­jössz – mond­ta Szau­losz.

A nő az arca elé tol­ta az ar­cát.

– Te tu­dod, hogy én mi­ért aka­rok bosszút áll­ni. És te mi­ért?

– Gye­re, ül­jünk le a tűz mel­lé! Hi­deg az éj­sza­ka, és én nem va­gyok úgy hoz­zá­szok­va a hő­mér­sék­let vál­to­zá­sa­i­hoz, mint te. Úgy gon­do­lom, a töb­bi­ek nem fog­nak za­var­ni ben­nün­ket.

Iga­za volt. A fér­fi­ak lát­ták Ik­sah­rát, és el­men­tek – nem ta­pin­tat­ból, ha­nem fé­le­lem­ből. Ami­kor a nő el­ha­ladt mel­let­tük, egyi­kük a go­nosz el­há­rí­tá­sát cél­zó je­let mu­tat­ta. Tár­sa szi­sze­gett va­la­mit, ami­ből Szau­losz csak az ifrit szót hal­lot­ta ki. Nem so­kat tu­dott e tör­zsek is­te­ne­i­ről és dé­mo­na­i­ról, de azt igen, hogy az ifri­tek szár­nyas fél­is­te­nek, akik ha­lá­los ve­szélyt je­len­te­nek az em­be­rek­re. Nem volt ne­héz el­kép­zel­ni, hogy Ik­sah­ra és kí­sér­te­ti­es nagy­macs­ká­ja is kö­zé­jük tar­to­zik.

Jól­lak­va, tele vi­zes­töm­lő­vel a ke­zé­ben – ezek az em­be­rek nem it­tak sem bort, sem sört –, a tűz mel­lett ülve Szau­losz na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát. Mi­köz­ben a tü­zet bá­mul­ta, könnyeb­ben el­hit­te, hogy ez itt egy pá­rat­lan ügyes­ség­gel va­dá­szó nő, nem pe­dig egy dé­mon, aki fel­fal­hat­ja a lel­két.

– Hosszú mese len­ne el­mon­da­ni, de meg­pró­bá­lom rö­vid­re fog­ni… Fi­a­tal­ko­rom­ban Se­ne­ca, a kém­mes­ter, akit Ta­ní­tó­nak is­mer­nek, kém­nek ké­pe­zett ki, és el­kül­dött Jú­de­á­ba, hogy Róma ural­ma alá hajt­sam a hé­be­re­ket.

– Nem si­ke­rült el­ér­ned. – A nő vil­lo­gó sze­me csú­fon­dá­ro­san né­zett rá. Szau­losz be­ha­rap­ta az aj­kát. Ré­gen volt, ami­kor utol­já­ra ne­vet­ség tár­gyá­vá vált va­la­ki sze­mé­ben.

– Nem. De fel­éget­tem Ró­mát. – Lán­gok ug­rál­tak kö­zöt­tük. – Én gyúj­tot­tam meg a tü­zet.

– Mi­ért?

Szau­losz a tán­co­ló lán­gok­ba né­zett. Egy­ál­ta­lán nem így ter­vez­te.

– Egy jö­ven­dö­lés mi­att – fe­lel­te, és ez igaz volt. – A szi­bil­lák azt mond­ták, hogy ha Ró­mát a Ku­tya-csil­lag sze­me lát­tá­ra tűz­vész pusz­tít­ja el, ak­kor Je­ru­zsá­lem el­sza­kad­hat tőle, és a he­lyén… – Erőt kel­lett gyűj­te­nie, hogy áll­ni tud­ja a nő te­kin­te­tét. – A he­lyén, azt hi­szem, ki­nő­het va­la­mi cso­dá­la­tos, ahol az is­ten, akit meg­ta­gad­tak, ra­bul ejti mind­annyi­u­kat, és di­cső­ség­ben fog ural­kod­ni. De hogy ez meg­tör­tén­hes­sen, Jú­de­á­nak el kell buk­nia.

– És ha Je­ru­zsá­lem el­bu­kik…

– Ak­kor vele együtt el­vész egész Jú­dea, igen. Róma el­vesz­té­se cse­kély ár­nak tűnt érte. És nem is az egész ve­szett oda… – Szét­tár­ta a kar­ját. – A ti­zen­négy ke­rü­let­ből mind­össze négy égett le, és azo­kat is újj áépí­tik.

– És a te éle­ted? Vé­let­len volt, hogy kis hí­ján ve­led is vég­zett a tűz?

– Nem. Azt az el­len­sé­gem tet­te. Ő a má­so­dik oka an­nak, hogy Jú­de­á­ba me­gyünk.

– Ő ott van?

– Még nincs. De oda fo­gom csal­ni, és ami­kor ott lesz, gon­dos­ko­dom róla, hogy tönk­re­men­je­nek a kap­cso­la­tai, a ba­rát­sá­gai, a szö­vet­sé­gei, míg­nem már nem fog­ja tud­ni, ki­ben bíz­hat. Egyen­ként fo­gom el­ide­ge­ní­te­ni tőle a ba­rá­ta­it, vé­gül egye­dül ma­rad, el­ve­szet­ten. Gon­dom lesz rá, hogy las­san, fo­ko­za­to­san jöj­jön rá, mit csi­ná­lunk, és ami­kor Je­ru­zsá­lem bu­ká­sa már biz­tos­ra ve­he­tő, ak­kor a sa­ját ke­zem­mel fo­gom meg­öl­ni őt las­san, cen­ti­ről cen­ti­re, szív­dob­ba­nás­ról szív­dob­ba­nás­ra, ő pe­dig min­den pil­la­nat­ban tud­ni fog­ja, hogy mi­ért és ki­nek a ke­zé­től kell meg­hal­nia.

El­hall­ga­tott, mert az őt kö­rül­ve­vő bí­bor­vö­rös köd va­ló­sá­gos volt, a lán­gok már az ar­cát nyal­dos­ták, ahogy a vak szen­ve­dély egy­re mé­lyebb­re, egy­re kö­ze­lebb vit­te a tűz­höz.

Meg­per­zse­lő­dött az arca. A föl­det csap­ko­dó, ke­ze­i­től meg­boly­ga­tott tűz­ből szik­rák pat­tan­tak Ik­sah­ra ru­há­já­ra. Vé­kony füst­in­dák kacs­ka­rin­góz­tak fel, majd tűn­tek el a sö­tét le­ve­gő­ben. A nő ki­für­kész­he­tet­len arc­cal bá­mult Szau­losz­ra.

– Mi a neve an­nak a fér­fi­nak, akit ennyi­re gyű­lölsz?

Szau­losz be­csuk­ta a sze­mét e te­kin­tet elől.

– Az el­len­sé­gem neve Se­bas­tos Ab­des Pan­tera – fe­lel­te kö­zö­nyös han­gon. – Egy Ap­pi­us Mer­gus nevű egy­ko­ri szá­za­dos­sal és Ale­xand­ri­ai Hy­pa­ti­á­val, Ízisz pap­nő­jé­vel együtt jár­ja az út­ját.

– Em­lé­kez­ni fo­gok a ne­vük­re. – Ik­sah­ra sur An­mer fel­állt, és ki­nyúj­tot­ta a ke­zét. Szau­losz meg­fog­ta, a nő pe­dig min­den erő­fe­szí­tés nél­kül fel­húz­ta a föld­ről. – Bi­zo­nyos dol­gok­ban kö­zö­sek va­gyunk – mond­ta, és meg­vil­lan­tot­ta fe­hér fo­ga­it. – Csat­la­ko­zom hoz­zád. Le­va­dá­szom az üze­net­vi­vő ma­da­ra­kat. De ha el­jön az ide­je, meg fo­gom ölni Ag­rip­pa ki­rályt, és eb­ben nem aka­dá­lyoz­hatsz meg.