NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Az ösz­vér nem­csak sán­ta volt, túl­sá­go­san sok ter­het is pa­kol­tak rá, leg­alább­is La­eli­us, az el­gyö­tört hely­őr­sé­gi őr sze­rint. A Je­ru­zsá­lem­be ve­ze­tő leg­dé­libb kis ka­pu­nál tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot ezen a szom­ba­ti késő dél­utá­non, és tár­sá­val, Bi­bu­lusszal fél órá­ja fi­gyel­ték, ahogy a sze­ren­csét­len pára a lá­tó­ha­tá­ron fel­buk­ka­nó han­gyá­nyi mé­re­tű­ből tel­jes élet­nagy­sá­gú­vá nö­ve­ked­ve bak­ta­tott a vá­ros felé le­hor­gasz­tott fej­jel, a po­fá­já­ra csün­gő lef­fe­gő fü­lek­kel.

Véz­na szí­ri­ai lép­delt mö­göt­te sza­po­rán, ide­ge­sí­tő egy­han­gú­ság­gal szid­va és csé­pel­ve az ál­la­tot: puff, puff, puff, min­den har­ma­dik lé­pés­nél, még vé­let­le­nül sem egy rit­mus­ra az ösz­vér bi­ce­gé­sé­vel. Még annyi esze sem volt, hogy az ösz­vér­re csap­jon. Az ál­lat bal ol­da­lán a ko­sa­rat pü­föl­te, amely­ből át­ha­tó és sűrű fok­hagy­ma­szag áradt.

A szír épp­olyan os­to­ba volt, mint az ösz­vé­re, míg az ál­la­ton ülő, csuk­lya és fá­tyol mö­gött rej­tő­ző, disszo­náns hang­zá­sú szír al­ta­tó­kat dú­do­ló asszony… te­re­bé­lyes volt. Nyo­masz­tó­an te­re­bé­lyes. Túl ha­tal­mas, sem­hogy szem­lé­lőd­ni tud­jon, és még ha­tal­ma­sabb a bol­dog­ta­lan jó­szág­nak, amely kény­te­len volt el hor­doz­ni őt.

– Vi­se­lős – kö­zöl­te meg­il­le­tőd­ve vagy még in­kább un­dor­ral Bi­bu­lus.

La­eli­ust émely­gés fog­ta el, ami­kor aka­rat­la­nul is meg­je­lent előt­te a kép, amint a cin­gár, fog­hí­jas szír és ter­je­del­mes fe­le­sé­ge egy­más­ba fo­nód­va kö­zö­sül­nek. Kel­le­met­le­nül kö­zel ha­lad­tak el hoz­zá­juk. A szír rá­mo­soly­gott, míg az asszony to­vább dú­dol­ta a da­locs­ká­ját. A fok­hagy­ma­sza­gon túl La­eli­us egy ci­bet­macs­ka orr­fa­csa­ró bű­zét is érez­te. Az ösz­vér ke­gyet­le­nül sán­tí­tott.

Az őrök meg sem pró­bál­ták fel­tar­tóz­tat­ni a párt; arra nem kap­tak uta­sí­tást, hogy éj­sza­ká­ra sen­kit sem en­ged­het­nek be a vá­ros­ba, csak arra, hogy sen­ki sem me­het ki.

La­eli­us vissza­tar­tot­ta a lé­leg­ze­tét, amíg el­ha­lad­tak, az­u­tán meg­könnyeb­bül­ten ne­ki­dőlt a fal­nak, és jól meg­húz­ta a bo­ros­kan­csót, amely jobb társ volt, mint Bi­bu­lus. Min­den­nél job­ban vá­gyott ró­mai gon­do­la­to­kat köz­lő ró­mai han­gok­ra. Gyors imát kül­dött Ju­pi­ter Do­li­che­nus­hoz, hogy igaz le­gyen, ami­ről be­szél­nek, és a lé­gi­ó­ja még hold­töl­te előtt csak­ugyan ki­vo­nul­jon eb­ből az is­ten­ver­te vá­ros­ból.

Ju­szaf ele­gáns vá­ro­si há­zá­ban Kle­o­pát­ra ma­gá­hoz tért ab­ból a ha­lá­los, fa­gyos és fé­lel­me­tes álom­ból, hogy vá­lasz­tott lett – ho­lott sej­tel­me sem volt, mit je­lent ez, és mit kell most ten­nie. Bam­bán, páni fé­le­lem­ben fe­küdt a szal­ma­zsák­ján. Az egész ak­kor kez­dő­dött, ami­kor Hy­pa­tia őt ne­vez­te meg, és csak ami­kor el­csen­de­sült a szí­ve, hal­lott han­go­kat maga kö­rül a le­ve­gő­ben, és a ne­vét gyors egy­más­után­ban két­szer, egy­szer egy nő­től.

Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és egy ösz­vért lá­tott Ju­szaf gyö­nyö­rű ebéd­lő­jé­ben, amely most szük­ség­ből az ő há­ló­szo­bá­ja lett. És lá­tott egy fe­ke­te fogú, fok­hagy­má­tól bűz­lő em­bert, amint a ki­me­rült­ség­től az össze­esés ha­tá­rán, szem­mel lát­ha­tó­an még a mo­sa­ko­dás­hoz is fá­rad­tan, le­hunyt szem­mel, há­tát a fal­nak vet­ve áll.

Az alig né­hány gyer­tya adta gyér vi­lá­gos­ság­nál lát­ni le­he­tett, hogy va­la­ki át­nyújt neki egy ser­le­get, és a fér­fi úgy ivott, mint­ha hó­na­pok óta elő­ször lát­na vi­zet. Más­va­la­ki meg­rán­gat­ta az ösz­vér kan­tár­szá­rát, és ol­dal­vást el­ve­zet­te az ál­la­tot. Va­la­mi csil­lo­gást ész­lelt a fél­ho­mály­ban, és két fém­tárgy egy­más­nak csen­dü­lé­se vissz­hang­zott a kis szo­bá­ban.

Kle­o­pát­ra meg­dör­zsöl­te a nyak­szirt­jét, majd az ol­da­lá­ra for­dul­va ko­to­rász­ni kez­dett ma­ra­dék ru­ha­da­rab­jai után, ame­lye­ket al­vás­hoz ké­szül­ve le­ve­tett. El­ső­ként a sa­ru­ját ta­lál­ta meg, az­u­tán a bőr­ö­vét, mely­nek két vége ló­fe­jet for­má­zott, s vé­gül a fé­sű­jét.

Már ült, ami­kor a fog­hí­jas em­ber ész­re­vet­te, és ak­kor is csak azért, mert fo­gott egy da­rab gyap­jút, és a vi­zé­be – vagy ta­lán a bo­rá­ba – már­tot­ta, hogy le­tö­röl­ges­se vele az ar­cát, és eköz­ben meg­for­dult.

– Kle­o­pát­ra – szólt, és szét­húz­ta a szá­ját, hogy le­dör­zsöl­je a gyer­tya­kor­mot a met­sző­fo­ga­i­ról. – Igye­kez­tünk, hogy ne éb­resszünk fel.

– Pan­tera? Pan­tera! – A lány fel­ug­rott, és min­den bi­zonnyal meg­ölel­te vol­na, ha Pan­tera nem lett vol­na olyan mocs­kos.

Így in­kább csak meg­állt a kö­ze­lé­ben, hogy érez­ze a je­len­lé­tét. Ész­lel­te, hogy a fér­fi bal ol­da­lá­nak gyen­ge­sé­ge so­kat rom­lott, lát­ta a sze­me kö­rül a nap és szél vés­te újabb rán­co­kat, ar­cá­nak éle­seb­bé váló vo­ná­sa­it és sík­ja­it, ame­lyek az éb­ren töl­tött hosszú na­pok­ról és egy el­múl­ni nem aka­ró fáj­da­lom­ról árul­kod­tak.

De mind­ez ap­ró­ság volt ah­hoz ké­pest, hogy él, egész­ben van, és meg­gyó­gyult, amit nem hitt vol­na, ami­kor leg­utóbb lát­ta.

Te­kin­te­tét erő­vel el­for­dít­va Pan­ter­á­ról, kör­be­né­zett a gyer­tyák fé­nyét sok­szo­ro­san vissza­ve­rő vas lánc­sze­mek­ből álló ku­pa­co­kon, s a hosszú, kes­keny kar­do­kon, me­lyek mez­te­len pen­gé­vel he­ver­tek a föl­dön, a si­sa­ko­kon, me­lyek­kel akár egy egész… A sze­me meg­akadt Ik­sah­rán, aki a pad­lón ült, a két bo­ká­ján el­nyúl­va he­ve­rő ge­párd­dal.

Már nem ál­mo­dott, de a va­ló­ság min­den kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló­an kü­lö­nös volt. Kle­o­pát­ra le­ha­jolt, ke­zé­vel vé­gig­si­mí­tott a pad­lón he­ve­rő vér­te­ken; ezek­ből a fény­lő, kí­gyó­sze­rű lánc­sze­mek­ből fél tu­cat em­ber fel­öl­töz­he­tett vol­na.

– Be­vet­té­tek Masz­adát? – Hy­pa­tia, még azok­ban a na­pok­ban, ami­kor sza­ba­don be­szél­he­tett hoz­zá, el­mond­ta neki, hogy ez a ter­vük.

– Két nap­pal ez­előtt – vá­la­szol­ta Pan­tera a háta mö­gött. – Reg­gel el­fog­lal­juk Je­ru­zsá­le­met is.

Kle­o­pát­ra vil­lám­gyor­san hát­ra­for­dult.

– Mi volt az üze­net? Az, amit Ik­sah­ra sóly­ma el­fo­gott. El tud­tad ol­vas­ni?

– El tud­tam.

– Na és? Mi állt ben­ne?

– Ge­de­on majd el­mond­ja ne­ked. – Pan­tera Kle­o­pát­ra sze­mé­be néz­ve el­irá­nyí­tot­ta a te­kin­te­tét a szo­ba tá­vo­lab­bi ré­szé­be, ahol egy ár­nyék bon­ta­ko­zott ki a sö­tét­ből, és ott állt előt­te Ge­de­on, a Bé­kes­ség­szer­ző. Öre­gebb­nek tűnt, mint ami­kor a ta­nács­te­rem­ben lát­ta; mint­ha ez az éj­sza­ka éve­ket lo­pott vol­na el tőle.

Bá­nat és ha­rag ér­ző­dött min­den sza­ván, ami­kor vá­la­szolt Kle­o­pát­ra kér­dé­sé­re.

– Az üze­net Iz­ma­el­től, a cé­zá­re­ai ga­lam­bász­tól jött. Meg­ír­ta ben­ne, hogy a vá­ro­sa vér­für­dő­vé vál­to­zott. Húsz­ezer a ha­lot­tak szá­ma; a Vá­ro­sőr­ség az utol­só kis­gyer­me­kig min­den hé­bert meg­ölt, aki csak a vá­ros­ban élt. Szau­losz pa­ran­csol­ta meg ne­kik.

Kle­o­pát­ra mind­két ke­zét a szá­ja elé kap­ta.

– Ju­cun­dus – sut­tog­ta el­ha­ló han­gon. – Ő nem ten­ne…

– Ő nem volt ott – mond­ta Pan­tera.

– Meg­pró­bál­ta el­mon­da­ni ne­kem, hogy mi tör­tént. Nem hall­gat­tam meg. – Kle­o­pát­ra be­csuk­ta a sze­mét, majd is­mét ki­nyi­tot­ta; a fe­jé­ben lévő vé­res ga­lé­ria min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint rosszabb volt, mint a Ge­de­on ar­cá­ra kö­vült ir­tó­zat és fáj­da­lom – mint­ha a sa­ját sze­mé­vel néz­te vol­na vé­gig az ese­mé­nye­ket.

– Most nem fo­gunk bé­két kér­ni – szó­lalt meg Pan­tera csen­de­sen. – Har­col­nunk kell és győz­nünk, kü­lön­ben Je­ru­zsá­lem tér­dig fog gá­zol­ni az ár­tat­la­nok vé­ré­ben. És gyor­san kell vég­re­haj­ta­nunk, mi­előtt a lé­gi­ók be­vo­nul­ná­nak Szí­ri­á­ból.

Kle­o­pát­ra egyik fér­fi­ra sem tu­dott rá­néz­ni. Ehe­lyett újra le­né­zett Ik­sah­rá­ra és a kö­rü­löt­te ha­lom­ban álló pán­cél­in­gek­re.

– Hogy tud­tá­tok be­hoz­ni eze­ket? – kér­dez­te. – Min­den ka­pu­ban őrök áll­nak.

– Az ösz­vé­ren – fe­lel­te egy váll­rán­dí­tás­sal Pan­tera, mint­ha ez könnyű do­log lett vol­na. – A kar­dok és si­sa­kok az egyik mál­hás­ko­sár­ban vol­tak. Az in­ge­ket Ik­sah­ra ma­gá­ra vet­te. Az őr azt hit­te… – És fa­nyar vi­gyor­ral Ik­sah­rá­ra pil­lan­tott.

– In­kább bele sem gon­dol­tunk, hogy mit hitt. Min­den­eset­re nem ku­ta­tott át ben­nün­ket – je­gyez­te meg Ik­sah­ra, és hal­vány mo­sollyal vi­szo­noz­ta Pan­tera vi­gyo­rát.

– És a ge­párd?

– Ő a má­sik ko­sár­ban volt, a jobb ol­da­li­ban. A vé­gén meg fog bo­csá­ta­ni ne­kem, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha éj­sza­ka har­co­lunk.

A ge­párd már el­vi­sel­te Kle­o­pát­rát, vagy ta­lán meg is ked­vel­te; a lány kö­zel me­he­tett hoz­zá, a te­kin­te­te ak­kor sem vált kő­ke­ménnyé.

Kle­o­pát­ra az ál­lat feje mel­lett ki­nyúl­va föl­emelt egy pán­cél­in­get a leg­kö­ze­leb­bi ha­lom­ból. Gyak­ran lá­tott ilye­ne­ket az őrö­kön Cé­zá­re­á­ban és Je­ru­zsá­lem­ben, de a ke­zé­ben még nem tar­tott egyet sem. Úgy hul­lám­zott a keze kö­zött, mint a cá­pa­bőr.

– Há­nyat hoz­ta­tok? – kér­dez­te.

– Ki­len­cet – vá­la­szol­ta Ik­sah­ra. – Mer­gus ké­sőbb ér­ke­zik ide né­hány em­ber­rel, de ne­kik nem fog kel­le­ni mind. Sze­rin­tünk az egyik jó lesz rád.

– Rám? – Kle­o­pát­ra szét­nyi­tot­ta a pán­cél­in­get, hogy meg­néz­ze a váll­szé­les­sé­gét és a hosszát. – Le­het­ne…

– Ik­sah­ra, nem! – ter­mett előt­te hir­te­len Pan­tera. – Már be­szél­tünk er­ről. – El­kap­ta Kle­o­pát­ra kar­ját, és ma­gá­hoz húz­ta. – Ve­lem kell jön­nöd a tá­bor­hely­re, vagy leg­rosszabb eset­ben itt ma­radsz, amíg a harc vé­get nem ér. Sem­mi más nem len­ne biz­ton­sá­gos szá­mod­ra.

– Mon­dod te, én vi­szont lát­tam, ami­kor Cé­zá­re­ai Kle­o­pát­ra meg­ölt va­la­kit. Azt hi­szem, ő job­ban bá­nik a kard­dal, mint bár­ki más a csa­lád­já­ban. – Ik­sah­ra le­ha­jolt, föl­emelt egy kar­dot a föld­ről, és mar­ko­lat­tal elő­re át­nyúj­tot­ta Kle­o­pát­rá­nak. – Iga­za van? Fér­fi­a­kat kell mel­léd ál­lí­ta­ni, hogy őriz­zék a biz­ton­sá­go­dat, mi­alatt mi be­lül­ről ki­nyit­juk a vá­ros ka­pu­it, hogy be­en­ged­jük Me­na­hem se­re­gét?

Ik­sah­ra eköz­ben fel­emelt egy ugyan­olyan hosszú kar­dot, és ki­nyúj­tot­ta maga előtt, mint a fér­fi­ak szok­ták, ami­kor pár­baj­ra hív­ják egy­mást.

Kle­o­pát­ra el­lé­pett Pan­te­rá­tól. A kard, ame­lyet Ik­sah­rá­tól ka­pott, szép volt, jól ki­egyen­sú­lyo­zott, és csak egy ki­csi­vel rö­vi­debb, mint azok a lo­vas­sá­gi fegy­ve­rek, ame­lye­ket Ju­cun­dus­tól ka­pott gya­kor­lás­ra. Min­den­eset­re su­hin­tott vele egyet, az­tán még egyet, és meg is ta­lál­ta azt a pon­tot, ahol a kö­nyö­ke csú­csa lett a pen­ge iga­zi vége, és így a gyil­kos él a kar­ja ré­szé­vé vált, ami le­he­tő­vé tet­te, hogy gon­dol­ko­dás nél­kül tud­jon vé­de­kez­ni. Vagy tá­mad­ni.

Meg­su­hin­tot­ta, Ik­sah­ra fe­jé­re cé­loz­va vele. A má­sik lány olyan erő­vel véd­te ki, hogy Kle­o­pát­ra tes­tén a kar­já­tól a lá­bá­ig vé­gig­ci­ká­zott az ütés okoz­ta fáj­da­lom, de hagy­ta, hogy a csa­pás ere­je ki­fe­lé, kör­be és le, Ik­sah­ra bo­ká­ja felé len­dít­se a sa­ját pen­gé­jét. A má­so­dik há­rí­tás gyor­sab­ban jött, de ezt már fel­ké­szül­ve vár­ta: el­ha­jolt, ki­for­dult, ol­dal­ra moz­dult, majd föl és át és… ez egé­szen kö­zel volt, de még­sem elég­gé. Ik­sah­ra gyor­sabb volt, ha­tá­ro­zot­tabb és ke­mé­nyebb, még ak­kor is, ami­kor zá­po­roz­ni kezd­tek az üté­sei, egyik a má­sik után, szél­se­be­sen, míg­nem Kle­o­pát­ra már csak a pen­ge vil­lo­gó ívét lát­ta a le­ve­gő­ben, és a kar­dot tar­tó kar­ja az üt­kö­zé­sek­től ér­zé­ket­len­né vált.

Zi­hál­va ug­rott hát­ra, és kard­ját ma­ga­san a feje fölé emel­ve je­lez­te, hogy meg­ad­ja ma­gát.

– Hogy fog­juk ki­nyit­ni a ka­pu­kat? – kér­dez­te li­heg­ve.

– Leg­in­kább lop­va. – Ik­sah­ra le­bo­csá­tot­ta a kard­ját. – Úgy kell el­tá­vo­lí­ta­nunk az őrö­ket, hogy ne tud­ják fi­gyel­mez­tet­ni a tár­sa­i­kat a vár­ha­tó tá­ma­dás­ra.

– Egye­dül va­gyunk? Mi ket­ten?

– Nem. Mi­helyt Pan­tera el­megy, Mer­gus öt em­bert hoz be a vá­ros­ba, arra az eset­re, ha tá­mad­nunk kell. Ge­de­on Pan­te­rá­val tart.

– Ge­de­on meg­hí­vást ka­pott arra, hogy jöj­jön ve­lem – szó­lalt meg Pan­tera. A Bé­ke­szer­ző sze­mét ke­re­ső te­kin­te­té­ben Kle­o­pát­ra ki­hí­vást lá­tott, amit nem ér­tett. – El­fo­gad­ja?

– El­fo­ga­dom. – Ge­de­on mind­két te­nye­rét a mel­lé­re fek­tet­te. – Is­ten szí­ne előtt meg­te­szem, amit le­het, hogy se­gít­sem Me­na­he­met. A múlt­ban nem tet­tem ilyet, de a cé­zá­re­ai vér­für­dő min­dent meg­vál­toz­tat.

– Eb­ben az eset­ben té­ged is olyan te­re­bé­lyes­sé kell vál­toz­tat­nunk, ami­lyen Ik­sah­ra volt a pán­cél­in­ge­i­ben.. Ha kell, fel fog­juk da­ra­bol­ni Ju­szaf ágy­ne­mű­jét. – Pan­tera te­kin­te­te Ik­sah­rá­ra sik­lott. – Még nem késő meg­gon­dol­nod ma­gad – szólt hoz­zá. – To­vább­ra is fenn­áll, hogy el­vi­het­lek té­ged és Kle­o­pát­rát a fa­lon kí­vül­re, ahol biz­ton­ság­ban lesz­tek.

A ber­ber nő hal­kan fel­ne­ve­tett.

– Nincs olyan os­to­ba őr, aki be­en­ge­dett egy vá­ran­dós fe­le­ség­gel, és még ugyan­azon az éj­sza­kán ki­en­ged­ne két fe­le­ség­gel és a ti­zen­négy éves lá­nyod­dal.

– Az őrök meg is hal­hat­nak.

– Az őrök meg fog­nak hal­ni, de ha ez még haj­nal előtt be­kö­vet­ke­zik, a tár­sa­ik tud­ni fog­ják, hogy úton vagy, és el­vész a meg­le­pe­tés ere­je. Már­pe­dig anél­kül el­ve­szí­ted a nap­kel­té­vel kez­dő­dő csa­tát. Ezt nem en­ge­dem meg.

Pan­tera vé­gig­fut­tat­ta a nyel­ve he­gyét a fo­ga­in, és bó­lin­tott, mint­ha a nő ko­ráb­ban va­la­mi egé­szen mást mon­dott vol­na.

– Hy­pa­tia még nem halt meg – mond­ta las­san. – Nem tud­juk, mi­kor­ra tűz­ték ki a ki­vég­zé­se idő­pont­ját. Még akár…

– Ne! Ne be­szélj ar­ról, hogy mit te­het­nénk vagy mit nem, ami­kor az egész még el sem kez­dő­dött! – szi­szeg­te Ik­sah­ra, de nem úgy, ahogy egy em­ber fúj a má­sik­ra, ha­nem fel­hú­zott ín­nyel, vi­csor­gat­va, ahogy a ge­párd szok­ta. Az fel is állt, me­rev láb­bal, mint egy kopó, és szé­les po­fá­ját be­le­nyom­ta a nő mar­ká­ba.

Az ál­lat érin­té­sét érez­ve Ik­sah­ra meg­ráz­ta a fe­jét, és mon­dott neki va­la­mit a sa­ját nyel­vén. A ge­párd a lá­bá­hoz ku­po­ro­dott. Ik­sah­ra fe­jé­vel in­ge­rül­ten a nyi­tott ajtó felé in­tett.

– Most menj. Kle­o­pát­ra és én meg­tesszük, amit kell, hogy Me­na­hem em­be­rei haj­nal­ban be­jö­hes­se­nek a vá­ros­ba. Ez a mi fel­ada­tunk. A tiéd meg az, hogy meg­bi­zo­nyo­sodj róla, Me­na­hem ké­szen áll a ve­ze­té­sük­re.