NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Alig egy órá­val az­u­tán, hogy a hib­bant szí­ri­ai és a fe­le­sé­ge be­lép­tek a vá­ros­ba, újra meg­je­len­tek a ka­pu­nál.

Az ilyes­mi el­len­ke­zett a tör­vénnyel, de egy da­rab­ka ezüst csú­szott be La­eli­us mar­ká­ba, egy má­sik meg Bi­bu­lu­sé­ba, így csak egy­más­ra néz­tek, és meg­von­ták a vál­lu­kat. Nem is olyan bo­lond ez a ket­tő, gon­dol­ta La­eli­us; az, hogy most el­men­nek, az ép­el­mé­jű­ség biz­tos jele. In­tett neki, hogy me­het­nek.

Rö­vid­del ez­u­tán egy kö­peny­be bur­ko­ló­zott szá­za­dos és mö­göt­te öt em­be­re kö­ze­le­dett a vá­ros­tól dél­re eső dom­bok kö­zül.

La­eli­us kö­te­les­ség­tu­dó­an elé­be lé­pett, és el­áll­ta az út­ját.

– Iga­zold ma­gad.

– Men­tos a Hu­sza­dik­ból. – A fér­fi fel­emelt kar­já­ról vissza­csú­szott az ing­ujj, és lát­ha­tó­vá vál­tak a kar­ján a je­lek, ame­lyek a leg­ne­he­zebb hely­zet­ben ta­nú­sí­tott bá­tor­sá­gá­ról val­lot­tak. – A csá­szár ügyé­ben já­runk. Egy szí­ri­a­i­nak öl­tö­zött fér­fit ke­re­sünk, aki egy má­sik fér­fit vitt ma­gá­val, aki úgy volt öl­töz­ve, mint­ha a fe­le­sé­ge len­ne. Egy sza­már vagy ösz­vér is le­he­tett ve­lük.

La­eli­us egy csa­va­rást ér­zett a be­le­i­ben. Ma­gá­ban né­mán el­át­koz­ta a hib­bant szí­ri­a­it és da­gadt fe­le­sé­gét. Be­le­gon­dolt, mit ha­zud­hat­na, de az­tán le­tett róla. A lé­gi­ó­ban el­töl­tött csak­nem húsz esz­ten­dő meg­ta­ní­tot­ta, hogy az őszin­te­ség ál­ta­lá­ban ke­ve­sebb baj­jal jár.

– Tu­dok ar­ról az em­ber­ről, szá­za­dos – mond­ta. – Ő és az úti­tár­sa az éj­sza­ka sö­tét­jé­ben lép­tek be a vá­ros­ba, és egy ne­gyed­órá­ja sincs, hogy el is men­tek in­nen.

– Nagy­sze­rű! Ak­kor ta­lán még idő­ben ér­kez­tünk, hogy meg­ta­lál­juk azo­kat, akik­kel itt ta­lál­koz­tak. – A szá­za­dos olyan fe­sze­sen sza­lu­tált, ami­ről a hely­őr­ség őrei már ré­gen le­szok­tak, és e sza­vak kí­sé­re­té­ben a mar­ká­ba nyo­mott egy va­do­na­túj ezüst­de­ná­ri­ust. – Költsd ezt el az em­lé­ke­ze­tem­re, ha leg­kö­ze­lebb szol­gá­la­ton kí­vül le­szel. Mi a ne­ved?

– Ga­i­us La­eli­us. – Pusz­ta jó­in­du­lat­ból még hoz­zá­tet­te: – Ő pe­dig Pub­li­us Vera. De mi csak Bi­bu­lus­nak hív­juk.

– Em­lé­kez­ni fo­gok ezek­re a ne­vek­re. – A szá­za­dos kur­tán, ün­ne­pé­lyes ko­moly­ság­gal meg­ha­jolt. – De mind­ket­tő­tök­nek az lesz a leg­jobb, ha sen­ki­nek nem szól­tok sem­mit. Ha si­ker­rel já­runk, a ne­ve­tek meg lesz em­lít­ve. Ha ku­dar­cot val­lunk…

– Ha ku­dar­cot val­la­nak, ak­kor jobb nem tud­ni sem­mi­ről.

El­len­állt a kí­sér­tés­nek, hogy rá­ha­rap­jon a pénz­re, va­jon réz rej­tő­zik-e a fé­nyes ezüst alatt, és in­kább be­ej­tet­te az övé­re erő­sí­tett er­szény­be.

– Egy szót sem, fel­té­ve, ha nem te mon­dod – fe­lel­te.

– Re­mek. Kí­vá­nom, hogy a szol­gá­la­to­tok hát­ra­lé­vő ré­sze bé­ké­sen tel­jen el.

A szá­za­dos át­ve­zet­te az em­be­re­it a ka­pun, és bal­ra for­dult, amer­re a hib­bant nem-szír ment.

La­eli­us néz­te, ahogy el­megy, és kezd­te ki­tö­röl­ni az agyá­ból a ta­lál­ko­zást. Nem sok­kal ez­u­tán jött az őr­ség­vál­tás; nem szólt sem­mit a vál­tó­tár­sá­nak. Va­ló­já­ban nem is kel­lett be­szél­nie, elég volt meg­hall­gat­nia a má­si­kat, aki el­mond­ta, amit már fé­lig-med­dig ő is tu­dott, hogy a ki­rá­lyi csa­lá­dot Je­ru­zsá­lem­ből át­kí­sé­rik a szí­ri­ai An­ti­ó­khi­á­ba. A ki­rály­né nyil­ván nem volt ott a csa­lád töb­bi tag­já­val. Két­sé­ges volt, hogy egy­ál­ta­lán élet­ben van-e még.

A rossz hír az volt, hogy a hely­őr­ség mind­össze egy szá­za­da al­kot­hat­ta a ki­rály kí­sé­re­tét. A töb­bi­ek­nek a pa­rancs ér­tel­mé­ben Je­ru­zsá­lem­ben kel­lett ma­rad­ni­uk, hogy meg­véd­jék a dél­ről jövő le­het­sé­ges tá­ma­dás­tól. La­eli­us szá­za­da, a har­ma­dik őr­szá­zad az évek so­rán ha­tal­mas­ra duz­zadt Ti­ze­dik lé­gió egy kü­lö­nít­mé­nye volt. Ez a har­ma­dik szá­zad nem ment Da­masz­kusz­ba.

La­eli­us a bel­ső fal mel­lett sé­tált vissza, és fél­óra múl­va ért a ka­szár­nyá­ba. A kö­vet­ke­ző őr­szol­gá­lat­ra hívó jel­adá­sig annyi bort ivott, hogy újra Ró­má­ba kép­zel­hes­se ma­gát, ahol min­den­ki fe­sze­sen sza­lu­tál, és a lé­gi­o­ná­ri­u­so­kat nem kö­pik le az ut­cán.

Va­la­mi­kor az éj­sza­ka fo­lya­mán fel­rém­lett előt­te, hogy mint­ha már ko­ráb­ban is lát­ta vol­na a szá­za­dost is és a bo­lond szí­ri­a­it is, de a bor el­tom­pí­tot­ta az em­lé­ke­ze­tét, és mi­előtt rá­jö­he­tett vol­na, hol lát­hat­ta őket, el­aludt. Ál­má­ban Ró­mát lát­ta és egy lányt, akit még az­előtt is­mert, hogy ke­let­re he­lyez­ték.

A lány ál­má­ban épp­oly gyö­nyö­rű, fi­a­tal és tö­ké­le­tes volt, mint ami­kor hu­szon­há­rom év­vel ez­előtt meg­is­mer­te. La­eli­us vö­rös­bort vitt neki, jú­de­ai olaj­bo­gyót és egy sán­ta ösz­vért, mire a lány meg­csó­kol­ta, és föl­kí­nál­ta ma­gát. Ott le­be­gett fö­löt­te, már épp be akart ha­tol­ni, ami­kor elő­jött az ágy alól egy sán­ta szí­ri­ai, és La­eli­us csu­pasz bor­dái közé döf­te a kard­ját.

La­eli­us is­mer­te ezt az ar­cot, lát­ta a Temp­lom lép­cső­jén és má­sutt is, ami­kor fegy­ve­res őrök kí­sé­re­té­ben ment a vad­ál­la­tok kert­jé­nek bör­tö­né­be; ezt a sza­bály­ta­lan, aszim­met­ri­kus ar­cot nem le­he­tett el­fe­lej­te­ni. És ő még­is el­fe­lej­tet­te. És az, aki vele volt, aki azt mond­ta, hogy a Hu­sza­dik szá­za­do­sa; Mer­gus­nak hív­ták, nem Men­tos­nak.

La­eli­us fel­ri­adt, lég­szomj­jal küsz­köd­ve me­redt a sö­tét­ség­be, és se­gít­sé­gért imád­ko­zott mind­két is­te­né­hez. Úgy tűnt, mind­ket­tő­től olyan vá­lasz jött, ami­nek a le­he­tő­sé­ge min­dig fenn­állt; ami min­dig is sze­re­pelt a ter­ve­i­ben, anél­kül, hogy tu­da­to­sult vol­na ben­ne.

Né­mán föl­kelt, és pán­cél­in­gé­hez, kard­já­hoz hoz­zá sem nyúl­va egy­sze­rű tu­ni­kát öl­tött ma­gá­ra. Elő­vet­te a meg­spó­rolt ti­zen­hét ezüst­jét az ágya alat­ti rej­tek­hely­ről, és hoz­zá­tet­te azt a pá­rat, amit az éj­sza­ka ka­pott. Az­tán egyet­len fegy­ve­ré­vel, egy kés­sel el­hagy­ta a ka­szár­nyát. Sen­ki sem ál­lí­tot­ta meg, az em­be­rek ál­lan­dó­an jöt­tek-men­tek a ka­szár­nya és a vá­ros kö­zött.

La­eli­us is a vá­ros­ba ment, de vissza­tér­ni már nem akart. Be­vet­te ma­gát a sze­gény­ne­gyed­be, ahol egy asszony élt a fattyá­val; az ő fi­á­val.

Össze­cso­ma­gol­tat­ta ve­lük az ágy­ne­mű­jü­ket, némi élel­met és ta­kar­mányt az ösz­vé­rük­nek, s az­zal el­in­dul­tak észak­nak, az ő szol­gá­la­ti he­lyé­vel át­el­len­ben fek­vő ka­pun át, ki a vá­ros­ból.

Más­nap dél­re már elég messzi­re ju­tot­tak ah­hoz, hogy ha el­kap­ták vol­na, a pa­rancs­no­ka mint szö­ke­vényt ke­reszt­re fe­szít­tet­te vol­na. Nem kap­ták el, biz­ton­ság­ban el­ju­tot­tak An­ti­ó­khi­á­ba, s to­vább, az észa­ki he­gyek kö­zött meg­bú­jó kis fa­lu­ba, ahol a sze­re­tő­je szü­lei él­tek. Akik rö­vi­de­sen – pon­to­sab­ban még az­nap éj­sza­ka – az apó­sa-anyó­sa let­tek. La­eli­us vén­sé­gé­re be­állt inas­nak az apó­sá­hoz, és ami­kor az öreg­em­ber meg­halt, ő lett a falu ko­vá­csa. Hosszú éle­tet élt, még­hoz­zá sok­kal sze­ren­csé­seb­bet és bol­do­gab­bat, mint ha meg­ma­radt vol­na a je­ru­zsá­le­mi hely­őr­ség ka­to­ná­já­nak.

A lá­to­ga­tó köz­vet­le­nül az őr­ség­vál­tást kö­ve­tő­en ment le a bör­tön alatt hú­zó­dó pin­cé­be.

Hy­pa­tia a má­so­dik lé­pés­so­ro­za­tot hall­va fi­gyel­mez­te­té­sül meg­bök­te Be­re­ni­két. Hogy me­le­gít­sék egy­mást, há­tu­kat egy­más­nak vet­ve ül­tek, kar­nyúj­tás­nyi tá­vol­ság­ra Es­ta­ph-tól. Hy­pa­tia ki­nyúj­tot­ta a lá­bát, és meg­ve­re­get­te a fér­fi­ét.

– Szau­losz? – súg­ta Es­ta­ph.

– Azt hi­szem. – A hang­ju­kat ma­gá­ba nyel­te a kő­fal.

Ne­héz volt áll­ni, mert a hi­deg be­vet­te ma­gát az ízü­le­te­ik­be, de áll­va, szem­től szem­be, a rács kö­ze­lé­ben akart ta­lál­koz­ni vele, ami­lyen messzi­re csak le­het a sa­rok­tól, ame­lyet lat­ri­ná­nak hasz­nál­tak. A bűzt min­de­nütt le­he­tett érez­ni, de leg­alább ennyi­re el tud­tak tá­vo­lod­ni tőle.

Hal­lot­ta, amint jó éj­sza­kát kí­ván a tá­vo­zó őr­nek, és rész­vé­tét fe­je­zi ki an­nak, aki a he­lyé­be jött, az­tán amint las­san, kel­let­le­nül vé­gig­lép­del a fo­lyo­són, ho­lott ő für­ge, di­a­dal­it­tas lép­tek­re szá­mí­tott.

És be­for­dul a sar­kon.

– Ju­szaf? – ki­ál­tott fel Hy­pa­tia meg­le­pet­ten.

Ju­szaf egy kis olaj­lám­pást ho­zott, amely­nek a nye­lé­be be kel­lett dug­nia a ke­zét. A láng csak az arca alsó fe­lét vi­lá­gí­tot­ta meg, a sze­me el­tűnt az ár­nyék­ban.

– Mi­ért te?

– A szan­hed­rin tag­ja va­gyok. – Ju­szaf ar­cán meg­fe­szül­tek az iz­mok. – Jobb, hogy én jöt­tem, mint hogy bár­ki más. Kö­zöl­nöm kell ve­le­tek, hogy Szau­losz uta­sí­tá­sá­ra je­len kell len­nünk hol­nap a ki­vég­zé­se­te­ken.

– A ki­vég­zé­sün­kön? – Hy­pa­tia érez­te, hogy az uj­jai össze­szo­rul­nak a rá­cson, és el­la­zí­tot­ta őket. – Mind­nyá­jun­kén?

– Reg­gel? – kér­dez­te Es­ta­ph.

– Reg­gel kez­dő­dik – fe­lel­te Ju­szaf. – Es­ta­ph-ot ke­reszt­re fe­szí­tik. Hy­pa­ti­át és a ki­rály­nét kö­tél­lel a nya­ku­kon két­ol­dalt fel­ló­gat­ják a ke­reszt­re, Es­ta­ph lába alá. Az gyor­sabb lesz. – Azt nem tet­te hoz­zá, hogy de még ezt is csi­nál­hat­ják úgy, hogy órá­kig tart­son –, mind­nyá­jan tud­ták.

Nem né­zett Hy­pa­tia sze­mé­be, úgy mond­ta:

– Pró­bál­tunk til­ta­koz­ni, de Szau­losz el­fog­lal­ta a kor­mány­zó he­lyét, és sen­ki sem mond­hat el­lent neki.

– Há­bo­rú­ba fog­ja so­dor­ni Je­ru­zsá­le­met – je­len­tet­te ki Hy­pa­tia.

– Tu­dom. Azt mond­ják, a föld­del akar­ja egyen­lő­vé ten­ni, hogy az­tán az is­te­ne ké­pé­re épít­se újjá.

– Ugyan­ezt mond­ta Ró­má­ról is, mi­előtt fel­éget­te. – Hy­pa­tia vissza­lé­pett a rács­tól. – Most men­ned kell. Kö­szön­jük, hogy el­jöt­tél. Meg tud­nád mon­da­ni, hány óra van most, és mennyi idő van még a… Mennyi idő van még reg­ge­lig?

– Még két­szer lesz őr­ség­vál­tás, mi­előtt ér­te­tek jön­né­nek – vá­la­szol­ta Ju­szaf. – Hat nyu­godt órá­tok van még. Le­het, hogy… – Meg­ráz­ta a fe­jét. – Nem. Nem le­het. Saj­ná­lom.

– Mondd ki!

Ju­szaf még két­szer ki­nyi­tot­ta és be­csuk­ta a szá­ját, mint egy tá­to­gó hal.

– Le­het, hogy ad­dig­ra Me­na­hem és Pan­tera vissza­ér­nek. Ro­ham­mal be­vet­ték Masz­adát, és ki­ürí­tet­ték a fegy­ver­rak­tá­rát. Egy na­pon be­lül ide­ér­nek a se­re­gük­kel, de at­tól fé­lek, haj­nal­ban még nem lesz­nek itt.

– Ne­künk túl ké­sőn, de ta­lán Es­ta­ph-nak nem, ha elég erős lesz. Elő­for­dult már, hogy le­vág­tak va­la­kit a ke­reszt­ről, és az il­le­tő élet­ben ma­radt. – Hy­pa­tia ki­nyúlt a rá­csok kö­zött, és rá­tet­te a ke­zét Ju­szaf ke­zé­re. – Ne félts min­ket, Ju­szaf. Nem fo­gunk ezért hi­báz­tat­ni té­ged.

– Ti ta­lán nem, de én igen.

Ahogy jött, ugyan­olyan két­ség­be­eset­ten hagy­ta ott őket, ma­gá­val vive azt a kis vi­lá­gos­sá­got is.