NEGYVENEDIK FEJEZET

Jú­dea ki­rá­lyi csa­lád­ja si­et­ve, de Ju­cun­dus tö­ké­le­tes ter­vé­nek meg­fe­le­lő­en hagy­ta el Cé­zá­re­át. Még na­gyobb si­et­ség­gel, és jó­val ke­vés­bé terv­sze­rű­en össze­cso­ma­gol­tak, hogy Je­ru­zsá­lem­ből me­ne­kül­je­nek.

Kle­o­pát­ra ott­hagy­ta Ik­sah­rát az ál­la­tok kert­jé­ben, hadd fog­lal­koz­zon nagy­macs­ká­já­val és sóly­ma­i­val, és be­csör­te­tett a pa­lo­tá­ba, ahol rab­szol­gák, szol­gák, őrök, a sze­mély­zet tag­jai, tit­ká­rok, is­tál­ló­fi­úk, sza­ká­csok, bor­ke­res­ke­dők, ko­mor­nák, a ki­rá­lyi csa­lád tű­zi­fa­gyűj­tői mind-mind mint­ha azon let­tek vol­na, hogy sa­ját kü­lön pok­lot te­remt­se­nek ma­guk­nak, amely­ben sen­ki sen­ki­vel nem ké­pes össze­füg­gő­en be­szél­ni, vagy meg­hall­gat­ni, amit mon­da­nak neki. Ez­zel szem­ben min­den­ki ver­se­nyez, hogy ki tud­ja job­ban fel­emel­ni a hang­ját, hogy má­sok job­ban hall­ják, ami­ből nyil­ván­va­ló­an az kö­vet­ke­zett, hogy még annyi­ra sem le­he­tett hal­la­ni, amit mond.

– Hol van Ju­cun­dus? Mon­dom, Ju­cun­dus. Lát­tad va­la­hol Juc… – Kle­o­pát­ra to­vábben­ged­te a rab­szol­gát, akit az imént el­ka­pott, és el­ro­hant a fo­lyo­són egy fé­lig nyi­tott aj­tó­ig, amely mö­gött egy fe­ke­te­fe­hér si­sak­for­gó tán­colt.

– Ju­cun­dus! – kap­ta el a kö­nyö­két. – Azt mond­ják, nem mész Szí­ri­á­ba! Mi­ért nem?

A fér­fi bar­na sze­me csu­pa bá­nat volt, mint egy öreg va­dász­ko­póé, akit ott­hagy­tak a ken­nel­ben, mi­alatt a fal­ka friss nyo­mon ül­dö­zi a va­dat.

– Vissza­küld­tek Cé­zá­re­á­ba, úr­nőm.

Olyan szo­mo­rú­ság ér­ző­dött a hang­ján, ami még a te­kin­te­té­ben tük­rö­ző­dő fáj­da­lom­nál is rosszabb volt. Kle­o­pát­ra is­mer­te őt, ahogy Ju­cun­dus is is­mer­te Kle­o­pát­rát: Aga­mem­nón után ő csi­szol­ta elő­ke­lő­vé a za­bo­lát­la­nul lo­vag­ló lány stí­lu­sát. Ő ta­ní­tot­ta meg nyíl­lal lőni, s úgy for­gat­ni a kar­dot, ahogy a lé­gi­ó­ban szo­kás, azaz Aga­mem­nón har­cos­hoz il­lő­en vad és len­dü­le­tes stí­lu­sá­nál sok­kal fe­gyel­me­zet­teb­ben.

Ő ta­ní­tot­ta tör­té­ne­lem­re, la­tin­ra és a fér­fi­as szo­ká­sok­ra a vi­lág­ban. Ha Kle­o­pát­rá­nak volt apja, ak­kor nem a tá­vo­li, ide­gen or­szág­ban élő ki­rály volt az, aki túl ko­rán meg­halt, és aki vissza­küld­te az any­ját abba a ki­rá­lyi ud­var­ba, ahol a gye­rek­ko­rát töl­töt­te, ha­nem ez az em­ber, aki most a fe­jét ráz­va bá­mul rá, és össze­szo­rí­tott szá­ja arra inti – azért kö­nyö­rög –, hogy ne kér­dez­zen töb­bet.

– Hal­lot­tam, mi tör­tént ve­led – mond­ta. – Saj­ná­lom. Én…

– Nem ér­de­kes. Jól va­gyok. De a nagy­né­ném és Hy­pa­tia… – Job­ban meg volt ijed­ve, mint ahogy ed­dig be mer­te val­la­ni ma­gá­nak. Keze fe­jé­vel el­má­zol­ta új­ból ki­buggy­an­ni ké­szü­lő könnye­it, és ha­ra­go­san né­zett Ju­cun­dus­ra.

– Nagy­né­né­det, a ki­rály­nét a bör­tön­cel­lák va­la­me­lyi­ké­ben tart­ják fog­va – mond­ta Ju­cun­dus. – Le­het, hogy nem ár­ta­na ételt és vi­zet vin­ni neki.

– Nem kap?

Ju­cun­dus a vál­lá­nál fog­va a kony­ha irá­nyá­ba for­dí­tot­ta a lányt.

– Az őrök a hely­őr­ség ka­to­nái, de van­nak köz­tük, akik is­mer­nek té­ged. Úgy vé­lem, té­ged be fog­nak en­ged­ni, míg min­ket nem. Te el­vi­he­ted neki azt, ami­re szük­sé­ge van.

– Hol van Szau­losz?

– A har­ma­dik eme­le­ten. Vil­ni­usszal tár­gyal­nak ar­ról, ho­gyan fe­szít­sék ke­reszt­re Es­ta­ph-ot. Nyil­vá­no­san akar­ják, de úgy, hogy ne tör­jön ki mi­at­ta lá­za­dás.

Kle­o­pát­ra tá­tott száj­jal hall­gat­ta.

– Bár­mi mi­att ki­tör­het a lá­za­dás. Ha most ke­reszt­re fe­szí­te­né­nek egy dög­lött bir­kát, ab­ból is óri­á­si fe­zú­du­lás tá­mad­na, te is tu­dod. – Hir­te­len kis­gye­rek­ké vál­va újra be­le­ka­pasz­ko­dott Ju­cun­dus­ba. – Ne menj! Kér­lek!

– Ma­rad­nék, ha tud­nék, de ha­tá­ro­zott pa­ran­csot kap­tam, hogy tér­jek vissza Cé­zá­re­á­ba, és ve­gyem át az em­be­re­im irá­nyí­tá­sát. Nem úgy… nem úgy cse­le­ked­tek, ahogy sze­ret­tem vol­na. Most menj. – Megint, ez­út­tal ha­tá­ro­zot­tab­ban el­tol­ta Kle­o­pát­rát. – A né­néd­re gon­dolj, ne rám vagy ma­gad­ra. Szük­sé­ge van rád.

* * *

A rab­szol­gák fo­lyo­só­in, ahol a fa­lak­ba ivó­dott a fé­le­lem bűze, és el­vi­sel­he­tet­len volt a hő­ség, el­ural­ko­dott a csak­nem mez­te­len fér­fi­ak és nők ré­mült, fe­jet­len kap­ko­dá­sa. Kle­o­pát­ra szé­de­leg­ve vá­gott utat ma­gá­nak az em­be­rek kö­zött, míg­nem el­ér­ke­zett a cel­lák­hoz ve­ze­tő aj­tó­ig. Lá­tás­ból is­mer­te az ajtó előtt álló őrt, a ne­vé­re azon­ban nem em­lé­ke­zett.

Ehe­lyett elő­vet­te a leg­káp­rá­za­to­sabb mo­so­lyát. Az őr el­vö­rö­sö­dött, ami jó jel volt.

– Lát­tad az uno­ka­fi­vé­re­met? – kér­dez­te Kle­o­pát­ra tág­ra nyílt szem­mel.

– A szo­bá­já­ban volt, úr­nőm, ké­szü­lő­dött az in­du­lás­ra.

– Ezek sze­rint tény­leg el­me­gyünk? Hová?

Az őr őszin­te ag­go­da­lom­mal né­zett rá.

– Ne­ked nem mond­ták meg? A szí­ri­ai An­ti­ó­khi­á­ba men­tek. Leg­ké­sőbb hol­nap haj­nal­ban in­dul­tok. Szau­losz úr egész dél­előtt ke­res­te­tett az em­be­re­i­vel.

– Meg­ta­lál­tak ben­nün­ket. Va­dász­ni vol­tam a ber­ber nő­vel. El­ej­tet­tünk egy für­jet. Lá­tod? Meg­főz­tem a nagy­né­ném­nek.

Az őr már ko­ráb­ban be­le­né­zett a ko­sa­rá­ba, ame­lyet a kony­há­ból ho­zott ma­gá­val, és érez­te az el­csent hús il­la­tát az ételt me­le­gen tar­tó ken­dő alatt. Kle­o­pát­ra úgy mo­soly­gott rá, mint­ha et­től már a ka­to­na is az össze­es­kü­vés részt­ve­vő­jé­vé vált vol­na.

Az őr za­var­tan ka­pott a pán­cél­já­hoz. Kle­o­pát­ra lát­ta őt hol­tan, el­vá­gott to­rok­kal, és gyor­san be­csuk­ta a sze­mét, ne­hogy az őr is meg­lás­sa ma­gát ben­ne.

– Ve­lünk jössz Da­masz­kusz­ba? – kér­dez­te.

A fér­fi idő­sebb volt, mint gon­dol­ta; rán­cok vé­sőd­tek a sze­me és a szá­ja köré, az ál­lán ki­üt­kö­ző bo­ros­ta sö­tét szá­lai közé fe­hé­rek is ve­gyül­tek.

– Szau­losz úr azt pa­ran­csol­ta, hogy egy szá­zad­nak men­nie kell, a töb­bi itt ma­rad. A szá­za­do­sok sors­hú­zás­sal fog­ják ki­vá­lasz­ta­ni, kik men­je­nek. Le­het, hogy már meg­tet­ték, de én még nem hal­lot­tam az ered­ményt.

– Te mit akar­nál? Men­ni, vagy ma­rad­ni?

Az őr ki­húz­ta ma­gát.

– Aki bá­tor, az nem szö­kik el a csa­ta elől.

– Per­sze. – Kle­o­pát­ra föl­né­zett rá. – Ne­kem azt mond­ták, hogy a nagy­bá­tyám­mal kell men­nem, de előbb sze­ret­nék ételt és bort vin­ni a nagy­né­ném­nek.

Tele volt a ko­sa­ra: egy kan­csó bor, da­to­lya, man­du­lás sü­te­mény, elő­ző es­té­ről ma­radt fok­hagy­má­val töl­tött fürj­pe­cse­nye, egy ha­lom ab­ból a ke­mény, ko­vász­ta­lan ke­nyér­ből, amit a va­dá­szok vit­tek ma­guk­kal a hosszú va­dá­sza­tok­ra, és es­küd­tek rá, hogy haj­nal­tól al­ko­nya­tig bol­do­gok vol­tak vele. Má­sod­já­ra is maga elé emel­te a ko­sa­rat.

– En­ge­délyt adsz rá?

Az őr azt a pa­ran­csot kap­ta, hogy sen­kit ne en­ged­jen át; mind­ket­ten tisz­tá­ban vol­tak vele. A há­tuk mö­gött, a fo­lyo­só­kon tel­jes volt a fe­jet­len­ség, de itt csak rab­szol­gák vol­tak. Az őr ka­csin­tott.

– De si­ess.

Kle­o­pát­ra láb­ujj­hegy­re állt, és csó­kot nyo­mott az őr ar­cá­ra. Ő még ak­kor is mo­soly­gott, ami­kor az ajtó be­csu­kó­dott a lány mö­gött.

Még há­rom őr áll­ta el Kle­o­pát­ra út­ját. Az első a lép­cső te­te­jén állt, a má­so­dik a fali tar­tó­ban égő fák­lya mel­lett, ott, ahol a fo­lyo­só ket­té­vált, a bor­pin­cé­be ve­ze­tő jobb ol­da­li­ra, és a vár­bör­tön felé tar­tó bal ol­da­li­ra.

Mind­két őr to­vábben­ged­te, gon­dol­ván, ha az első aj­tón be­ju­tott, nyil­ván en­ge­déllyel jött.

Az utol­só már nem volt ilyen könnyű eset, de őt leg­alább is­mer­te név­ről is, és lá­tás­ból is. A hely­őr­ség má­so­dik őr­szá­za­dá­ban szol­gá­ló Suri­nus köz­vet­le­nül a bör­tön­cel­lák­hoz ve­ze­tő fo­lyo­só for­du­ló­já­ban állt, aho­vá a fog­lyok nem lát­hat­tak el, ne­hogy az a két nő el­va­rá­zsol­ja. Ál­lan­dó­an ki­von­va tar­tot­ta a kard­ját, és olyan pán­cél­ja volt, hogy a part­hus ne­héz­lo­vas­ság­nak akár egy szá­za­dá­val is szem­be­néz­he­tett vol­na.

Ilyen mé­lyen a föld alatt, és ilyen kö­zel a fog­lyok­hoz, ért­he­tő mó­don sok­kal ide­ge­sebb volt, mint a tár­sai. És jó­val ke­ve­sebb haj­lan­dó­sá­got mu­ta­tott, hogy a ki­rály­né ro­ko­nát át­en­ged­je. Kard­já­val me­re­ven el­zár­ta Kle­o­pát­ra út­ját.

A lány, mint ko­ráb­ban há­rom­szor, most is meg­emel­te a ko­sa­rát, hogy az őr lát­has­sa an­nak ár­tal­mat­lan tar­tal­mát. De a kard nem moz­dult a he­lyé­ből.

– Nem en­ged­het­lek át, úr­nőm. Meg­kor­bá­csol­ná­nak, té­ged pe­dig meg­lán­col­va vin­né­nek Da­masz­kusz­ba. For­dulj vissza. Tu­dat­ni fo­gom ve­lük, hogy meg­pró­bál­tad.

– Már tud­ják – fe­lel­te Kle­o­pát­ra. – Hall­ják min­den sza­vun­kat. Hang alig ha­tol el idá­ig, olyan ez a hely, mint egy sír.

Az őr meg­bor­zon­gott, de tit­kol­ni pró­bál­ta. A lány föl­emel­te a ko­sa­rát.

– Szük­sé­gük van en­ni­va­ló­ra, kü­lön­ben meg­hal­nak, és mit fog ak­kor Szau­losz mű­vel­ni ve­led?

A kard meg­in­gott.

– Hal­la­ni fo­god, amit be­szé­lünk, és va­ló­szí­nű­leg egyéb­ként sem lép­he­tek be a cel­lá­ba. Mit árt­hat ez? – Suri­nus ré­geb­ben a ba­rát­ja volt, ő is azok közé tar­to­zott, akik be­csuk­ták a sze­mü­ket, ami­kor a rab­szol­gák ka­pu­ján át ki­szö­kött a pa­lo­tá­ból. Kle­o­pát­ra most rá­tet­te a ke­zét a kard­já­ra, és tol­ni kezd­te hát­rébb és hát­rébb, s köz­ben to­vább be­szélt: – Sen­ki sem fog­ja meg­tud­ni. Hol­nap­ra már úton le­szel Szí­ri­á­ba.

– Csak egy szá­zad megy. Nem biz­tos, hogy az én szá­za­do­som nyer­te el a sza­va­zó­go­lyót.

– El­men­ni ezek sze­rint győ­ze­lem len­ne? – Fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét. – Mi­kor ve­szí­tet­tem én koc­ka­já­ték­ban?

Az őr sze­mé­ben mo­soly buj­kált.

– Nem tud­tam, hogy ben­ne van a ke­zed a sors­hú­zás­ban.

– Vil­ni­us sem tud­ja, de el tu­dod róla kép­zel­ni, hogy meg­ta­gad­ja tő­lem a le­he­tő­sé­get, ha szé­pen meg­ké­rem rá? – mo­soly­gott szé­le­sen a lány.

Suri­nus nyer­sen föl­ne­ve­tett. A kard vég­re ar­rébb len­dült Kle­o­pát­ra keze alól. Az őr fe­jé­vel a cel­lák felé in­tett.

– Ne en­gedd, hogy meg­bű­völ­je­nek! – ki­ál­tott még a lány után. – Nem az úr­nő­re, a né­néd­re ér­tem; a má­sik­ra.

Kle­o­pát­ra gyor­san be­for­dult a sar­kon, maga mö­gött hagy­va a fák­lya­fényt és a ho­má­lyos me­le­get, be­lé­pett egy hi­deg és nyir­kos hely­re, ami­től még a lé­leg­ze­te is el­akadt, és összébb kel­lett von­nia ma­gán a tu­ni­kát.

A fo­lyo­só­ról be­szű­rő­dő vi­lá­gos­ság­ban há­rom fe­lé­je for­du­ló sá­padt ar­cot lá­tott. Az egyik egy fér­fi volt: az óri­ás part­hus. Kle­o­pát­rá­nak még volt annyi ide­je, hogy fel­fog­ja, hogy meg­ért­se en­nek a ször­nyű­sé­gét – egy fér­fi és két nő ugyan­ab­ban a szűk kis cel­lá­ban, az el­kü­lö­nü­lés, az il­len­dő­ség be­tar­tá­sá­nak le­he­tő­sé­ge nél­kül –, mi­előtt az egyik nő egy té­to­va lé­pést tett a pad­ló és a mennye­zet kö­vé­be fúrt vas­ru­dak felé.

– Hy­pa­tia! – Kle­o­pát­ra az utol­só mé­te­re­ket már fut­va, két ke­zét elő­re­nyújt­va tet­te meg. Ami­kor oda­ért, a rá­cso­kon át mind­két te­nye­rü­ket egy­más­hoz ta­pasz­tot­ták. – Mi­lyen hi­deg vagy!

Han­go­san ki­ál­tot­ta, hogy Ízisz vá­lasz­tott­já­nak le­gyen ide­je össze­szed­ni ma­gát, hogy rá­néz­hes­sen, és el­ol­vas­has­sa azt a da­rab­ka pa­pírt, amely a ke­zük kö­zött át­ván­do­rolt hoz­zá, ame­lyet az üze­net­vi­vő ma­dár ho­zott, és ami mi­att va­ló­já­ban ide­jött.

El­né­zett Hy­pa­tia ki­me­rült­ség­ről árul­ko­dó arca mel­lett a köz­vet­le­nül mö­göt­te álló Be­re­ni­ké­re.

– Fel­ség…

A nagy­nén­je pisz­kos volt, holt­fá­radt, és lát­ha­tó­an ret­te­ne­te­sen fá­zott. A sze­me két mély gö­dör volt elő­ke­lő­en ívelt szem­öl­dö­ke alatt. Kle­o­pát­ra lát­ta ben­nük a két­ség­be­esést, de nem akar­ta el­hin­ni.

– Szer­zek egy fák­lyát – mond­ta. – Nem lát­lak jól ben­ne­te­ket.

Suri­nus fü­lig vö­rö­sö­dött szé­gye­né­ben, ami­kor Kle­o­pát­ra el­vi­har­zott mel­let­te, de nem állt az út­já­ba, sőt oda­ad­ta neki a tar­ta­lék fák­lyá­ját, s még azt is meg­en­ged­te, hogy a fa­li­ka­ron lévő láng­já­val meg­gyújt­sa. Ser­ce­gett és szik­rá­kat köp­kö­dött a kát­rány és a sod­rott gyap­jú­szál. A hir­te­len tá­madt fény bán­tot­ta a sö­tét­ség­hez már hoz­zá­szo­kott sze­mét.

– Fel­ség, Hy­pa­tia, Es­ta­ph… – tar­tot­ta sor­ra mind­hár­muk elé a fák­lyát. Es­ta­ph ar­cán több volt a zú­zó­dás, mint a nő­kén, de fő, hogy egész­ben volt. Ő a cel­la szem­köz­ti fe­lét fog­lal­ta el, le­mond­va a kö­zel­ség­ből fa­ka­dó me­leg­ség­ről a tá­vol­ság­tar­tás fedd­he­tet­len­sé­gé­ért. Mint­ha bi­zony tö­rő­dött vol­na bár­ki is az­zal, hogy ezek itt ho­gyan ül­nek a sö­tét­ben és a hi­deg­ben.

– Hoz­tam en­ni­va­lót. Nem va­la­mi so­kat, de… – Egyen­ként vet­te ki, és dug­ta át a rá­csok kö­zött a ko­sár tar­tal­mát. Vég­re Es­ta­ph is fe­lé­je for­dult, és meg­mu­tat­ta az ar­cát bo­rí­tó vé­res zú­zó­dá­so­kat. Va­la­ki le­tö­röl­get­te róla a vért a sö­tét­ben, de mi­vel víz nem volt, csak szét­má­zol­ta, ami­től most úgy né­zett ki, mint­ha vö­rös-kék-fe­ke­te maszk mö­gül néz­ne Kle­o­pát­rá­ra. Olyan moz­du­lat­lan volt, hogy a lány már arra gon­dolt, ta­lán élő­ha­lot­tá, ghúl­lá vál­to­zott, de az­tán vett egy lé­leg­ze­tet, és fel­állt.

El­mo­so­lyo­dott, ami­től lát­ha­tó­vá vál­tak össze­tört fo­gai, és me­rev hát­tal meg­ha­jolt.

– Úr­nőm, azt hit­tem, az éh­ség, a szom­jú­ság és a hi­deg kel­tet­te lá­to­más vagy – mond­ta. – De te hoz­tál ételt, vi­zet és me­le­get. Kö­szö­nöm.

Nem fo­god meg­kö­szön­ni ne­kem, ha et­től erő­sebb le­szel, ami­kor majd ke­reszt­re fe­szí­te­nek, gon­dol­ta a lány, de ki­mon­da­ni nem akar­ta. Es­ta­ph amúgy is tud­ta; ott volt a sze­mé­ben. Rö­vid, ké­nyel­met­len csend után meg­szó­lalt:

– Hoz­ha­tok gyógy­fü­ve­ket, ha az se­gít. Le­het, hogy megint be­en­ged­né­nek.

– Nem fog­nak. – Hy­pa­tia nem moz­dult el a rács­tól. El­ol­vas­tam az üze­ne­tet, mond­ta a te­kin­te­te. Fenn­han­gon nem be­szél­he­tek róla. – Olyan han­go­kat hal­lot­tunk oda­fönt­ről, mint­ha az egész hely­őr­ség ott len­ne. Át­vet­ték az irá­nyí­tást a pa­lo­tá­ban?

– Szau­losz je­len­leg a ki­rá­lyi lak­osz­tály­ban van. A nagy­bá­tyám az in­du­lás­hoz ké­szü­lő­dik.

– Ve­lük fogsz men­ni – je­len­tet­te ki Hy­pa­tia. A hang­ja hi­deg és ha­tá­ro­zott volt, el­hal­lat­szott a fo­lyo­só vé­gé­ig, ahol egy bo­szor­kány­ság­tól félő fér­fi vá­ra­ko­zott.

– Igen – fe­lel­te Kle­o­pát­ra, és meg­ráz­ta a fe­jét.

Hy­pa­tia jel­zett Be­re­ni­ké­nek, aki le­ha­jolt, és be­húz­ta a ha­lom en­ni­va­lót. A hang a mennye­ze­tig ve­rő­dött fel és vissza.

– Előbb ne­ked és Es­ta­ph-nak kell en­ne­tek – mond­ta Hy­pa­tia. – Én et­tem reg­gel, mi­előtt hoz­zád jöt­tem.

Azok ket­ten gyor­san hoz­zá is lát­tak, és az evés­sel járó han­gok vé­del­mé­ben Hy­pa­tia hal­kan be­szél­ni kez­dett:

– Az üze­net­nek el kell jut­nia Pan­te­rá­hoz és Me­na­hem­hez. Ju­szaf majd gon­dos­ko­dik róla – neki van­nak kap­cso­la­tai a Há­bo­rú Párt­ban, és né­há­nyuk biz­to­san itt ma­radt a vá­ros­ban. Ami­lyen gyor­san csak le­het, el kell men­ned in­nen. Mondd meg Ik­sah­rá­nak, hogy sze­mé­lyes szí­ves­ség­nek ven­ném, ha haj­lan­dó len­ne ma­gá­val vin­ni té­ged Ale­xand­ri­á­ba. Egy At­ha­na­sia nevű nőt kell ke­res­nie, aki a Sze­rá­pisz temp­lo­má­hoz kö­ze­li Arany Skor­pió ut­cá­ban lévő Ízisz-szen­télyt őrzi. Ik­sah­ra mond­ja meg At­ha­na­si­á­nak, hogy Ízisz vá­lasz­tott­ja meg­ne­vez­te az utód­ját. Ő el tud­ja majd dön­te­ni, mi le­gyen a ju­tal­ma. Mondd ezt meg neki. És mondd meg neki… mondd meg neki, hogy ő is­me­ri a szí­vem alak­ját. Tud­ni fog­ja, hogy ez mit je­lent.

– Ik­sah­ra az új vá­lasz­tott? – kér­dez­te Kle­o­pát­ra. Nem lát­szott va­ló­szí­nű­nek, de hát annyi va­ló­szí­nűt­len do­log tör­tént az el­múlt pár nap alatt.

– Nem – fe­lel­te Hy­pa­tia, és várt.

Kle­o­pát­ra lé­leg­ze­te el­akadt. A vére csak tígy dü­bör­gött a fü­lé­ben.

– Én nem… Én nem le­he­tek… Nem… – Össze­szed­te ma­gát. – Én nem lá­tok ha­lot­ta­kat. A vá­lasz­tot­tak min­dig lát­nak. Így hal­lot­tam.

– A te ko­rod­ban én sem lát­tam – mond­ta Hy­pa­tia. – Ti­zen­két évig fogsz ta­nul­ni Egyip­tom temp­lo­ma­i­ban, csak az­tán lép­hetsz elő mint vá­lasz­tott. És hogy ez meg­tör­tén­hes­sen, ne­kem ter­mé­sze­te­sen már ha­lott­nak kell len­nem.

– Nem aka­rom, hogy meg­halj.

– Hy­pa­tia… – lé­pett a rács­hoz ke­zé­ben a man­du­lás sü­te­ménnyel Be­re­ni­ké. Az őr mi­att han­go­san mond­ta a ne­vet, de az­tán hal­kab­ban foly­tat­ta: – Biz­tos vagy ben­ne? Már mond­tad ko­ráb­ban is, de azt hit­tem…

– Hogy csak ürügy volt, hogy csat­la­koz­has­sak hoz­zád a ta­nács­te­rem­ben? – mo­soly­gott fa­nya­rul Hy­pa­tia. – Az volt, de igaz volt. Ha­csak nem til­tod meg.

Be­re­ni­ké meg­ráz­ta a fe­jét.

– Kle­o­pát­ra na­gyobb biz­ton­ság­ban lesz ott, mint itt, és Da­masz­kusz nem neki való hely; nem le­szek ott, hogy föl­emel­jem el­le­ne a sza­vam, te­hát a fi­vé­rem és nő­vé­rem meg­pró­bál majd fér­jet ta­lál­ni neki. Izisz job­ban fog bán­ni vele.

Kle­o­pát­ra kény­te­len volt ök­lét a szá­já­ba gyö­mö­szöl­ni, ne­hogy meg­szó­lal­jon, vagy en­ged­je, hogy a tor­kát szo­ron­ga­tó han­gok ki­sza­ba­dul­ja­nak. Azok, aki­ket Izisz szol­gá­la­tá­ra ad­nak, nem si­kí­toz­nak, eb­ben biz­tos volt, már­pe­dig ő túl­sá­go­san kö­zel állt ah­hoz, hogy si­kí­toz­ni kezd­jen.

– De sza­ba­don fog­nak en­ged­ni ben­ne­te­ket – mond­ta, ami­kor vég­re le­ve­gőt tu­dott ven­ni. – Ad­dig nem in­du­lunk el.

– Nem. El kell men­ne­tek. – Hy­pa­tia ki­nyúlt a rá­csok kö­zött, és meg­fog­ta a ke­zét.

– Ik­sah­ra nem fog el­hagy­ni té­ged – mond­ta Kle­o­pát­ra. Azt nem tud­ta, hon­nan tud­ja, de biz­tos volt ben­ne, hogy ez az igaz­ság, és Hy­pa­ti­án lát­szott, hogy hisz eb­ben. Le­huny­ta a sze­mét, és le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Mondd meg neki, hogy ez a vá­gyam – szó­lalt meg hir­te­len, és föl­né­zett. – Mondd meg neki, hogy ha azt hi­szi, nél­kü­le nem tu­dunk ki­jut­ni in­nen, ak­kor nem tisz­te­li a hír­ne­ve­met.

– De ezt lát­tam ál­mom­ban – Kle­o­pát­ra Hy­pa­tia sze­mé­be né­zett, és nem en­ged­te el a te­kin­te­tét. – Ez az ál­mom hi­deg, fe­ke­te ré­sze. Ahol el­kez­dő­dik a fáj­da­lom. Lát­tam. Te is lát­tad.

– Tu­dom. – Hy­pa­tia el­sza­kí­tot­ta a te­kin­te­tét, és ki­tép­te a ke­zét Kle­o­pát­ra szo­rí­tá­sá­ból. Hát­ra­lé­pett, meg­csó­kol­ta a sa­ját te­nye­re tö­vét, majd ki­nyúlt a rá­csok kö­zött, hogy hoz­zá­érint­se Kle­o­pát­ra csuk­ló­já­hoz. – De az álom sok­fé­le­kép­pen vég­ződ­het, és nem mind vég­ző­dik rosszul. Bíz­zál ben­nem. Nem áll szán­dé­kom­ban hagy­ni, hogy a nagy­né­néd vagy Es­ta­ph meg­hal­jon. Még van dol­gunk itt, mi­előtt az is­te­nek meg­mé­rik a szí­vün­ket, va­jon ne­he­zebb-e Maat tol­lá­nál. Most menj. Vidd el az üze­ne­tet Ju­szaf­nak. Mondd meg neki, hogy ke­res­se meg azt, aki­ről a leg­in­kább el­hi­szi, hogy el tud­ja vin­ni az üze­ne­tet a si­va­ta­gon át Pan­te­rá­nak. Az­tán menj el Ik­sah­rá­val Ale­xand­ri­á­ba. Meg fo­gunk ke­res­ni ott, mi­helyt tu­dunk.