UTÓSZÓ

A Dá­vid vá­ro­sá­nak szé­lén fek­vő Si­lo­ám ta­vat egy föld alat­ti pa­tak vize táp­lál­ta, így ami­kor kö­rös-kö­rül min­dent por le­pett, a tó fel­szí­ne vib­rál­ni lát­szott a nap­fény­ben.

A ki­rály meg­ko­ro­ná­zá­sá­nak reg­ge­lén a víz a haj­na­li vi­lá­gos­ság­ban zöld­nek tűnt. Át­tet­sző fel­szí­nén híg hab gyűlt össze, mely­ben a be­le­hul­lott apró, fe­hér vi­rág­szir­mok úgy fény­let­tek, mint a hold­fény di­rib-da­rab­kái.

A tó csen­des fel­szí­ne fö­lött a le­ve­gő meg­telt a víz, a töm­jén és az itt össze­gyűlt ez­rek sza­gá­val. Az em­be­rek már el­men­tek, de itt ma­rad­tak utá­nuk a föl­det több ré­teg­ben vas­ta­gon bo­rí­tó pál­ma­le­ve­lek.

Pan­tera le­ha­jolt, és fel­emelt egy ki­sebb le­ve­let; ki­csi kéz­be il­lő­re vág­ták, hogy egy gye­rek in­te­get­hes­sen vele az új ki­rály­nak, majd dob­has­sa le a sza­ma­ra elé. Most jó szol­gá­la­tot tett, hogy Pan­tera el­hes­se­ges­se vele a le­gye­ket, ame­lyek rá és négy tár­sá­ra ve­tet­ték ma­gu­kat.

Hy­pa­tia volt vele, to­váb­bá Mer­gus és Es­ta­ph – aki sem­mi je­lét nem mu­tat­ta, hogy mi­előbb haza sze­ret­ne men­ni Szí­ri­á­ba és a csa­lád­já­hoz – és Kle­o­pát­ra, aki a Ju­szaf há­zá­ban töl­tött éj­sza­ka óta gyer­mek­ből fi­a­tal nővé vált, aki oda volt lán­col­va Hy­pa­ti­á­hoz. Ik­sah­ra nem volt ve­lük. Ő már jó­val haj­nal előtt va­dász­ni ment a ma­da­ra­i­val és a nagy­macs­ká­já­val, hogy el­ke­rül­je az ez­ré­vel gyü­le­ke­ző em­be­re­ket.

Pan­tera nél­kü­le állt most a cso­dás je­len­sé­gek­re uta­ló pró­fé­cia hí­res ta­vá­nál, amely Je­ru­zsá­lem leg­öre­gebb vá­ros­ré­szé­ben, Dá­vid vá­ro­sá­ban, an­nak is a leg­ré­geb­bi ré­szé­ben volt, és a tá­vo­zó tö­meg utol­só, ren­det­len so­ra­it bá­mul­ta, ahogy az em­be­rek He­ró­des ló­ver­seny­pá­lyá­ja mel­lett el­ha­lad­va a Temp­lom felé tar­ta­nak.

Va­la­hol a tö­meg ele­jén, a zász­lók alatt, fegy­ve­re­se­i­től kö­rül­vé­ve Me­na­hem lo­va­golt a sza­ma­rán, hogy be­tel­je­sít­se azo­kat a jö­ven­dö­lé­se­ket, ame­lyek­ről az írá­sok szól­nak.

A nép lát­ta őt, amint az is­te­nük szá­má­ra leg­szen­tebb tó­ban fel­ke­nik, lát­ta, amint meg­hajt­ja a fe­jét Ge­de­on, Iz­ra­el újon­nan ki­ne­ve­zett fő­pap­ja előtt, lát­ta, amint ki­ki­ált­ják iga­zi ki­rály­nak, Is­ten után a má­so­dik ha­tal­mas­ság­nak, aki el­ve­ze­ti a né­pét oda, ahol bé­kes­ség­re ta­lál, ahol sen­ki, sem csá­szár, sem bi­ro­da­lom nem to­lak­szik az is­te­nük elé.

Lát­ták őt, amint felül a sza­már­ra, ame­lyet Ik­sah­ra és Hy­pa­tia ke­rí­tett: fris­sen be­tört csi­kó volt, olyan ma­gas, ami­lyet Pan­tera még nem lá­tott, fe­ke­te-fe­hér fol­tos. Az egyik füle fe­ke­te, a má­sik fe­hér, szé­les hom­lo­ka ko­rom­fe­ke­te, a po­fá­ja hó­fe­hér, az ol­da­la ki­csit fél­ol­da­la­san tar­ka, mint ha va­la­ki tér­ké­pet raj­zolt vol­na fe­ke­te tin­tá­val egy sima pa­pi­rusz­ra. Pan­tera sze­me mind­un­ta­lan oda­té­vedt a ce­re­mó­nia alatt.

A gon­do­la­tai most is ott jár­tak, új szá­raz­föl­de­ken ván­do­rol­va, új öb­lö­ket ke­res­ve a föld­nyel­vek kö­zött, új szi­ge­te­ket a szür­ke óce­án­ban.

– Ha lesz rá ide­je, Me­na­hem Ale­xand­ri­á­hoz mér­he­tő vá­rost fog csi­nál­ni Je­ru­zsá­lem­ből – szólt oda el­gon­dol­kod­va Hy­pa­ti­á­nak.

– Ha lesz rá ide­je. – Hy­pa­tia te­kin­te­te a vá­ros fa­la­in kí­vül el­te­rü­lő fü­ves le­ge­lő­kön, cit­rom- és na­rancs­li­ge­te­ken, a le­ge­lé­sző nyá­ja­kon és a pász­to­ro­kon járt. Ma csak ke­ve­sen őriz­ték a nyá­ja­kat, mert a leg­több pász­tor be­jött a vá­ros­ba, Me­na­he­met kö­szön­te­ni.

– Jön Ik­sah­ra. – Hy­pa­tia sza­vai úgy hang­zot­tak, mint­ha a kö­ze­le­dő vég­ze­tet je­len­te­né be.

Pan­tera oda­né­zett, és bár nem lá­tott sem­mit, hitt neki.

– Men­jünk elé­be? – kér­dez­te.

– Azt hi­szem, men­nünk kel­le­ne – fe­lel­te moz­du­lat­lan arc­cal Hy­pa­tia.

Együtt lép­tek ki a kis ka­pun, ame­lyen át Ik­sah­ra el­hagy­ta a vá­rost. Oda­kint tisz­tább, fé­nye­sebb volt a le­ve­gő, a ma­da­rak is éne­kel­tek, nem úgy, mint ko­ráb­ban, oda­bent a vá­ros­ban, ahol a tö­meg lár­má­ja el­né­mí­tot­ta őket.

És már ott is volt Ik­sah­ra: hul­lám­zó fe­hér ing­ru­ha, fe­ke­te ka­rok és lá­bak vib­rá­lá­sa a reg­ge­li pá­rá­ban, lá­bá­nál a kar­csú tes­tű ge­párd­dal, feje fö­lött a sza­ba­don szár­nya­ló, nem pe­dig az ök­lé­re szí­ja­zott sóly­mok­kal.

Mi­alatt fi­gyel­ték, az egyik hir­te­len föl­vá­gó­dott a ma­gas­ba, majd meg­for­dul­va zu­han­ni kez­dett, mint a nyíl­vessző, hogy vé­gül szár­nyát szét­tár­va könnye­dén le­eresz­ked­jen Ik­sah­ra kesz­tyűs ke­zé­re, és fe­jét le­hajt­va fa­la­toz­ni kezd­jen az ott lévő apró te­tem­ből. Tol­lak tán­col­tak kö­rü­löt­tük a le­ve­gő­ben a domb­ol­dal fe­lől fújó könnyű szel­lő­ben.

– Egy ga­lamb – mond­ta Mer­gus; ő min­den­ki­nél messzebb­re el­lá­tott. – Egy üze­net­vi­vő ga­lam­bot ka­pott el.

Fut­ni kezd­tek ar­ra­fe­lé, és ott ér­ték el Ik­sah­rát, ahol a föld a vá­ros felé el­la­po­so­dik.

Hy­pa­tia ért oda el­ső­nek; most ott áll­tak egy­más­sal szem­ben, kö­zel, de nem egé­szen kö­zel.

– Rossz hí­rek? – kér­dez­te Pan­tera. Ik­sah­ra nem tu­dott ol­vas­ni, ezt el­fe­lej­tet­te, és ké­sőn ju­tott eszé­be, már nem szív­hat­ta vissza. Ki­nyúj­tot­ta a ke­zét.

Ik­sah­ra be­le­ej­tet­te a kis hen­gert a te­nye­ré­be.

– A ma­dár pi­ros­tar­ka, bo­ros­tyán­sár­ga sze­mű. Se­ne­ca te­nyész­tet­te őket; a Köl­tő hasz­nál ilye­ne­ket ma is.

A hen­ger fe­de­lét vér­pi­ros vi­asz­csepp tar­tot­ta zár­va. Pan­tera fel­tör­te, és ki­vet­te a hagy­ma­héj vé­kony­sá­gú pa­pírt; olyan át­tet­sző volt, hogy az uj­ja­it is lát­ta raj­ta ke­resz­tül. Az írás szép volt, ele­gáns és is­me­rős.

– Iga­zad van – mond­ta. – A Köl­tő­től jött; új tit­kos­írás, Se­ne­ca há­ló­za­tá­ban so­ha­sem hasz­nál­ták… Várj egy per­cet, nem könnyű. – La­tin be­tűk­ből álló so­rok vo­nul­tak az ol­da­lon, de nem sza­vak­ra oszt­va. Pan­tera fog­ta az első hár­mat, szá­mok­ká ala­kí­tot­ta őket, és eze­ket a szá­mo­kat hasz­nál­va cse­rél­te fel a be­tű­ket, hogy ér­tel­mes szö­ve­get kap­jon.

A töb­bi­ek vár­tak. Ik­sah­ra kö­ze­lebb lé­pett Hy­pa­ti­á­hoz. Hy­pa­tia meg­érez­te a ló­ve­rí­ték, a si­va­ta­gi szél és cso­da il­la­tát. Kéz­fe­jük sú­rol­ta egy­mást, vil­lá­mo­kat gyújt­va Hy­pa­tia sze­mé­ben.

Pan­tera vég­zett a for­dí­tás­sal.

– A ga­lam­bom meg­ér­ke­zett a Köl­tő­höz, aki ezt a vá­laszt kül­di ne­kem és Me­na­hem­nek. Fi­gyel­je­tek, fel­ol­va­som. – Maga is hal­lot­ta, mi­lyen fe­szült a hang­ja.

A Köl­tő­től a Le­o­párd­nak és Iz­ra­el új ki­rá­lyá­nak, kö­szön­te­lek ben­ne­te­ket. Tud­no­tok kell, hogy a Ti­zen­ket­te­dik lé­gió teg­nap Ces­ti us Gal­lus, Szí­ria kor­mány­zó­ja ve­ze­té­sé­vel ki­vo­nult An­ti­ó­khi­á­ból, hogy vissza­fog­lal­ja Je­ru­zsá­lem vá­ro­sát és Iz­ra­el né­pét. Azok, akik bír­ják a csá­szár jó­in­du­la­tát, meg­pró­bál­ták el­té­rí­te­ni őket, de ku­dar­cot val­lot­tak: Néró nem hív­ja vissza őket. Sür­gő­sen szer­vez­zé­tek meg a vé­de­ke­zést, ne­hogy a bé­ké­tek és a bol­do­gu­lá­so­tok ham­vá­ba hal­jon.

Mint va­la­mi nyo­más ne­he­ze­dett rá a töb­bi­ek vá­ra­ko­zá­sa. Hy­pa­tia sze­mé­ben ki­hunyt a fény. Lát­szott, hogy össze­sze­di az ere­jét, fe­lül­ke­re­ke­dik ben­ne a jó­zan­ság, ma­gá­ra vesz egy ter­het, ami ed­dig nem volt az övé.

– Meg kell mon­da­ni Me­na­hem­nek – szó­lalt meg.

– Majd én. – Pan­tera, mint­egy aján­dék­kép­pen le­vet­te róla a ter­het. A súly el­he­lyez­ke­dett a vál­lán, mint egy pán­cél­ing, és még csak nem is volt el­vi­sel­he­tet­len. – Mos­ta­ná­ra már fel­ért a csúcs­ra, hi­va­ta­lo­san is ki­ne­vez­te Ge­de­ont fő­pap­já­nak és­Ju­sza­fot ta­ná­cso­sá­nak. Ha le­jön, el­mon­dom neki, és meg­ter­vezzük Je­ru­zsá­lem vé­del­mét. Van­nak fegy­ve­re­ink és em­be­re­ink, akik hall­gat­nak ránk. Nincs min­den vesz­ve, és akár még tár­gyal­ha­tunk is Né­ró­val. Ti… – Te­kin­te­te el­ső­ként Hy­pa­ti­án nyu­go­dott meg, az­u­tán Ik­sah­rán, s vé­gül a töb­bi­e­ken. – Egy na­po­tok és egy éj­sza­ká­tok van, ami­kor azt csi­nál­hat­tok, amit csak akar­tok. Hasz­nál­já­tok ki, az­u­tán gyer­tek vissza hoz­zám a pa­lo­tá­ba, és majd meg­lát­juk, mit kell ten­nünk.

Meg­vár­ta, míg el­men­nek. Mer­gus, Es­ta­ph, Kle­o­pát­ra: ők hár­man vissza­for­dul­tak a vá­ros felé, a für­dő­be, az­tán a pi­ac­ra és az ün­nep­lés for­ga­ta­gá­ba.

Hy­pa­tia há­tat for­dí­tott a vá­ros­nak, és vele együtt Ik­sah­ra fe­hér lep­lei is ör­vényt ka­var­tak a le­ve­gő­ben, lá­bá­nál az el­ma­rad­ha­tat­lan arany­fe­ke­te pettyes folt­tal; ők hár­man, a két nő és a vad­ál­lat, fe­jük fe­lett a ma­gas­ban ke­rin­gő va­dász­sóly­mok­kal vissza­bal­lag­tak a le­ge­lőn át a dom­bok felé.

Pan­tera egy da­ra­big még ott állt, néz­te a tá­vo­lo­dó­kat, az­u­tán vissza­for­dult a vá­ros felé, hogy meg­ke­res­sen egy fér­fit, aki­nek most majd ki­rály­ként és had­ve­zér­ként kell há­bo­rú­ba ve­zet­nie a se­re­gét.