TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A fák­lya­fénnyel meg­vi­lá­gí­tott út Cé­zá­re­á­ból He­ró­des je­ru­zsá­le­mi pa­lo­tá­já­ig kez­det­től olyan volt, mint egy li­dér­ces álom. Hy­pa­tia min­den lé­pé­sét gyű­löl­te.

Nem mint­ha bár­ki hi­bá­já­ból lett vol­na az. Ju­cun­dus a le­he­tő leg­ala­po­sab­ban ké­szí­tet­te elő az utat: a lo­vak egy­től egyig egész­sé­ge­sek, jól táp­lál­tak és pi­hen­tek vol­tak, tar­ta­ni tud­ták a lé­pést az elöl ha­la­dó lo­va­sok nyak­tö­rő se­bes­sé­gé­vel. Hogy meg ne bo­tol­ja­nak a sö­tét­ben, az őr­sze­mek szu­rok­fák­lyá­kat tar­tot­tak az út fe­lől eső ke­zük­ben, a vál­lu­kon át­ve­tett he­ve­de­rek­ben pe­dig még há­rom meg­gyúj­tat­lan volt, amely akár há­rom éj­sza­kán át is ki­tar­tott vol­na.

Ju­cun­dus pi­he­nő­he­lyet is ki­je­lölt, ahol az ösz­vé­rek ci­pel­te zsá­kok­ból en­ni­va­ló és víz ke­rült elő, a ki­rá­lyi lo­va­sok is könnyít­het­tek ma­gu­kon, meg­pi­hen­het­tek, és úgy vált­hat­tak né­hány szót a kö­rü­löt­tük lé­vők­kel, hogy köz­ben nem kel­lett hall­gat­ni­uk a ho­mok­ban trap­po­ló pa­ták szün­te­len do­bo­lá­sát, ami mi­att ki­a­bál­ni­uk kel­lett – de sok­kal könnyebb volt csend­ben ma­rad­ni.

A pi­he­nő alatt Hy­pa­tia szem­ta­nú­ja volt egy vi­tá­nak a mind fe­szül­teb­ben mo­soly­gó Dru­zil­la és a lá­nya kö­zött; Hy­pa­tia csak ak­kor ér­tet­te meg, mi­ért vil­log olyan bősz ha­rag­gal Kle­o­pát­ra sze­me, ami­kor meg­tud­ta, hogy a lány a ki­rály csa­pa­tá­val sze­re­tett vol­na tar­ta­ni, de meg­til­tot­ták neki.

– Olyan unal­mas ve­lünk lo­va­gol­ni? – kér­dez­te tőle, ami­kor is­mét lóra ül­tek.

A lány dü­hö­sen pör­dült hát­ra.

– Vele van min­den! A sóly­mok, a ge­párd, a ko­pó­id. Hogy en­ged­het­ted meg, hogy azo­kat is ma­gá­val vi­gye?

Szó­val Ik­sah­ra; a kez­de­ti ér­dek­lő­dés egy­ket­tő­re ra­jon­gás­sá fo­ko­zó­dott. A lány egy he­ves moz­du­lat­tal el­rán­tot­ta a lo­vát. Egyik ke­zét a kan­tá­ron tart­va, Hy­pa­tia utá­na­ment. Most egye­dül vol­tak, a csa­pat szé­lé­re hú­zód­va. Az őrök nyu­god­tan és szak­sze­rű­en össze­szed­ték a hol­mi­kat, mi­köz­ben ve­ze­tő­jük már vissza­tért az útra, fák­lyá­ja egy ütem­re bó­lo­ga­tott lova lép­te­i­vel.

Be­re­ni­ké nyolc őr­től kö­rül­vé­ve a kö­zel­ben ha­ladt. Gyor­san és olyan ko­mor el­szánt­ság­gal lo­va­golt, hogy Hy­pa­ti­á­nak ked­ve lett vol­na mel­lé­je sze­gőd­ni, be­szél­get­ni, vé­gig­gon­dol­ni, hogy mi­té­vők le­gye­nek reg­gel. Ehe­lyett ma­gá­ra hagy­ták egy sér­tő­döt­ten zsém­be­lő­dő lánnyal.

Vett egy nagy le­ve­gőt.

– A ko­pók­nak el kell jut­ni­uk Je­ru­zsá­lem­be – vá­la­szol­ta. – Nem hagy­hat­tam őket Cé­zá­re­á­ban, ahol ha­lál­ra kö­vez­het­nék őket, vagy a rab­szol­gák nem ad­ná­nak ne­kik enni. Mire te csat­la­koz­tál hoz­zánk, Ik­sah­ra már sza­ba­don en­ged­te őket. Vele na­gyobb biz­ton­ság­ban van­nak, és él­ve­zik az éj­sza­kai fu­tást. Mit akar­tál vol­na tő­lem: ra­gad­jam el őket tőle?

– Ha azt kel­lett vol­na. Nem ál­modsz sem­mit? Úgy tud­tam, te vagy Ízisz vá­lasz­tott­ja.

Az­zal Kle­o­pát­ra her­ceg­kis­asszony egy rú­gás­sal gyors vág­tá­ra ösz­tö­kél­te a lo­vát, ott­hagy­va Hy­pa­ti­át a sö­tét­ben. Ő meg csak né­zett utá­na, amint el­vág­tat a lát­ha­tat­lan si­va­tag felé, túl messze a fák­lyák fé­nyé­től, sem­hogy lás­sa a ki­ta­po­sott utat, a buc­ká­kat, az apró ál­la­tok ásta lyu­ka­kat, ame­lyek­be oly könnyen be­akad­hat és ki­fi­ca­mod­hat egy ló lába.

Épp vissza­for­dult, hogy hív­jon egy gyors lo­von ülő fák­lyás őrt, ami­kor meg­hal­lot­ta a lány si­kol­tá­sát.

Elő­re­rúg­ta­tott a lo­ván, be a sö­tét­ség­be. Az őrök kés­ve, las­sab­ban kö­vet­ték, s köz­ben fák­lyá­juk­kal a ho­mo­kot, a kö­ve­ket és a si­va­tag gyér bo­zót­ja­it pász­táz­ták. Hy­pa­tia szo­kás sze­rint a kí­gyó­kat fi­gyel­te

– Ale­xand­ri­á­ban szin­te le­he­tet­len volt éj­sza­ka lo­va­gol­ni. Itt még nem lá­tott egy kí­gyót sem, még ak­kor sem, ami­kor a föl­dön he­ve­rő lány mel­lett le­szállt a lo­vá­ról.

– Kle­o­pát­ra! Hal­lasz en­gem?

Nem lá­tott vért, a sza­gát sem érez­te, már­pe­dig itt, e gyér vi­lá­gos­ság­nál a szag nyúj­tott na­gyobb bi­zo­nyos­sá­got. A lány lé­leg­zett. Nya­kán az ér meg­bíz­ha­tó, egyen­le­tes rit­mus­ban lük­te­tett. Vég­tag­jai épek vol­tak, és – amit ne­he­zebb volt el­len­őriz­ni úgy, hogy ne okoz­zon vele bajt – a ge­rin­ce is.

Lova fúj­tat­va, nyög­dé­csel­ve fe­küdt, majd hir­te­len resz­ket­ni kez­dett, és for­ró, ha­bos vért fújt a ho­mok­ra. Egy őr el­vág­ta a tor­kát.

– El­tört a lába – mond­ta, és fel­állt. Kése ho­má­lyos volt a fák­lya fé­nyé­nél. Fe­ke­te vér áz­tat­ta a ho­mo­kot, és a le­ve­gő­ben bűz ter­jen­gett.

– Ez itt egy gö­dör – ma­gya­ráz­ta az őr. – Nem sza­bad sö­tét­ben lo­va­gol­ni, ezért hozunk ma­gunk­kal fák­lyát. A le­ány el­tör­te va­la­mi­jét?

Szí­ri­ái volt, húsz éve állt szol­gá­lat­ban; mind­annyi­an el­ső­ként Ju­cun­dus­ra es­küd­tek fel, a kor­mány­zó volt a má­so­dik. Hé­ber ki­rá­lyuk uno­ka­hú­ga egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott; leg­föl­jebb, hogy mind­nyá­jan elég idő­sek vol­tak, hogy apák le­hes­se­nek, vagy hogy le­gye­nek nő­test­vé­re­ik, így rész­vé­tet érez­het­tek irán­ta.

A ki­hűlt ho­mo­kon egy ló lép­tei hal­lat­szot­tak: Dru­zil­la már csak­nem oda­ért, és Be­re­ni­ké is kö­ze­le­dett, ha las­sab­ban is, mi­vel az őrei ébe­reb­bek vol­tak, és at­tól kezd­ve, hogy le­tért az út­ról, vissza­tar­tot­ták a gyors lo­vag­lás­tól.

– Meg­se­be­sült? – ki­ál­tot­ta a ki­rály­né.

Hy­pa­tia már állt, kar­já­ban a her­ceg­kis­asszonnyal. Ne­he­zebb volt, mint gon­dol­ta.

– Él – ki­ál­tott vissza. – Nem tört el sem­mi­je. Kle­o­pát­ra – szólt a lány­hoz –, fel tu­dod emel­ni a fe­je­det?

Szem­mel lát­ha­tó­an fel tud­ta, noha csak ere­je meg­fe­szí­té­sé­vel. Ki­nyi­tot­ta a fél sze­mét, majd a fák­lya­fény mi­att szo­ro­san vissza is csuk­ta.

– Lo­va­gol­hatsz ve­lem – mond­ta Hy­pa­tia, maga sem tud­ta, mi­ért. A leg­kö­ze­lebb álló őr vág­ta el a lány lo­vá­nak tor­kát, és csak most tu­da­to­sult ben­ne, hogy fel­szó­lít­hat­ják, adja át a sa­ját­ját, ő pe­dig gya­log foly­tas­sa az utat. – Fogd meg, amíg fe­lü­lök a lóra, az­u­tán add föl ne­kem! – szólt hoz­zá Hy­pa­tia. – Kle­o­pát­ra, te ad­dig döntsd el, elég jól vagy-e ah­hoz, hogy mö­göt­tem ülve meg tudd tar­ta­ni ma­gad a lo­von, vagy in­kább elöl ül­nél, és fog­ja­lak.

Elő­re a gye­re­ke­ket és a tar­tó­san be­te­ge­ket ül­tet­ték a lo­von. Ilyet kér­dez­ni koc­ká­za­tos volt, és ta­lán os­to­ba­ság is, de min­den­eset­re ha­tá­sos: Kle­o­pát­ra meg­pró­bál­ta fel­emel­ni a fe­jét, és han­go­san ki­je­len­te­ni, hogy kész tel­je­sen egye­dül, ön­ál­ló­an lo­va­gol­ni, sem mögé, sem elé nem ül sen­ki­nek. Ám a feje vissza­csuk­lott, így az őr, az any­ja és a nagy­nén­je, a ki­rály­né, meg­bi­zo­nyo­sod­ha­tott róla, hogy egye­dül egy­ál­ta­lán nem ké­pes lo­von ülni.

Be­re­ni­ké a lány fölé ha­jol­va te­nye­rét a hom­lo­ká­ra tet­te.

– Vissza­küld­het­nénk egy hord­szé­kért.

– Cé­zá­rea nem biz­ton­sá­gos, fel­ség. Ha már kül­de­nünk kell va­la­ho­vá, ak­kor is elő­re, Je­ru­zsá­lem­be kel­le­ne, de az túl las­sú len­ne. Ha meg­en­ge­dik, fel­sé­ge­tek, én öröm­mel vin­ném őt ma­gam­mal – aján­lot­ta Hy­pa­tia.

Sza­va­it egy­szer­re szán­ta a ki­rály­né­nak és Dru­zil­lá­nak, de Be­re­ni­kéé volt a dön­tés joga, te­hát ő szó­lalt meg el­ső­nek.

Had­se­re­gek­nek kel­lett vol­na pa­ran­csol­nia: kel­lő gyor­sa­ság­gal vá­gott az esze, és át­fo­góbb stra­té­gi­á­kat is ké­pes volt fel­fog­ni.

– Vi­gyél ma­gad­dal né­hány fér­fit, hogy ne csap­has­sa­nak le rád úton­ál­lók – mond­ta. – Te – szúr­ta ki azt a tisz­tet, aki­nek a vál­lán vö­rös jel­zés volt. – Je­lölj ki egy tu­cat em­bert Ízisz vá­lasz­tott­ja és a her­ceg­kis­asszony kí­sé­re­té­ül. Az éle­ted­del fe­lelsz az éle­tü­kért. Ha vissza­térsz, ők pe­dig meg­hal­tak, a szel­le­med kö­vet­ni fog­ja az övé­ket a túl­vi­lág­ra. Vi­lá­gos?

Így esett, hogy Ale­xand­ri­ai Hy­pa­tia, Ízisz vá­lasz­tott­ja az éj­sza­ka má­so­dik fe­lét úgy lo­va­gol­ta át, hogy egy ti­zen­négy éves lány ka­pasz­ko­dott elöl a nyer­gé­be. Az őrei ki­vé­te­les gond­dal vi­gyáz­tak rá. Meg­fon­tol­tabb, biz­ton­sá­go­sabb tem­pó­ban ha­lad­tak, ami az­zal járt, hogy jó­val a töb­bi­ek után ér­tek Je­ru­zsá­lem­be – és sok­kal ké­sőbb, mint az a hét, akik ko­ráb­ban mö­göt­tük lo­va­gol­tak.

Hy­pa­tia rö­vid­del az­u­tán szer­zett tu­do­mást ar­ról, hogy hét fér­fi lo­va­gol mö­göt­tük, ami­kor elő­ször tér­delt le, hogy se­gít­sen Kle­o­pát­rá­nak. Érez­te, hogy lé­pés­ben kö­ze­led­nek, ügyel­ve, hogy a lo­va­ik ne egy ütem­re lép­je­nek, ami­től az őrök meg­hal­la­nák a kö­ze­le­dő pa­ták do­bo­gá­sát.

Ke­let felé tér­ve szé­les ív­ben el­ke­rül­ték őket; gyor­sab­ban ha­lad­tak, mint ő, gyor­sab­ban Be­re­ni­ké­nél is, aki le­las­sí­tott, hogy szem­mel tud­ja tar­ta­ni Kle­o­pát­rát. Mi­után már tu­do­mást szer­zett ró­luk, Hy­pa­tia fe­szül­ten hall­ga­tó­zott, és így az éj­sza­kai ál­la­tok, a fel-fel­tá­ma­dó szél, az ifri­tek és vám­pí­rok, a föl­dön ma­ta­tó skor­pi­ók ne­sze­zé­se mel­lett ele­get hal­lott, hogy némi fo­gal­ma le­hes­sen, sőt szin­te biz­tos­ra ve­hes­se, hogy kik ezek.

Az őrök ér­tet­ték a dol­gu­kat, csak­hogy a lö­vé­sek el­le­ni vé­de­ke­zé­sül lo­vag­lás köz­ben le­bo­csá­tot­ták a si­sak­juk fül­vé­dő­jét, ami ért­he­tő volt, hi­szen ők vit­ték a lám­pá­so­kat, így ki­tű­nő cél­pon­tot nyúj­tot­tak an­nak, aki a sö­tét­ből meg­cé­loz­ta őket az íjá­val. Et­től per­sze nem hal­lot­ták a ké­met és a tár­sa­it, akik egy nagy ívű ke­rü­lőt téve elé­bük ke­rül­tek, és vissza­ju­tot­tak az útra, így mire a haj­nal las­sú fé­nye vé­gig­te­rült a tá­jon, már el is tűn­tek szem elől.

Hy­pa­tia kis csa­pa­ta nap­kel­te után egy órá­val ért Je­ru­zsá­lem­be. Mi­köz­ben az Olaj­fák he­gyé­nek ol­da­lá­ban ka­nya­rog­tak le, az észa­ki kapu felé, Kle­o­pát­ra föl­emel­te a fe­jét, és le­hányt Hy­pa­tia lova mel­lett, a föld­re.

Ezek után is­mét el­ve­szí­tet­te az esz­mé­le­tét, de mint vé­gig az úton, to­vább­ra is két kéz­zel szo­rí­tot­ta a nyer­get, annyi­ra, hogy az uj­jai kék fol­to­kat hagy­tak a bő­rén, és ami­kor min­den baj nél­kül el­ér­ték a pa­lo­tát, hagy­ta, hogy az őrök le­emel­jék a ló­ról, és föl­vi­gyék a lép­csőn az any­já­hoz és a nagy­nén­jé­hez.

Ami­kor oda­ér­ve az el­vár­ha­tó leg­na­gyobb óva­tos­ság­gal a lá­bá­ra ál­lí­tot­ták, vissza­for­dult a lép­cső al­ján vá­ra­ko­zó Hy­pa­ti­á­hoz.

– Fáj a fe­jem – mond­ta tisz­tán és ért­he­tő­en. – Ízisz vá­lasz­tott­ja tud­ni fog­ja, ho­gyan mu­lassza el.

* * *

Ik­sah­ra sur An­mer nem ló­há­ton lé­pett be haj­nal­ban Je­ru­zsá­lem­be He­ró­des tá­gas ka­pu­ján, ame­lyet a nap és a hold ké­pei dí­szí­tet­tek. Ezek vi­lá­gí­tot­ták meg a nye­reg­ká­pá­ján ülő sóly­mok és a ki­rály­né mö­göt­te jövő új va­dász­ko­pói út­ját.

Ő gya­log ér­ke­zett a sö­tét­ben szel­lem­ként moz­gó kí­sé­rő­jé­vel, a ge­párd­dal. Ar­cát vá­szon­ru­há­val ta­kar­ta, hogy a tü­de­jét meg­kí­mél­je a por­tól, és sö­tét bő­rét el­rejt­se azok bá­mész te­kin­te­te elől, akik nem saj­nál­ták az időt, hogy szem­mel tart­sák e tel­je­sen hét­köz­na­pi utat, ame­lyen rab­szol­gák és szol­gák lép­tek be a vá­ros­ba.

Rab­szol­gá­nak öl­töz­ve jött; ezt a sér­tést Szau­losz kény­sze­rí­tet­te rá az éj­sza­kai lo­vag­lás kez­de­te­kor, ami­kor kö­zöl­te vele, hogy hát­ra kell ma­rad­nia, hogy lás­sa, kö­ve­ti-e őket Pan­tera, és ha igen, ki van vele. Mind­ezt mo­so­lyog­va mond­ta, azt gon­dol­va, hogy joga van uta­sí­tá­so­kat adni Ik­sah­rá­nak, hogy nincs olyan hely­zet, ami túl meg­alá­zó, sem sér­tés, ami túl nagy len­ne szá­má­ra. A sóly­mo­kat át­rak­ta a sa­ját lo­vá­ra, a kel­let­len ko­pó­kat a lá­bá­hoz rittyen­tet­te, és a min­den hely­zet­ben en­ge­del­mes­ség­re szok­ta­tott ál­la­tok vele tar­tot­tak az úton.

Ik­sah­ra ak­kor arra gon­dolt, hogy meg­öli; nem lett vol­na ne­héz a Cé­zá­re­á­ból való szö­ké­sük kez­de­tén, ami­kor lo­vak, őrök, szol­gák, rab­szol­gák és in­té­zők nyü­zsög­tek egyet­len nagy ka­va­ro­dás­ban. Ami­kor Szau­losz sar­kon for­dul­va, a nya­kát véd­te­le­nül hagy­va el­in­dult, mire Ik­sah­ra ész­be ka­pott, a keze már le is ol­doz­ta a se­lyem­zsi­nórt a de­re­ká­ról. Nem azért hagy­ta még­is élet­ben, mert félt meg­öl­ni, ha­nem mert még min­dig Szau­losz volt a leg­főbb – az egyet­len – esé­lye, hogy bosszút áll­has­son az ap­já­ért. Nem szá­mí­tott arra, hogy örök­ké szük­sé­ge lesz rá, és hogy nap mint nap egy­re töb­bet gon­dolt Szau­losszal kap­cso­lat­ban kü­lön­bö­ző ha­lál­ne­mek­re.

De ma éj­jel úgy dön­tött, meg­te­szi, ami­re kéri. Szau­losz gond­ja­i­ra bíz­ta hát há­rom lo­vát, maga pe­dig gya­log fu­tott, mint va­la­mi rab­szol­ga. A rab­szol­gák azon­ban nem vol­tak va­dá­szok, így nem tud­ták, ho­gyan kel­je­nek át éj­sza­ka biz­ton­sá­go­san a kí­gyó­kat, a ro­va­ro­kat, a sö­tét­ben por­tyá­zó go­nosz szel­le­me­ket el­ke­rül­ve a si­va­ta­gon. Egy rab­szol­ga nem tart­hat­ta vol­na meg a ge­pár­dot bi­zo­nyos tá­vol­ság­ban ma­gá­tól, hogy úgy kö­ves­se őt, mint egy ár­nyék, ha kell, első vo­nal­be­li tá­ma­dó­ként, vagy utó­véd­ként mö­göt­te ha­lad­va.

Egy rab­szol­ga nem hal­lot­ta vol­na meg kel­lő tá­vol­ság­ból a kö­ze­le­dő Be­re­ni­két, hogy még idő­ben meg­ta­lál­ja azt a bú­vó­he­lyet, ahon­nan akár meg is érint­het­te vol­na a me­net­ben el­ha­la­dó ki­rály­né lo­vá­nak ola­jo­zott pat­kó­ját. Egy rab­szol­ga nem ha­salt vol­na a hi­deg ho­mok­ban, csu­kott száj­jal, amíg el nem ha­lad előt­te a ki­rály­né síró nő­vé­re, és nem vár­ta vol­na meg az ale­xand­ri­ai bo­szor­kányt, aki úgy vit­te maga előtt a nyer­gé­ben a fe­ke­te hajú ki­rá­lyi lányt, mint va­la­mi gyer­me­ket.

Egy rab­szol­ga – ha egy­ál­ta­lán el­ju­tott vol­na oda – va­ló­szí­nű­leg el­en­ged­te vol­na eze­ket, és üres­nek gon­dol­ván az éj­sza­kát, maga is utá­nuk ment vol­na, de Ik­sah­ra sur An­mer, aki va­dász volt és va­dá­szok le­á­nya, el­for­dult a nyom­vo­nal­tól, és fü­lét a föld­re szo­rít­va meg­hal­lot­ta a fér­fi­a­kat, akik­ről Szau­losz azt ál­lí­tot­ta, hogy kö­vet­ni fog­ják a ki­rá­lyi me­ne­tet.

Azt nem árul­ta el, hon­nan tud­ta, hogy Pan­tera jön­ni fog, Ik­sah­ra sem kér­dez­te tőle, de ezen­nel új célt tű­zött maga elé: fel­de­rí­te­ni Szau­losz in­for­má­ció­for­rá­sa­it. Ha meg­tud­ta, ak­kor már meg­hal­hat, nem ve­szít vele sem ő, sem a vi­lág.

Köz­ben fut­nia kel­lett, át a si­va­ta­gon, az új han­gok után, és mi­vel ő volt a leg­jobb a leg­job­bak kö­zött, meg­ta­lál­ta őket, elé­bük vá­gott, és moz­du­lat­la­nul la­pult az éj­sza­ká­ban, amíg el nem ha­lad­tak előt­te, ez­út­tal lo­va­kon: hét ár­nyék a csil­lag­fé­nyes éj­sza­ka füg­gö­nye előtt. Ak­kor maga köré ka­nya­rí­tot­ta a lep­le­it, de úgy, hogy egy se leb­ben­jen meg, és utá­nuk eredt.

Hét lo­vat kö­vet­ni a sö­tét­ben olyan tu­do­mány volt, amellyel még az övéi kö­zött is csak ke­ve­sen ren­del­kez­tek. Kö­vet­ni, ami­kor egy vég­te­le­nül gya­nak­vó em­ber ve­zet­te őket, aki­nek még éj­sza­ka a si­va­tag­ban is gond­ja volt arra, hogy el­rejt­se a nyo­ma­it, aki rend­szer­te­len idő­kö­zök­ben le­sik­lott a lova há­tá­ról, hogy be­le­fü­lel­jen az éj­sza­ká­ba, hogy fü­lét a föld­re ta­passza, majd könnyű, rö­vid vág­tá­ban ha­ladt to­vább, aki szem­be­for­dult a föl­ke­lő nap­pal, az is­ten­nek ki­já­ró je­let mu­tat­va az éj­sza­kát fel­ha­sí­tó vö­rös pen­gé­nek, ugyan­ak­kor fel is hasz­nál­va a fé­nyét, hogy a maga mö­gött ha­gyott vi­dé­ket für­késsze… Egy ilyen em­bert csak egy rend­kí­vül kü­lön­le­ges te­het­ség tu­dott kö­vet­ni, és ezt a fel­ada­tot egye­dül Ik­sah­ra volt ké­pes tel­je­sí­te­ni.

Az ül­dö­zés köz­ben sok min­dent meg­tu­dott ül­dö­zött­jé­ről, ez min­dig így volt; de so­ha­sem volt olyan biz­tos ben­ne, mint most, hogy a pré­da tud az ő je­len­lé­té­ről. A vé­gén, ami­kor már a fák kö­zött vol­tak, a fér­fi nem is csi­nált tit­kot be­lő­le, egy hely­ben álló ló­val várt rá, ke­let­re, a fel­ke­lő nap felé néz­ve, hogy Ik­sah­ra meg­is­mer­hes­se arca kör­vo­na­la­it, lát­has­sa a seb­he­lyet a jobb sze­me fö­lött, a vál­la gyen­ge­sé­gét, bal bo­ká­ja su­ta­sá­gát, ami­től a láb­fe­je nem haj­lott úgy, ahogy kel­lett vol­na.

Ik­sah­ra lát­ta a fér­fi sze­mét, és azt, ahogy a föl­det für­ké­szi, pon­to­san úgy, ahogy az apja szok­ta. Lát­ta fa­nyar mo­so­lyát, és azt, ahogy a töb­bi­e­ket hall­gat­ja, akik kö­ré­je cso­por­to­sul­tak, mi­előtt be­szél­ni kez­dett; min­dig in­kább má­so­kat hall­ga­tott, és maga ke­ve­seb­bet be­szélt, de az ő sza­va­i­nak min­dig na­gyobb sú­lya volt. A töb­bi fér­fi nem adta je­lét, hogy tud­ná­nak Ik­sah­ra ott­lé­té­ről. Ha meg­mond­ta ne­kik, ak­kor óva­to­sab­bak vol­tak, mint bár­ki, aki­vel ta­lál­ko­zott.

Pan­tera sem a He­ró­des-ka­pun át lo­va­golt be, ha­nem ke­let­re, egy olyan kapu felé ve­zet­te kis csa­pa­tát, ahol az ál­la­to­kat te­rel­ték be a fa­lon túli al­só­vá­ros­ba. Ik­sah­ra itt el­hagy­ta őket, és az el­len­ke­ző irány­ban sur­rant be a fal mögé, dél és nyu­gat, majd megint dél, a vá­ros fel­ső és új ré­sze­i­nek cso­mó­pont­já­ban lévő rab­szol­gák ka­pu­ja felé ha­lad­va.

Szau­losz nem messze a ka­pu­tól, egy sö­tét si­ká­tor­ban várt rá. Olyan lá­zas tü­rel­met­len­ség­gel vár­ta Ik­sah­ra hí­re­it, hogy még víz­zel vagy dinnyé­vel sem kí­nál­ta, sem más apró fi­gyel­mes­ség­gel, ami pe­dig ki­járt vol­na neki mint a va­dá­szat­ból vissza­té­rő­nek. Mi­alatt a ge­pár­dot fi­gyel­te, amint a fe­jét a nő ke­zé­re haj­tot­ta, min­dent el­kö­ve­tett, hogy ne nyis­sa tág­ra a sze­mét.

Ik­sah­ra ru­há­já­ban ott volt az el­rej­tett vi­zes­töm­lő, ben­ne egy korty víz­zel, amit épp erre az es­he­tő­ség­re fel­ké­szül­ve ha­gyott meg. Elő­vet­te, és az utol­só csep­pig ki­it­ta, mi­köz­ben a ke­ze­it tör­de­lő, és tü­rel­met­len­sé­gé­ben egyik lá­bá­ról a má­sik­ra álló Szau­loszt fi­gyel­te. Ha a fér­fi tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy sér­tést kö­ve­tett el az­zal, hogy nem osz­tot­ta meg vele a vi­zet, nem adta je­lét.

Keze fe­jé­vel meg­tö­röl­ve a szá­ját, Ik­sah­ra rá­érő­sen vissza­dug­ta az üres töm­lőt a ru­há­já­ba, az öve mel­lé, majd szűk­sza­vú­an annyit mon­dott:

– Pan­tera itt van. A Juh-ka­pun át fog be­lép­ni ha­ma­ro­san az al­só­vá­ros­ba. Le­het, hogy már meg is tet­te.

– Biz­tos vagy ben­ne? – húz­ta össze Szau­losz a szem­öl­dö­két.

Soha sen­ki nem von­ta még két­ség­be, ha kö­ve­tett va­la­kit. Sen­ki.

Soha. Az apja meg­öl­te az egyet­len em­bert, aki ké­tel­ke­dett a ké­pes­sé­ge­i­ben. A lá­nyá­nak még erre sem volt szük­sé­ge.

Ik­sah­ra né­mán me­redt Szau­losz­ra, aki egy per­cig ki­fe­je­zés­te­len arc­cal vissza­bá­mult rá, az­tán el­vi­gyo­ro­dott.

– Hát per­sze, hogy biz­tos vagy. Hogy is ne len­nél az? A nagy Pan­te­rát, ma­gát a Le­o­pár­dot ki­cse­lez­te egy ber­ber törzs­be­li nő! – Ma­gá­ról meg­fe­led­kez­ve meg­pas­kol­ta a kar­ját. – Tud­tam, hogy jó vagy. De azt nem tud­tam, hogy te vagy a leg­jobb. Bo­csáss meg.

Ik­sah­ra bó­lin­tott. De a sze­mét eköz­ben sem vet­te le Szau­losz ar­cá­ról.

Szau­losz le­pil­lan­tott, s két te­nye­ré­vel vé­gig­si­mí­tott ho­mok­szí­nű se­lyem­kö­pe­nyén.

– A va­dász­ma­da­ra­id jól bír­ták az utat. – Úgy mond­ta, mint­ha ez kü­lön az ő aján­dé­ka len­ne a nő szá­má­ra. – Arra gon­dol­tam, hogy ta­lán szí­ve­sen el­vin­néd őket va­dász­ni. – Ol­dalt lé­pett. Mö­göt­te, a si­ká­tor leg­sö­té­tebb zu­gá­ban egy kis fe­de­les szal­ma­ko­sár­ból egy ga­lamb sze­lí­den pis­lo­gó, sár­ga sze­me ku­kucs­kált ki. Bal lá­bá­hoz egy ele­fánt­csont üze­net­hen­gert erő­sí­tet­tek.

– Úgy ér­ted, hogy lo­va­gol­jak ki a vá­ros­ból az­zal az ürüggyel, hogy röp­tet­ni aka­rom a ma­da­ra­i­mat, és köz­ben bo­csás­sák sza­ba­don egy üze­net­vi­vő ma­da­rat, hogy úgy tér­hes­sen ide vissza, mint­ha egye­ne­sen Ró­má­ból re­pült vol­na ide? De ak­kor meg kell aka­dá­lyoz­nom, hogy a ma­da­ra­im vé­gez­ze­nek vele, sőt gon­dos­kod­nom kell ar­ról, hogy biz­ton­ság­ban érje el az ülő­rúd­ját.

Szau­losz keze bo­csá­nat­ké­rő moz­du­la­tot írt le a le­ve­gő­ben.

– Jól ér­tet­ted a sza­va­i­mat. A ma­dár azt az üze­ne­tet hoz­za, ame­lyet ki­lenc nap­pal Pan­tera ér­ke­zé­se előtt fog­tál el a le­ve­gő­ből. Le­vág­tam róla az utol­só mon­da­tot, de az ele­jén ott van Néró jele, amit ne­héz ha­mi­sí­ta­ni. A kor­mány­zó hin­ni fog neki, és an­nak, amit ez­zel egy­ide­jű­leg még lát­ni fog.

Le­eresz­tett szem­hé­ja alól san­dí­tott rá, mint egy lány, és a te­kin­te­te csu­pa hí­zel­gés volt.

– Ne­he­zeb­ben hajt­hat­nánk vég­re a ter­vün­ket, ha a ma­dár út­ban a pa­lo­ta felé el­pusz­tul­na. Ha egy va­dá­szó só­lyom­ról van szó, ne­ked van a leg­jobb sze­med. Ha va­la­ki, te élet­ben tu­dod tar­ta­ni a ma­da­rat.

– Jól van, meg­te­szem. Ám­bár fel­té­te­le­zem, azt sze­ret­néd, ha min­den más ga­lam­bot, amit a vá­ros felé lá­tok re­pül­ni, le­szed­nék.

– Az len­ne a leg­jobb. És ké­sőbb, ha vissza­fe­lé jö­vet már nem lesz más dol­god, pél­dás cse­le­ke­det len­ne tő­led, ha kö­vet­néd azt a nőt, aki a két va­dász­ko­pót hoz­ta Ró­má­ból.

– Az ale­xand­ri­ai bo­szor­kányt – tet­te hoz­zá Ik­sah­ra.

– Bo­szor­kány? – ug­rott Szau­losz szem­öl­dö­ke a hom­lo­ká­ra. – Ezt nem tud­tam. Nem vi­tás, hogy Pan­tera esz­kö­ze, de ha nincs rá sa­ját, nyo­mo­sabb okuk, Izisz nő­vé­rei so­ha­sem tesz­nek meg sem­mit fér­fi­ak­nak. Job­ban kö­ze­le­dik Be­re­ni­ké ki­rály­né­hoz és Kle­o­pát­ra her­ceg­nő­höz, mint szá­mí­tot­tam rá. Az ilyes­mi hasz­nos is le­het szá­munk­ra, de ve­szé­lyes is. Csak ak­kor for­dít­hat­juk a ja­vunk­ra, ha tud­juk, hogy mi tör­té­nik.

– Ha a bo­szor­kány el­hagy­ja a pa­lo­tát, a nyo­má­ba sze­gő­dök. Azt nem ígér­he­tem meg, hogy a pa­lo­tán be­lül kö­vet­ni fo­gom. Túl fel­tű­nő va­gyok. – Egyet­len moz­du­lat­tal utalt a bő­ré­re, a ha­já­ra, az ár­nyék­ként min­de­nütt a nyo­má­ban járó ge­párd­ra.

– Ta­lán nél­kü­le kel­le­ne… – Ez az em­ber jó­részt a ke­zé­vel be­szélt; most egy té­to­va, bi­zony­ta­lan moz­du­lat­tal a ge­párd felé in­tett, majd rög­tön vissza is von­ta. Meg­ráz­ta a fe­jét. – Per­sze, hogy nem. És min­den­kép­pen rend­kí­vü­li je­len­ség vagy, ahogy ma­gad is mond­tad; olyas­va­la­ki, aki vonz­za a te­kin­te­te­ket. En­nél­fog­va… – Mind­két ke­zé­vel szé­les ívet hú­zott, be­le­fog­lal­va egész Je­ru­zsá­le­met. – Ma­gam­ra vál­la­lok min­dent, ami­nek a pa­lo­tá­ban kell tör­tén­nie. Ter­mé­sze­te­sen lesz sa­ját la­ká­sod, és en­ge­délyt kapsz, hogy igény­be ve­hess min­dent, ami csak a se­gít­sé­ged­re le­het. He­ró­des a sa­ját ter­vei alap­ján épít­tet­te a Jú­dea-szer­te hí­res für­dő­ket. Nem a te ott­ho­no­dat je­len­tő si­va­tag­ban va­gyunk, de en­nek a hely­nek is meg­van a maga von­ze­re­je. Te­gyél meg min­dent, hogy ott­ho­no­san érez­hesd ma­gad ben­ne.

Ik­sah­ra néz­te, amint a fér­fi el­megy, és arra gon­dolt, hogy eszé­be sem ju­tott meg­kér­dez­ni, ki volt Pan­te­rá­val, a hegy­nyi em­ber volt-e vele, vagy a hé­be­rek, vagy hogy a szá­za­dos mi­ért öl­tö­zött nő­nek.

Mi­vel Szau­losz nem kér­dez­te, ő nem mond­ta el neki; meg­tar­tot­ta ma­gá­nak az in­for­má­ci­ót, hát­ha hasz­nát ve­szi ké­sőbb, ab­ban a ter­vé­ben, amely csak most kez­dett ala­kul­ni ben­ne, és je­len­tős mér­ték­ben kü­lön­bö­zött at­tól, ame­lyet a ha­jón szö­vö­ge­tett, ami­kor el­ha­jó­zott ott­hon­ról.