HARMINCHARMADIK FEJEZET

Ál­má­ban Hy­pa­tia a pré­dát be­cser­ké­sző orosz­lán volt. A sza­gá­ról, a fé­lel­mé­ben tet­ten ér­he­tő apró vál­to­zá­sok­ról fel­is­mer­te őt. Szau­losz volt a pré­da, aki rá­adá­sul tud­ta, hogy Hy­pa­tia a nyo­má­ban van.

Egyik man­csát las­san, óva­to­san a má­sik elé he­lyez­ve, a nyel­vén érez­ve a fo­gá­ról szi­vár­gó vér ízét, lép­ke­dett elő­re egy sö­tét si­ká­tor­ban. De az is le­het, hogy egy tá­vo­li hegy egyik ha­sa­dé­ká­ban. Én­jé­nek az a ré­sze, ame­lyik tud­ta, hogy ő Hy­pa­tia – és így azt is tud­ta, hogy ál­mo­dik –, nem tud­ta vol­na meg­mon­da­ni, hol jár, csak azt, hogy a le­ve­gő­ben friss eső­víz és em­be­ri vi­ze­let sza­ga ke­ve­re­dett, és hogy va­la­ki vagy va­la­mi egy szá­má­ra is­me­ret­len nyel­ven sut­to­gott.

A le­ve­gő ta­pint­ha­tó, in­ger­lő, té­nyek­ben gaz­dag volt. Tud­ta, hogy Szau­losz tőle bal­ra, egy ka­nyar mö­gött van, hogy egyik ke­zé­ben vé­res va­sat tart, hogy fél, két­ség­be­esett, és még­is… be­le­szi­ma­tolt a szél­be, amely róla tu­dó­sí­tott, és rá­jött, hogy nincs egye­dül. Ezen meg­le­pőd­ve a sar­ká­ra ült, fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét, és meg­hal­lot­ta a ne­ve­té­sét és a hang­ját, amint ki­mond egy ne­vet: az övét.

Hy­pa­tia.

Az álom káp­rá­za­tá­ban nap­fényt lá­tott vissza­tük­rö­ződ­ni egy fém­fe­lü­le­ten, és meg­érez­te Szau­losz di­a­dal­má­mo­rá­nak a bű­zét. Gyű­löl­te ezt a sza­got. A nyel­vé­be ha­rap­va föl­éb­resz­tet­te ma­gát.

– Hy­pa­tia?

Egy kéz érin­tet­te a vál­lát. Ki­pat­tant a sze­me, és szem­be­ta­lál­ta ma­gát egy má­sik szem­pár­ral, egy macs­ka sze­mé­vel, mely ara­nyos­fe­ke­tén csil­lo­gott a reg­gel sze­líd, szűrt fé­nyé­ben. For­ró, hússza­gú le­he­let me­le­gí­tet­te az ar­cát. Ba­jusz szá­lai csik­lan­doz­ták a nya­ka fi­nom bő­rét. Mö­göt­tük ott állt Ik­sah­ra.

Fel­ült. Ik­sah­ra keze egy pil­la­na­tig még a vál­lán ma­radt, majd el­en­ged­te.

– Ki­ál­tot­tál – mond­ta. – Jöt­tem.

Azt nem mond­ta, hogy olyan kö­zel volt, hogy meg­hal­lot­ta a ki­ál­tá­sát, vagy hogy mi­ért jött ide; együtt har­col­tak egy csa­tá­ban, köl­csö­nö­sen meg­ment­ve egy­más éle­tét, nem is egy­szer. Az ez­zel együtt járó erő­ki­fej­tés, a fi­zi­kai ál­la­pot, a lé­lek­nek a vég­ső­kig való meg­fe­szí­té­se – mind­ez együtt a maga mód­ján fel­ért a há­ló­szo­ba in­ti­mi­tá­sá­val, és túl­emel­te őket a ma­gá­tól ér­te­tő­dő kér­dé­sek fel­te­vé­sén.

Ik­sah­ra kö­zel volt, így meg­hal­lot­ta Hy­pa­tia ki­ál­tá­sát.

Most hát itt volt. Hy­pa­tia há­ló­szo­bá­já­ban, amely­nek meg­volt a maga – a csa­ta­tér­től el­té­rő – meg­hitt vi­lá­ga.

– Mit ki­ál­tot­tam? – kér­dez­te Hy­pa­tia.

– Szau­loszt. Szau­losz ne­vét ki­ál­tot­tad. Kö­zel van?

Hy­pa­tia be­csuk­ta a sze­mét. Az álom még ott le­be­gett fö­löt­te, fi­no­man, mint a reg­ge­li pára, és olyan szi­lár­dan, hogy meg le­he­tett fo­gódz­ni ben­ne. A szem­hé­já­ra szo­rí­tot­ta az ujj­he­gye­it, és be­le­ka­pasz­ko­dott a le­he­let­könnyű em­lé­kek­be.

– Nem eh­hez a hely­hez, nem a pa­lo­tá­hoz kö­zel, ha­nem a si­ker­hez kö­zel. Útra bo­csát egy üze­net­vi­vő ga­lam­bot, amely­ről hi­szi, hogy se­gí­te­ni fog­ja őt.

– Se­géd­csa­pa­to­kat kér. – Ik­sah­ra hal­kan fel­ne­ve­tett. – Ott van neki az egész hely­őr­ség az An­tó­nia-erőd­ben. Ne­künk nincs má­sunk, csak Ju­cun­dus cé­zá­re­ai kü­lö­nít­mé­nye. Még így sem érzi biz­ton­ság­ban ma­gát?

– Az­óta már ér­te­sül­he­tett Pan­ter­á­ról és Me­na­hem­ről. Ha úgy gon­dol­ja, van esély arra, hogy Me­na­hem föl­fegy­ve­rez­ze az em­be­re­it, és be­ve­zé­nyel­je őket a vá­ros­ba, ak­kor nem érzi biz­ton­ság­ban ma­gát.

Mi­alatt be­szélt, Hy­pa­tia föl­kelt, és csak ek­kor esz­mélt rá, hogy ru­hát­lan. Ik­sah­ra nem lé­pett hát­ra, nem is for­dí­tot­ta el a sze­mét, mind­össze egyik uj­ját be­gör­bít­ve el­küld­te a ge­pár­dot a szo­ba túl­só vé­gé­be.

Áll­tak egy­más­sal szem­ben a haj­nal ba­rack­ró­zsa­szín fé­nyé­ben, olyan kö­zel, hogy akár meg is érint­het­ték egy­mást, be­lé­le­gez­het­ték egy­más lé­leg­ze­tét, be­szív­hat­ták a lo­vak, a szé­na, a va­dász­ge­párd, a gyó­gyu­ló­fél­ben lévő se­bek egy­más­ra ra­kó­dó, vad sza­gát. Hy­pa­tia agyán át­vil­lant, hogy ez az első al­ka­lom, hogy egy nő van a há­ló­szo­bá­já­ban, ami­óta… Ale­xand­ria óta, ami nem volt meg­bíz­ha­tó em­lék. Han­nah óta.

Hát­ra­lé­pett egyet.

– El tu­dod fog­ni Szau­losz üze­net­vi­vő ga­lamb­ját, ahogy an­nak ide­jén a mi­én­ket el­fog­tad?

– Bol­do­gan. – Ik­sah­ra mo­so­lya va­la­ho­vá Hy­pa­tia mell­ka­sa alá cél­zott, ami­től éles fáj­da­lom nyi­lallt bele. Hy­pa­tia egy ruha után nyúlt, hogy el­ta­kar­ja ma­gát.

– Vidd ma­gad­dal Kle­o­pát­rát – mond­ta. – Ha le­het, tartsd tá­vol őt a pa­lo­tá­tól ma dél­előtt, amíg a ta­nács ülést tart. Ez a hely most nem biz­ton­sá­gos neki.

– Nem lesz haj­lan­dó ve­lem jön­ni.

– Nem fog ár­ta­ni neki, ha meg­ér­ti, hogy nincs min­dig az, amit ő akar. – Ösz­tö­nö­sen, hogy gon­dol­kod­ni sem ma­radt ide­je, Ik­sah­ra keze után nyúlt, és meg­fog­ta. – Légy óva­tos.

– Min­dig óva­tos va­gyok. – Ik­sah­ra meg­szo­rí­tot­ta, majd el­en­ged­te a ke­zét, és el­tűnt az ál­la­tok kert­jé­ben, hogy meg­ke­res­se a sóly­ma­it, a lo­vát és a her­ceg­kis­asszonyt, aki nem akart vele len­ni. A ge­párd az aj­tó­ban meg­állt, és vissza­né­zett meg­ba­bo­ná­zó sár­ga sze­mé­vel.

Hy­pa­tia meg­vár­ta, amíg el­megy, az­tán az előt­te álló nap­ra te­kin­tet­tel nagy gond­dal fel­öl­tö­zött.

A nap a sa­ját ma­gas­sá­gá­nak két­sze­re­sé­re kú­szott a lá­tó­ha­tár fölé, ami­kor Hy­pa­tia, a ki­rá­lyi csa­lád és leg­szű­kebb kí­sé­re­te a pa­lo­ta trón­ter­mé­ben ta­lál­koz­tak, amely az utób­bi idő­ben szük­ség­sze­rű­en át­ala­kult há­bo­rús ka­bi­net­té és ta­nács­te­rem­mé.

A va­cso­rá­nál hasz­nált he­ve­rő­kön gyűl­tek össze; Be­re­ni­ké és Hyr­ca­nus az egyi­ken, Dru­zil­la egy má­si­kon, he­lyet hagy­va a tá­vol lévő Kle­o­pát­rá­nak, leg­elöl, a har­ma­di­kon Ag­rip­pa, köz­vet­le­nül mö­göt­te Po­lü­phém­osszal. A ne­gye­dik he­ve­rőt Hy­pa­tia fog­lal­ta el.

Mö­göt­te a maga néma je­len­lé­té­vel Es­ta­ph állt, ele­ven szo­bor­ként. Egye­dül ő nem volt se­lyem­ben, és övé­ben két­ol­dalt most is ott lóg­tak a csa­ta­bárd­jai. Rossz volt néz­ni el­vá­lá­sát Mer­gus­tól, és Hy­pa­tia több­ször is el­mond­ta, hogy neki Pan­te­rá­val kel­le­ne tar­ta­nia, hogy véd­je és őriz­ze őt, de a part­hus a maga út­ját jár­ta, és Pan­tera ked­vé­ért az ő vé­del­mé­re es­kü­dött fel, úgy­hogy nem ment el.

Hy­pa­ti­á­nak vol­tak két­sé­gei afe­lől, hogy mit te­het egy em­ber ab­ban a li­dérc­nyo­más­ban, ami­vé gyors ütem­ben Je­ru­zsá­lem vált, de na­gyobb biz­ton­ság­ban érez­te ma­gát vele, mint nél­kü­le, ami elég nagy rit­ka­ság volt, így ér­de­mes arra, hogy becs­ben tart­sa.

Da­to­lyát, olaj­bo­gyót és le­pény­ke­nye­ret reg­ge­liz­tek, vi­ze­zett bort it­tak hoz­zá. Pa­pu­csos rab­szol­gák jöt­tek-men­tek hang­ta­la­nul, és csak egy-egy nyug­ta­lan pil­lan­tás árul­ko­dott ar­ról, hogy ez a nap mi­lyen messze van at­tól, hogy kö­zön­sé­ges hét­köz­nap­nak le­hes­sen ne­vez­ni.

Ek­kor meg­ér­ke­zett Ju­cun­dus nyolc fegy­ve­res őr­rel, néggyel töb­bel, mint bár­me­lyik ed­di­gi, na­pon­ta meg­tar­tott ta­nács­ko­zá­su­kon, és el­osz­la­tott min­den il­lú­zi­ót. Két­ol­dalt az aj­tó­ba ál­lí­tot­ta őket.

Mi­előtt szé­ké­ben vé­gig­me­he­tett vol­na a szo­bán, meg­szó­lalt Be­re­ni­ké:

– Kap­tál hírt ar­ról, hogy ost­rom alá vet­tek ben­nün­ket?

A tiszt a va­cso­rá­zó­ke­re­ve­tek al­kot­ta fél­kör­be érve meg­állt. Egy ener­gi­kus moz­du­lat­tal tisz­tel­gett, mint az el­múlt nyolc nap va­la­mennyi reg­ge­lén, ami­óta a ki­rály kí­sé­re­te kény­te­len-kel­let­len a pa­lo­ta fa­lai közé re­kedt, ahon­nan nem te­het­te ki a lá­bát. Te­kin­te­te ta­lál­ko­zott Be­re­ni­ké­é­vel, majd Hy­pa­ti­á­é­val, s vé­gül a ki­rá­lyé­val.

– Konk­rét hírt nem kap­tam róla, úr­nőm, de Szau­losz meg­pa­ran­csol­ta az őr­ség­nek, hogy ku­tas­sa át az egész vá­rost Pan­tera után, akit nem ta­lál­tak meg. A pa­lo­ta az egyet­len hely, aho­vá nincs be­já­rá­sa. Tud­ja, hogy Pan­tera nincs itt, mert az em­be­rek lát­ták, amint ki­vi­szik a vá­ros­ból, még­is meg akar­ja néz­ni, hogy ez­ál­tal meg­szi­lár­dít­sa a ha­tal­mát.

A tró­non név­leg még Ag­rip­pa ült, ha a va­ló­ság­ban nem is. Meg­ad­ták neki a tisz­te­le­tet, és ő szó­lal­ha­tott meg el­ső­nek. Ag­rip­pa fel­állt, gon­dol­ván, hogy et­től ki­rá­lyibb a meg­je­le­né­se. Nap­sár­ga se­lyem­kö­pe­nye szé­lén pi­ros sze­gély fu­tott kör­be; eb­ben ki­sebb­nek lát­szott, mint a nyil­vá­nos meg­je­le­né­sei al­kal­má­val vi­selt arany­ban, vagy az egy­sze­rűbb fe­hér­ben, ame­lyet ma­gán­em­ber­ként hor­dott elő­sze­re­tet­tel.

– Azt ja­va­so­lod, hogy hív­juk meg a pa­lo­tá­ba? – for­dult Ju­cun­dus­hoz. – A bi­tor­lót, aki el akar fog­lal­ni egy vá­rost, hogy el­pusz­tít­sa?

– Nyíl­tan nem, fel­ség. De neki két és fél ezer hely­őr­sé­gi ka­to­ná­ja, míg ne­künk öt­száz fős, vár­ost­rom­hoz nem szo­kott szí­ri­ai lo­vas­sá­gunk van. Mind­nyá­jan meg­es­küd­tek, hogy éle­tü­ket fel­sé­ge­tek szol­gá­la­tá­ra szen­te­lik, de ha köz­vet­len tá­ma­dást in­téz­nek el­le­nünk, ak­kor nem lesz­nek hosszú éle­tű­ek.

– Eb­ben az eset­ben ne­künk kel­le­ne meg­tá­mad­nunk őket. Él­jünk a meg­le­pe­tés ere­jé­vel. – Az alak­ját há­tul­ról elő­nyö­sen meg­vi­lá­gí­tó reg­ge­li fény­ben, arannyal a fe­jén, vas­sal a hang­já­ban, Ag­rip­pa egy pil­la­na­tig úgy be­szélt, mint egy had­ve­zér és ki­rály; csak­hogy a stra­té­gi­ai hi­á­nyos­sá­gok­ról árul­ko­dó sza­vai le­rom­bol­ták ezt a ké­pet.

A be­ál­lott csend egy szív­dob­ba­nás­nyi­val hosszabb­ra nyúlt a kí­vá­na­tos­nál. Hy­pa­tia fog­va tar­tot­ta a ki­rály­né te­kin­te­tét, míg vé­gül Be­re­ni­ké is fel­állt.

– Fel­sé­ges uram – kezd­te –, nem két­lem, hogy ka­to­ná­ink és te ma­gad nagy bá­tor­ság­gal har­col­ná­tok egy tá­ma­dás ese­tén, akár ma­gunk kez­de­mé­nyez­nénk azt, akár az el­len­sé­günk. De min­den­kép­pen túl­erő­ben len­né­nek ve­lünk szem­ben. Bát­ran hal­nál meg, de meg­hal­nál, s ve­led hal­na min­den em­be­red. És ha sze­ren­csénk len­ne, mi, az asszo­nya­id is meg­hal­nánk ve­led együtt. – Kar­já­val kör­be­mu­ta­tott, be­le­fog­lal­va ön­ma­gát, Dru­zil­lát, Hy­pa­ti­át és a Kle­o­pát­rát jel­ző üres he­lyet. – Ha pe­dig nem len­ne sze­ren­csénk, el­ad­ná­nak ben­nün­ket mint ha­di­zsák­mányt a leg­töb­bet ígé­rő­nek, vagy Ró­má­nak, Néró ké­nyé­re-ked­vé­re ki­szol­gál­tat­va.

– Az is elő­for­dul­hat – vet­te át a szót Ju­cun­dus bo­csá­nat­ké­rő han­gon –, hogy a tá­ma­dá­sunk­kal ki­rob­bant­juk azt a há­bo­rút, ame­lyet pe­dig annyi­ra sze­ret­nénk el­ke­rül­ni. Alatt­va­ló­id­nak nem esne jól, ha azt lát­nák, hogy ki­rá­lyu­kat az ut­cán mé­szá­rol­ják le, még ke­gyet­le­neb­bül, mint­egy hús­vé­ti bá­rányt. Har­col­ni fog­nak, és ha egy­szer el­kez­dik, ak­kor sem le­het majd meg­ál­lí­ta­ni őket, ha már mind­annyi­an ha­lot­tak le­szünk.

– És pon­to­san ez Szau­losz szán­dé­ka – szúr­ta köz­be Hy­pa­tia.

Ag­rip­pa be­csuk­ta a sze­mét a nap sze­lí­den si­mo­ga­tó érin­té­se elől.

– Mi kis nép va­gyunk; Róma ha­tal­mas, több for­rás­hoz jut, mint amennyi­hez mi va­la­ha is hoz­zá tud­nánk fér­ni. Ve­lük szem­ben mi nem győz­he­tünk. – Ki­pat­tant a sze­me. – Mit ta­ná­csolsz hát? Hagy­juk el ezt a pa­lo­tát? Me­ne­kül­jünk el a szí­ri­ai An­ti­ó­khi­á­ba? Egy ró­mai kor­mány­zó­hoz, aki szo­rult hely­ze­tünk lát­tán di­a­dal­mas­kod­ni fog?

– Fel­sé­ged böl­cses­sé­ge vég­te­len – fe­jez­te ki meg­könnyeb­bü­lé­sét egy bó­lin­tás­sal Ju­cun­dus. – Szí­ria kor­mány­zó­ja nem bo­lond. Lát­ni fog­ja, mi­lyen elő­nyök­kel jár a se­gít­ség meg­adá­sa, ami­kor arra a leg­na­gyobb szük­ség van; tud­ni fog­ja, hogy ez a hely­zet nem tart­hat so­ká­ig, hogy Szau­losz kény­te­len lesz fel­ad­ni a vá­rost, és ami­kor ez meg­tör­té­nik, mind te, mind a csá­szár meg fog­ja ju­tal­maz­ni a jó­in­du­la­tá­ért.

– Mi­kor kel­le­ne in­dul­nunk?

– Ma éj­jel, ha meg­fe­lel fel­sé­ged­nek, a sö­tét­ség lep­le alatt. A pa­lo­tá­tól ke­let­re lévő ka­pu­kat a mi em­be­re­ink őr­zik, és e pil­la­nat­ban is van­nak se­gí­tő­ink, akik egy va­dá­szat ör­vén a vi­dé­ken jár­őröz­nek. Az éj­sza­ka be­áll­tá­val biz­ton­sá­go­san útra kel­he­tünk.

Ag­rip­pa vé­gig­lép­delt a trón­ter­men. Po­lü­phém­osz meg­pró­bál­ta kö­vet­ni, de csak­ha­mar le­cö­ve­kelt, és két ke­zé­vel egy­má­son kö­röz­ve állt, míg­nem Hy­pa­tia a leg­szí­ve­seb­ben meg­foj­tot­ta vol­na.

Ag­rip­pa hir­te­len meg­tor­pant.

– Mi van ak­kor, ha Szau­losz már kért se­gít­sé­get Szí­ri­á­tól? A Ti­zen­ket­te­dik lé­gió ott ál­lo­má­so­zik. Még az is le­het, hogy va­la­mi ürüggyel ide­hív­ta őket, hogy se­gít­se­nek biz­to­sí­ta­ni a vá­ro­sunk fe­let­ti ural­mát.

– Azt hi­szem, meg­pró­bál­koz­ha­tott ez­zel, fel­ség – szólt Hy­pa­tia. – De az üze­net­vi­vő ma­da­rak csak nap­pal re­pül­nek, és olyan­kor Ik­sah­ra sóly­mai el­kap­hat­ják őket. Ő és Kle­o­pát­ra most is kint van­nak a sóly­mok­kal. Lo­vas fu­tárt is küld­het: azt nem tud­juk meg­ál­lí­ta­ni. De azt hi­szem, en­nél gyor­sabb mód­szer­rel nem fog si­ke­rül­ni se­gít­sé­get kér­nie.

– Jó! – Ag­rip­pa az­nap reg­gel elő­ször mo­so­lyo­dott el. – Jól szol­gálsz min­ket. – Meg­ve­re­get­te a há­tát, mint­ha Hy­pa­tia az egyik ka­to­nai pa­rancs­no­ka vol­na, mire Es­ta­ph, lát­va az őt ért tá­ma­dást, ijed­ten elő­re­lé­pett, és a ki­rály vissza­vo­nult.

Ju­cun­dus meg­ha­jolt, ami­kor el­hagy­ta a szo­bát.

– Ma éj­jel – mond­ta. – Amíg még nem kel fel a hold. Légy ké­szen az in­du­lás­ra, ami­kor szó­lí­ta­lak.