NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

He­ró­des je­ru­zsá­le­mi pa­lo­tá­já­ban a ki­rá­lyi lak­osz­tály aj­ta­ját nem úgy épí­tet­ték meg, hogy azon em­be­ri kéz be­ko­pog­has­son.

A céd­rus­ke­ret­be fog­lalt szent­já­nos­ke­nyér­fa aj­tó­táb­la ében­fa és ele­fánt­csont in­tar­zi­ái, la­zúr­kő és ru­bin be­ra­ká­sai ugyan­azt a min­tát ad­ták ki, mint a masz­a­dai pa­lo­ta kin­cses­há­zá­nak pad­ló­ján lévő. Az ajtó a leg­vé­ko­nyabb ré­szén is vas­ta­gabb volt egy em­ber kar­já­nál, és a ha­ta­lom és gaz­dag­ság ígé­re­tét hor­do­zó, ká­bí­tó­an fű­sze­res il­la­ta tíz mé­ter­ről érez­he­tő volt mind­két irány­ban.

Ezt az aj­tót úgy épí­tet­ték meg, hogy két­ol­dalt jus­son hely a ma­gas ter­me­tű, si­sa­kot vi­se­lő őr szá­má­ra ki­ala­kí­tott fül­ké­nek is: itt még in­kább, mint bár­hol má­sutt, tet­ten ér­he­tő volt He­ró­des gal­lok irán­ti el­fo­gult sze­re­te­te. Sen­ki más nem volt ilyen ma­gas, ki­vé­ve ter­mé­sze­te­sen Ik­sah­ra né­pét, a ber­be­re­ket, de egy ber­bert még soha sen­ki nem dön­tött rab­szol­ga­sor­ba.

Ez­út­tal nem áll­tak őrök az aj­tó­ban, sem rab­szol­gák, sem má­sok, de Pan­tera így sem érez­te he­lyén­va­ló­nak, hogy ök­lé­vel dö­röm­böl­jön raj­ta.

Egy perc­re meg­állt, hogy lé­leg­zet­hez jus­son, le­csil­la­pod­jon, em­lé­ke­ze­té­be idéz­ze, hogy ki ő és mi­ért jött ide, mi a te­en­dő­je itt. Vissza­em­lé­ke­zett a tűz­re, egy em­ber ha­lá­lá­ra és egy örök­re el­ve­szí­tett asszony­ra, az­tán egyen­ként el­bo­csá­tot­ta őket, mert itt sem a ha­rag, sem a gyász nem vál­na hasz­ná­ra.

Az­zal a tisz­tán­lá­tás­sal, amely néha csa­ta köz­ben lepi meg az em­bert, meg­for­dí­tot­ta a Masz­adá­ból ho­zott gla­di­ust, és a mar­ko­la­tá­val ko­pog­ta­tott a ke­mény fán.

A hang vé­gig­zen­gett a fo­lyo­só­kon, vissz­hang­ja meg­hem­per­gett a por­ban. Be­le­ki­ál­tott a kon­gó üres­ség­be.

– Szau­losz! Vé­gig­jár­ha­tod kör­be-kör­be oda­bent a há­rom ter­met, de ki­jut­ni csak ezen az egy aj­tón tudsz. Le­ülök itt, és ki­éhez­tet­lek, vagy a vé­gé­re jár­ha­tunk most azon­nal, szem­től szem­ben, az­zal, ami még meg­ma­radt a be­csü­le­tünk­ből.

Hir­te­len azt gon­dol­ta, hi­bát kö­ve­tett el, hogy nem Szau­loszt hal­lot­ta, hogy Ik­sah­rát és Kle­o­pát­rát csap­dá­ba jut­tat­ta, és maga is csap­dá­ba esett, hogy cser­ben­hagy­ta Hy­pa­ti­át…

A keze alatt ki­vá­gó­dott az ajtó. Pan­tera hát­ra­ug­rott a várt ütés, nyíl­vessző vagy el­do­bott kés elől, de sem­mi ilyes­mi nem jött. Szau­losz is hát­rált egy lé­pést, és vé­gül így áll­tak meg egy­más­sal szem­ben, egy rö­vi­debb és egy hosszabb pen­gé­vel a kéz­ben, mi­vel Szau­losz­nál egy lo­vas­sá­gi kard volt, olyan, mint ami az aj­tón­ál­ló őrök­nél szo­kott len­ni, és amely­nek a pen­gé­je két­szer olyan hosszú volt, mint Pan­tera lé­gi­ós gla­di­u­sa. Fé­lel­me­tes­nek tűnt, de túl hosszú volt, sem­hogy ezen a szűk he­lyen hasz­nál­ni le­hes­sen.

Ám a szo­ba, aho­vá be­lép­tek, a leg­ke­vés­bé sem volt szűk. Kle­o­pát­ra fi­gyel­mez­tet­te erre. El­len­ben csen­des. A csa­ta lár­má­ja ide csak halk mo­raj­ként ju­tott el, mint­ha va­la­mi tá­vo­li vá­ros­ból hal­lat­sza­na, ahol em­be­rek és lo­vak más ok­ból har­col­nak és hal­nak meg, nem azért, ami­ért ők.

Szau­losz el­mo­so­lyo­dott, és Pan­tera előtt meg­je­lent ugyan­ez a mo­soly, Ró­má­ban, Au­gus­tus temp­lo­má­nak fe­ke­te sö­tét­sé­gé­ben, ami­kor kö­rös-kö­rül lán­gok lo­bog­tak, égő em­be­ri tes­tek bűze töl­töt­te meg a le­ve­gőt, és ő reg­gel­re csak Han­nah bő­ré­nek érin­té­sét érez­te a maga bő­rén, mi­köz­ben tud­ta, hogy a nő­nek el kell men­nie.

– Ki­me­rült­nek lát­szol – mond­ta Pan­tera. – Te is úgy el­fá­rad­tál eb­ben a va­dá­szat­ban, mint én?

– A fény já­té­ka. – Szau­losz vissza­lé­pett az első fény­koc­ká­ba a ki­lenc kö­zül, me­lye­ket az ab­la­ko­kon ke­resz­tül a nap fes­tett a pad­ló­ra. Lába kö­rül mo­za­ik­spi­rá­lok szí­nes fo­lyó­ja ka­nyar­gott, száz­szor éle­sebb szí­nek­ben, tet­sze­tő­sebb min­tá­kat al­kot­va, mint Masz­adá­ban.

Akár el is le­he­tett hin­ni. Volt rá ide­je, hogy át­öl­töz­zön, a csa­tá­ban vi­selt öl­tö­zé­két ho­mok­szí­nű se­lyem­re cse­rél­je, amely csak a sze­gé­lye men­tén volt kis­sé gyű­rött, mint­ha csak kis idő­re vet­te vol­na le. Ele­gáns öl­tö­ze­té­nek vér­te­ze­té­ben vi­dám­nak tűnt, mint a va­dá­sza­tot érző kopó, míg Pan­tera… Pan­te­rá­nak fo­gal­ma sem volt, ő hogy néz­het ki. Nyu­ga­lom­ra vá­gyott, és fel­té­te­lez­te, hogy ez lát­szik is raj­ta.

Be­lé­pett a szo­bá­ba, és érez­te, hogy az ajtó egy len­dü­let­tel be­csu­kó­dik mö­göt­te. Tett egy nagy lé­pést bal­ra, az­tán még egyet, és az­zal las­san, rá­érő­sen kö­röz­ni kezd­tek egy már­vány szö­kő­kút kö­rül, a hát­tér­ben a ke­re­vet­tel. Ében­fá­ból fa­rag­ták, se­lyem­pár­ná­i­nak szí­ne a leg­sö­té­tebb por­fír bí­bor­vö­rö­sét idéz­te, és szi­rén­han­gon hí­vo­gat­ta Pan­te­rát, jöj­jön kö­ze­lebb, ül­jön le, fe­küd­jön le, alud­jon el, és soha töb­bé ne éb­red­jen fel.

– Hon­nan tud­tad, hogy itt va­gyok? – kér­dez­te Szau­losz.

– Hal­lot­ta­lak, ami­kor lent vol­tunk a rab­szol­gák fo­lyo­só­in, mi­után Ik­sah­ra ge­párd­ja vég­zett a má­so­dik őr­rel. Hol má­sutt len­nél, mint itt, aho­vá a ki­rály fog vissza­vo­nul­ni, ami­kor vissza­ve­szi a ha­tal­mát?

– Ah­hoz előbb győz­nie kell a csa­tá­ban – mond­ta Szau­losz. – Sem­mi sem biz­tos.

A le­ve­gő­ben céd­rus­fa, régi töm­jén, bor és a há­ló­szo­ba kö­ze­lé­ben bal­zsam il­la­ta ér­ző­dött. To­vább rót­ták a kö­rö­ket. Túl­sá­go­san is egyen­lő ere­jű el­len­fe­lek vol­tak, sem­hogy koc­káz­tat­ni mer­tek vol­na; mind­ket­ten élén­ken em­lé­kez­tek még a leg­utób­bi össze­csa­pá­suk­ra, ezért egyi­kő­jük sem akart kez­de­mé­nyez­ni.

– Az is­te­ned to­vább­ra is úgy gon­dol­ja, hogy Je­ru­zsá­le­met le kell rom­bol­ni ah­hoz, hogy el­jöj­jön az ő or­szá­ga? – kér­dez­te Pan­tera.

– Ter­mé­sze­te­sen. Az Is­ten Or­szá­ga két vá­ros, Róma és Je­ru­zsá­lem ham­va­i­ból fog föl­tá­mad­ni.

– De Ró­mát nem si­ke­rült ha­mu­vá éget­ned. A te pró­fé­ci­ád úgy szólt, hogy ez kö­vet­ke­zik be előbb, és utá­na ke­rül sor Je­ru­zsá­lem le­rom­bo­lá­sá­ra. Ha az első rész­nél ku­dar­cot val­lot­tál, mi ér­tel­me foly­tat­ni a má­so­dik­kal?

– Elég nagy részt éget­tem le be­lő­le.

– És eköz­ben az em­be­re­id több­sé­ge oda­ve­szett.

Szau­losz vál­lat vont.

– Elég em­be­rem van. És ők meg­di­cső­ül­nek ab­ban az or­szág­ban, ame­lyet Is­ten hoz el ne­kik. Meg fo­god lát­ni a Há­dész­nak ab­ból a bugy­rá­ból, aho­vá majd ke­rülsz.

A hely pon­to­san olyan volt, ami­lyen­nek Kle­o­pát­ra le­ír­ta: elő­szo­ba, ahol a lá­to­ga­tó­kat épp elég ide­ig vá­ra­koz­tat­hat­ták, hogy el­mé­láz­has­sa­nak a ki­rály gaz­dag­sá­gán és sa­ját je­len­ték­te­len­sé­gü­kön. A szem­köz­ti fa­lon vé­gig a ma­gas­ban ab­la­kok so­ra­koz­tak, ki­lenc hosszú tég­la­lap ala­kú ma­ku­lát­lan kék­ség, mely hi­deg fé­nyét rá­ve­tí­tet­te a pad­ló min­tá­i­ra.

Ami­kor Pan­tera el­ment mel­let­tük, ar­cát meg­csap­ta egy hű­vös, friss lég­hu­zat. Min­den­nél job­ban vá­gyott rá, hogy le­ül­jön, és hagy­ja, hogy a friss le­ve­gő át­mos­sa. Még nem, gon­dol­ta. Két ajtó volt mö­göt­te, egy dé­len, egy nyu­ga­ton, mind­ket­tő rés­nyi­re nyit­va: a há­ló­szo­ba és az ebéd­lő, amely ré­geb­ben für­dő­szo­ba volt. Tá­madt egy öt­le­te, és mind­járt ki is akar­ta pró­bál­ni.

Elő­re­dől­ve eny­hén rá­ütött Szau­losz kard­já­ra a sa­ját­já­val. A hosszú pen­ge el­ló­dult, majd egyen­le­te­sen, ha­tá­ro­zot­tan és pon­to­san vissza­tért az ere­de­ti ál­la­po­tá­ba.

Pan­tera hát­ra­lé­pett.

– Azért jöt­tél ide, hogy meg­öld Me­na­he­met, de nem fog si­ke­rül­ni. Min­den­ki tud­ja, hogy itt vagy. Ha én nem tud­lak meg­öl­ni, majd meg­te­szik má­sok, és ak­kor béke lesz Iz­ra­el­ben.

Szau­losz az ar­cá­ba súj­tott a kard­já­val. Pan­tera érez­te, amint a pen­ge meg­su­hint­ja a le­ve­gőt, de még a friss éle­zés sza­gát is. El­rán­tot­ta ma­gát a fegy­ver út­já­ból.

– Nem, ha Szí­ria kor­mány­zó­ja idő­ben meg­ér­ke­zik a lé­gi­ó­i­val – vá­la­szol­ta Szau­losz. – Tudsz róla, hogy üzen­tem neki?

– Ik­sah­ra sóly­mai le­szed­ték a ga­lam­bo­dat a le­ve­gő­ből. A kor­mány­zó nem jön.

– Ha­zudsz! – Szau­losz dü­höd­ten ug­rott elő­re az ab­la­kok fény­fáty­lán ke­resz­tül. Pen­gé­ik cseng­ve csap­tak össze egy­szer, két­szer, majd kis­sé le­hig­gad­va újra szét­vál­tak. – Bör­tön­be zár­tam az ál­lat­ido­márt, mi­előtt bár­mi kárt okoz­ha­tott vol­na. Hy­pa­tia pe­dig ha­lott. El­vá­gat­tam a tor­kát, mi­előtt el­jut­hat­nál hoz­zá.

– Nem. Tud­nék róla.

– Ho­gyan?

– Tud­nék róla. – Eb­ben biz­tos volt. Majd­nem biz­tos.

Áll­tak egy­más­sal szem­ben a szö­kő­kút két ol­da­lán. Az ajtó nem volt be­zár­va. Ki­csit ki­len­gett egy lég­áram­tól, ame­lyet nem érez­tek.

A le­ve­gő egy­re sű­rűb­bé, egy­re fe­szül­teb­bé vált kö­zöt­tük, de most tá­vo­labb vol­tak egy­más­tól, mint kez­det­ben. Már mind­ket­ten annyi­ra tar­tot­tak a má­sik tá­ma­dá­sá­tól, hogy igye­kez­tek mi­nél in­kább a szo­ba szé­lén ma­rad­ni.

Pan­tera már meg­mér­te a tá­vol­sá­got; ti­zen­há­rom és fél lé­pés. El­ter­vez­te a szük­sé­ges két moz­du­la­tot: elő­rán­ta­ni a kést az ing­uj­já­ból, és el­dob­ni, és azt is, hogy a do­bás pil­la­na­tá­ban mennyi­vel le­het Szau­losz kö­ze­lebb.

És az­tán ott volt az ajtó, amely újra meg­moz­dult, las­san, hang­ta­la­nul, és ott ma­radt te­nyér­nyi szé­les rés­re nyit­va.

Pan­tera jobb­ra lé­pett egyet, hogy a ma­gas ab­la­kok­ból be­áram­ló fény ne va­kít­sa el.

– Ju­szaf ben Matthias múlt éj­jel ve­lem együtt jött ki a vá­ros­ból. Ma haj­nal­ban ta­nú­ja volt, ami­kor Ge­de­on, a Bé­kes­ség­szer­ző, fel­ken­te Me­na­he­met Iz­ra­el tör­vé­nyes ki­rá­lyá­vá. Gon­dol­tam, ne­ked is tud­nod kell; Ju­szaf az, aki meg­küld­te ne­künk a te­ker­cset, amely be­bi­zo­nyí­tot­ta Me­na­hem jo­go­sult­sá­gát a trón­ra. Ő lesz az új ki­rály fő­ta­nács­adó­ja.

– Nem hi­szek ne­ked. – Szau­losz meg­tor­pant, és őszin­te hi­tet­len­ke­dés­sel me­redt Pan­ter­á­ra.

Ő ak­kor há­rom dol­got tett, gyors egy­más­után­ban: föl­dob­ta a kard­ját ma­gas­ra, a szö­kő­kút fölé, hogy le­es­té­ben vil­log­va tük­röz­ze vissza a vi­zet és a nap­fényt; bal kar­ja alól ki­rán­tot­ta és el­ha­jí­tot­ta a ké­sét; majd rög­tön ez­u­tán bal­ra ve­tő­dött.

A kés célt té­vesz­tett: tud­ta, hogy így lesz. A le­eső pen­ge olyan kö­zel re­pült el Szau­losz bal vál­la mel­lett, hogy egy da­rab húst le is nye­sett róla, pon­to­san úgy, ahogy Me­na­hem sze­rez­te a se­be­sü­lé­sét Masz­adá­ban. Szau­losz fel­hör­dült, mint egy ló, amely­be be­le­rúg­tak, és el­ha­jolt a ve­szély elől, mint bár­ki más tet­te vol­na, csak­hogy ő elő­re­ro­hant, és ez lett a vesz­te.

Pan­tera to­vább buk­fen­ce­zett a föl­dön, mint va­la­mi ak­ro­ba­ta, egye­ne­sen ki a ki­rály ebéd­lő­jé­nek, He­ró­des egy­ko­ri für­dő­jé­nek nyi­tott aj­ta­ján.

Lát­ta, ahogy az aj­tó­nyí­lás füg­gő­le­ges ár­nyé­ka el­ma­rad mel­let­te, és mi­helyt ki­ért, be­rúg­ta az aj­tót, majd le­tá­masz­tot­ta az egyik ke­zét, és ad­dig for­gott raj­ta, amíg a kö­nyö­ké­ben a cson­tok pat­tog­ni nem kezd­tek, és tett egy majd­nem tel­jes for­du­la­tot – még épp idő­ben, hogy a he­lyé­re ejt­se az ajtó ke­reszt­rúd­ját. Eköz­ben nem mu­lasz­tott el há­la­imát mon­da­ni az öreg ki­rály­nak, Nagy He­ró­des­nek és az ő pa­ra­no­i­á­já­nak, amely mi­att min­den szo­bá­ját el kel­lett re­te­szel­ni a be­to­la­ko­dók el­len.

Az ét­ke­ző­ke­re­vet­nél kö­tött ki, és li­heg­ve né­zett kö­rül a vi­lág egyet­len olyan he­lyén, ahol He­ró­des tö­ké­le­te­sen egye­dül le­he­tett.

Itt min­den a va­dá­sza­tot di­cső­í­tet­te: a va­ló­ság­nál is ele­ve­nebb, ra­gyo­góbb szí­nű mo­za­i­ko­kon an­ti­lop és orosz­lán, kecs­ke és ge­párd, ga­lamb és só­lyom, va­dász és pré­da küz­dött egy­más­sal, és em­ber­ala­kok is fel­tűn­tek, itt-ott asszo­nyok, akik pa­ran­csot ad­tak a vad el­ej­té­sé­re.

Más fa­la­kon mez­te­len fér­fi­ak bir­kóz­tak, a gö­rög stí­lus sze­rint a vál­lá­nál ra­gad­va meg a le­te­rí­te­ni ké­szü­lő el­len­fe­let, és ru­hát­lan lá­nyok ug­rot­tak át böm­bö­lő bi­kák szar­ván. És a mennye­zet kö­ze­pén, aho­vá a sa­ját für­dő­kád­já­ban ha­nyatt fek­vő He­ró­des fel­pil­lant­ha­tott, Hé­li­oszt, a gö­rö­gök nap­is­te­nét le­he­tett lát­ni tel­jes, ra­gyo­gó szép­sé­gé­ben.

Itt nem fed­te el kecs­ke­lá­bú asz­tal a pad­lón a lyu­kat, ahol an­nak ide­jén a für­dő­kád volt, mind­össze hat kecs­ke­bőr­ből össze­varrt, csú­szós, fé­nyes sző­nye­get bo­rí­tot­tak rá, alat­ta egy desz­ká­val. Pan­tera el­moz­dí­tot­ta a desz­kát, annyi­ra, amennyit elég­nek gon­dolt ah­hoz, amit ten­ni ké­szült. Ta­lán elég lesz. Itt most koc­káz­tat­nia kell az éle­tét, mi­vel nem te­he­tett mást; egyet­len fegy­ve­re sem ma­radt.

A há­ló­szo­ba felé nem re­te­szel­te el, csak be­csuk­ta az aj­tót. Szau­losz, le­gen­dás ön­ural­mát le­vet­kőz­ve, be­rúg­ta.

– Ha! – Egy gla­di­á­tor pó­zá­ban meg­su­hog­ta­tott két kar­dot: bal ke­zé­ben Pan­tera rö­vid kard­ját, jobb­já­ban a hosszú lo­vas­sá­git. A vál­lán ej­tett seb­ből pa­tak­zó vér át­áz­tat­ta a kar­ján a ho­mok­szí­nű sely­met.

Pan­tera fegy­ver­te­le­nül állt, hát­tal a ke­re­vet­nek.

– Ju­szaf! – ki­ál­tot­ta a fa­la­kon túl­ra. – Akár meg is mu­tat­ha­tod ma­gad. Nem va­gyok sem vak, sem sü­ket, sem os­to­ba. – Fa­nyar mo­solyt kül­dött Szau­losz felé, aki az aj­tó­tól egy lé­pés­re meg­tor­pant.

– Azt hit­ted, nem tu­dom?

– Nem tud­tad, ami­kor elő­ször jöt­tél Je­ru­zsá­lem­be. Nem tud­tad ak­kor éj­sza­ka, ami­kor el­adott ne­kem egy ígé­re­tért.

– El­ad­tam őt? – har­sant fel Ju­szaf hang­ja éle­sen a kül­ső szo­bá­ban.

– Oda­ad­tam őt ne­ked cse­ré­be a Róma ural­ma alat­ti, min­den­nél be­cse­sebb béke ígé­re­té­ért. Nem azért tet­tem, hogy ár­tat­la­no­kat mé­szá­rol­ja­nak le Cé­zá­re­á­ban.

Ju­szaf tönk­re­ment se­lyem­ben, a meg­tes­te­sült el­lent­mon­dás­ként je­lent meg a kü­szö­bön. Hosszú arca sá­pad­tan vi­lá­gí­tott a sza­kál­la alatt, de a he­gyé­vel föl­fe­lé mu­ta­tó rö­vid ró­mai kar­dot biz­to­san tar­tot­ta a ke­zé­ben.

– Nem tud­tad, hogy ilyen vér­für­dőt ter­vez? – kér­dez­te Pan­tera hal­kan. – Nem tel­je­sen nyil­ván­va­ló, hogy Je­ru­zsá­lem­ben is azt ter­ve­zi, amit Cé­zá­re­á­ban mű­velt? Hogy min­dig is ez volt a ter­ve?

– Azt mond­ta, a szük­sé­ges­nél nem en­ged több erő­sza­kot. – Ju­szaf fi­gyel­me ide-oda ci­ká­zott ket­tő­jük kö­zött, de egyi­ken sem nyu­go­dott meg.

– Ugyan, kér­lek. – Pan­tera hang­ja os­tor­ként vá­gott Ju­szaf ar­cá­ba.

– Har­minc éve is­me­red ezt az em­bert. Ne mondd ne­kem, hogy még min­dig el­hi­szed, amit mond!

– Ne tö­rődj vele! – Szau­losz a ma­gas­ba emel­te az egyik ke­zét. – Csak fel akar in­ge­rel­ni. Ma­radj ott, ahol vagy, amíg el­in­té­zem ezt a dol­got.

– Bi­zony, Ju­szaf, ma­radj ott, ahol vagy. Le­gyél csak a báb­ja, ahogy kez­det­től fog­va vol­tál, mi­alatt mi…

Pan­tera für­gén hát­ra- és ol­dalt lé­pett, a ke­re­ve­tet hasz­nál­va pajzs­ként, hogy ki­véd­je Ju­szaf tá­ma­dá­sát. A ma­gas­ba emel­te mind­két ke­zét…

Az­tán hagy­ta vissza­hul­la­ni őket az egyik kecs­ke­bőr tom­pa su­ho­gá­sát, a már­vány­nak csa­pó­dó hosszú cson­tok reccse­né­sét és egy kard csend­jét hall­va, amely az ér­zé­ket­len uj­jak kö­zül fel­vi­tor­lá­zott a ma­gas­ba.

Pan­tera el­kap­ta a kard mar­ko­la­tát, mi­előtt le­es­he­tett vol­na a föld­re, és le­fe­lé len­dít­ve rá­tet­te egy e pil­la­nat­ban a pad­ló­ból ki­ál­ló fe­det­len nyak­ra: a fe­jén és az egyik kar­ján kí­vül Ju­szaf tel­jes egé­szé­ben el­tűnt a gö­dör­ben, amely egy­kor egy für­dő­kád volt.

A szo­ba tá­vo­lab­bi vé­gé­ben Szau­losz nem moz­dult, csak a li­he­gé­sét le­he­tett hal­la­ni, mint­ha ha­lá­lo­san ki­fá­radt vol­na.

– Rég­óta a bá­bod volt már, ugye? – kér­dez­te Pan­tera. – El­jött Ró­má­ba, an­nak előt­te meg Ale­xand­ri­á­ba, Ko­rin­thosz­ba, Ga­lá­ci­á­ba. Meg­en­ged­ted Se­ne­cá­nak, hogy elő­ször fel­épít­se, az­tán el­csá­bít­sa, vagy kez­det­től fog­va a tiéd volt?

– Nem tar­to­zom egy em­ber­hez sem! – kap­ta oda a fe­jét Ju­szaf. A nya­ka ol­da­lá­ból ki­buggyant a vér, ahol a kard éle erő­seb­ben ért hoz­zá. – Jú­de­á­nak bé­ké­re van szük­sé­ge, és azt egye­dül Róma hoz­hat­ja el. Én…

– Fogd be a szád! – Szau­losz min­den ud­va­ri­as­sá­got sut­ba vág­va, kard­já­val csap­kod­va, vag­dal­koz­va meg­in­dult.

Pan­te­rát ké­szü­let­le­nül érte a vá­rat­lan, ro­ham­sze­rű tá­ma­dás, bot­la­doz­va kez­dett hát­rál­ni. Tu­cat­nyi ütést si­ke­rült há­rí­ta­nia, de mind­annyi­szor be­le­s­aj­dult a kar­ja, és min­den al­ka­lom­mal kö­ze­lebb érez­te a kard­pen­ge ál­tal ka­vart sze­let, mi­köz­ben Szau­losz hosszú pen­gé­je és rá­adás­ként szer­zett fegy­ve­re meg­ta­lál­ta a vé­de­ke­zé­se gyen­ge pont­ja­it.

Hát­rá­lás­ra kény­sze­rül­ve tett egy kört a szo­bá­ban, hol le­buk­va, hol ol­dalt ha­jol­va, hol meg­pör­dül­ve, ahogy Se­ne­ca ok­ta­tói ta­ní­tot­ták an­nak ide­jén, és ahogy ké­sőbb ta­nul­ta a bi­ro­da­lom kü­lön­bö­ző vá­ro­sa­i­nak si­ká­to­ra­i­ban, Bri­tan­nia er­de­i­ben, Gal­li­á­ban, Part­hi­á­ban, Róma nyo­mor­ne­gye­de­i­ben.

Pró­bál­ko­zott el­len­tá­ma­dás­sal is, ami­re olyan ere­jű csa­pás volt a vá­lasz, hogy azt hit­te, lo­pott kard­ja men­ten ket­té­tö­rik. Lát­ha­tó volt, hogy Szau­losz el­vesz­tet­te min­den ön­ural­mát, de et­től még ve­szé­lye­seb­bé vált.

Lát­ta, hogy egy újabb csa­pás kö­ze­le­dik, az­zal fe­nye­get­ve, hogy ket­té­ha­sít­ja a fe­jét, mire föl­len­dí­tet­te a kard­ját; de csak az ütés ere­jé­nek nagy ré­szét tud­ta ki­vé­de­ni, nem az egé­szet. Szau­losz kard­já­nak he­gye el­for­dult, s a pen­ge lap­já­val ir­tó­za­tos ere­jű ütést mért ol­dalt a vál­lá­ra.

Nem ér­zett fáj­dal­mat, csak a sze­mé­be vil­la­nó fényt lát­ta, mint­ha va­la­ki le­ütöt­te vol­na egy ka­la­páccsal, és csak a ref­le­xei men­tet­ték meg at­tól, hogy a vissza­len­dü­lő kard le ne nyisszant­sa a fe­jét a nya­ká­ról, és el ne rö­pít­se a szo­ba túl­só vé­gé­be.

Ke­zé­ből ki­ejt­ve a kar­dot, le­dob­ta ma­gát a föld­re, és te­nye­rén meg­tá­masz­kod­va, nyúj­tott kar­ral kör­be­for­dult, s két lá­bát össze­zár­va ló­dí­tott egyet raj­tuk.

A tér­dén ta­lál­ta el Szau­loszt, aki egyen­sú­lyát veszt­ve meg­bil­lent, de nem esett el. A dő­lés len­dü­le­tét ki­hasz­nál­va rá akar­ta vet­ni ma­gát Pan­ter­á­ra, de ő nyúj­tott test­tel el­gu­rult elő­le, egé­szen Ju­sza­fig – aki­nek ad­dig­ra si­ke­rült ki­sza­ba­dí­ta­nia a má­sik kar­ját, és fé­lig már kint volt a für­dő­kád­ból.

– Tes­sék – mond­ta, és Pan­tera mar­ká­ba nyo­mott egy do­bó­kést. – Állj föl, és fe­jezd be.

Va­la­mi ér­zék­csa­ló­dás foly­tán olyan volt a hang­ja, mint­ha Se­ne­ca szólt vol­na; szel­lem, amely va­ló­sá­gos­sá vált. Pan­tera fel­kap­ta a fe­jét. Hát­ra­gu­rult, össze­göm­bö­lyö­dött, kör­be­for­gott, és fel­ug­rott, még épp idő­ben, hogy szem­be­ta­lál­ja ma­gát Szau­losszal, aki is­mét két kard­dal jött el­le­ne, és egy tisz­ta, vi­lá­gos pil­la­na­tig pon­to­san ak­ko­ra nyí­lás tá­madt a két kard he­gye kö­zött, ame­lyen egy em­ber nem, de egy el­do­bott kés épp be­fér.

Pan­tera meg­ve­tet­te a lá­bát a föl­dön, hát­ra­ha­jolt, és do­bott. És a ha­lál ár­nyé­ká­ban le­las­su­ló idő­ben lát­ta, amint a kés gyö­nyö­rű­en el­száll a fe­lé­je irány­zott két kard kö­zött, épp csak annyi­val ke­rül­ve el őket, amennyi egy imád­ság, egy vissza­tar­tott lé­leg­zet. Egy élet.

Vé­gig­zu­hant a föl­dön… Szau­losszal együtt, aki ott fe­küdt vele szem­ben, far­kas­sze­met né­zett vele, döb­ben­ten, és egy te­nyér­nyi hosszú vas állt ki a ko­po­nyá­já­ból, a két szem­öl­dö­ke kö­zött.

Pan­tera moz­du­lat­la­nul fek­ve néz­te, ahogy el­len­sé­ge sze­mé­ben las­san ki­al­szik az élet szik­rá­ja, majd meg­szó­lalt, olyan hal­kan, hogy maga is alig hal­lot­ta:

– Ha Kle­o­pát­rá­nak iga­za van, ak­kor most egy olyan is­ten­hez mész, aki vér­ál­do­za­tot kö­ve­tel az or­szá­ga el­jö­ve­te­lé­ért.

Várt va­la­mi vá­laszt. Egy­sze­ri­ben fon­tos lett, hogy kap­jon va­la­mi vá­laszt – va­la­mit, bár­mit, ami be­töl­ti ezt a fájó üres te­ret…

– Pan­tera?

A vi­lág el­ho­má­lyo­sult előt­te, a le­ve­gő sűrű ku­li­másszá állt össze. Óva­tos uj­jak ra­gad­ták meg a vál­lát, s for­dí­tot­ták ha­nyatt a föl­dön. Föl­né­zett, pis­lo­gott, és meg­je­lent előt­te Ju­szaf arca.

A hang­ját tá­vo­li züm­mö­gés­nek hal­lot­ta, mely csak fo­ko­za­to­san ért el a tu­da­tá­ig.

– Vége van. Meg­halt. Meg­öl­ted… Pan­tera, vége van.

Az agyá­ban köd volt, a köd­nél is ke­ve­sebb: üres tér, téli eső áz­tat­ta, ta­va­lyi szal­má­val be­hin­tett ki­et­len mező. Ju­szaf se­gít­sé­gé­vel fel­ült, és köz­ben azon cso­dál­ko­zott, mi­ért fáj job­ban a mell­ka­sa, mint a feje, ahol a kard­lap sú­rol­ta.

Ju­szaf­ra tá­masz­kod­va fel­állt, és kö­rül­né­zett a szo­bá­ban. Néz­te, amíg a kö­rü­löt­te le­ját­szó­dó vé­res je­le­ne­tek egy­sze­rű ké­pek­ké áll­tak össze va­dá­szó em­be­rek­ről, de kü­lö­nö­sen is egy kép­pé, amely egy ki­rályt áb­rá­zolt egy fe­ke­te lábú, csil­lag­fény szí­nű ló há­tán ülve.

Pan­tera hosszan néz­te ezt a ké­pet, és ami­kor vé­gül meg­for­dult, Ju­szaf ott várt rá fal­fe­hé­ren, tel­jes moz­du­lat­lan­ság­ban, mint aki a sa­ját ki­vég­zé­sét vár­ja.

– Ne­künk ket­tőnk­nek el­szá­mol­ni­va­lónk van egy­más­sal – mond­ta. – El­árul­ta­lak té­ged. Ezért Szau­losz biz­to­san…

– Nem! – kap­ta el Pan­tera a kar­ját. – Én nem va­gyok Szau­losz – mond­ta, alig tür­tőz­tet­ve ma­gát. – Én ak­kor ölök, ha mu­száj, nem bosszú­ból.

– De…

– Mi­előtt teg­nap éj­jel vissza­jöt­tem Je­ru­zsá­lem­be, tud­tam, ki vagy, és mit tet­tél. Ha meg akar­ta­lak vol­na ölni, meg­tet­tem vol­na a si­va­tag­ban, ahol Ge­de­on ta­nús­ko­dott vol­na ne­kem.

Ju­szaf tág­ra nyílt szem­mel még min­dig vár­ta a ha­lált. Pan­tera, erőt véve ma­gán, el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és meg­pró­bált más­ra gon­dol­ni. Min­den át­me­net nél­kül Han­nah ju­tott az eszé­be, az­u­tán Hy­pa­tia. Egész más han­gon szó­lalt meg:

– Szau­losz ha­lott. Le­gyen hát vége en­nek. Ma meg­ko­ro­názunk egy ki­rályt, és az el­kö­vet­ke­ző hó­na­pok­ban szük­sé­ge lesz jó ta­nács­ra. Haj­lan­dó vagy fel­aján­la­ni neki?

Ju­szaf kur­tán fel­ne­ve­tett.

– A menny­or­szág­ba ve­tett re­mé­nye­met is oda­ad­nám azért, hogy az az em­ber az én ta­ná­cso­mat kér­je. Me­na­hem az, akit Is­ten meg­ígért, aki egye­sí­te­ni tud mind­annyi­un­kat. Bár­csak már ko­ráb­ban fel­is­mer­tem vol­na. Ak­kor ta­lán nem kö­vet­tem vol­na el azo­kat a hi­bá­kat, ame­lye­ket el­kö­vet­tem. – A ke­zé­be te­met­te az ar­cát, és ami­kor újra föl­né­zett, öre­gebb­nek lát­szott. – Őszin­tén há­lás va­gyok, job­ban, mint­sem ki tud­nám fe­jez­ni, és va­la­mi mó­don vissza fo­gom fi­zet­ni ne­ked, ha al­kal­mam lesz rá. De mi­előtt túl­lé­pünk ezen, meg kell kér­dez­nem, hon­nan tud­tad, hogy én árul­ta­lak el?

– Te vagy Ab­so­lom. Ik­sah­ra hal­lot­ta, ami­kor Szau­losszal be­szél­tél. De én már tud­tam, mi­előtt ő meg­mond­ta ne­kem. A Temp­lom lép­cső­jén a fő­pap túl könnyen en­ge­dett. Nem tet­te vol­na, ha nem áll mö­göt­te olyas­va­la­ki, aki­ben Iz­ra­el mind a ti­zen­két tör­zse meg­bí­zik. Ki tud­ta még, mit ter­ve­zünk, ugyan­ak­kor meg­volt a ha­tal­ma hoz­zá, hogy be­fo­lyá­sol­ja Ana­ni­ást?

Mi­alatt be­szélt, Pan­tera le­tér­delt, hogy ki­rán­gas­sa Szau­losz hom­lo­ká­ból a kést. Két kéz­re fog­va, erő­tel­je­sen meg­csa­var­va tud­ta ki­sza­ba­dí­ta­ni, s a nyo­má­ban pi­ros vér fa­kadt fel a seb­ből. Így, hogy ha­lott­ként lát­ta Szau­loszt, ki­csit könnyebb volt a jö­vő­re gon­dol­nia, ame­lyet már nem te­het tönk­re az ő je­len­lé­te; és könnyebb volt nagy­lel­kű­nek len­nie a meg­bo­csá­tás­ban.

Meg­tö­röl­get­te a kést a ha­lott em­ber ing­uj­já­ban, és lap­já­val a te­nye­ré­be fek­tet­ve föl­állt.

– Ez a tiéd – mond­ta. Ami­kor Ju­szaf szót­la­nul el­vet­te tőle, Pan­tera még annyit mon­dott: – Mi ket­ten, ő meg én, má­sok va­gyunk, akár­mit is mond­ha­tott ne­ked.

– Rá­jöt­tem, ami­kor vissza­jöt­tél. Szau­losz­ban nem lett vol­na ek­ko­ra bá­tor­ság.

– Te pe­dig el­küld­ted a te­ker­cset Me­na­hem­nek, az egész szan­hed­rin alá­írá­sá­val a ne­ved alatt. Eh­hez is nagy bá­tor­ság kel­lett.

– Épp előt­te hal­lot­tam a cé­zá­re­ai mé­szár­lás hí­rét. Ez volt a leg­ke­ve­sebb, amit te­het­tem.

Ju­szaf le­né­zett. Pan­tera kö­vet­te a te­kin­te­tét. Szau­losz sze­me csuk­va volt, arc­iz­mai el­er­nyed­tek, egy nyál­csepp csú­szott le a szí­nes mo­za­ik­pad­ló­ra. A nap már to­vább­ván­do­rolt; im­már tel­jes ár­nyék­ban vol­tak. Né­hány légy óva­to­san hoz­zá­lá­tott a va­cso­rá­já­hoz.

– Azt hit­tem, ő az egyet­len em­ber, aki érti Róma mód­sze­re­it – mond­ta Ju­szaf. – Hogy min­den más­nál job­ban sze­ret­te Iz­ra­elt, és vele el­kez­dő­dik egy ezer nem­ze­dé­kig tar­tó béke kor­sza­ka.

– Ő csak ma­gát sze­ret­te, és azt az is­tent, akit a sa­ját ké­pé­re te­rem­tett.

Ju­szaf föl­emel­te a fe­jét, meg­ke­res­te, és fog­va tar­tot­ta Pan­tera te­kin­te­tét.

– Meg tud­tad vol­na ölni az én se­gít­sé­gem nél­kül is, ugye tu­dod?

– De oda­ad­tad ne­kem a kést, ami­kor szük­sé­gem volt rá.

– Élet­ben len­nék most, ha nem tet­tem vol­na?

– Re­mé­lem. – Pan­tera hát­ra­lé­pett, kel­lő tá­vol­ság­ra Szau­losz­tól, és el­tép­ve az utol­só kö­te­lé­ket, hogy az­tán lép­hes­sen még egyet, vissza, ki az aj­tón, ki He­ró­des ma­gán­szen­té­lyé­ből, mi­nél messzebb a vér és az áru­lás ápo­ro­dott bű­zé­től, egy olyan em­ber moz­du­lat­lan, zárt ar­cá­tól, aki­hez már sem­mi köze sem volt.

El­for­dult, és gon­do­la­ta­it az élők­re irá­nyí­tot­ta… Re­mél­te, hogy az élők­re.

– Hy­pa­tia mos­ta­ná­ra már biz­ton­ság­ban le­het, de meg kell bi­zo­nyo­sod­nunk róla – mond­ta. – És utá­na meg­ke­res­sük Iz­ra­el új ki­rá­lyát, és meg­ko­ro­názzuk őt a so­ka­ság előtt, és ak­kor ta­lán ne­ked is el­kez­dőd­het az ezer nem­ze­dé­kig tar­tó bé­kéd kor­sza­ka.