TIZENHARMADIK FEJEZET

Klei­tosz gyors lép­tek­kel ha­ladt észak felé az egy­re erő­sö­dő za­jon­gás elől a pa­lo­tá­tól Au­gus­tus temp­lo­má­ig és on­nan a ki­kö­tő­be ve­ze­tő szé­les su­gár­úton. Mer­gus és Es­ta­ph kel­lő tá­vol­ság­ból kö­vet­ték, az egy­re sű­rűbb sö­tét­ség­ben fo­lya­ma­to­san szem­mel tart­va alak­ja kör­vo­na­la­it. Es­ta­ph olyan könnye­dén fo­gott mind­két óri­á­si mar­ká­ban egy-egy két­fe­jű ha­jí­tó­bár­dot, hogy ezt lát­va Mer­gu­son kü­lö­nös vi­dám­ság lett úrrá.

Egy meg­zöl­dült réz­le­me­zek­kel bo­rí­tott te­te­jű vil­la mel­lett el­ha­lad­va Klei­tosz ke­let­nek for­dult, és ké­nyel­me­sen, de si­e­tős lép­tek­kel ha­ladt to­vább az egy­re kes­ke­nyebb ut­cá­kon, majd át­vá­gott egy kis té­ren, el­ha­ladt egy ki­lenc­osz­lo­pos szö­kő­kút mel­lett, amely­ből zene szólt, még­hoz­zá a le­zu­ho­gó víz­zel egy ütem­re, el Ju­pi­ter Do­li­che­nus kis temp­lo­ma, majd egy há­rom eme­let ma­gas­ba nyú­ló, tel­je­sen ab­lak­ta­lan fal mel­lett.

Ahol a fal vé­get ért, Klei­tosz be­for­dult a sar­kon. Mer­gus és Es­ta­ph köz­vet­le­nül a sa­rok előtt meg­áll­tak, és hall­ga­tóz­tak.

Oda­bent fér­fi­ak be­szél­get­tek gö­rö­gül, iga­zi athé­ni és ko­rin­tho­szi ki­ej­tés­sel. Fák­lyát gyúj­tot­tak, ta­lán töb­bet is, fé­nyek tán­col­tak a le­ve­gő­ben, a jó­fé­le szu­rok csí­pős füst­jé­be az égő szal­ma sű­rűbb füst­csík­jai ve­gyül­tek.

– Ács­mű­hely – súg­ta Es­ta­ph Mer­gus fü­lé­be. – A fél vá­ros­nak ők ké­szí­te­nek bú­to­ro­kat. Tíz évig ér­le­lik a fát a rak­tá­ra­ik­ban. Sze­re­ti az el­len­sé­ged a tü­zet?

– Min­dig.

A tűz na­rancs­sár­ga ra­gyo­gá­sa cit­rom­sár­gá­ra vál­to­zott, és a fér­fi­ak árny­já­té­ka gyor­sabb és könnyeb­ben meg­fi­gyel­he­tő lett.

– Hat – mond­ta Mer­gus egy perc­nyi szá­mo­lás után. – Há­rom­há­rom. Men­jünk.

A sar­kon be­for­dul­va Mer­gust el­bo­rí­tot­ták a lán­gok. Min­den­fe­lől per­zse­lő hő­ség és ra­gyo­gás vet­te kö­rül, s a sűrű, fe­ke­te füst ki­szo­rí­tot­ta a le­ve­gőt a tü­de­jé­ből, és könnye­ket csalt a sze­mé­be. Fut­tá­ban meg­tor­pant, ami­től dö­fés­re len­dü­lő ke­zé­ben irányt vál­tott a kés. Az első gyúj­to­ga­tó nem halt meg rög­tön, ha­nem ful­do­kol­va a föld­re zu­hant, és mi­köz­ben a ke­zé­vel egy­re-más­ra a tor­ká­hoz kap­ko­dott, nya­ki ütő­eré­ből su­gár­ban öm­lött a vér.

Hal­lot­ta, ahogy a vas cson­tot ér, és mint va­la­mi ki­dőlt fa, egy test zu­hant rá. Hir­te­len ott ter­mett Es­ta­ph, füst­től és tűz­től ki­csor­dult könnyei vé­gig­foly­tak szé­les ar­cán.

– Csap­da – hö­rög­te.

El­mo­só­dott kör­vo­na­lú alak moz­dult meg mö­göt­tük. Mer­gus kése vil­lan­va vá­gott elő­re, majd vissza, s a he­gyé­ről csep­pek hul­lot­tak a föld­re. Egy em­ber macs­ka­ként nyi­vá­kol­va el­esett.

– Még há­rom – mond­ta Mer­gus, és fel­tar­tot­ta az uj­ja­it, ha a nagy em­ber ne­tán nem hal­lot­ta vol­na tisz­tán. – Öld meg őket!

Mon­da­ni könnyű. Meg­ten­ni nem az, ami­kor azt a hár­mat fi­gyel­mez­tet­ték, Es­ta­ph pe­dig túl so­kat lé­le­ge­zett be a mér­ge­ző fe­ke­te füst­ből, és mint egy med­ve, to­pog­va, vak­tá­ban csap­ko­dott ide-oda két­fe­jű bárd­já­val, ami leg­alább olyan ve­szé­lyes volt a ba­rát­já­ra, ha ne­tán túl kö­zel állt mö­göt­te, mint a vele szem­ben álló el­len­ség­re.

Mer­gus el­ha­jolt egy ütés elől, amely kis hí­ján be­zúz­ta a ko­po­nyá­ját, s eköz­ben úgy ta­lál­ta, hogy de­rék­ma­gas­ság alatt tisz­tább a le­ve­gő. Lá­tott két lá­bat, és mi­után a si­va­tag­ban egy hó­na­pon ke­resz­tül ült vele szem­ben a tűz­nél, a tér­de for­má­já­ból meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Klei­tosz lába az.

Egyet­len kése volt, és nem kel­lett lát­nia az egész em­bert, hogy tud­ja, hol van a nya­ka, hogy a zsi­ge­re­i­ben érez­ze azt a pon­tot, köz­vet­le­nül a gége fö­lött, ahol a kés be tud ha­tol­ni, és a he­gye a ge­rinc­osz­lop­ba fú­ród­va azon­na­li, néma ha­lált okoz.

Le­gug­golt, és iz­ma­it ug­rás­ra ké­szen meg­fe­szí­tet­te…

De mind­járt odébb is gu­rult a lán­dzsa elől, amely tel­jes erő­ből az út­bur­ko­lat­nak csa­pó­dott ott, ahol az imént még ő volt. A kése csö­röm­pöl­ve esett a kőre. Két te­nye­rén meg­tá­masz­kod­va föl­emel­ke­dett a füst­ten­ger­be, és könny­be lá­badt szem­mel me­redt elő­re, ahol Es­ta­ph épp ak­kor ra­gad­ta meg a lán­dzsás tá­ma­dót, s a fegy­vert a nye­lé­nél fog­va tol­ta mind hát­rább és hát­rább, hogy a he­gye ne ér­hes­se el sa­ját ha­sát. Két­ol­dalt két má­sik fér­fi tá­madt rá, ahogy az em­be­rek szok­tak egy fel­bő­szült med­vé­re. Egyi­kük ke­zé­ben a part­hus sa­ját sze­ker­cé­je volt.

– Es­ta­ph! Bal­ra! – Mer­gus fel­ka­pott egy égő desz­kát, víz­szin­tes irány­ban meg­len­dí­tet­te, és bár sen­kit nem ta­lált el, a há­rom kö­zül egyet meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rí­tett, ami időt adott Es­ta­ph-nak, hogy ki­per­dül­jön a sze­ker­ce út­já­ból, majd bal kéz­zel ki­nyúl­va meg­ra­gad­ja. Jobb­já­val mind­eköz­ben to­vább­ra is erő­sen fog­ta a lán­dzsa nye­lét, így most, mind­két ke­zé­ben egy-egy fegy­ver nye­lé­vel ki­fe­szít­ve állt, s nem en­ged­het­te el egyi­ket sem, kü­lön­ben meg­ölik.

Mer­gus fej­jel a füst alá me­rül­ve az ol­da­lá­hoz szo­rí­tot­ta két ök­lét, és ro­hant. Úgy ron­tott neki a lán­dzsát fogó em­ber­nek, mint egy kos. Ko­po­nyá­ján érez­te a be­tört bor­dák re­cse­gé­sét. Érez­te, ahogy Es­ta­ph egy rán­tás­sal ki­té­pi a lán­dzsát az azt szo­rí­tó kéz­ből, vissza­húz­za, majd a mar­ko­la­tát az előt­te lévő arc­ba vág­va cson­tot és fo­ga­kat tör­del, és szétzúz­za az agy lágy szö­ve­te­it.

Mer­gus köz­ben ide-ide fo­rog­va, ha­jol­va, len­dül­ve ki­sza­ba­dí­tot­ta ma­gát a lán­dzsa­vi­vő holt­tes­te alól. Tel­jes sú­lyá­val fél te­nyér­re tá­masz­kod­va szé­les­re nyi­tot­ta a lá­bát, és a le­ve­gő­ben ol­lóz­va ej­tet­te csap­dá­ba a ha­jí­tó­bár­dot tar­tó kéz csuk­ló­ját. Az­tán ad­dig for­gott a sa­ját ten­ge­lye kö­rül, amíg az em­ber el nem esett. Ak­kor zi­há­ló tü­dő­vel két láb­ra állt, épp idő­ben, hogy lás­sa, amint Es­ta­ph bárd­já­val le­sújt a füst­be, majd újra fel­emel­ke­dik, és mo­so­lyog.

– Klei­tosz – mond­ta Mer­gus.

– Arra. – Es­ta­ph kö­hög­ve két­rét gör­nyedt, de sza­bad ke­zé­vel dél felé, a szín­ház felé mu­ta­tott, ahon­nan – mint­ha az ég dö­rög­ne – idá­ig hal­lat­szott a zen­dü­lés tá­vo­li mo­raj­lá­sa.