TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ag­rip­pa cé­zá­re­ai kincs­tá­ra egy szo­bán be­lü­li, kulcs­ra zárt, el­re­te­szelt, ab­lak­ta­lan szo­ba volt, Be­re­ni­ké sze­mé­ben túl­sá­go­san is olyan, mint egy bör­tön.

Míg oda­kint for­ron­gott a tö­meg, nem akart oda­men­ni, de az il­len­dő­ség meg­kí­ván­ta, hogy az egész ki­rá­lyi csa­lád te­gyen egy ki­té­rőt, hogy meg­néz­ze a hé­be­rek aján­dé­kát, és meg­fe­le­lő han­go­kat ad­jon ki Po­lü­phe­mosz­nak, aki­nek az ijedt­ség­től pi­ros fol­tok üt­köz­tek ki amúgy sá­padt ar­cán, és egyik lá­bá­ról a má­sik­ra ugor­va ki­ál­to­zott, hogy az is­te­nek – vagy az is­ten, csak az nem volt vi­lá­gos előt­te, hogy me­lyik – ra­gyog­tas­sák jó­in­du­la­tu­kat a ki­rály­ra és csa­lád­já­ra.

Po­lü­phém­osz haj­la­mos volt szél­ső­sé­ges ér­zel­mek ki­mu­ta­tá­sá­ra, de ma este még a ki­rály kincs­tár­no­ka, a fleg­ma Ko­ri­an­tosz is szót­lan ma­radt, és ilyes­mi­re Be­re­ni­ké egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott. Va­la­mi­kor a kö­zel­múlt­ban a kincs­tár­nok olyan erő­vel ha­ra­pott a csuk­ló­já­ba, hogy a nyo­má­ban ki­ser­kedt a vére, és most úgy ke­rin­gett az arany kö­rül, mint egy kot­lós, ame­lyik ki­köl­töt­te az első to­já­sát, és azt kel­lett lát­nia, hogy ab­ból egy szörny bú­jik elő.

El­ren­del­te, hogy hoz­za­nak be még fák­lyá­kat, és jöj­je­nek még őrök, akik a fák­lyá­kat tart­ják, és a zsú­folt szo­ba las­san meg­telt a kap­zsi­ság és a páni fé­le­lem sza­gá­val, a le­ve­gő pe­dig csu­pa csil­lo­gás volt a pán­cé­lok fé­nye­zett va­sá­tól és az arany káp­rá­za­tos és ijesz­tő ra­gyo­gá­sá­tól.

Be­re­ni­ké ural­ko­dói csa­lád­ból szár­ma­zó ki­rály­né volt; en­nél­fog­va ké­pes rá, hogy mo­so­lyog­jon, bó­lo­gas­son, megint mo­so­lyog­jon, és mind­eköz­ben ne ve­gyen tu­do­mást a pa­lo­tán kí­vül, az ut­cá­kon las­san te­tő­fo­ká­ra hágó fel­ke­lés za­já­ról.

Nem érte meg­le­pe­tés­ként a for­ron­gás. Na­pok óta tu­dott a nö­vek­vő fe­szült­ség­ről; néha még az ízét is érez­te, azt a csí­pős és avas, fé­mes ízt, a vér­től és epé­től fol­tos, rossz sza­gú vas ízét. De most lük­te­tő fej­fá­jás szo­rí­tot­ta a ha­lán­té­kát, és egy­re fe­nye­ge­tőb­bé vált a ve­szély, hogy hány­ni fog.

Ilyes­mi­nek nem volt sza­bad meg­tör­tén­nie. Be­szív­ta az éj­sza­ka le­ve­gő­jét, ki­lé­pett a trón­te­rem­be ve­ze­tő fo­lyo­só­ra, és sze­mét le­huny­va vissza­fe­lé kezd­te szá­mol­ni a nő­ket, akik sor­ban áll­va vá­ra­koz­tak mö­göt­te a fo­lyo­són. Dru­zil­la volt az első, sze­líd és szol­gá­lat­kész, mint min­dig, az­u­tán Kle­o­pát­ra, aki sem ez nem volt, sem az, de egy hó­nap­ja elő­ször jött meg a vér­zé­se, és igaz­ság sze­rint fér­jet kel­le­ne ke­res­ni neki.

Kle­o­pát­ra után Sze­le­né, Ko­ri­an­tosz anyai ágú uno­ka­hú­ga kö­vet­ke­zett, aki esze­sebb volt, mint ami­lyen­nek mu­tat­ta ma­gát, Sze­le­né mö­gött pe­dig… Sze­le­né mö­gött állt a csu­pa meg­le­pe­tés, ké­kes­fe­ke­te hajú ale­xand­ri­ai nő, aki úgy jött ide, mint Pop­pa­ea aján­dé­ka, a ba­rát­nő­ből csá­szár­né­vá lett Pop­pa­eáé, akit Be­re­ni­ké sze­re­tett, és aki vi­szont­sze­ret­te őt, és aki min­den­ki más­nál job­ban is­mer­te a ha­ta­lom­hoz ve­ze­tő sok­fé­le utat. Pop­pa­ea soha sem­mit nem csi­nált nyo­mós ok nél­kül, és Hy­pa­tia, Izisz vá­lasz­tott­ja, az ő bú­csú­aján­dé­ka volt eb­ben az élet­ben.

Be­re­ni­ké nem hit­te, hogy azok, akik Ízisz­nek szen­tel­ték ma­gu­kat, iga­zán haj­lan­dó­ak vol­tak bár­ki ha­lan­dó pa­ran­csá­nak en­ge­del­mes­ked­ni. Az első ta­lál­ko­zá­suk… za­var­ba ejtő volt. Rit­kán érez­te, hogy ennyi­re ol­vas­nak ben­ne, ennyi­re át­lát­nak raj­ta. A lel­ke min­den öl­tö­zé­ké­től meg­foszt­va, mez­te­le­nül he­vert a má­sik te­kin­te­te előtt, és egy egész éle­ten át tar­tó kép­zés és ne­ve­lés kel­lett ah­hoz, hogy meg­áll­jon előt­te, hogy ki­bír­ja, és mo­so­lyog­jon, hogy ő te­gyen fel fo­lya­ma­to­san kér­dé­se­ket, hogy ne lát­szód­jék raj­ta, mennyi­re ké­nyel­met­le­nül érzi ma­gát. De ta­nult be­lő­le, és úgy gon­dol­ta, hogy tud­ja, ho­gyan hasz­nál­ja fel ezt a tu­dást.

A kí­sé­re­te élén áll­va meg­for­dult.

– In­nen a fo­ga­dó­te­rem­be me­gyünk – szólt Hy­pa­ti­á­hoz. – Ott vé­gig­néz­hetsz, vé­gig­hall­gat­hatsz min­dent, ami tör­té­nik, de nem szó­lal­hatsz meg, csak ha kér­dez­nek. Utá­na, ha már egye­dül le­szünk, el­mond­ha­tod az iga­zat ne­kem, ahogy az orá­ku­lum te­szi.

Hy­pa­tia fe­jet haj­tott.

– Fel­ség.

Be­re­ni­ké ki­húz­ta ma­gát, és elő­re­for­dí­tot­ta az ar­cát. Száz lo­bo­gó fák­lya vi­lá­gí­tot­ta meg az út­ju­kat a pa­lo­tá­ig, és oda­bent is ég­tek a fák­lyák. Gyors lép­tek­kel, szin­te már fut­va ve­zet­te vé­gig a kí­sé­re­té­ül szol­gá­ló nő­ket a trón­te­rem felé ve­ze­tő, már­vány­la­pok­kal ki­ra­kott fo­lyo­són, ahol a lám­pá­sok­ba szan­tál­fát tet­tek az olaj­hoz, hogy a le­ve­gő min­dig il­la­tos le­gyen. Vé­gig a fo­lyo­són arany­tá­lak­ban vér­vö­rös tu­li­pá­nok, ezüst­edé­nyek­ben bí­bor­vö­rös nő­szi­rom és il­la­tos bo­gáncs, fe­hér már­vány­vá­zák­ban sár­ga bu­vák­fu pom­pá­zott, és tíz lé­pé­sen­ként pán­cél­in­ges őrök iz­zad­tak a pá­rás, me­leg le­ve­gő­ben.

A te­rem ugyan­úgy né­zett ki, mint ko­ráb­ban, csak egy má­so­dik emel­vényt is el­he­lyez­tek ben­ne a ki­rály tró­nu­sa szá­má­ra. A két sor ülés egy­más­sal szem­ben volt – nyu­gat­ra a nőké, ke­let­re a fér­fi­a­ké, há­tul a hang­vissza­ve­rő fríz­zel.

Ag­rip­pa már ott volt. Egé­szen el­ve­szett öl­tö­zé­ke te­mér­dek arany se­lyem­szö­ve­té­ben. Annyi­ra az apja fia volt, és annyi­ra igye­ke­zett nem az len­ni. Mel­let­te pe­dig, mint min­dig… sen­ki vagy leg­alább­is sen­ki olyan, aki szá­mí­tott. Két ol­da­lán egy-egy ta­ná­cso­sa ült, ha na­gyon eről­tet­ték vol­na, Be­re­ni­ké ta­lán meg tud­ta vol­na ne­vez­ni mind­ket­tő­jü­ket, de a har­ma­dik ülő­hely, ame­lyet el kel­lett vol­na va­la­ki­nek fog­lal­nia, üres volt. Ki­rály­né­ként sen­ki sem lát­hat­ta őt mo­so­lyog­ni, de lát­va az üre­se­dést, Be­re­ni­ké szí­ve re­pe­sett örö­mé­ben.

Bó­lin­tott a báty­ja felé, és lát­ta, hogy Ag­rip­pa kur­ta bic­cen­tés­sel vá­la­szol. Fe­szült volt, le­het, hogy szen­ve­dett is, még­hoz­zá ugyan­azok mi­att, mint ő; min­dig is ér­zé­ke­nyen re­a­gált a vá­ros han­gu­la­tá­ra, már­pe­dig most épp­oly za­va­ros, rossz­in­du­la­tú és gyű­lö­let­tel ter­hes volt, mint azon az éj­sza­kán, ami­kor az ap­juk meg­halt, ami­kor a há­rom gyer­me­ke a pa­lo­ta egyik szek­ré­nyé­ben la­pult, és on­nan hall­gat­ták, amint a rab­szol­gák a ház­te­tőn azok­ról a ké­pek­ről sut­tog­nak, ame­lye­kért bi­zo­nyos em­be­rek szép pénzt fi­zet­tek, hogy ra­bol­ják el, szur­kál­ják össze, és ves­sék tűz­re őket.

Nem volt kel­le­mes em­lék. Be­re­ni­ké el­fog­lal­ta a he­lyét, majd kis ki­vá­rás után ud­var­höl­gyei is kö­vet­ték a pél­dá­ját: Dru­zil­la, Sze­le­né, Kle­o­pát­ra, Hy­pa­tia – e két utób­bi nem né­zett egy­más­ra, ami arra utalt, hogy a reg­ge­li va­dá­szat köz­ben fe­szült­ség tá­mad­ha­tott kö­zöt­tük, vagy tit­kok, ame­lye­ket nem volt sza­bad el­árul­ni.

És ek­kor Ju­szaf ben Matthiast ve­zet­ték oda egy szék­hez, ame­lyet a fér­fi­ak és a nők so­rá­tól egy­for­ma tá­vol­ság­ra, kö­zé­pen he­lyez­tek el. A hé­be­rek leg­idő­sebb ta­ná­cso­sa az egyip­to­mi fá­ra­ók mód­ján, két ke­zét a tér­dé­re fek­tet­ve ült, és sza­kál­lá­val, va­la­mint pom­pás, fény­űző se­lye­möl­tö­zé­ké­vel mél­tó­ság­tel­jes meg­je­le­né­sé­ben mél­tó pár­juk­nak bi­zo­nyult.

Be­re­ni­ké el­kap­ta a te­kin­te­tét, és bó­lin­tott, épp csak annyi­ra, hogy tu­das­sa, Ju­szaf szá­mít­hat a tá­mo­ga­tá­sá­ra, mi­köz­ben egy szív­dob­ba­nás­nyi idő­re fog­va tar­tot­ta a te­kin­te­tét. Nem vol­tak szö­vet­sé­ge­sek, de ma éj­sza­ká­ra Ju­szaf kí­ván­sá­ga egy­ben az övé is volt, és Be­re­ni­ké szük­sé­gét érez­te, hogy az öreg­em­ber tud­jon er­ről.

Cin­tá­nyér csen­dü­lé­se je­lez­te a ta­nács­ko­zás meg­kez­dé­sét. Be­re­ni­ké be­csuk­ta a sze­mét, ne­ki­dőlt a tró­nus drá­ga­kö­vek­kel ki­ra­kott, me­rev hát­tám­lá­já­nak, és há­rom kü­lön­bö­ző is­ten­hez imád­ko­zott, hogy Hy­pa­tia leg­alább fé­lig meg­fe­lel­jen an­nak a kép­nek, ame­lyet a mí­tosz és a szó­be­széd fes­tett róla.

– Túl so­kat fi­zetsz ne­künk – mond­ta Ag­rip­pa min­den be­ve­ze­tő nél­kül. – A szí­ri­a­i­ak tud­ni akar­ják majd, hon­nan szed­tél össze nyolc tel­jes ta­len­tum ara­nyat.

– Őfel­sé­gé­nek hat­ezer hű­sé­ges hé­ber ke­res­ke­dő alatt­va­ló­ja van Cé­zá­re­á­ban, akik va­la­mennyi­en min­den­nél több­re ér­té­ke­lik az Is­ten há­zá­nak szent­sé­gét. Ha ezért mind­egyi­kük egy sé­kelt ado­má­nyoz itt, egy ara­nya­u­reust, vagy akár egy ma­rok­ra való dé­nárt ott, az ki­tesz össze­sen annyit, amennyi most a ki­rá­lyunk kincs­tá­rá­ban van. Mi ezt a pénzt a ki­rály gond­já­ra bízzuk, és imád­kozunk, hogy böl­csen hasz­nál­ja fel.

– Tíz­ezer szí­ri­ai fér­fi él Cé­zá­re­á­ban, és ugyan­ennyi fi­a­tal – vá­la­szol­ta Ag­rip­pa. – Azt aka­rod, hogy egy­ma­gunk tart­suk vissza őket, ami­kor majd meg­pró­bál­ják le­rom­bol­ni a zsi­na­gó­gá­to­kat? Ezt fog­ják ten­ni, ha meg­hall­gat­juk a ké­ré­se­te­ket. Ezt tud­nod kell.

– Tu­dom, hogy ha fel­sé­ged el­ren­de­li, hogy le­gyen rend és nyu­ga­lom, ak­kor azt be fog­ják tar­ta­ni. A Vá­ro­sőr­ség gon­dos­kod­ni fog róla – mond­ta Ju­szaf.

– A Vá­ro­sőr­ség sem­mit sem te­het tíz­ezer fel­dü­hö­dött pol­gár el­le­né­ben.

– En­nek el­le­né­re ha híre megy, hogy a Vá­ro­sőr­ség őrt ál­lít a zsi­na­gó­gá­nál, az üze­net le­het a szí­ri­a­i­ak­nak, hogy csil­la­pod­ja­nak.

– Azt fog­ják ki­ol­vas­ni be­lő­le, hogy a ki­rá­lyuk nem sze­re­ti őket – je­len­tet­te ki Ag­rip­pa. – Ami nem len­ne igaz, és nem is en­ged­het­jük meg, hogy ezt higgyék. Ez az ural­ko­dá­sunk vé­gét je­len­te­né.

Be­re­ni­ké lát­ta, hogy Ju­szaf fé­lig le­huny­ja a sze­mét, szó­lás­ra nyit­ja a szá­ját, az­tán újra be­csuk­ja, és le­hajt­ja a fe­jét.

Más sem szó­lalt meg. Po­lü­phém­osz már emel­te a kar­ját, hogy rá­üs­sön a cin­tá­nyér­ra, s ez­zel be­re­kes­sze a vi­tát. Be­re­ni­ké el­kap­ta a pil­lan­tá­sát, s ez­zel meg­ál­lás­ra kész­tet­te; ki­rály­néi mi­vol­tá­ban egye­dül neki volt en­ge­dé­lye, hogy a ki­rály után meg­szó­lal­has­son. Le­hal­kí­tot­ta a hang­ját, amely így is erőt su­gár­zott.

– De ha őfel­sé­ge egy ilyen nyil­vá­no­san fel­aján­lott ado­mány, ilyen nagy­lel­kű­ség el­le­né­re még­sem tesz ele­get a ké­ré­sük­nek, ha vissza­ad­ja a pénzt, ak­kor a hé­be­rek is azt hi­he­tik, hogy nem sze­re­ti őket. Ahogy a szí­ri­a­i­ak is, akik lel­ke­se­dé­sük­ben erő­sza­kos­sá vál­hat­nak. Jól is­mert, hogy őfel­sé­ge a hé­ber is­tent imád­ja. Az aján­dé­kot ő kap­ta, en­nél­fog­va úgy ér­tel­mez­he­ti, mint ke­gyes cse­le­ke­de­tet. Sen­ki sem fog­ja ezért ke­ve­sebb­re tar­ta­ni.

Ag­rip­pa ál­lát egy uj­ján meg­tá­maszt­va fe­lé­je for­dí­tot­ta az ar­cát, és úgy néz­te Be­re­ni­két, mint­ha messzi­ről ven­né szem­ügy­re. Be­re­ni­ké kí­ván­csi lett vol­na, va­jon el­ká­bí­tot­ta-e ma­gát va­la­mi­vel; a fák­lyák fé­nyé­ben sö­tét pont­nak lát­szott mind­két szem­bo­ga­ra. Arra gon­dolt, hogy a ki­rály el­fo­gad­hat­ta, amit mon­dott, lát­ta, hogy bó­lin­tott, mint­ha egy bel­ső hang­ra ten­né, és ki­nyi­tot­ta a szá­ját. Ak­kor elő­re­ha­jolt, és még előbb­re, míg­nem Dru­zil­la meg­ve­re­get­te a kö­nyö­két.

– Vi­gyázz – mond­ta hal­kan, la­ti­nul.

Be­re­ni­ké nem hal­lot­ta, ami­kor Szau­losz be­lé­pett. Halk lép­tek­kel, füst- és düh­sza­got áraszt­va vo­nult el mel­let­te, s köz­ben olyan meg­ve­tés­sel, gyű­lö­let­tel és di­a­dal­lal né­zett rá, hogy Be­re­ni­ké szí­ve össze­szo­rult. A döb­be­net­től bé­nul­tan néz­te, amint Szau­losz el­fog­lal­ja a he­lyét, és mire meg­for­dult, már újra nyu­godt volt; a tö­ké­le­tes, a bölcs, a vá­lasz­ra min­dig kész ta­ná­csos. Ami­kor Ju­szaf felé for­dult, ar­cá­ról le­rítt az óva­tos saj­nál­ko­zás.

– A ki­rály egy­for­mán sze­re­ti va­la­mennyi alatt­va­ló­ját – szó­lalt meg Szau­losz. – Ezért vissza kell ad­nia az ara­nyat a hé­be­rek­nek, ugyan­ak­kor meg kell til­ta­nia a szí­ri­a­i­ak­nak min­den to­váb­bi ak­ci­ót, amely za­var­ja az is­ten­tisz­te­le­tü­ket. Így majd olyan ural­ko­dó­nak fog­ják tar­ta­ni, aki pár­tat­la­nul, igaz­sá­go­san és il­lő­en ural­ko­dik.

Ju­szaf mind­két ke­zé­vel rá­csa­pott a szé­ke kar­fá­já­ra.

– De fe­jet­len­ség lesz! A szí­ri­a­i­ak ki fog­ják hasz­nál­ni a hely­ze­tet. Az if­ja­in­kat nem fog­ják meg­fé­kez­ni. És ak­kor…

– Azt fog­ják ten­ni, amit a ki­rá­lyuk pa­ran­csol. Ahogy te is. – Szau­losz hang­ja éles­sé vált. – És most azt pa­ran­csol­ja, hogy ma­radj csend­ben.

Ag­rip­pa nem szólt sem­mit. Me­re­ven né­zett Ju­szaf­ra, aki vissza­né­zett rá, s az un­dor­tól alig ész­re­ve­he­tő­en fá­tyo­los­sá vált a te­kin­te­te.

– Ak­kor mély saj­ná­la­tom­ra tá­voz­nom kell. Fel­ség… Ki­rály­ném.

Nem lett el­bo­csát­va, Ju­szaf még­is fel­állt, s a néma csend­ben hal­la­ni le­he­tett, amint meg­reccsen a tér­de. Őrök lép­tek elő, két­ol­dalt egy-egy, ké­szen arra, hogy meg­ál­lít­sák, vagy se­gít­sék a tá­vo­zás­ban, ahogy a pa­rancs meg­kí­ván­ja.

Ag­rip­pa egy kéz­moz­du­lat­tal el­küld­te őket.

– Hagyd itt a nyolc ta­len­tu­mot a kincs­tá­runk­ban. Ha vissza­küld­jük, és ez­zel el­uta­sít­juk a ké­ré­se­det, tudd, hogy saj­nál­ni fog­juk, de azt kell ten­nünk, ami a vá­ro­sunk­nak a leg­jobb.

– A vá­ro­sod­ban zen­dü­lés van, fel­ség – vá­la­szol­ta Ju­szaf. – A szí­ri­a­i­ak a vé­re­det szom­jaz­zák. Tudd, hogy meg­aka­dá­lyoz­tuk vol­na, ha fel­ha­tal­ma­zást kap­tunk vol­na rá.