HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Pan­tera, Mer­gus­szal a paj­zsot tar­tó ol­da­lán, száz em­bert ve­ze­tett a hold­fény­ben egy sok­kal iz­gal­ma­sabb úton, mint ami­kor Cé­zá­re­á­ból tar­tott Je­ru­zsá­lem­be. Éj­fél­hez kö­ze­led­ve el­ér­ke­zett ve­lük a Masz­adá­tól dél­re és ke­let­re emel­ke­dő dom­bok lá­bá­hoz. Itt egy olyan hely­re vit­te őket, ahol vé­del­met ta­lál­tak a pusz­tí­tó ere­jű szél el­len. Ki­pány­váz­ták a lo­va­kat, me­lye­ket hú­sza­sá­val egy-egy fiú gond­ja­i­ra bíz­tak. Ar­cu­kat el­fed­ve, hogy véd­jék a ho­mok­tól, a la­pos te­te­jű, me­re­dek szik­la­fal, Masz­a­da alá vo­nul­tak. Me­na­hem, Mer­gus és ti­zen­egy gon­do­san ki­vá­lasz­tott hegy­má­szó elő­re­ment, hogy kör­be­ve­gyék Pan­te­rát.

– Masz­a­da rom­busz ala­kú… – Pan­tera föl­emelt egy ka­vi­csot, és a lá­bá­nál fek­vő la­pos kőre egy rom­bo­i­dot raj­zolt. Megint tisz­tá­nak érez­te a fe­jét, mint ami­kor elő­ször ér­ke­zett Je­ru­zsá­lem­be. Most új­ból érez­te az is­ten je­len­lé­tét, olyan kö­zel, mint­ha egy orosz­lán lé­leg­ze­tét érez­né a jobb vál­la mö­gött. Mer­gus a bal ol­da­lán állt, csend­ben, moz­du­lat­la­nul, mint egy szel­lem, min­den hé­ber­ben po­ten­ci­á­lis fe­nye­ge­tést lát­va.

Pan­tera be­csuk­ta a sze­mét, és gon­do­la­ta­it vissza­te­rel­te a gye­rek­ko­rá­ba. Lel­ki sze­mei előtt meg­je­len­tek a for­mák, és a tér­kép men­tén húz­ni kezd­te a vo­na­la­kat a ka­viccsal.

– A szik­la hosszan­ti ten­ge­lye észak-déli irá­nyú. He­ró­des há­rom­eme­le­tes pa­lo­tá­ja itt van, az észa­ki vé­gen, ahol véd­ve van a nap­tól és a szél­től: itt nem tá­ma­dunk, és a nyu­ga­ti ol­da­lon lévő víz­ka­pu­nál sem. Ke­le­ten a Kí­gyó­út el­ve­zet egy őrök ál­tal vé­dett szűk ka­pu­hoz: a ró­ma­i­ak azt hi­szik, hogy csak ezen az egy ka­pun át­jut­hat­nak be em­be­rek. Mose… – Mose, a ti­zen­egy kö­zül az egyet­len, aki pán­célt vi­selt, elő­re­lé­pett. – Mi­helyt be­áll az éj­sza­ka, fel­ve­ze­ted az em­be­re­i­det ezen az úton. Óva­to­san, min­den lé­pést ki­ta­po­gat­va kell ha­lad­no­tok. Egy rossz lé­pés a ha­lá­lo­to­kat je­lent­he­ti.

– Egy ilyen ha­lál nem tör­té­nik csend­ben – je­gyez­te meg szem­öl­dö­két rán­col­va Mose. – A lé­gi­o­ná­ri­u­sok meg­hal­la­nák az üvöl­té­sün­ket.

– Ami­kor Sán­dor fel­küld­te az em­be­re­it a szog­di­a­ni­ai szik­la­erőd­be, se­lyemsál­lal töm­ték be a szá­ju­kat, ne­hogy üvöl­te­ni ta­lál­ja­nak, és fel­ri­asszák a vé­dő­ket. Bá­tor­kod­tam ma­gam­mal hoz­ni pá­rat. – Ti­zen­nyolc se­lyem­sál ke­rült elő Pan­tera nye­reg­tás­ká­já­ból. Fe­ke­te, könnyű, hi­bát­lan se­lyem­sál.

Mose rá­me­redt. Kis em­ber volt, a kar­ja sző­rös, mint egy kecs­ke, má­szás­hoz tö­ké­le­tes.

– Sán­dor egy egész ta­len­tum ara­nyat fi­ze­tett an­nak, aki el­ső­ként ért a csúcs­ra – mond­ta fa­arc­cal.

– Annyi fegy­ve­red lesz, amennyi­vel be­ve­he­ted Je­ru­zsá­le­met – hal­lat­szott Mer­gus hang­ja a sö­tét­ből. – Vagy in­kább ara­nyat sze­ret­nél?

Mose né­mán át­vet­te a sely­me­ket, a kar­já­ra hur­kol­ta, és vissza­ment a cso­port­já­hoz. Pan­tera a töb­bi­e­ket fi­gyel­te, akik­nek nem kel­lett a sö­tét­ség lep­le alatt fel­mász­ni­uk a kí­gyó­há­gón, és még nem tud­ták, hogy az a könnyeb­bik út.

– A hágó te­te­jén a ka­put min­dig két em­ber őrzi. Szol­gá­lat­ban nem al­sza­nak, erre szá­mít­sa­tok. Ezért ad­dig ne mu­tat­koz­za­tok, amíg meg nem hal­lo­tok min­ket. Me­na­hem már el­mond­ta, mi lesz a jel.

– Ha Mose em­be­rei az egyet­len föl­fe­lé ve­ze­tő úton vá­ra­koz­nak, ak­kor mi, töb­bi­ek, ho­gyan ju­tunk fel a csúcs­ra? – kér­dez­te Aa­ron, aki a leg­több­jük­nél idő­sebb volt, és egé­szen a füle mö­gött hú­zó­dó vo­na­lig ko­pa­szo­dott, ami­től úgy né­zett ki, mint­ha le­bo­rot­vál­ta vol­na a ko­po­nyá­ja fel­ső ré­szét. Mind­azon­ál­tal a tíz tíz­fős sza­kasz ve­zé­re fő­he­lyén ült a szik­la­fal alatt, aho­vá nem sü­tött be a hold; a töb­bi­ek csend­je ta­nú­sí­tot­ta az irán­ta ér­zett tisz­te­le­tü­ket.

– Itt, dé­len fo­gunk be­jut­ni. – Pan­tera kis kört raj­zolt a tér­ké­pén. – A pa­lo­ták és az őr­há­zak – és a hoz­zá­juk csat­la­ko­zó rak­tá­rak – mind a ke­let-nyu­ga­ti vo­nal észa­ki pont­ján van­nak. A déli te­rü­le­tet alig-alig őr­zik, ha őr­zik egy­ál­ta­lán.

– Dél­ről nem le­het be­jut­ni – je­gyez­te meg Me­na­hem csen­de­sen; ami­óta meg­ér­kez­tek, most elő­ször szó­lalt meg. – Ezért nem őr­zik.

– A hely­őr­ség azt hi­szi, hogy az erőd dél­ről meg­kö­ze­lít­he­tet­len – foly­tat­ta Pan­tera. – De az apám az it­te­ni hely­őr­ség tag­ja volt, és ti­zen­két éves ko­rom­ban, nem sok­kal az anyám ha­lá­la után, el­ho­zott Masz­adá­ba. Há­rom hó­na­pot töl­töt­tünk itt, és azt a fel­ada­tot adta ne­kem, hogy kép­zel­jem el, ho­gyan ost­ro­mol­nám meg az erő­döt. Én a déli ol­dalt vá­lasz­tot­tam. És ki is pró­bál­tam.

– Az apád be­szélt va­la­ki­nek a vál­lal­ko­zá­sod si­ke­ré­ről?

– Nem tu­dok róla, de nem sok­kal ez­u­tán el­hagy­tam Je­ru­zsá­le­met. Ezért fo­gok el­ső­nek én fel­men­ni. Ha nincs iga­zam, és el­mond­ta va­la­ki­nek a fel­fe­de­zé­sün­ket, vagy ha va­la­ki más is rá­ta­lált ugyan­ar­ra az útra, ak­kor meg­ha­lok, de nek­tek, töb­bi­ek­nek lesz idő­tök a vissza­vo­nu­lás­ra – és arra, hogy vissza­hív­já­tok Mose em­be­re­it a Kí­gyó­út­ról.

– Egész nap ezt a he­lyet ta­nul­má­nyoz­tam – szólt Me­na­hem, és csak­ugyan, ho­mok­szí­nű lep­lek­be csa­var­ta ma­gát, és a dél­utá­ni hő­ség­ben kö­ze­lebb kú­szott a szik­lá­hoz. – Nem lá­tok le­he­tő­sé­get arra, hogy dél fe­lől jus­sunk fel a szik­lá­ra, ha­csak nem aka­rod, hogy egy me­re­dek fa­lon másszunk fel a sö­tét­ben.

– Meg­néz­ted a víz­ve­ze­té­ket?

– Lát­tam egy csa­tor­nát, amit a déli he­gyek­ben vág­tak, és ami a szá­raz fo­lyó­me­der­ből ve­ze­tett ki. És igen, egy víz­ve­ze­ték va­ló­ban ki­in­dult be­lő­le a masz­a­dai szik­la felé, és a déli vég­pon­ton a szik­la kö­ze­pé­ben ki­vájt cisz­ter­ná­ba tor­kol­lott. Még most, a hold­fény­ben is lát­ni az ár­nyé­kát; olyan, mint egy pók­fo­nal, ame­lyen a pók­há­ló függ.

– An­nál azért erő­sebb – mond­ta Pan­tera. – És a cisz­ter­na ol­da­lá­ba tor­kol­lik, ha­son­ló­an egy kor­só cső­ré­hez, így… – Egy négy­ze­tet raj­zolt, majd az egyik ol­da­lán egy cső­rös ki­fo­lyót. – A mér­nö­kök úgy ásat­ták ki, hogy egy nyí­lás be­éke­lőd­jön a bel­se­jé­be, en­nél­fog­va egy csepp víz se men­jen ve­szen­dő­be. Ha le­eresz­ke­dünk a víz­ve­ze­ték­ből, az ott tá­rolt víz­be ér­ke­zünk.

– Fel­té­ve, hogy a cisz­ter­na nem üres – ve­tet­te köz­be Me­na­hem. – Mert ak­kor nagy ma­gas­ság­ból ke­mény szik­lá­ra esünk. Mek­ko­ra en­nek az esé­lye? Egy hely­őr­ség­re való lé­gi­ós nyil­ván an­nak a víz­nek a több­szö­rö­sét hasz­nál­ja el, már­pe­dig hó­na­pok óta nem esett eső.

Pan­tera meg­dör­zsöl­te a ke­zét a rajz fö­lött.

– He­ró­des­nek az volt a szán­dé­ka, hogy ez a hely ezer em­bert el tud­jon lát­ni tíz­ezer na­pig – mond­ta. – Észa­kon van egy má­sik víz­ve­ze­ték, amely azok­ba a cisz­ter­nák­ba szál­lít­ja a vi­zet, ame­lyek a ku­ta­kat és a für­dő­ket lát­ják el, és on­nan kap­ják az ivó­vi­zet is. És van még két má­sik a szál­lá­sok kö­ze­lé­ben. Az, ame­lyik­be mi me­gyünk be, a leg­messzebb esik a hely­őr­ség­től, és csak vég­szük­ség ese­tén vesz­nek be­lő­le vi­zet. Lesz ben­ne elég, hogy tom­pít­sa a zu­ha­ná­sunk ere­jét.

Tíz bi­zony­ta­lan em­ber ku­por­gott kö­rü­löt­te. Va­la­mennyi ki­lenc má­sik­nak volt a ve­ze­tő­je. Ah­hoz, hogy meg­nyer­je a szá­zat, ezt a tí­zet kell meg­nyer­nie. Pan­tera las­san kör­be­for­dult, és sor­ra mind­egyi­kük­nek a sze­mé­be né­zett.

– Sen­ki sem fog kény­sze­rí­te­ni ben­ne­te­ket, hogy jöj­je­tek. Ha a sza­ka­szo­tok in­kább itt sze­ret­ne ma­rad­ni, hogy ami­kor le­jö­vünk, üd­vö­zöl­jön min­ket, emi­att sen­ki sem fog ke­ve­sebb­re tar­ta­ni ti­te­ket. Be­szél­je­tek a he­lyet­te­se­i­tek­kel, tu­das­sá­tok ve­lük, hogy mit ter­ve­zünk. Azok, akik ve­lem sze­ret­né­nek jön­ni, te­ker­jék szo­ro­san az ágyé­kuk köré a tu­ni­ká­ju­kat, és a sál­juk vé­gét ne hagy­ják sza­ba­don len­ge­ni. Ru­há­ban is olyan­nak kell len­ne­tek, mint­ha mez­te­le­nek vol­ná­tok. A leg­jobb lesz, ha a sa­ru­to­kat itt hagy­já­tok.

Nem né­zett rá­juk, mi­köz­ben a sa­ját tu­ni­ká­ja szé­lét fel­húz­ta a lába kö­zött, és a vé­gét az övé­be dug­ta. Nem fi­gyelt oda a se­bes, ará­mi ki­ej­té­sű mor­mo­gá­sok­ra, mi­köz­ben a szél el­len a sze­mét védő sá­lat a feje köré csa­var­ta, olyan szo­ro­san, hogy szin­te a má­so­dik bő­ré­vé vált.

De ami­kor mind­ez­zel el­ké­szült, és kö­rül­né­zett, tíz em­ber állt kö­rü­löt­te ha­son­ló­kép­pen, és a mö­göt­tük álló ki­lenc­ven épp az utol­só moz­du­la­to­kat vé­gez­te.

A száz­ból egy em­ber sem ma­radt fel­ké­szü­let­le­nül, és ami­kor Mer­gus­szal együtt az em­be­rek élé­re állt, és nem Masz­a­da óri­ás szik­la­fa­la, ha­nem a mö­göt­tük lévő si­va­tag­ból ki­emel­ke­dő szik­la felé kezd­te ve­zet­ni őket, til­ta­ko­zás nél­kül kö­vet­ték.

* * *

Pan­tera ti­zen­két éves volt, ami­kor fel­má­szott a víz­ve­ze­ték­hez. Ak­kor azok a szik­lá­ba vé­sett he­lyek, ahol a kéz és a láb ka­pasz­ko­dót és tá­maszt ta­lál­ha­tott, egy­más­tól ret­te­ne­te­sen tá­vo­li­nak tűn­tek. Most vi­szont túl kö­zel vol­tak, annyi­ra, hogy de­rék­ban el kel­lett for­dul­nia, vagy félő volt, hogy a súly­pont­ja túl­sá­go­san hát­ra­esik.

De ami a lé­nyeg, most is ott vol­tak az ér­té­kes ka­pasz­ko­dók és a még ér­té­ke­sebb láb­tá­ma­szok, ame­lyek ha nem is vál­toz­tat­ták lét­rá­vá a me­re­dek szik­la­fa­lat, de leg­alább meg­mász­ha­tó­vá tet­ték a sö­tét­ben, amely­ben egye­dül az emel­ke­dő hold adott némi fényt – mi­köz­ben a hol észak­ról, hol dél­ről fújó szél ho­mo­kot szórt a sze­mé­be, az or­rá­ba, s a fo­ga­in ke­resz­tül a tor­ká­ba.

Ki­köp­te, és fel­nyúlt egy ár­nyék­ba bújt re­pe­dés­be. Vé­gig­si­mí­tot­ta a szik­lát; meg­sze­ret­te, ahogy egy jó lo­vat, vagy egy szé­pen ki­egyen­sú­lyo­zott pen­gét meg tud sze­ret­ni az em­ber. Ujj­he­gye­it vé­gig­csúsz­tat­ta a kő egye­net­len­sé­ge­in, ki­szö­gel­lé­se­in és re­pe­dé­se­in… ott, igen, ott volt a ki­szö­gel­lés, az az ujj­nyi hosszú pár­kány, ahon­nan le­sö­pör­ve a há­rom év­ti­zed alatt fel­gyü­lem­lett port és tör­me­lé­ket, meg­ka­pasz­kod­ha­tott, és szi­lár­dan meg­tart­hat­ta ma­gát, mi­alatt be­haj­lí­tott lá­bá­val ki­ta­po­gat­ta, és mez­te­len láb­uj­ja­i­val meg­tá­masz­kod­ha­tott az alat­ta lévő ugyan­ilyen pár­ká­nyon. Ak­kor fel­jebb és még fel­jebb he­lyez­ve a súly­pont­ját, új­ból egyen­súly­ba hoz­ta ma­gát, és – háta mö­gött az emel­ke­dő hold­dal, alat­ta száz má­sik em­ber­rel – néma csend­ben foly­tat­ta a haj­szál­ra ugyan­olyan ka­pasz­ko­dók ki­ta­po­ga­tá­sát.

A má­szás nem tar­tott örök­ké – csak úgy tűnt. A hold még nem ért a ze­nit­re, ami­kor Pan­tera ku­ta­tó ujj­he­gyei a kö­vet­ke­ző kis élre rá­ta­lál­va nem üt­köz­tek fal­ba, ha­nem egy tel­jes kar­hossz­nyi tá­vol­ság­ra be­sik­lot­tak egy le- és hát­ra­fe­lé tar­tó ha­sa­dék­ba, s ott meg­ka­pasz­kod­va föl tud­ta húz­ni ma­gát egy szé­les pla­tó­ra. En­nek kö­ze­pén egy víz­el­ve­ze­tő árok hú­zó­dott, és egy felül nyi­tott víz­ve­ze­ték ha­ladt egy kis emel­ke­dőn Masz­a­da felé.

Arra nem volt idő, hogy ala­po­sab­ban meg­néz­ze: a pár­kány fö­lött már­is meg­je­lent egy kar, s a ke­re­ső, ta­po­ga­tó­zó uj­jak. Pan­tera ha­son fek­ve ki­ha­jolt. Me­na­hem be­bu­gyo­lált ar­cá­ból ki­vil­la­nó sze­me egy vo­nal­ba ke­rült az övé­vel.

– Itt va­gyunk. – Pan­tera el­ve­zet­te a ke­zét a ka­pasz­ko­dó­hoz. – Ha fe­l­érsz, ma­radj mel­let­tem. A töb­bi­ek hát­ra­me­het­nek, ahol nem éri őket a szél. Mondd meg ne­kik, hogy igya­nak és egye­nek, de mód­já­val.

Mer­gus volt a kö­vet­ke­ző, őu­tá­na jöt­tek a hé­be­rek. Pan­tera száz­szor irá­nyí­tott el egy-egy ke­zet. A szá­za­dik után leg­föl­jebb há­rom em­ber­nek ma­radt még hely a szik­la­pa­don. An­nak ide­jén Pan­tera apja be­csül­te meg, hány em­bert bír el ez a hely. Pan­tera há­lá­val gon­dolt vissza rá.

– Ez volt a do­log könnyű ré­sze – mond­ta Mer­gus­nak és Me­na­hem­nek.

– Sej­tet­tem – fin­to­ro­dott el Mer­gus.

Masz­a­da alat­tuk volt, mint egy hosszú­kás ala­kú tál a hold­fény­ben: más­fél­szer ma­ga­sabb­ra ka­pasz­kod­tak nála. A víz­ve­ze­ték messzi­re nyúlt a sö­tét­ben – egy egész pók­há­lót tar­tó, szél­ben len­gő szál.

– Na­gyobb, mint amek­ko­rá­nak lát­szik, és ami­kor tele van, ak­kor is el­bír­ja a víz sú­lyát, ami pe­dig sok­kal ne­he­zebb, mint amennyit fegy­ver­te­len em­be­rek nyom­nak – ma­gya­ráz­ta Pan­tera. – Két em­ber­hossz­nyi tá­vol­sá­got hagy­va ma­gunk kö­zött fo­gunk vé­gig­kúsz­ni ben­ne, úgy, hogy köz­ben nem emel­jük fel a fe­jün­ket a pe­re­me fölé.

– Elég nagy ah­hoz, hogy el­rejt­sen ben­nün­ket? – kér­dez­te Me­na­hem.

– Ti­zen­két éves ko­rom­ban az volt. – Va­la­hon­nan az em­lé­ke­in túl­ról rá­ta­lált egy mo­soly­ra, és lát­ta, amint a mo­soly bá­tor­ta­la­nul meg­is­mét­lő­dik a mö­göt­te össze­gyűlt em­be­rek ar­cán. A si­va­tag­ban nem hit­tek neki; ide­gen volt, me­sék­kel trak­tál­ta őket. Most it­ták a sza­va­it, bá­tor­sá­got me­rí­tet­tek be­lő­le.

– Mind­nyá­jan so­vá­nyak vagy­tok. Sen­ki sem fog be­szo­rul­ni – mond­ta fe­lé­jük for­dul­va. – És az al­já­ra érve egye­ne­sen a cisz­ter­na szá­já­ba fo­gunk esni.

Me­na­hem szo­ro­sabb­ra húz­ta a feje kö­rül a sá­lat.

– Ez lesz az egész­ben a leg­rosszabb, gon­do­lom – mond­ta.

– Igen – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Ha ezt meg­csi­nál­já­tok, utá­na már bár­mit meg tud­tok csi­nál­ni. Az­u­tán már nem lesz más dol­gunk, mint át­úsz­ni a cisz­ter­nát. Ha sze­ren­csénk lesz, a csil­la­gok fé­nye el­irá­nyít ben­nün­ket.

– És ha nem lesz sze­ren­csénk?

– Ak­kor olyan ér­zé­sünk lesz, mint­ha a Há­dész part­ján len­nénk, és csak re­mél­het­jük, hogy meg­ta­lál­juk a lét­rát, amely ki­ve­zet be­lő­le. Ha nem, ak­kor vissza kell mász­nunk a víz­ve­ze­té­ken át. De vissza­fe­lé vé­gig emel­ke­dőn kell ha­lad­nunk.