HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Kle­o­pát­ra nem akart va­dász­ni men­ni Ik­sah­rá­val. Sőt, ér­té­sé­re adta, hogy Ik­sah­ra aján­la­tát mind­ket­tő­jü­ket meg­szé­gye­ní­tő meg­vesz­te­ge­tés­nek tart­ja. De amíg a rab­szol­gák elő­ve­zet­ték a lo­va­i­kat, és Ik­sah­ra az ő kesz­tyűs ke­zé­re ül­tet­te a hím sóly­mot, uno­ka­test­vé­re ma­da­rát, ké­pes volt annyi­ra ural­kod­ni ma­gán, hogy tart­sa a szá­ját. A ha­rag­ja nem érte el azt a fo­kot, hogy a rab­szol­gák előtt je­le­ne­tet ren­dez­zen.

Nyo­masz­tó, fe­szült csend­ben lo­va­gol­tak ki a nők ka­pu­ján a pa­lo­ta alatt, majd észak felé, át a le­fe­lé eresz­ke­dő le­ge­lő­kön, ahol kecs­kék le­gel­tek a je­ru­zsá­le­mi fal ár­nyé­ká­ban, ki az olaj- és cit­rom­fák al­kot­ta li­ge­tek és a grá­nát­al­ma­fák mel­lett. A vádi fö­löt­ti ge­rinc men­tén lo­va­gol­va ki­ér­tek a ma­ga­sab­ban fek­vő te­rü­let­re, ahol Ik­sah­ra el­en­ged­te a sóly­mot, hadd száll­jon ma­ga­sabb­ra a reg­ge­li me­leg le­ve­gő­ben.

A ma­dár las­sú, ké­nyel­mes kö­rö­zés­sel re­pült egy­re ma­ga­sabb­ra, míg­nem már csak egy pont­ként lát­szott az ég­bolt egy­re vi­lá­go­sabb kék­sé­gé­ben. Ik­sah­ra nem lá­tott pré­dát, de volt va­la­mi a ma­dár vi­sel­ke­dé­sé­ben, ami arra kész­tet­te, hogy oda­néz­zen, aho­vá a só­lyom, és így ta­nú­ja lett a pil­la­nat­nak, ami­kor az meg­per­dült a le­ve­gő­ben, és azt az éle­sen vij­jo­gó han­got hal­lat­ta, ami­vel a kö­ze­le­dő pré­dát szok­ta je­lez­ni.

Nyu­gat felé te­kin­tett, ahol az ég még őriz­te az el­múlt éj­sza­ka sö­tét­jét. Egy el­mo­só­dó folt re­pült a ho­má­lyos lá­tó­ha­tá­ron ki­tar­tó­an és egye­nes irány­ban, a gyor­sa­sá­gu­kért te­nyész­tett üze­net­vi­vő ma­da­rak mód­ján. A só­lyom fel­ért az ég­bolt leg­ma­ga­sabb pont­já­ra, és má­sod­szor is vij­jo­gott egyet. A hím meg­hal­lot­ta a pár­ját, és fel akart re­pül­ni Kle­o­pát­ra ök­lé­ről, de csak a bőr­szí­jat rán­gat­ta han­gos ri­kol­to­zás­sal.

– Tartsd erő­sen! – szólt Ik­sah­ra, oda sem for­dul­va. – Be­szélj hoz­zá. Mondd el neki, hogy mi­lyen nagy­sze­rű, büsz­ke ma­dár, és hogy mi­lyen ügye­sen fog va­dász­ni, ha majd rá ke­rül a sor. Nyug­tasd meg, kü­lön­ben a tojó le fog­ja dob­ni neki a zsák­mányt.

Be­szél­ni kez­dett a ma­dár­hoz, ahogy egy ide­ges ló­hoz be­szélt vol­na, nem néz­ve rá, nem szid­va őt, ugyan­ak­kor az ered­mény biz­tos tu­da­tá­ban. És csak­ugyan: a hím a szár­nyát rá­zo­gat­va, halk, nyű­gös csi­vo­gás­sal tu­dat­ta, hogy bár a büsz­ke­sé­gén csor­ba esett, haj­lan­dó ki­en­gesz­te­lőd­ni.

Ik­sah­ra olyan mély­sé­ges elé­ge­dett­sé­get ér­zett, ame­lyen maga is meg­le­pő­dött. Eb­ben a reg­ge­li nap­sü­tés­ben, ami­kor a har­mat még nem szá­radt fel a fü­vön, és a sár­ga sze­mű kecs­kék ol­da­laz­va el­lép­tek a ge­párd elől, va­ló­ság­gal fel­ra­gyog­ni lát­ta a na­pot, úgy, hogy meg­fáj­dult tőle a szí­ve, még­sem volt biz­tos ben­ne, hogy meg akar­ja-e ne­vez­ni az okát.

Oda­fent a ma­gas­ban rik­kan­tott egyet a só­lyom. Ik­sah­ra fel­emel­te a ke­zét, hogy el­ár­nyé­kol­ja a sze­mét.

– Lá­tod? – Kle­o­pát­ra ked­vé­ért kö­nyö­ké­vel az égen le­be­gő só­lyom felé bö­kött. – Ez a leg­ma­ga­sabb pont, aho­vá fel tud re­pül­ni, ahol a le­ve­gő úgy meg­rit­kul, hogy már nem tud­ja meg­tar­ta­ni őt; ma­ga­sabb­ra nem me­het, de itt meg­pi­hen­het, ahogy te egy fo­lyó­ban úsz­va egy csen­des, nyu­godt víz­hez érve meg­pi­hen­hetsz. – Nem volt biz­tos ben­ne, hogy Kle­o­pát­ra úszott-e va­la­ha fo­lyó­ban, de a ha­son­lat ült. – És ha vé­gig­né­zel a fák vo­na­lán, lát­ni fo­god, hogy az üze­net­vi­vő ga­lamb épp arra a pont­ra fog ér­kez­ni, ahol a föld és az ég ta­lál­ko­zik.

– Épp a cit­rom­fák fölé? Oda, ahol a fák ma­ga­sab­bak, mint az olaj­fák? – Kle­o­pát­ra aka­ra­ta el­le­né­re is ala­po­san szem­ügy­re vet­te a he­lyet.

– Pon­to­san oda. A só­lyom meg­vár­ja, amíg a ga­lamb át­re­pül a vi­lá­go­sabb le­ge­lő fö­lött, ott, ahol a kecs­kék le­gel­nek. Oda­lo­va­gol­ha­tunk, hogy kö­zel­ről lás­suk, amint el­ej­ti. Óva­tos légy, a fű kö­zött sok a kő, a gyor­sa­ság most nem biz­ton­sá­gos.

Las­san, a lo­vak dik­tál­ta iram­ban lép­ked­tek, ke­rül­get­ve a göm­bö­lyű­re ko­pott nagy kö­ve­ket, ame­lye­ket ta­lán ép­pen ezért hagy­tak meg itt, hogy meg­ál­lít­sák az egye­ne­sen a vá­ros felé vág­tá­zó­kat.

– Szau­losz meg fog­ja ölni Hy­pa­ti­át? – szó­lalt meg há­tul Kle­o­pát­ra min­den fi­gyel­mez­te­tés nél­kül. – Ezért kül­dött el mind­ket­tőn­ket, ne­hogy va­la­mi baj ér­jen ben­nün­ket?

A me­leg, de­rűs reg­gel egy­sze­ri­ben fa­gyos­sá vált. Hi­deg ve­rí­ték­csep­pek üt­köz­tek ki Ik­sah­ra la­poc­ká­in, ami­kor hely­ből meg­for­dí­tot­ta a lo­vát.

– Szau­losz nem fog­ja meg­öl­ni Hy­pa­ti­át – fe­lel­te ha­tá­ro­zot­tan.

– Biz­tos vagy ben­ne? Hy­pa­tia szem­be­szállt vele, már­pe­dig most Szau­losz a kor­mány­zó, leg­föl­jebb nem név­leg. Meg­öl­he­ti.

– Nem fog­ja.

– At­tól, hogy mon­dod, még nem lesz igaz. – Kle­o­pát­ra Ik­sah­ra mel­lé lép­te­tett. Még min­dig sá­padt volt, de most nem a ha­rag­tól. Pil­lan­tá­sa Ik­sah­ra mögé vil­lant. – Nézd, a sóly­mod le­csap­ni ké­szül.

A só­lyom zu­ha­nó­re­pü­lés­ben, össze­zárt szár­nyak­kal, a ber­ber nép ál­tal olyan­nyi­ra ked­velt, tö­ké­le­tes hold­sar­ló alak­ban kö­ze­le­dett a ma­gas­ból. Most is olyan cso­dá­la­tos lát­vány volt, mint ed­dig min­dig, ami­től ma is azt a büsz­ke­sé­get és vad szen­ve­délyt kel­lett vol­na érez­nie, mint­ha a va­dá­szat di­cső­sé­ge épp­annyi­ra az övé is len­ne, mint a ma­dá­ré.

Ma, most, a fé­le­lem olyan tö­mör fala mö­gül fi­gyel­te, hogy csak aka­ra­ta meg­fe­szí­té­sé­vel volt ké­pes át­nyúl­ni ezen a fa­lon, és föl­emel­ni a gyil­kol­ni vá­gyó ma­da­rat a pré­dá­ról, hogy le­ve­gye az üze­ne­tet tar­tal­ma­zó hen­gert a meg­seb­zett ga­lamb lá­bá­ról, ki­nyis­sa az apró to­kot, és ki­ve­gye be­lő­le a pa­pírt…

– Mit ír­nak? – kér­dez­te Kle­o­pát­ra.

Ik­sah­ra fej­csó­vál­va adta oda neki. Szau­losz soha nem gon­dol­ta róla, hogy tud ol­vas­ni. Most nem tud­ta, hogy Kle­o­pát­ra ma­gá­tól ér­te­tő­dő fel­té­te­le­zé­se bók volt-e, vagy épp el­len­ke­ző­leg.

– Tit­kos­írás­sal ír­ták. – Kle­o­pát­ra össze­vont szem­öl­dök­kel, aj­kát be­ha­rap­va néz­te az írást. Fi­a­ta­labb­nak lát­szott, mint pár perc­cel ez­előtt. Mi­köz­ben ol­vas­ta, moz­gó száj­jal for­mál­ta a sza­va­kat, majd le­állt. – La­tin írás, de nem la­tin sza­vak. – Föl­né­zett, az arca fel­de­rült. – Pan­tera el fog­ja tud­ni ol­vas­ni. Ő is­me­ri a csá­szár tit­kos ábé­cé­jét. Ha va­la­ki el tud­ja jut­tat­ni neki a si­va­tag­ba, ő tud­ni fog­ja, mit je­lent.

– Nem biz­tos, hogy a csá­szár tit­kos ábé­cé­jé­vel ír­ták.

– Pan­tera ak­kor is el fog­ja tud­ni ol­vas­ni. – Kle­o­pát­ra Ik­sah­rá­ra né­zett. A sze­me olyan kék volt, mint a késő éj­sza­kai ég­bolt. Ál­lí­tó­lag a nagy­any­jáé volt ilyen. Ti­zen­négy éves volt, de le­he­tett vol­na negy­ven, vagy akár négy­száz is. – Vissza kel­le­ne men­nünk.

– Még nem – fe­lel­te Ik­sah­ra. – Még túl ko­rán van.

– Ki­nek a szá­mí­tá­sa sze­rint?

– Az enyém sze­rint.

– Nem! – A lány meg­rán­tot­ta a gyep­lőt, és ez­zel meg­for­dí­tot­ta a lo­vát. – Hy­pa­tia vett rá erre té­ged! Tá­vol akar tar­ta­ni en­gem a pa­lo­tá­tól, hogy ne be­fo­lyá­sol­has­sam a ki­rályt, vagy a nagy­né­ném­et, vagy az anyá­mat, vagy bár­kit a töb­bi­ek kö­zül, és ne bír­has­sam őket ma­ra­dás­ra. Megint el fog­nak me­ne­kül­ni, és Je­ru­zsá­le­met ki­szol­gál­tat­ják azok­nak a mocs­kos… – Kle­o­pát­ra né­hány té­to­va lé­pés után meg­állt, és ke­zét a nya­ká­ra, majd az ar­cá­ra tet­te. – Azok­nak a fér­fi­ak­nak, akik ér­tünk fog­nak jön­ni – fe­jez­te be szín­te­len han­gon.

Előt­tük egy csa­pat fér­fi üge­tett né­gyes so­rok­ban a vá­ros­ból ki­ve­ze­tő úton. Fegy­ve­re­ik va­sán, si­sak­juk fé­nyes re­zén meg­csil­lant a nap.

– Fus­sunk.

Ik­sah­ra el­kap­ta a kan­tár­szá­rát.

– Ne. Túl késő.

– Azok ott Szau­losz em­be­rei. A mi lo­va­ink job­bak az övé­ik­nél. El tud­nánk…

– Van­nak íjá­sza­ik. Nem fo­gom koc­ká­ra ten­ni az éle­te­det. – Ik­sah­ra el­en­ged­te a lány kan­tár­szá­rát. Még csak nem­rég kez­dő­dött a nap, jó idő volt, és ő va­dász­ni, ölni akart, és most egy gye­rek ked­vé­ért nem te­het­te. – Ud­va­ri­a­san fo­gunk vi­sel­ked­ni ve­lük, és arra szá­mí­tok, hogy ők is ugyan­olyan elő­zé­ke­nyen fog­nak bán­ni ve­lünk. Meg­pa­ran­cso­lom a ge­párd­nak, hogy ne bánt­sa őket, te pe­dig meg­tar­tod a sóly­mot a ke­ze­den.

– De a hen­ger, ami­ben az üze­net volt… amit le­vet­tél a ma­dár­ról… meg fog­ják ta­lál­ni!

– Mi­fé­le hen­ger? – tár­ta szét a kar­ját Ik­sah­ra, és lát­ha­tó­an mind a csu­pasz, mind a só­lyom mi­att kesz­tyű­be bújt keze üres volt. Köz­ben az­zal a te­kin­tet­tel né­zett Kle­o­pát­rá­ra, ami­vel a lo­va­kat szok­ta le­csil­la­pí­ta­ni. – Ne be­szélj róla. Nem lesz sem­mi ba­junk.

Ez­u­tán a ge­párd­hoz be­szélt, és ami­kor a fér­fi­ak oda­ér­tek, az ál­lat nem tá­ma­dott, ha­nem be­so­rolt Ik­sah­ra lova mögé. Ik­sah­ra ud­va­ri­a­san, Kle­o­pát­ra pe­dig a ki­rá­lyi csa­lád tag­ja­ként, vi­dá­man kö­szön­töt­te őket, így mind­ket­tő­jük­nek meg­en­ged­ték, hogy lo­va­ik­kal be­áll­ja­nak kö­zé­jük, mi­köz­ben a csa­pat vissza­for­dult a vá­ros felé.

Még a va­dász­sóly­ma­i­kat is meg­hagy­ták ná­luk, így Ik­sah­ra az ök­lén fa­la­to­zó ma­dár­ral tért vissza, amely fe­jé­nek min­den rán­dí­tá­sá­val bi­zo­nyí­té­kát adta, hogy mit ej­tet­tek el.

Mire vissza­ér­tek a vá­ros­ba, a ma­dár már de­gesz­re ette ma­gát, úgy­hogy Ik­sah­rá­nak ma­radt ide­je, hogy a ga­lam­bot az üge­tő lo­vak lá­bai alá ves­se, és rá­húz­za a csuk­lyát a só­lyom fe­jé­re. Így ami­kor Szau­losz a vá­ros­ka­pu­ban ta­lál­ko­zott ve­lük, mind­össze egy vér­fol­tot lát­ha­tott a va­dász­kesz­tyűn.

– Fen­ség! – Ho­mok­szí­nű se­lyem­tu­ni­ká­já­ban, ar­cán a győz­tes mo­so­lyá­val, mé­zes­má­zos han­gon üd­vö­zöl­te Kle­o­pát­rát. – Ha meg­en­ge­ded, a szan­hed­rin tel­jes lét­szám­ban össze­gyűlt a vá­ros szí­vé­ben, hogy meg­vi­tas­son bi­zo­nyos ügye­ket az újab­ban elő­for­dult… za­var­gá­sok­kal kap­cso­lat­ban. Mi is meg­tisz­tel­jük őket a je­len­lé­tünk­kel.

Bó­lin­tott Ik­sah­rá­nak, mint­ha most ta­lál­koz­na vele elő­ször.

– Az ál­la­ta­i­dat a leg­na­gyobb tisz­te­let­tel fog­ják gon­doz­ni, ke­zes­ke­dem róla.

Po­lü­phém­osz hoz­ta a pa­pi­rusz­ra írt, össze­csa­vart és le­pe­csé­telt üze­ne­tet. Be­re­ni­ké­nek jött, a ma­gán­lak­osz­tá­lyá­ba, nem a ki­rály­nak. Egye­dül Hy­pa­tia volt je­len.

Hy­pa­tia fi­gyel­te, ahogy a ki­rály­né fel­tö­ri a pe­csé­tet, el­ol­vas­sa az üze­ne­tet, majd ha­lál­sá­padt­tá vál­va le­rogy. Lát­ta, amint el­kül­di az aj­tó­ból Po­lü­phém­oszt, s hogy az nem akart el­men­ni, a szo­kott­nál tü­rel­met­le­nebb kéz­moz­du­la­tot tett.

– Mi az? – kér­dez­te Hy­pa­tia, ami­kor Po­lü­phém­osz el­ment. Úgy te­le­pe­dett rá a ré­mü­let, mint a reg­ge­li köd, és mint egy vám­pír, ki­szív­ta min­den csepp vé­rét.

– El­fog­ták Kle­o­pát­rát. És Ik­sah­rát – fe­lel­te tom­pa han­gon Be­re­ni­ké.

– Hol?

– A szan­hed­rin előtt áll­nak. Flo­rus kor­mány­zó meg­gyil­ko­lá­sá­val fog­ják meg­vá­dol­ni őket. Az íté­let ha­lál­ra kö­ve­zés lesz.

– Én öl­tem meg a kor­mány­zót – kö­zöl­te Hy­pa­tia.

– Tu­dom. Szau­losz is tud­ja; lá­tott té­ged. Ez csap­da. Nem sza­bad be­le­sé­tál­nod.

– Mu­száj – fe­lel­te Hy­pa­tia, és mint­ha messzi­ről, egy alag­út­ban vissz­han­goz­va hal­lot­ta vol­na a sa­ját hang­ját. – Kle­o­pát­ra Ízisz kö­vet­ke­ző vá­lasz­tott­ja.

Be­re­ni­ké oda­for­dí­tot­ta a fe­jét. A két sze­me két üres csa­tor­na volt, egye­ne­sen a le­i­ké­hez ve­zet­tek. A mé­lyük­ben Hy­pa­tia egy ne­vet lá­tott ki­for­má­lód­ni, de az­tán ta­nú­ja volt, amint el­ve­tik, tak­ti­ká­ból vagy ba­rát­ság­ból, és há­lát ér­zett mi­at­ta. Ha Ik­sah­ra neve el­hang­zott vol­na, le­het, hogy el­ve­szí­tet­te vol­na a ma­ra­dék ön­ural­mát.

Be­re­ni­ké, Cé­zá­rea ki­rály­né­ja, fel­állt.

– Ak­kor én is jö­vök – je­len­tet­te ki. – Nem… ne el­len­kezz. Te az én aján­dé­kom vagy, a csá­szár­né­tól kap­ta­lak. Az én je­len­lé­tem­ben Szau­losz nem nyúl­hat hoz­zád.

Egy csen­gettyűt meg­ráz­va be­hív­ta bi­zal­mas ud­var­höl­gyét.

– Át kell öl­töz­nünk. A szan­hed­rin fér­fi tag­jai… sa­já­tos mó­don te­kin­te­nek a nők­re. Én el­ső­sor­ban öz­vegy va­gyok, má­sod­sor­ban pe­dig ki­rály­né, és ne­kik mind­ket­tőt lát­ni­uk kell ben­nem. Te a szol­gá­lóm vagy, en­nek meg­fe­le­lő­en kell meg­je­len­ned. Egye­dül csi­nál­juk ezt vé­gig, te meg én. Túl sok vesz­te­ni­va­lónk van, sem­hogy más­ra bíz­hat­nánk.