ÖTÖDIK FEJEZET

Haj­nal­ban élénk dél­nyu­ga­ti szél tá­madt, és be­so­dor­ta a ten­ger sós il­la­tát az ál­lat­kert­be. A sóly­mok meg­érez­ték, és sza­bad­sá­gért vij­jog­tak.

Ik­sah­ra az ap­já­tól ta­nult ének­kel vá­la­szolt ne­kik, ami­től meg­nyu­god­tak, ugyan­ak­kor meg­jött a ked­vük a va­dá­szat­hoz. A há­tul, a to­rok­ban kép­zett mé­lyen zen­gő han­gok össze­ve­gyül­tek az át­ha­tó­an éles ri­kol­tá­sok­kal, s har­mo­ni­kus egé­szet al­kot­va be­töl­töt­ték a ker­tet.

Erre már a töb­bi ál­lat is fel­éb­redt, és be­kap­cso­ló­dott a han­gok ver­se­nyé­be: a ge­párd, a lo­vak, a va­dá­szat­ra már nem al­kal­mas há­rom öreg kopó, a két fi­a­tal, ame­lye­ket a ma­gas ter­me­tű, ké­kes­fe­ke­te hajú és min­dent látó sze­mű ale­xand­ri­ai nő ho­zott – egyen­ként mind hoz­zá­ad­ta a maga hang­ját, hogy vé­gül fel­han­goz­zék az a dal­lam, ame­lyet Ik­sah­ra gyer­mek­ko­rá­ban hal­lott elő­ször, és fel­nőtt­ként az­óta sem, amíg el nem jött ide.

A han­gok hal­la­tán re­pes­ni kez­dett a szí­ve, mint min­dig. Vol­tak reg­ge­lek, ami­kor az öröm már-már könnye­ket csalt a sze­mé­be, és ma is kö­zel állt hoz­zá, hogy el­sír­ja ma­gát. De még nem tar­tott itt. Egye­lő­re meg­elé­ge­dett az­zal, hogy él­vez­ze a ma­gány fény­űzé­sét; ön­ma­gát aján­dé­koz­ta meg vele, hogy el­vi­sel­he­tő­vé te­gye a na­po­kat.

Ki­en­ged­te a ge­pár­dot a ket­rec­ből, aho­vá éj­sza­ká­ra be­zár­ta, ki­nyi­tot­ta az élés­tá­rat, ki­mér­te a ga­bo­nát és a szé­nát a lo­vak­nak, és egy ma­rok­nyi sót is hin­tett rá azok­nak, ame­lye­ken a nap fo­lya­mán vár­ha­tó­an lo­va­gol­ni fog­nak. Föl­emel­te a hű­tő­kam­ra csa­pó­aj­ta­ját, és ki­ho­zott egy há­rom­na­pos, de még osz­lás­nak nem in­dult kecs­ke­te­te­met, és mi­előtt oda­ad­ta vol­na a ge­párd­nak, a hát­só lá­bá­ból csí­ko­kat vag­do­sott le a ma­da­rak ré­szé­re. A ge­párd óva­to­san vet­te el tőle, ne­hogy a fo­ga­i­val össze­rop­pant­sa az uj­ja­it.

Ik­sah­ra le­ült a sar­ká­ra, hogy a feje egy vo­nal­ba ke­rül­jön a nagy­macs­ká­é­val, és be­le­néz­hes­sen bo­ros­tyán­tüzű sze­mé­be. Te­nyér­rel le­fe­lé ki­nyúj­tot­ta a ke­zét, mire a vad­ál­lat, in­kább va­dász­ku­tya, mint­sem macs­ka­fé­le, üd­vöz­lés­kép­pen ne­ki­tá­masz­tot­ta nagy, ma­gas hom­lo­kát, és mély to­rok­han­gon mor­gott hoz­zá, ami fe­nye­ge­tés is le­he­tett, de nem az volt. A nő eb­ben a hely­zet­ben ma­radt, amíg az ál­lat evett, be­szív­ta a nyers hús sza­gát, és hosszú, kar­csú uj­ja­i­val vé­gig­szán­tott a ge­párd sűrű, sely­mes prém­jén.

A pa­lo­ta fér­fi­ai és asszo­nyai azt gon­dol­ták, hogy a sóly­mát sze­re­ti, és iga­zuk is volt, de ezt a nagy­macs­kát job­ban sze­ret­te, mint bár­mi­lyen ma­da­rat. Éj­sza­kán­ként, ami­kor együtt va­dász­tak, arra gon­dolt, hogy az ál­lat­ban az apja szel­le­me la­ko­zik, akit el­küld­tek, hogy vi­gyáz­zon rá, és ta­nít­sa őt. A ge­párd ed­dig még nem adta sem­mi j elét, hogy rosszul gon­dol­ta vol­na.

Ké­sőbb, az ete­tő­he­lyen egy kis mér­le­gen le­mér­te a ma­da­rak­nak szánt húst. Mind­egyik adag­hoz olyan bron­z­súlyt hasz­nált, amely­re rá volt vés­ve an­nak a ma­dár­nak a mé­re­te, ame­lyik­nek a húst szán­ta. A sú­lyok még az apja sú­lyai vol­tak, az em­be­rek, akik egy fa­li­szek­rény­ben tar­tot­ták be­zár­va, nem ér­tet­ték, mire va­lók. Ik­sah­ra az itt-tar­tóz­ko­dá­sa har­ma­dik nap­ján fe­dez­te fel őket, és Szau­losz órák­kal ké­sőbb ta­lált rá, amint moz­du­lat­la­nul állt, ke­zé­ben a bron­z­sú­lyok­kal.

Et­től a nap­tól kezd­ve a rab­szol­gák nem jöt­tek töb­bé haj­na­lon­ta a kert­be etet­ni. Az em­lék mo­soly­ra kész­tet­te Ik­sah­rát. Az­óta Szau­losz is óva­to­sab­ban járt-kelt kö­rü­löt­te, ami megint csak nem volt rossz.

Nem ölt meg sen­kit, ami­ért el­rej­tet­te az apja esz­kö­ze­it; mi­előtt el­hagy­ták a si­va­ta­got, sza­vát adta Szau­losz­nak, hogy a se­gí­tő­je ma­rad, amed­dig a ter­vei meg nem va­ló­sul­nak, és Ik­sah­ra még soha éle­té­ben nem szeg­te meg az adott sza­vát. De most, az ete­tő­he­lyi­ség­ben áll­va, rá­tet­te a ke­zét az apja sú­lya­i­ra, és tett né­hány ígé­re­tet, me­lyek pon­to­sab­bak és biz­to­sab­bak vol­tak, mint amit kora ta­vasszal tett egy tűz mel­lett a si­va­tag­ban, mi­előtt a va­dász­sóly­ma­i­val együtt el­hagy­ta a ha­zá­ját, hogy kö­ves­sen egy ide­gent a ten­ge­ren túl­ra.

Négy ma­dár tet­te meg vele az utat a si­va­tag­ból: két tojó és két hím só­lyom, va­la­mennyi ki­fej­lett, va­dász­ni ké­pes pél­dány. Fel­vált­va röp­tet­te őket má­sod­na­pon­ként, köz­te pi­he­nő­vel. Ott­hon az elő­ző napi zsák­mánnyal etet­te őket, amit itt is meg­tett, ami­kor le­he­tett, ki­vé­ve, ami­kor a zsák­mány egy üze­net­vi­vő ga­lamb volt, a lá­bá­ra erő­sí­tett kis hen­ger­rel. Ilyen­kor a te­tem­re sú­lyo­kat kö­töz­ve le­bo­csá­tot­ta a ten­ger fe­ne­ké­re.

Az üze­ne­tet az új kém­mes­ter, a Köl­tő küld­te Ab­so­lom­nak, az ügy­nök­nek, és azt kér­dez­te, ta­lál­ko­zott-e már a Le­o­párd­dal. Szau­losz bol­dog volt – a maga vissza­fo­gott, csak ke­vés­sé mu­ta­tott mód­ján. Úgy tar­tot­ta a pa­pír­sze­let­két, mint­ha az is­te­ne küld­te vol­na aján­dék­ba, és ad­dig si­mo­gat­ta, amíg szé­pen ki­te­rült a te­nye­ré­ben. Ké­sőbb el­hoz­ta a maga vá­lasz­üze­ne­tét, ami­hez az egyik leg­be­cse­sebb ma­da­ru­kat, a régi kém­mes­ter ga­lamb­há­zá­ból el­lo­pott ál­la­tot vet­ték elő, hogy az­zal küld­jék el.

Ab­so­lom kö­szön­ti a Köl­tőt. A Le­o­párd biz­ton­ság­ban meg­ér­ke­zett Cé­zá­re­á­ba. Szem­mel tart­juk az el­len­sé­gét is. Re­mé­nyünk van a gyors meg­ol­dás­ra.

Ha a ma­dár röp­te jel­nek szá­mí­tott, csak a leg­job­ba­kat re­mél­het­ték ab­ból, ami­lyen gyor­san ki­röp­pent a ga­lamb a ke­zé­ből az al­ko­nya­ti fél­ho­mály­ban. A két só­lyom, ame­lye­ket Ik­sah­ra teg­nap röp­te­tett, le­szeg­te a fe­jét, és enni kez­dett. A mai só­lyom­pár csak apró ca­fa­to­kat ka­pott a kecs­ke­hús­ból, épp csak annyit, hogy meg­jöj­jön az ét­vá­gyuk, és le­gyen ere­jük re­pül­ni, de ne tel­je­nek el. A tojó volt a leg­jobb ma­da­ra: a há­rom­éves, szi­laj jó­szá­got a va­don­ban fog­ta, és éj­sza­kán­ként, ti­tok­ban sze­lí­dít­get­te ma­gá­hoz, olyan tü­re­lem­mel, hogy An­mer ber Ik­shel is el­cso­dál­ko­zott vol­na, ha még lát­hat­ta vol­na, mire ké­pes az ő tü­rel­met­len ter­mé­sze­tű lá­nya.

Ik­sah­ra mu­ta­tó­uj­já­val meg­ci­ró­gat­ta a ma­dár be­gyét, és hal­kan dünnyö­gött hoz­zá:

– Mind­járt, mind­járt, mind­járt re­pü­lünk. Csak adj még egy kis időt, hogy fel­ké­szít­sem a lo­va­kat, és föl­ve­gyem a test­vér­ké­det. Lá­tod, már ő is ké­szen áll. Nem olyan erős, mint te, de igyek­szik, és majd együtt…

– Ik­sah­ra!

A ki­ál­tás szi­lán­kok­ra zúz­ta a nyu­gal­mát. Vá­la­szul, vagy ta­lán üd­vöz­lés­kép­pen ku­tya­uga­tás hang­zott fel, és ez sej­tet­ni en­ged­te, ki az ér­ke­ző. Ik­sah­ra rá­érő­sen le­tet­te a ma­da­rát, csak az­tán mél­tóz­ta­tott meg­for­dul­ni, hogy lás­sa, ki az a be­to­la­ko­dó, aki a kö­ze­lé­be me­ré­szelt jön­ni.

– Ale­xand­ri­ai Hy­pa­tia va­gyok. A Kra­te­is fe­dél­ze­tén ér­kez­tem teg­nap.

– És? – Ik­sah­ra meg­bil­len­tet­te a ke­zét, mire a só­lyom vissza­lé­pett a bőr­rel be­vont ab­roncs­ra, ami a ren­des nap­pa­li tar­tóz­ko­dó he­lye volt. A ma­dár csa­ló­dot­tan vij­jo­gott, és oda­vá­gott Ik­sah­ra kesz­tyűs ke­zé­re; kar­mon­ként kel­lett ki­sza­ba­dí­ta­ni a lá­bát, hogy Ik­sah­ra le tud­ja ven­ni a kesz­tyű­jét, és vé­gül meg­for­dul­va szem­ügy­re ve­hes­se az el­len­sé­gét.

Hy­pa­tia ilyen kö­zel­ről még fel­tű­nőbb je­len­ség volt, mint ami­lyen­nek a ha­jón lát­szott, már­pe­dig ak­kor min­den te­kin­te­tet ma­gá­hoz von­zott, annyi­ra, hogy a ki­rály és a ki­rály­né szánt szán­dék­kal el­for­dí­tot­ták róla a sze­mü­ket, ne­hogy raj­ta­kap­ják őket, amint tá­tott száj­jal bá­mul­ják.

Az egyip­to­mi­ak­ra jel­lem­ző, de fi­nom szá­lú sűrű, ké­kes­fe­ke­te haja úgy csil­lo­gott, mint a vi­zes se­lyem, mely­ről vissza­tük­rö­ző­dik a nap­fény min­den szí­ne. A bőre tej­fe­hér, a sze­me szí­ne mint a fris­sen kö­szö­rült vasé, a te­kin­te­te a lé­lek mé­lyé­ig ha­to­ló­an éles.

És gyö­nyö­rű volt. Kle­o­pát­ra Pto­le­maiosz­ról, egész Egyip­tom ki­rály­nő­jé­ről mond­ták, hogy szép­sé­gé­vel el­ra­bol­ta min­den fér­fi szí­vét, aki csak lát­ta őt, ám az a ki­rály­nő már há­rom­száz esz­ten­de­je meg­halt. Ha va­la­ha is szü­le­tett mél­tó utó­da, az Ale­xand­ri­ai Hy­pa­tia volt.

A kér­dés­re egy szó­val sem vá­la­szolt. Neki is volt tü­rel­me.

– Izisz vá­lasz­tott­ja vagy – szó­lalt meg ek­kor Ik­sah­ra. – Róma csá­szár­né­já­tól jöt­tél, és haj­nal­ban meg­be­szélt ta­lál­ko­zód lesz a pa­lo­tá­ban.

On­nan tud­ta mind­ezt, hogy a rab­szol­gák és még né­há­nyan tud­ták, de Hy­pa­tia olyan szí­vé­lye­sen bó­lin­tott, mint­ha a címe és a ta­lál­ko­zó­ja min­dig is köz­tu­dott do­log lett vol­na.

– Po­lü­phém­osz, a sá­fá­rok feje, pon­tos em­ber – mond­ta. – Meg­mond­ták, hogy ami­kor meg­szó­lal a hí­vást jel­ző kis ha­rang, men­jek a pa­lo­ta ka­pu­já­hoz. Úgy lát­szik, van elég időm, hogy el­lá­to­gas­sak a ko­pó­im­hoz, és meg­néz­zem, kap­tak-e enni-inni, pi­hen­tek-e az éj­sza­ka, és még vissza is érek. Azt mond­ta, most van az ete­tés ide­je. Azt nem em­lí­tet­te, hogy te itt le­szel.

– Fe­le­dé­keny­ség – vá­la­szol­ta Ik­sah­ra. Po­lü­phém­osz gő­gös, el­bi­za­ko­dott alak volt, aki min­den­be be­le­ütöt­te az or­rát. Ha ő küld­te ide a gö­rög nőt, még­hoz­zá most, azért tet­te, hogy ő és Ik­sah­ra úgy ta­lál­koz­has­sa­nak, hogy sen­ki ne lás­sa meg őket.

– Fe­le­dé­keny­ség – bó­lin­tott rá Hy­pa­tia. – Ha­csak nem ab­ban re­mény­ke­dik, hogy kővé tudsz vál­toz­tat­ni. Meg tu­dod ten­ni?

Ik­sah­ra rá­me­redt.

– A rab­szol­gák os­to­ba­sá­go­kat fe­cseg­nek – mond­ta.

– Ak­kor jó. Kővé vál­toz­va ne­he­zen tud­nék meg­je­len­ni őfel­sé­ge, a ki­rály­né előtt. Meg­néz­he­tem a ku­tyá­i­mat? Jól bír­ták az utat, de az első na­pok a szá­raz­föl­dön… Ó. – Ezüs­tö­sen csi­lin­ge­lő csen­gettyű­szó úszott ki a ker­tek fölé, majd las­san el­hal­kult. Hy­pa­tia saj­nál­koz­va von­ta össze a szem­öl­dö­két. – Úgy lát­szik, még sincs olyan sok időm, ahogy el­hi­tet­ték ve­lem. Bo­csáss meg. Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy a ku­tyá­im nagy­sze­rű­en ér­zik ma­gu­kat a fel­ügye­le­ted alatt. Ké­sőbb, ha az idő és a ki­rály­né en­ge­di, ki­vi­he­tem őket. Itt le­szel?

– Nem.

– Kár. – Hy­pa­tia könnye­dén meg­haj­tot­ta ma­gát, si­va­ta­gi szo­kás sze­rint a szí­vé­re tett kéz­zel. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy még ta­lál­kozunk.

– Ta­lán. – Ik­sah­ra nem mo­soly­gott, sem ak­kor, sem ké­sőbb. A nap­ja el volt ront­va, és sem a só­lyom, sem a ku­tyák, sem a lo­vak nem tud­ták hely­re­hoz­ni. Ami­kor nem sok­kal ez­u­tán meg­ér­ke­zett Hyr­ca­nus, hagy­ta ma­gát rá­be­szél­ni, hogy men­je­nek ki a lo­vak­kal és a ma­da­rak­kal va­dász­ni a ten­ger­part­ra.

* * *

Ezer­szí­nű se­lyem ziz­zent és su­ho­gott egy­szer­re, ami­kor Hy­pa­tia be­lé­pett a cé­zá­re­ai ki­rá­lyi pa­lo­ta fo­ga­dó­ter­mé­be. Sok­ágú tar­tók­ban gyer­tyák lo­bog­tak. A ren­ge­teg vi­rág il­la­ta be­töl­töt­te a ter­met. Az­óta, hogy Ró­má­ban má­sod­já­ra ta­lál­ko­zott a csá­szár­ral, Hy­pa­tia nem lá­tott ennyi szép­sé­get és pom­pát, és azt egyéb­ként is fér­fi­ak vo­nul­tat­ták fel.

Itt azon­ban csak nők vol­tak je­len. Be­re­ni­ké ki­rály­né, a ki­rály nő­vé­re és ud­var­tar­tá­sa a szo­ba tá­vo­lab­bi fe­lé­ben fel­ál­lí­tott ma­gas emel­vé­nyen fog­lalt he­lyet. Ami­kor Hy­pa­tia meg­állt az aj­tó­ban, oda­bent­ről hal­la­ni vél­te né­hai ba­rát­nő­je, Róma ha­lott csá­szár­né­ja, Pop­pa­ea hang­ját. „Be­re­ni­ké­ben ki­rá­lyi szív és lé­lek la­ko­zik. Tőle re­mél­jük, hogy bé­két te­remt Jú­de­á­ban. Eb­ben re­mény­ke­dünk…” Hy­pa­tia ez­zel a re­mény­ség­gel a szí­vé­ben be­lé­pett a ha­tal­mas tölgy­fa aj­tón, há­rom lé­pést tett elő­re, majd meg­állt, mint­ha a sá­fár be­je­len­té­sé­re vár­na.

– Íme, itt va­gyok… Ale­xand­ri­ai Hy­pa­tia, aki el­hoz­ta ma­gá­val Pop­pa­ea, Róma né­hai csá­szár­né­ja aján­dé­kát. – Két ke­zét a szegy­csont­já­hoz emel­ve meg­ha­jolt, és újabb há­rom lé­pést tett.

Be­re­ni­ké az ud­var­tar­tá­sa kö­ze­pén fog­lalt he­lyet, szi­vár­vány­szí­nek­ben csil­lo­gó gyé­mán­tok­kal, sma­ragd-, ru­bin-, tür­kiz- és bo­ros­tyán­kö­vek­kel ki­ra­kott tró­nu­sán. Ud­var­höl­gyei va­la­mennyi­en sár­ga pöttyös fű­zöld ru­há­ban ül­tek kö­rü­löt­te, és rez­ze­nés­te­len te­kin­tet­tel fi­gyel­ték, amint Hy­pa­tia meg­te­szi a pon­to­san ti­zen­két lé­pést a trón lá­bá­ig.

Köz­tük volt az a sö­tét hajú lány is, aki a ki­kö­tő­ben oda­ki­ál­tott; aki ki­nyúj­tott kar­já­val el akar­ta vol­na űzni, vagy leg­alább­is moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­ni a Kra­te­ist.

A lány ott ült az emel­vény szé­lén, egy ala­csony zsá­mo­lyon, és fin­to­ro­kat vá­gott a kö­ze­le­dő Hy­pa­tia felé. A trón mö­gött fer­de szög­ben álló, ezüst­le­ve­lek­kel ki­ra­kott fal tük­ré­ben min­den le­le­mé­nye­sen ki­öt­lött gri­ma­sza két­sze­res élet­nagy­ság­ban lát­szott. A te­rem el­he­lyez­ke­dé­se és a fal­sí­kok szö­ge mi­att egye­dül Hy­pa­tia él­vez­het­te ezt a lát­ványt. Be­re­ni­ké és az ud­var­tar­tá­sát al­ko­tó, zöld­be öl­tö­zött cé­zá­re­ai nők a fal­nak ve­tett egye­nes hát­tal ül­tek, és a len­ti te­rem már­vány­pad­ló­ján kö­ze­le­dő nőt néz­ték. Meg kel­lett vol­na for­dul­ni­uk, ha akár a lányt, akár a tü­kör­ké­pét akar­ták vol­na lát­ni, ám ez­zel min­den kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló­an meg­sér­tet­ték vol­na az ud­va­ri il­lem­sza­bá­lyo­kat. Hy­pa­tia csak ment, mint akit meg­ba­bo­náz­tak.

Pa­pu­csos lép­te­i­nek hang­já­ra a pad­ló fel­só­haj­tott. Fe­ke­te-fe­hér geo­met­ri­ai min­ták fu­tot­tak raj­ta szét min­den irány­ba. Az észa­ki fal fes­tett frízei egyik ol­da­lon Au­gus­tust áb­rá­zol­ták em­ber­ként és is­ten­ként, a má­si­kon pe­dig Ró­mát a csa­tá­ba in­du­ló szűz Athé­né alak­já­ban. Az is­ten­nő ru­há­ja kék és ezüst­szí­nű volt, az őt kö­rül­ve­vő szü­zek pe­dig va­la­mi­vel fa­kóbb, hal­vá­nyabb zöl­det vi­sel­tek, mint a mos­ta­ni ki­rály­né kí­sé­re­té­ben lé­vők, de elég ha­son­lót ah­hoz, hogy a mű­vé­szet vissza­tük­röz­ze az élet va­ló­sá­gát.

A má­sik há­rom fa­lon ab­la­kok nyíl­tak, rész­ben nyu­gat­ra, a ten­ger felé, mely­nek ha­jók­tól nyüzs­gő, nyug­ta­lan vize fö­lött mint va­la­mi dísz, a hold el­fo­gyó sar­ló­ja füg­gött. Az ab­la­kok má­sik ré­sze vagy dél­re, az ápolt vi­rá­gos­ker­tek­re né­zett, mely­re rá­eresz­ke­dett a hold sá­padt fé­nye és az úszó­me­den­ce fé­nyes tük­ré­nek szür­ke pá­rá­ja, vagy ke­let­re, a szín­ház felé, ahol száz és száz ve­rí­té­ke­ző fér­fi dol­go­zott, hogy az esti elő­adás­ra min­den ké­szen le­gyen. A vé­kony per­ga­men­te­tőn át­de­ren­gett a fák­lyák ide-oda rán­ga­tó­zó fé­nye, ami­től in­nen, a pa­lo­ta ma­ga­sá­ból a mun­ká­sok a ki­rály­né és ud­var­höl­gyei szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra egy fel­for­dí­tott tál­ban tán­cot járó szent­já­nos­bo­gár­raj­nak lát­szot­tak. Itt nyo­ma sem volt a vá­ros más he­lye­in ta­pasz­tal­ha­tó nyug­ta­lan­ság­nak; a ki­kö­tő, a pa­lo­ta és az őket össze­kö­tő út leg­alább­is egye­lő­re ér­zé­ket­len ma­radt a vá­ros­ban el­ural­ko­dó fe­szült­ség­re.

Mi­alatt Hy­pa­tia meg­ér­ke­zett a ki­rály­né ma­gas trón­já­nak lá­bá­hoz, a sö­tét hajú lány egy utol­só, min­den ed­di­git fe­lül­mú­ló gri­maszt vá­gott, amely­hez mind a tíz uj­ját se­gít­sé­gül hív­va el­tor­zí­tot­ta az ar­cát, a szem­öl­dö­két, a hom­lo­kát és a haja vo­na­lát. Fi­cán­ko­ló nyel­ve élénk ró­zsa­szí­nű volt, mint­ha a lány lá­zas len­ne.

A lát­vány­tól meg­bű­völt Hy­pa­tia egy pil­la­nat­tal to­vább fe­lej­tet­te raj­ta a sze­mét. A ki­rály­nő bal­ján ülő nő kö­vet­te a te­kin­te­tét, és le­csa­pott a bű­nös­re; fe­lé­je szi­sze­gett fe­nye­ge­tő sza­vai vissz­han­goz­tak az imént el­csen­de­se­dett te­rem­ben.

– El­me­hetsz, Kle­o­pát­ra – szólt oda neki Be­re­ni­ké ki­rály­né, fe­jét meg sem moz­dít­va. – Dru­zil­la, hagyd, hogy Po­lü­phém­osz el­vi­gye őt. Le­gyél itt, ami­kor fel­ol­vas­sák a csá­szár le­ve­lét.

A Kle­o­pát­ra nevű kis­lány dü­hös pil­lan­tást ve­tett Hy­pa­ti­á­ra, de en­ge­del­me­sen kö­vet­te a sá­fárt ki a te­rem­ből; je­le­ne­tet va­ló­szí­nű­leg csak ak­kor ren­de­zett vol­na, ha az any­ja egy­ma­ga pró­bál­ta vol­na el­tá­vo­lí­ta­ni.

Az ajtó be­csu­kó­dott. Az is­mét be­állt csend­ben Be­re­ni­ké fel­állt, és se­lyem­ru­há­ja kék hul­lám­ve­ré­se kö­ze­pet­te elő­re­lép­delt, majd meg­állt az emel­vény szé­lén. Idő­sebb volt, mint amennyi­nek a ki­kö­tő­ben lát­szott; nem sok­kal, de kö­ze­lebb le­he­tett a negy­ven­hez, mint a har­minc­hoz, és tisz­tá­ban volt sa­ját szép­sé­ge ha­tal­má­val.

Tür­kiz­kék szá­lon füg­gő gyé­mánt ló­gott a fü­lé­ben, hogy össz­hang­ban le­gyen a ru­há­já­val, és ki­emel­je a sze­me szí­nét. A sűrű ha­já­ba il­lesz­tett arany­fo­na­lak fé­nyes fo­nat­ban össze­fog­va csüng­tek le a há­tán. Ke­vés arc­fes­té­ket hasz­nált, azt is mű­vé­szi íz­lés­sel; a lám­pá­sok fé­nyé­ben könnyen el le­he­tett kép­zel­ni, mi­ért von­zot­ta tu­cat­szám a fér­fi­a­kat Cé­zá­re­á­ba, hogy meg­kér­jék a ke­zét.

Há­rom­nak si­ke­rült is el­nyer­nie, így sor­ban, egyik a má­sik után fe­le­sé­gül is vet­te. Az első ket­tő meg­halt, a har­ma­di­kat Be­re­ni­ké hagy­ta el Cé­zá­rea ked­vé­ért, ne­vet­sé­ges­sé téve ez­zel az egész vi­lág előtt. Mind­ezek lát­ha­tó­an nem ej­tet­ték za­var­ba, és a ha­tal­má­tól sem fosz­tot­ták meg.

Hy­pa­tia a trón lá­bá­hoz ért. Ró­má­ban orosz­lá­nok és sa­sok dí­szí­tet­ték vol­na, a lá­bá­nál kí­gyók­kal, a tám­lá­ján bi­kák­kal, itt azon­ban, ahol sok is­tent kel­lett le­kö­te­lez­ni, és egy kö­zü­lük fél­té­keny is­ten volt, nem áb­rá­zol­hat­tak em­bert vagy ál­la­tot, ezért csak kú­szó sző­lő­in­dá­kat fa­rag­tak a céd­rus­fá­ba.

Hy­pa­tia moz­dult, hogy be­mu­tas­sa a per­zsa ki­rá­lyok ud­va­rá­ban szo­ká­sos hó­do­lat­tel­jes kö­szön­tést. Be­re­ni­ké azon­ban ked­ve­sen el­ne­vet­te ma­gát.

– Ugyan, eb­ben a tár­sa­ság­ban erre nincs sem­mi szük­ség. Állj fel, és gye­re ide hoz­zánk. Lát­tunk a ha­jón, ame­lyik teg­nap hor­gonyt ve­tett Hyr­ca­nus vi­tor­lá­sa mel­lett, és at­tól fé­lünk, hogy az ő ér­ke­zé­se meg­fosz­tott té­ged at­tól a fi­gye­lem­től, ami jog­gal meg­il­let­ne. Azt hal­lot­tuk, hogy ná­lad van Pop­pa­ea csá­szár­né ne­künk szó­ló le­ve­le. Így van?

A ki­rály­né kék se­lyem­s­tó­lá­ja vissza­tük­rö­ző­dött kü­lön­le­ges, sö­tét­kék sze­me szí­né­ben. Ami­kor Hy­pa­tia te­kin­te­te ta­lál­ko­zott az övé­vel, tel­je­sen biz­tos volt ben­ne, hogy Be­re­ni­ké pon­to­san tud­ja, mit be­szél­nek róla a nyil­vá­nos­ság előtt és bi­zal­mas kör­ben, és hogy arra nó­gat­ja új ven­dé­gét, hogy ezt ve­gye tu­do­má­sul, de ne be­szél­jen róla.

Mind­ez ben­ne volt egyet­len te­kin­te­té­ben, mi­köz­ben a hang­ja, amely nem volt olyan dal­la­mo­san csen­gő, mint Pop­pa­eáé, de így is gyö­nyö­rű­en szólt, vé­gig­vissz­hang­zott a ter­men.

– Va­ló­ban így van, fel­ség. – Hy­pa­tia fer­dén a mel­le elé emel­te a jobb ke­zé­ben tar­tott te­ker­cset; ez a se­lyem­szál­lal át­kö­tött, ólom-, réz­, ezüst- és arany­pe­csét­tel el­lá­tott tö­ré­keny pa­pi­rusz­te­kercs volt az út­le­ve­le, amellyel el­ju­tott a ki­rály­né szí­ne elé.

– Át­ad­ha­tod ne­künk.

A trón a pad­ló szint­jé­nél több mint egy mé­ter­rel ma­ga­sab­ban állt. Hy­pa­ti­á­nak nyúj­tóz­nia kel­lett, hogy a te­ker­cset a ki­rály­né ki­nyúj­tott ke­zé­be te­hes­se. Az egyik aj­tó­őr kése al­kal­mas volt arra, hogy át­vág­ja a pe­csé­te­ket, így a ki­rály­né fe­jé­nek in­té­sé­re az őr oda­vit­te neki.

A pa­pi­rusz megziz­zent, ami­kor a pen­ge el­vág­ta a se­lyem­sza­la­got, mire a zá­ró­pe­csé­tek sú­lyá­tól a se­lyem­szál le­csün­gött, és las­san him­bá­ló­dzott, mi­köz­ben Be­re­ni­ké a kéz­zel írt so­ro­kat ol­vas­ta. Az­tán el­gon­dol­kod­va emel­te föl a sze­mét.

– Pop­pa­ea ezt a sa­ját ke­zé­vel írta?

– Nem, fel­ség. A csá­szár­né gyer­mek­ágyi láz­ban meg­be­te­ge­dett, és már nem tu­dott írni. Egy ír­nok­nak dik­tál­ta a je­len­lé­tem­ben. Ta­nú­sít­ha­tom, hogy ezek ki­vé­tel nél­kül az ő sza­vai.

– Ez nyil­ván hí­zel­gő le­het szá­mod­ra. – A derű át­me­le­gí­tet­te va­la­me­lyest a ki­rá­lyi han­got, de nem tel­je­sen.

– Az, fel­ség.

– Mi­ért? Mit ír ben­ne? – kér­dez­te Dru­zil­la, a ki­rály­né húga. Ró­má­ban azt plety­kál­ták, hogy ket­te­jük kö­zül ő a szeb­bik. Hy­pa­tia sze­rint lám­pa­fény­ben a plety­kák nem vol­tak iga­zak, de el tud­ta kép­zel­ni, hogy az éle­sebb nap­fény­ben va­ló­ban ő le­het a szebb.

Be­re­ni­ké má­sod­szor is vé­gig­ol­vas­ta a le­ve­let, majd el­gon­dol­ko­dó arc­cal át­ad­ta a hú­gá­nak.

– Ol­vasd el – mond­ta. – Ol­vasd fel a csá­szár­né sza­va­it, hogy mind­nyá­jan hall­juk.

– Ahogy fel­sé­ged óhajt­ja. – Dru­zil­la ked­ve­sen mo­so­lyog­va meg­haj­tot­ta a fe­jét. Elő­ször né­mán, ma­gá­ban vé­gig­ol­vas­ta a le­ve­let, ajka meg-meg­rán­dult a ne­he­zebb szer­ke­ze­tek­nél, majd fenn­han­gon kezd­te ol­vas­ni.

Be­re­ni­ké­nek, a cé­zá­re­ai ki­rály­né­nak…

– Dip­lo­ma­ti­kus nő – mor­mol­ta Be­re­ni­ké az im­már néma te­rem­ben.

– Nem Cé­zá­rea és nem is Jú­dea ki­rály­nő­jé­nek. Ami nem va­gyok, mint tud­juk mind­nyá­jan. Foly­tasd.

– Be­re­ni­ké­nek, a cé­zá­re­ai ki­rály­né­nak, Pop­pa­ea Sa­bi­na csá­szár­né­tól. Kö­szön­te­lek.

Mire e so­ro­kat ol­va­sod, az üze­net­vi­vő ma­da­rak rég el­vit­ték ne­ked ha­lá­lom hí­rét. A plety­kák ala­po­san ki fog­ják szí­nez­ni, azt ál­lít­va, hogy meg­mér­gez­tek, vagy le­szúr­tak, vagy ki­lök­tek egy ma­gas ab­lak­ból. Ne hall­gass egyik­re sem. Az is­te­nek aka­ra­tá­ból fo­gok most meg­hal­ni, akik úgy ha­tá­roz­tak, hogy az az új élet, amit a vi­lág­ra ho­zok, nem in­dul fej­lő­dés­nek, és et­től én is el­her­va­dok. A dok­to­rok azt mond­ják, hogy élni fo­gok, hogy egy erős, egész­sé­ges fiú­gyer­mek­nek ad­jak éle­tet, de én tu­dom, hogy ha­zud­nak, és be­le­nyug­szom a sor­som­ba.

De most, ami­kor még ké­pes­sé­ge­im bir­to­ká­ban va­gyok, és él­nek az em­lé­ke­im – mennyi szép em­lé­ket őr­zök ró­lad! –, sze­ret­nék kül­de­ni va­la­mit, ami a nap­ja­id­nak örö­met, az or­szá­god­nak és a szí­ved­nek pe­dig bé­kes­sé­get sze­rez. Aján­dék­ba és örök­ség­kép­pen el­kül­döm ne­ked ezt a nőt, Ale­xand­ri­ai Hy­pa­ti­át és azt, amit ma­gá­val visz.

Ő majd el­mond­ja, mi­fé­le aján­dé­kot visz ma­gá­val. Én annyit mond­ha­tok róla, hogy Izisz vá­lasz­tott­ja, és mos­ta­ná­ig az ale­xand­ri­ai temp­lo­mok­ban szol­gált. Nem ki­rá­lyok aján­lá­sá­val jött, csak az is­te­ne küld­te, de jól szol­gált min­ket, és to­vább­ra is ezt fog­ja ten­ni olyan bá­tor­ság­gal és ér­te­lem­mel, ami ke­ve­sek­nek ada­tik meg. Ab­ban a tu­dat­ban bí­zom őt rád, hogy sze­ret­ni fo­god, ahogy én sze­re­tem.

– Van itt egy sor a vé­gén, más kéz­írás­sal – for­dí­tot­ta ol­dalt a pa­pi­ruszt Dru­zil­la, és össze­font szem­öl­dök­kel ol­vas­ni kezd­te. – Hall­gass rá. Sok min­dent tud. És még va­la­mi. Nem tu­dom el­ol­vas­ni… Azt hi­szem… Így szól: Izisz nő­vé­rei nem sze­ret­nek fér­fi­a­kat, de ahol le­het, a na­gyobb jóra tö­re­ked­nek. Bíz­za­tok ben­ne, ha tud­tok. Se­gí­te­ni fog nek­tek.

Be­re­ni­ké anél­kül, hogy oda­for­dí­tot­ta vol­na a fe­jét, el­vet­te a le­ve­let. Te­kin­te­te rez­ze­nés­te­le­nül fog­va tar­tot­ta Hy­pa­ti­á­ét.

– Az utol­só sort Pop­pa­ea sa­ját kezű­leg írta. A ba­rát­nőm volt; is­me­rem a kéz­írá­sát. Ezt is el­mond­ta fenn­han­gon? Vagy te uta­sí­tot­tad őt, hogy írja le?

– Egyik sem, fel­ség. – Hy­pa­tia érez­te, hogy egé­szen a hom­lo­ká­ig el­ön­ti az ar­cát a for­ró­ság. – Je­len vol­tam a le­vél le­dik­tá­lá­sa­kor, lát­tam is az ír­no­kot, amint írja, de csak a csá­szár­né ha­lá­la után ad­ták oda ne­kem. Úgy kel­lett tör­tén­nie, hogy eze­ket a sza­va­kat a le­vél le­pe­csé­te­lé­se előtt írta hoz­zá, hogy én ne tud­jak róla.

– Azt mond­ják, hogy Izisz vá­lasz­tott­ja nem tud ha­zud­ni. Ez igaz?

– Tu­da­to­san nem mon­dok va­lót­lan­sá­got, fel­ség. Meg­sér­te­ném vele az is­te­ne­ket, és az sok­kal rosszabb len­ne, mint bár­mi­fé­le ha­zug­ság kö­vet­kez­mé­nye.

– Va­ló­ban. Hall­gass rá. Sok min­dent tud. – Be­re­ni­ké tö­ké­le­te­sen utá­noz­ta a csá­szár­nét, de ked­ve­sen, ahogy egy nő­vér ten­né, vagy ahogy egy anya utá­noz­ná a leg­ked­ve­sebb gyer­me­két. – Ba­rát­nőnk, Róma csá­szár­né­ja ott fek­szik hal­do­kol­va. A gon­do­la­tai bi­zo­nyá­ra a túl­vi­lá­gon jár­tak, mint mind­annyi­un­ké ha­son­ló hely­zet­ben. Mire gon­dolt, ami­kor ezt írta?

– Csak annyit tu­dok, hogy arra kért, hoz­zam el ne­ked a ko­pó­kat, és hogy szol­gál­ja­lak té­ged kí­ván­sá­god sze­rint min­den­ben.

– Ta­lán arra gon­dolt, hogy eset­leg meg­ta­nít­ha­tod a fi­vé­re­met és en­gem is a ti is­te­ne­i­tek imá­dá­sá­ra. Ta­lán Izi­szé­re? Meg­ten­néd, aki ma­gad is az ő ne­vé­ben szol­gálsz?

Hy­pa­tia meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem ten­ném meg, ha­csak nem te ma­gad kér­nél rá, fel­ség. A hé­be­rek is­te­ne nem en­ged meg ilyes­mit, és tu­dott do­log, hogy ki­rály egye­dül őt tisz­te­li. – El­len­tét­ben a ki­rály­né­já­val, aki tud­va­le­vő­leg a gö­rög is­te­ne­ket, köz­tük is el­ső­sor­ban Hé­li­oszt és Athé­nét ked­vel­te.

– És még­is van­nak Izisz-temp­lo­ma­ink a vá­ro­sunk­ban – je­gyez­te meg Be­re­ni­ké.

Hy­pa­tia kur­tán bic­cen­tett.

– Fel­sé­ge­tek ke­gye­sen meg­en­ge­dik az alatt­va­ló­ik­nak, hogy sza­ba­don gya­ko­rol­ják a val­lá­su­kat. A vi­lág is­me­ri a jó­in­du­la­to­to­kat.

Be­re­ni­ké fél­re­bil­len­tett fej­jel né­zett rá.

– Azt hi­szem, a vi­lág a jó­in­du­la­tun­kat vagy an­nak hi­á­nyát nagy­apai örök­sé­günk­nek tart­ja. Sze­rin­ted a vi­lág té­ved?

Pop­pa­ea egy csap­dát he­lye­zett ki­lá­tás­ba, és lám itt volt, ügye­sen el­he­lyez­ve, nem is tit­kol­tan. Meg­könnyeb­bült, hogy ilyen ha­mar ész­re­vet­te. Hy­pa­tia előtt há­rom vá­lasz­tá­si le­he­tő­ség volt: Egyet­ért, nem ért egyet – vagy meg­mond­ja az iga­zat, amit ő an­nak tart.

Még min­dig égő arc­cal az utób­bit vá­lasz­tot­ta.

– A vi­lág leg­in­kább nem akar tu­do­mást ven­ni ar­ról, hogy a ró­mai kor­mány­zó a csá­szár kép­vi­se­lő­je­ként el­dön­ti, me­lyik val­lást gya­ko­rol­ják az em­be­rek a vá­ros­ban, és ez így van már öt­ven éve. És ahogy az elő­dei, úgy a tiszt­ség je­len­le­gi be­töl­tő­je sem fog­ja könnyel­mű­en meg­sér­te­ni a szí­ri­a­i­a­kat – akik az adó­ik­kal meg­töl­tik a kin­cses­lá­dá­i­kat – az­zal, hogy meg­ta­gad­ja tő­lük a jo­got, hogy sza­ba­don imád­has­sák azt az is­tent vagy is­te­ne­ket, aki­ket akar­nak. Úgy ve­szem ész­re, hogy ez nem gá­tol­ja az if­ja­i­kat ab­ban, hogy éven­ként vissza­té­rő­en el­bo­rít­sa a köd az agyu­kat. Idén mint­ha ez a várt­nál ha­ma­rabb, és több erő­szak­tól kí­sér­ve kö­vet­ke­zett vol­na be.

A vá­rost jár­va egy­re nyil­ván­va­lób­bá vált szá­má­ra az, ami a Kra­te­is fe­dél­ze­té­ről le­lép­ve még csak egy ér­zés volt. Csak itt, a pa­lo­tá­ban ment lát­szó­lag min­den a leg­na­gyobb rend­ben, mint­ha a kül­ső vi­lág­nak sem­mi be­fo­lyá­sa nem len­ne rá.

Csend volt. Sen­ki sem moz­dult, ki­vé­ve Dru­zil­lát, aki mo­so­lyog­va meg­for­dult, és hal­kan, hogy más ne hall­has­sa, mon­dott va­la­mit a nő­vé­ré­nek.

Be­re­ni­ké egyet­ér­tő­en bó­lin­tott. Gon­do­san vissza­he­lyez­te a be­gön­gyö­lí­tett pa­pi­ruszt a hen­ger­be, és újra át­kö­töt­te a sza­lag­gal.

– Ér­te­lem, ami ke­ve­sek­nek ada­tik meg. Erre fi­gyel­mez­te­tett min­ket Pop­pa­ea. – Te­kin­te­te a fel­szí­nen ugyan­azt a me­leg de­rűt su­gá­roz­ta, ame­lyet a hang­ja. De alat­ta ugyan­olyan sok­fé­le és bo­nyo­lult áram­la­tok ör­vény­let­tek, mint azok, ame­lyek kint a ten­ge­re­ken szok­ták a mély­be rán­ta­ni a ha­jó­kat.

– Mi­fé­le aján­dé­ko­kat ho­zol?

– Egy ale­xand­ri­ai min­ta sze­rint ké­szült víz­órát és egy va­dász­ko­pó­párt a fel­ség fal­ká­já­ba. Vet­tem ma­gam­nak a bá­tor­sá­got, és az ál­lat­ker­ti­en hagy­tam őket, hogy etes­sék és gond­ju­kat vi­sel­jék. Tu­dott do­log, hogy a ki­rály­né min­den más­nál job­ban sze­ret va­dász­ni.

– Va­ló­ban. A ku­tyák Pop­pa­ea ko­pói vol­tak?

– Igen, fel­ség. Egyip­to­mi va­dász­ebek­nek és azok­nak a har­ci ku­tyák­nak a ke­ve­ré­kei, ame­lye­ket a bri­to­nok küld­tek neki aján­dék­kép­pen a ró­mai tűz­vész után. A vi­lá­gon a leg­job­bak kö­zül va­lók­nak tar­tot­ta őket.

– Ak­kor ta­lán hol­nap reg­gel, ha a mai kö­te­les­sé­ge­in­ket már a há­tunk mö­gött tud­hat­juk, meg­nézzük, igaz-e ez. – Be­re­ni­ké fel­állt. Vele együtt fel­állt a ta­va­szi zöld­be öl­tö­zött kí­sé­re­te is.

Hy­pa­tia, akit ez­zel el­bo­csá­tot­tak, hát­rébb hú­zó­dott, hogy utat en­ged­jen a ki­rá­lyi tár­sa­ság­nak. Be­re­ni­ké, még az emel­vé­nyen, egy pil­la­nat­ra meg­állt.

– El­fo­gad­juk im­már ha­lott, drá­ga ba­rát­nőnk aján­dé­ka­it. Kapsz egy szo­bát a pa­lo­tá­ban. Po­lü­phém­osz majd gon­dos­ko­dik róla. Az időd­del ked­ved sze­rint, sza­ba­don bán­hatsz. De mos­tan­tól szá­mít­va öt nap múl­va el­vá­runk a szín­ház­ban. Az elő­adás min­den kép­ze­le­tet fe­lül­mú­ló­an unal­mas lesz, de amit előt­te lát­ni fogsz, ér­de­mes le­het a fi­gyel­med­re. Itt ta­lál­kozunk a dél­után ha­to­dik órá­já­ban. Ru­hát tő­lünk fogsz kap­ni. Ezt ne te­kintsd úgy, mint­ha a mos­ta­ni öl­tö­zé­ked nem vol­na meg­fe­le­lő, csu­pán ar­ról van szó, hogy a kí­sé­re­tünk­ben lévő sze­mé­lyek­nek egy­for­ma ru­hát kell vi­sel­ni­ük.