HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

– Me­na­hem! – üvöl­töt­te túl az ádáz küz­de­lem lár­má­ját Pan­tera, mi­köz­ben kö­rü­löt­te má­sok az is­te­ne­ik­hez, a test­vé­re­ik­hez, ön­ma­guk­hoz üvöl­töt­tek kín­juk­ban, di­a­dal­má­mo­ruk­ban, pusz­ta élni aka­rá­suk­ban, ami azt je­len­tet­te, hogy ölni kell, mi­előtt rá­juk súj­ta­na le a sem­mi­ből egy kard, és egy újabb név vesz­ne oda az ör­vény­ben.

Pan­tera ki­ál­tá­sa után el­telt egy örök­ké­va­ló­ság­nyi idő, és Me­na­hem nem moz­dult. Az­tán fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét, mint­ha az is­te­ne meg­ve­re­get­te vol­na a kar­ját, bó­lin­tott, meg­for­dult, le­ej­tet­te a jobb vál­lát, és a pen­ge, amely a ko­po­nyá­ját akar­ta szét­ha­sí­ta­ni, a tu­ni­ká­ja ol­da­lát vág­ta le, egy da­ra­bot hoz­zá­nyes­ve a hú­sá­ból is.

Vér­zett. Vér­zett, te­hát élt. Mer­gus ott volt mel­let­te, a ke­zé­ben egy pajz­zsal, és ki­a­bált va­la­mit. Pan­tera ennyit lá­tott, mi­előtt egy test – ta­lán élő, ta­lán egy el­len­sé­gé – a há­tá­nak csa­pó­dott.

Az ütés ere­jé­vel elő­re­ve­tő­dött, ki­re­pült az egy­más vé­rét on­tók kö­zül, föl a le­ve­gő­be, ahol a mö­göt­te álló el­len­ség már nem, az előt­te lévő még nem érte el.

Gyors iram­ban kö­ze­le­dett felé a föld, Masz­a­da ke­mény, vö­rös szik­lá­ja, raj­ta He­ró­des dup­la va­ko­la­tos, ab­la­kok­kal el­lá­tott épü­let­fa­la, amely min­den más he­lyen meg­aka­dá­lyoz­ta vol­na, hogy le­zu­han­jon a szik­la pe­re­mé­ről, csak itt, a Kí­gyó­út ka­pu­já­ban nem, ahol az ös­vény vé­get ért: itt volt a nyí­lás a fal­ban, ahol nem­csak va­ló­szí­nű, ha­nem szin­te biz­tos volt, hogy le­zu­han. És so­ká­ig tar­ta­na a zu­ha­ná­sa.

A tes­te össze­zú­zá­sá­val fe­nye­ge­tő föld­del fel­vé­ve a küz­del­met, a mell­ka­sá­hoz haj­tot­ta a fe­jét, be­gör­bí­tet­te a vál­lát, kar­já­val szé­les ívet írt le, hogy a le­ve­gő­ben át­gör­dül­ve, arc­cal hát­ra­fe­lé, amer­ről jött, a tal­pá­ra ér­kez­zen le. Ak­ro­ba­ta­mu­tat­vány volt, még gye­rek­ko­rá­ban ta­nul­ta meg; most, hogy el­dob­ta mind­két ké­sét, ez ma­radt az egyet­len fegy­ve­re. Mi­köz­ben fel­egye­ne­se­dett, egy nap­fény­től fény­lő pán­cél­le­mez el­va­kí­tot­ta. A lé­gi­o­ná­ri­us, aki a pán­cél­in­get vi­sel­te, Ju­pi­ter­hez ki­ált­va, kard­ját, mint va­la­mi lán­dzsát, egye­ne­sen elő­re­sze­gez­ve ron­tott rá.

Pan­tera fél­re­ha­jolt, majd be­gu­rult a kö­ze­le­dő lá­bak közé, és ki­rán­tot­ta őket az em­ber alól. Fél­kö­nyék­re tá­masz­kod­va lö­kött raj­ta egyet, ami­től a len­dü­let a fal pe­re­mé­nek vág­ta a má­si­kat, aki­nek a ke­zé­ből köz­ben a kard­ját is ki­tép­te.

A lé­gi­o­ná­ri­us olyan erő­vel vá­gó­dott a fal­nak, hogy hal­la­ni le­he­tett a cson­tok reccse­né­sét. Fel­üvöl­tött, de csak egy pil­la­nat­ra, mert Pan­tera a sa­ját kard­já­val nyisszan­tot­ta át a lég­csö­vét, a két­ol­dalt mel­let­te ha­la­dó fő­erek­kel együtt.

Szü­kő­kút­ként lö­vellt fel a vér a háta mö­gött. Fut­va me­ne­kült elő­le. Lá­tott már em­be­re­ket meg­hal­ni, mert a sa­ját ke­zük­kel meg­ölt el­len­ség vé­ré­ben el­vesz­tet­ték a ta­lajt a lá­buk alól. Utóbb, a szál­lá­son a csa­tát túl­élők a ha­lott bosszú­já­nak mond­ták az ilyen ese­tet.

Pan­te­rá­nak most te­hát volt kard­ja, de nem volt paj­zsa. Há­tul­ról tá­mad­va új szer­ze­mé­nyé­vel, alul­ról föl­fe­lé ha­sí­tott egy el­len­ség tes­té­be a pán­cél­ing szé­lé­nél. Gyá­va meg­moz­du­lás volt, de nem ér­zett szé­gyent mi­at­ta. Szer­zett egy paj­zsot vele, ame­lyet fegy­ver­ként is hasz­nál­ha­tott. A pajzs­du­dor­ral zúz­ta be a kö­vet­ke­ző el­len­sé­ges ka­to­na ar­cát, ami­kor az le­ha­jolt, hogy el­vág­ja az ina­it. A ka­to­na hol­tan zu­hant a föld­re, ő pe­dig dön­gő lép­tek­kel át­gya­lo­golt raj­ta, ahogy a lé­gi­ó­sok­nak ta­nít­ják.

Az új pen­ge éles volt, és jól ki­egyen­sú­lyo­zott, ami dön­tő bi­zo­nyí­té­kul szol­gált vol­na szá­má­ra – ha szük­sé­ge lett vol­na rá –, hogy ezek az em­be­rek a je­ru­zsá­le­mi hely­őr­ség leg­ki­vá­lóbb ve­te­rán­jai, aki­ket ju­ta­lom­ból küld­tek Masz­adá­ba, és szó sincs róla, hogy a lus­ta, sem­mi­re­kel­lő, fe­gyel­me­zet­len ala­ko­kat szám­űz­ték vol­na ide bün­te­tés­kép­pen. Ezek a ka­to­nák pon­to­san olya­nok vol­tak, mint az apja, aki an­nak ide­jén el­hoz­ta ide, hogy meg­mu­tas­sa neki a hely nagy­sze­rű­sé­gét.

Pan­tera még két­szer ölt, mind­két­szer a ko­ráb­bi­nál ne­he­zeb­ben és na­gyobb tisz­te­let­tel. A mind­két ol­da­lon meg­ma­rad­tak el­fá­rad­tak, de élet­ben vol­tak, mert gyor­sab­bak, job­bak és sze­ren­csé­seb­bek vol­tak, mint azok, akik hol­tan he­ver­tek a szik­lán. A las­sú­ak, a gyen­gék, a sü­ke­tek vagy fél­va­kok nem ma­rad­tak élet­ben.

Egy olyan perc kö­vet­ke­zett, ami­kor sen­ki sem pró­bál­ta meg­öl­ni. Az al­kal­mat ki­hasz­nál­va le­né­zett a Kí­gyó­út­ra, és sen­kit sem lá­tott, aki ott ke­re­sett vol­na me­ne­dé­ket. Fel­té­te­lez­te, hogy a szik­la lá­bá­nál le­het­nek holt­tes­tek a föl­dön, de nem lá­tott el olyan messzi­re, és esze ágá­ban sem volt kö­ze­lebb men­ni, hogy meg­néz­ze.

Paj­zsát a fal­nak nyom­va újra be­le­ve­tet­te ma­gát a harc­ba. A leg­ádá­zabb küz­de­lem már nem itt, a kapu kö­ze­lé­ben zaj­lott, ahol Mose fel­ve­zet­te az em­be­re­it a te­tő­re, ha­nem észa­kabb­ra, a he­ró­de­si rak­tár­há­zak kö­ze­lé­ben.

A harc sű­rű­jé­ben, há­tu­kat egy­más­nak vet­ve, Me­na­hem, Mer­gus és Aa­ron hár­ma­sa küz­dött. Paj­zsa csak Mer­gus­nak volt, arra hasz­nál­ta, hogy Me­na­he­met véd­je vele. Öt lé­gi­o­ná­ri­us állt ve­lük szem­ben fél­kör­ben, paj­zsu­kat elő­re tart­va, a klasszi­kus zárt alak­zat­ban. Hát­tal vol­tak Pan­te­rá­nak. Köz­te és az öt ka­to­na kö­zött nem állt sen­ki.

Egy ha­lott ke­zé­ből ki­ka­pott egy má­sik kar­dot, és mi­köz­ben el­ru­gasz­ko­dott, le­tö­röl­te a vért a mar­ko­la­tá­ról. Át­ug­rott egy holt­tes­tet és egy paj­zsot, amit nem ka­pott fel. Aa­ron szem­ben állt vele, Mer­gus és Me­na­hem más-más irány­ban. – Aa­ron! – ki­ál­tot­ta, és el­dob­ta a kar­dot, mint egy kést, úgy, hogy a le­ve­gő­ben meg­per­dül­ve a pen­ge és a mar­ko­lat he­lyet cse­rél­je­nek.

A kard könnye­dén, ke­cse­sen szállt el az öt ró­mai feje fe­lett. Aa­ron fel­nyúlt, a le­ve­gő­ben el­kap­ta, ami­től a je­le­net úgy tűn­he­tett, mint­ha meg­nyílt vol­na az ég, és az is­te­nek egy kar­dot küld­tek vol­na az el­len­sé­gük ke­zé­be. Az öt lé­gi­o­ná­ri­us meg­tor­pant, és tá­tott száj­jal bá­mult föl a tü­kör­si­ma, sér­tet­len kék égre.

Pan­tera há­tul­ról ütött vé­gig raj­tuk a fer­dén maga elé tar­tott pajzs élé­vel, amely egy­szer­re két em­ber ve­sé­jét zúz­ta össze, egy har­ma­dik­nak meg a bor­dá­ja alá sza­ladt be olyan erő­vel, hogy a ró­mai el­ve­szí­tet­te az egyen­sú­lyát, és egye­ne­sen Aa­ron újon­nan szer­zett kard­já­ba sza­ladt bele. Ez a bal­sze­ren­csé­je a ha­lá­lát je­len­tet­te.

Né­gyen ma­rad­tak, kö­zü­lük ket­tő a föl­dön. Mer­gus és Me­na­hem ek­kor szem­be­for­dul­tak a két még tal­pon lé­vő­vel, Pan­tera pe­dig az­zal tet­te csúf­fá új kard­ját, hogy mi­előtt össze­szed­het­te vol­na ma­gát, és fel­áll­ha­tott vol­na, be­le­döf­te az egyik föl­dön fek­vő se­be­sült ka­to­na si­sak­ja és pán­cél­ja kö­zöt­ti rés­be. Csúf ha­lá­la volt, de gyor­san vég­zett vele.

A má­sik job­ban bír­ta ma­gát. Fek­té­ben össze­gör­bed­ve el­gu­rult Pan­tera pen­gé­je elől, majd meg­for­dul­va szé­les ív­ben Pan­tera felé vá­gott a kard­já­val, amely min­den ed­di­gi pen­gé­nél kö­ze­lebb, szi­szeg­ve zú­gott el mel­let­te. Pan­tera szit­ko­zód­va hő­költ hát­ra. A kard he­gye el­csú­szott mel­let­te, és Aa­ront ta­lál­ta el a comb­ján, de már az ív vé­gé­re érve, ami­kor­ra el­fo­gyott be­lő­le az erő. Pan­te­rá­nak nem ju­tott rá ide­je, hogy meg­néz­ze.

Épp csak annyi ide­je ma­radt, hogy fél­re­ránt­sa ma­gát egy má­sik kard elől, amely a feje mel­lett csa­pott le. A ref­le­xei men­tet­ték meg, pe­dig már azok is elég­gé le­las­sul­tak a ki­me­rült­ség mi­att. Meg­pör­dült, há­rí­tott, majd oda­su­hin­tott, és köz­ben tud­ta, hogy min­den üté­se las­súbb és ké­sőb­bi, mint len­nie kel­le­ne, és hogy csak azért van még élet­ben, mert az, aki­vel küzd, ugyan­olyan fá­radt, mint ő.

Az, aki­vel most har­colt, az ar­cá­ba csa­pott a paj­zsá­val. Pan­tera el­kap­ta a pajzs fel­ső szé­lét, és le­nyom­ta a tá­ma­dó láb­fe­jé­re, mi­köz­ben ki­for­dult ol­dal­ra, hogy ki­tér­jen a vak­tá­ban fe­lé­je döfő kard elől.

Né­hány két­ség­be­esett per­cig sem­mi más­ra nem gon­dol­va küz­dött a pusz­ta éle­té­ért. Ütött, rú­gott, és ami­kor mez­te­len hús vil­lant el előt­te, ki­vi­cso­rí­tot­ta a fo­gát, és ha­ra­pott.

Már azt hit­te, itt és most fog meg­hal­ni, nem az­zal a las­sú kín­ha­lál­lal, amely oly nagy él­ve­ze­tet je­len­te­ne Szau­losz­nak – és ek­kor rá­jött, hogy min­den ere­jé­vel élni akar.

És úgy is tett. Leg­alább annyi­ra a sze­ren­csén is múlt, mint a gyor­sa­sá­gon vagy az erőn, hogy ami­kor le­bu­kott egy vissza­kéz­ből az ar­cá­ra irá­nyo­zott csa­pás elől, ki tud­ta rán­ta­ni az ol­da­lá­ra erő­sí­tett gla­di­ust, hogy alul­ról fel­fe­lé be­le­döf­je a ha­lá­los fe­nye­ge­tést üvöl­tő, tág­ra nyi­tott, vö­rös száj­ba.

A pen­ge át­ha­sí­tot­ta az el­len­sé­ges ka­to­na száj­pad­lá­sát, és a ko­po­nya­csont­ban akadt meg. Pan­tera ben­ne­hagy­ta a gla­di­us­ta a föld­re zu­ha­nó ró­ma­i­ban, de ki­csa­var­ta a kést az uj­jai kö­zül.

Pi­hen­ni sze­re­tett vol­na, há­tát egy tö­mör kő­fal­nak vet­ve ülni, egy töm­lő vi­zet csor­gat­va a fe­jé­re, és le a tor­kán. Bor­zasz­tó­an kí­ván­ta a vi­zet; a pusz­ta gon­do­la­tá­ra szé­dü­lés fog­ta el. Meg­per­dült a sar­kán, hogy a háta mögé néz­zen, mert ez is egy olyan pil­la­nat volt, ami­kor de­rék har­co­so­kat utol­ért a ha­lál: ami­kor épp vé­gez­tek va­la­ki­vel, és rá­döb­ben­tek, hogy ők ma­guk élet­ben ma­rad­tak. De már olyan ha­lá­lo­san fá­rad­tak vol­tak, hogy nem vet­ték ész­re az ol­dal­ról vagy há­tul­ról kö­ze­lí­tő újabb ha­lá­los ve­sze­del­met.

Sen­ki sem volt a kö­ze­lé­ben. Mer­gus tíz mé­ter­rel tá­vo­labb csa­tá­zott, de nem fe­nye­get­te ve­szély; Pan­tera sze­me lát­tá­ra mért ha­lá­los csa­pást az el­len­fe­lé­re, és már csak a ke­gye­lem­dö­fés volt hát­ra.

Kö­ze­lebb, az utol­só cse­te­pa­té rom­ja­in Aa­ron is ott ma­radt fek­ve. Mel­let­te tér­delt Me­na­hem; az ol­da­lán, ahol a kar­ját el­ta­lál­ták, csu­pa vér volt a tu­ni­ká­ja. Öt tá­ma­dó­juk kö­zül egy sem ma­radt élet­ben.

Pan­tera egy tel­jes for­du­la­tot tett, és köz­ben szá­molt. Száz hé­bert ve­ze­tett föl a víz­ve­ze­ték men­tén, hogy meg­tá­mad­ja­nak egy öt­szö­rös túl­erő­ben lévő hely­őr­sé­get. Most, a csa­ta vé­gén, a mint­egy ki­lenc­ven áll­va ma­radt em­ber kö­zött csak el­vét­ve akadt ró­mai, és noha kis cso­por­tok­ba tö­mö­rül­tek, egy sem har­colt kö­zü­lük.

A küz­de­lem el­ju­tott arra a pont­ra, ahol az em­be­re­ken mind­két ol­da­lon olyan fá­sult­ság lett úrrá a ki­me­rült­ség­től, hogy a leg­több, ami­re ké­pe­sek vol­tak, hogy meg­áll­tak a lá­bu­kon. Sze­ret­tek vol­na le­ül­ni, meg­ün­ne­pel­ni, hogy élet­ben ma­rad­tak, hogy lát­hat­ják a na­pot, érez­he­tik a sze­let, íz­lel­he­tik a vi­zet, ame­lyért majd el­eped­tek. Nincs sem­mi, ami olyan jó­ízű len­ne, mint a víz egy csa­ta után, és sem­mi sem tud olyan tö­ké­le­tes len­ni, mint a szél si­mo­ga­tá­sa.

– Pan­tera.

Me­na­hem jobb kar­ja er­nyed­ten ló­gott az ol­da­la mel­lett. Ar­cá­ra új rán­co­kat vé­sett a szo­mo­rú­ság.

Pan­tera meg­fe­led­ke­zett a víz­ről és a győ­ze­lem­ről.

– Aa­ron? – kér­dez­te.

– Ha­lott.

Pan­tera bó­lin­tott. Nem tud­ta, mit mond­hat­na. Egy kard he­gye el­ta­lál­ta Aa­ron comb­ját; erre hal­vá­nyan em­lé­ke­zett. Nem gon­dol­ta vol­na, hogy a seb mély volt, vagy vég­ze­tes, de még ha az volt is, nem te­he­tett el­le­ne sem­mit.

Me­na­hem be­le­kez­dett egy imá­ba, de las­san, mint­ha ke­res­né a sza­va­kat. Pan­tera ott állt mel­let­te, és meg­pró­bált vissza­em­lé­kez­ni, mi­kor mon­dott utol­já­ra imát egy ha­lot­tért, és eszé­be ju­tott az a na­gyon régi em­lék, de túl fáj­dal­mas volt, hogy újra fel­idéz­ze.

El­lé­pett Me­na­hem mel­lől, és kör­be­hor­doz­ta a te­kin­te­tét.

– A lé­gi­o­ná­ri­u­sok ab­ba­hagy­ták a har­cot – mond­ta. – Győz­tél, uram.

Me­na­hem meg­for­dult, és Pan­tera te­kin­te­tét kö­vet­ve észak felé, a rak­tár­há­zak felé né­zett, ahol egy moz­du­lat­lan lé­gi­o­ná­ri­u­sok­ból álló cso­port né­zett szem­be sa­ját har­minc-negy­ven em­be­rük­kel. A fegy­ver­csör­gés meg­szűnt, min­den­ki csend­ben volt.

– Mi­ért nem har­col­nak? – kér­dez­te Me­na­hem.

– El­fá­rad­tak – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Akár­csak mi, de mi töb­ben va­gyunk ná­luk. Egy csa­tá­ban min­dig van egy pil­la­nat, ami­kor min­den meg­áll. So­ha­sem ér­tet­tem, mi­ért, de így van. Gye­re… – El­in­dult, óva­to­san ke­rül­get­ve a ha­lot­ta­kat, el­ha­lad­va a még élők mel­lett. – Fo­gad­nod kell a meg­adá­su­kat.

Kö­ze­led­tük­re a cso­port szét­vált, hogy át­en­ged­jék őket. A lé­gi­o­ná­ri­u­sok élén most egy opt­io állt; va­la­mennyi szá­za­do­suk el­esett. Szi­kár, de iz­mos fér­fi volt, ízig-vé­rig ró­mai. Fog­ta a kard­ját, át­fek­tet­te a két te­nye­rén, és le­tér­del­ve le­tet­te Me­na­hem lá­bá­hoz. Vér­ző, de nem sú­lyos se­bet ka­pott a vál­lán.

– Ha­lott em­be­rek va­gyunk – mond­ta. – Ki­szol­gál­tat­juk ma­gun­kat nek­tek.

Me­na­hem le­né­zett a kard­ra, a pen­gén lát­ha­tó csor­bák­ra.

– Egy fo­goly – szó­lalt meg azon a tisz­ta és ért­he­tő gö­rög nyel­ven, ame­lyet mind­annyi­an be­szél­tek –, az az em­ber, aki az utol­só lé­leg­zet­vé­te­lé­vel meg­pró­bált meg­öl­ni, a kö­vet­ke­ző­vel azt kéri tő­lem, hogy etes­sem meg, és ad­jak neki vi­zet. Mit te­gyünk? – for­dult Pan­te­rá­hoz.

– Ha ró­mai vol­nál, ke­reszt­re fe­szí­te­néd őket a je­ru­zsá­le­mi hit­test­vé­re­ik sze­me lát­tá­ra, hogy tud­ják, mi vár azok­ra, akik el­le­ned sze­gül­nek – vá­la­szol­ta Pan­tera.

– Nem te­szem, és nem is fo­gom ezt ten­ni – ve­tet­te oda Me­na­hem. Az em­be­re­in vé­gig­hul­lám­zott va­la­mi, ta­lán büsz­ke­ség.

– Meg­en­ged­het­néd, hogy a kard­juk­ba dől­je­nek – ja­va­sol­ta Pan­tera. – Vagy hogy lép­je­nek le a szik­la szé­lé­ről. Mind­két ha­lál­nem gyors, tisz­te­let­re mél­tó, és nem kis bá­tor­sá­got igény­lő. Tisz­tán tér­het­né­nek meg az is­te­ne­ik­hez. Szí­ves­sé­get ten­nél vele ne­kik.

Egy hosszú perc telt el úgy, hogy sen­ki sem szó­lalt meg, de erre nem is volt szük­ség. A vé­gén Me­na­hem Mose felé for­dul­va bó­lin­tott, és erre a pa­rancs­ra az em­be­rei a rak­tá­rak és a pla­tó pe­re­me kö­zött osz­lop­ban fel­so­ra­koz­va oda vo­nul­tak, ahol nem volt fal, amely meg­aka­dá­lyoz­ta vol­na, hogy va­la­ki le­zu­han­jon.

A lé­gi­o­ná­ri­u­sok vé­gig­néz­ték a je­le­ne­tet, és ne­kik sem volt szük­sé­gük sza­vak­ra. Az opt­io Me­na­hem­re pil­lan­tott en­ge­dé­lyért, majd le­ha­jolt a kard­já­ért, fel­csa­tol­ta, és meg­for­dult, hogy szem­be­néz­zen az örök­ké­va­ló­ság­gal.

Az em­be­rei ket­te­sé­vel fel­so­ra­koz­tak mö­göt­te; össze­sen ti­zen­hár­man. Leg­há­tul egy zász­ló­vi­vő állt, an­nak el­le­né­re, hogy csak egy kis hely­őr­sé­gi zász­lócs­ká­juk volt; a lé­gi­ó­juk sa­sos lo­bo­gó­ja mér­föl­dek­re volt in­nen.

A sú­lyos csend­ben az opt­io han­go­san el­ki­ál­tot­ta sa­ját és az is­te­ne ne­vét. Az em­be­rei mind egy­szer­re mond­ták utá­na, ami­től egy perc­re ak­ko­ra zaj lett, mint ami­kor még dúlt a csa­ta. És eb­ben a lár­má­ban egy­szer csak elő­lé­pett Mer­gus, s zi­há­ló tü­dő­vel tö­röl­get­te a vért kard­ja mar­ko­la­tá­ról.

– Uram – mond­ta –, van más mód is. El­mond­ha­tom?

– Az a mód nem jár vér­on­tás­sal? – vil­lant rá Me­na­hem sze­me. – És úgy is meg­ma­rad az em­be­re­im biz­ton­sá­ga?

– Hi­szem, hogy meg­ma­rad­hat.

Mer­gus le­ha­jolt, és le­tet­te a kard­ját oda, ahol az imént még egy má­sik kard fe­küdt. Mel­lé tet­te a si­sak­ját, s most ott állt fe­det­len fej­jel, az iz­zad­ság­tól a ko­po­nyá­já­ra ta­padt haj­jal. Gyors egy­más­után­ban le­vet­te a pán­cél­in­gét, az alat­ta lévő me­leg hol­mit és az in­gét, s ott állt előt­tük fél­mez­te­le­nül.

A hé­be­rek el­for­dul­tak, de a ró­ma­i­ak meg­ér­tet­ték a múlt­ban és a je­len­ben szer­zett je­gye­it; a lé­gi­ó­nál min­de­nütt szo­kás­ban lévő kor­bá­cso­lá­sok régi he­ge­it, a rang­ját jel­ző te­to­vá­lást: a Hu­sza­dik lé­gió cen­tu­ri­ó­ja; Mith­rász bé­lye­gét a szegy­csont­ján és az újabb je­le­ket, me­lyek sze­rint a leg­ala­cso­nyabb fo­ko­za­tot je­len­tő Hol­ló­tól az Orosz­lá­nig emel­ked­ve e kul­tusz pap­já­vá vált.

Mer­gus la­ti­nul, a gya­kor­ló­té­ren meg­szo­kott hang­hor­do­zás­sal be­szél­ni kez­dett.

– Ap­pi­us Mer­gus va­gyok, a Hu­sza­dik lé­gió szá­za­do­sa, Jú­de­á­ban szol­gá­lom a csá­szá­ro­mat. Ve­lem van Se­bas­tos Pan­tera, is­mert ne­vén a Le­o­párd, ró­mai pol­gár, ma­gá­nak a csá­szár­nak az aka­ra­tá­ból, te­kin­tet­tel a vá­ros­nak és a Bi­ro­da­lom­nak tett szol­gá­la­ta­i­ra. Az, aki át­vet­te az ural­mat Je­ru­zsá­lem­ben, áru­ló és kém. Ő gyúj­tot­ta fel Ró­mát két év­vel ez­előtt; ak­kor is har­col­tunk el­le­ne, és most is har­co­lunk el­le­ne. Es­kü­szöm nek­tek az is­te­nem ne­vé­ben a Bi­ka­ölő­re, az első Atyá­ra, az éj­sza­kák és nap­pa­lok is­te­né­re, hogy ez az igaz­ság. Ha csat­la­koz­tok hoz­zánk, ha fel­es­küd­tök Me­na­hem­re, Jú­dea jog sze­rin­ti ki­rá­lyá­ra, a csá­szár meg­ju­tal­maz érte ben­ne­te­ket, ha ez a harc vé­get ér.

A sza­va­it kö­ve­tő csend még a ko­ráb­bi­nál is sű­rűbb volt. Gya­nak­vás lett úrrá mind­két tá­bor em­be­re­in: akik ko­ráb­ban egy­mást öl­ték, nem szí­ve­sen fo­gad­ták el test­vér­ként az el­len­sé­get.

Egye­dül Me­na­hem ta­nú­sí­tott némi hig­gadt­sá­got.

– Ha haj­lan­dók vagy­tok meg­szeg­he­tet­len es­küt ten­ni arra, hogy az én szol­gá­la­tom­ba áll­tok, el­fo­ga­dom az es­kütö­ket – je­len­tet­te ki ért­he­tő, tisz­ta la­tin­ság­gal.

Tu­cat­nyi las­sú szív­dob­ba­nás­nyi ide­ig Pan­tera re­mény­ke­dett. Az­tán az opt­io meg­ráz­ta a fe­jét, és vissza­for­dult a fenn­sík pe­re­me felé. A vál­lán át vissza­né­zett Mer­gus­ra.

– Ha meg­bánt­lak vele, bo­csá­na­tot ké­rek; nem aka­rok úgy meg­hal­ni, hogy eggyel több em­ber sé­rel­me nyom­ja a lel­ke­met. De in­kább meg­ha­lok, sem­hogy a test­vé­re­im el­len­sé­gét szol­gál­jam.

És mint­ha há­bo­rú­ba men­ne, gyors, egye­nes lép­tek­kel el­in­dult a szik­la­pár­kány felé, tér­dig fel­ver­ve a port, hogy a vé­gén úgy né­zett ki, mint­ha egy fel­hő­ben le­beg­ne.

Eb­ben a fel­hő­ben lép­he­tett vol­na ki, s le­beg­he­tett vol­na el a fe­le­dés ho­má­lyá­ba, ha sú­lyos pán­cél­ja nem ránt­ja le. Így vi­szont hir­te­len, vá­rat­la­nul gyor­san el­tűnt, mint egy mély­be zu­ha­nó kő.

Egyet­len ki­ál­tás sem hang­zott el sem tőle, sem a négy sor em­ber­től, akik ket­te­sé­vel ug­rot­tak utá­na; a csend­ben csak a halk puf­fa­ná­sok hal­lat­szot­tak, amint egy­más után le­ér­tek a völgy mé­lyé­re.

Me­na­hem eköz­ben le­hunyt szem­mel imád­ko­zott az is­te­né­hez, így nem lát­ta, amit Pan­tera, hogy a zász­ló­vi­vő meg­gon­dol­ta ma­gát.

– Stra­bo, Si­la­nus, Ral­la, Bas­sus, hoz­zám! Hát­ra arc! – Az éles han­gú pa­rancs hal­la­tán a né­ven szó­lí­tot­tak egy szem­pil­lan­tás alatt meg­for­dul­tak. A leg­há­tul ál­lók, akik az imént még leg­elöl vol­tak, a sza­ka­dék szé­lén bil­leg­tek; egy könnyű szel­lő le­so­dor­hat­ta vol­na őket a mély­be.

De nem így tör­tént. A két em­ber egye­ne­sen állt, mint a cö­vek. A zász­ló­vi­vő be­tűz­te a zász­ló­rúd vé­gét egy szik­la­ha­sa­dék­ba.

– Gna­e­us Ga­le­ri­us va­gyok, akit Naso né­ven is­mer­nek, a Ti­zen­ne­gye­dik lé­gió má­so­dik co­hors ne­gye­dik szá­za­dá­nak op­ti­ó­ja. Pa­ul­li­nus alatt szol­gál­tam Bri­tan­ni­á­ban. Vele me­ne­tel­tél Mo­ná­ba?

A kér­dé­sét Mer­gus­nak cí­mez­te.

– Igen. Azért vo­nul­tunk oda, hogy har­col­junk az ál­mo­dók­kal, és vissza, hogy meg­üt­közzünk a lá­za­dó erők­kel, és to­vább, le dél­re, hogy fel­vált­suk a Má­so­di­kat. Te is ve­lünk vo­nul­tál?

– Nem. – Naso hang­ja szo­mo­rú­nak tűnt, ami­ért nem vo­nult ve­lük.

– Mi már az­előtt a há­bo­rú előtt el­men­tünk. Gal­lus egy ki­sebb cse­te­pa­té után Cla­u­di­us­hoz kül­dött min­ket egy üze­net­tel, és ő Ró­má­ban tar­tott ben­nün­ket. Ami­kor Cla­u­di­us meg­halt, az új csá­szár, Néró, meg­tar­tott min­ket. Nem egé­szen egy éve kül­dött el ben­nün­ket Jú­de­á­ba. Azt hi­szem – tet­te hoz­zá hal­vány mo­sollyal –, ju­ta­lom­kép­pen a jó ma­ga­vi­se­le­tün­kért.

– Nem a Ti­ze­dik ren­del­ke­zé­si ál­lo­má­nyá­ba he­lyez­tek? – kér­dez­te Mer­gus. Az öv­pán­cél­ju­kon lát­ha­tó je­lek sze­rint mind a ki­lenc oda­ve­szett em­ber a Ti­ze­dik lé­gi­ó­hoz tar­to­zott.

– Nem he­lyez­tek oda, nem vol­tam a ba­rát­juk, kü­lö­nö­seb­ben mély be­nyo­mást sem tet­tek rám… – Naso el­gon­dol­kod­va pisz­kál­ta az or­rát.

– És a Ti­ze­dik­től el­té­rő­en, akik olyan so­ká­ig vol­tak ke­le­ten, hogy már kezd­tek min­den szó­be­szé­det el­hin­ni, ami el­ju­tott hoz­zá­juk, én lát­tam Né­rót, fi­gyel­tem őt mint fiút, és lát­tam őt fér­fi­vá érni. Ő egy…

– Le­het, hogy Naso kö­zel állt a ha­lál­hoz, de nem volt os­to­ba. Le­nyel­te, amit Né­ró­ról gon­dolt. – Ő egy olyan em­ber, aki­nek meg mer­ném mon­da­ni az iga­zat. Mith­rász pe­dig egy olyan is­ten, aki­re rá mer­ném bíz­ni az éle­te­met. – Ki­vet­te a kard­ját a hü­ve­lyé­ből. – El­fo­ga­dod, ha meg­es­kü­szünk, hogy min­den­kor meg­vé­dünk min­den baj­tól, egé­szen a ha­lá­lun­kig? – kér­dez­te Me­na­hem­től.

– Leg­kö­ze­lebb Je­ru­zsá­lem­be vo­nu­lunk – fe­lel­te Me­na­hem. – A hely­őr­ség ka­to­nái a Szau­losz pa­rancs­nok­sá­ga alá tar­to­zó Ti­ze­dik lé­gió lé­gi­o­ná­ri­u­sai. Ha nem tud­juk rá­ven­ni őket, hogy hagy­ják őt fa­kép­nél – és erre nem sok re­ményt lá­tok –, ak­kor meg fog­juk tá­mad­ni őket. Haj­lan­dók lesz­tek a test­vé­re­i­tek el­len har­col­ni?

– Alig­ha most for­dul­na elő elő­ször – vá­la­szol­ta Naso. – És két­lem, hogy ez lesz az utol­só. Ca­e­sar Pom­pe­i­us el­len har­colt a lé­gi­ó­i­val, az­u­tán Mar­cus An­to­ni­us har­colt Oc­ta­vi­a­nusszal, a ké­sőb­bi Au­gus­tusszal. A lé­gi­ók azok ol­da­lán har­col­nak, akik meg­fi­ze­tik őket, és akik­ben meg­bíz­nak. Én meg­bí­zom ben­ned, ha te meg­bí­zol ben­nem. Az em­be­re­im pe­dig va­la­mennyi­en oda men­nek, aho­vá én.

– Ak­kor el­fo­ga­dom az es­kü­det – mond­ta Me­na­hem. – És cse­ré­ben én is meg­es­kü­szöm ne­ked, hogy nem kül­de­lek a ve­sze­de­lem­be, mert az nem len­ne bölcs do­log, és nem kí­vá­nok tő­led töb­bet, mint amennyit egy em­ber jó­zan ésszel meg­te­het, és so­ha­sem szol­gál­tat­lak ki más ha­tó­ság­nak, ha a csá­szá­rod úgy dön­te­ne, hogy vé­gül még­sem tá­mo­gat­ja ezt a ket­tőt, aki vég­re­hajt­ja a pa­ran­csa­it.

Az öt ró­mai le­tér­delt. Egy­szer­re mond­ták el az eskü szö­ve­gét Mith­rász és Ju­pi­ter Op­ti­mus Ma­xi­mus ne­vé­ben.

Me­na­hem la­ti­nul, gö­rö­gül, ará­mi­ul és hé­be­rül is el­mond­ta a ma­gá­ét. A mö­göt­te álló em­be­rek meg­moz­dul­tak ki­csit a leg­utób­bi hal­la­tán, de egyi­kük sem emelt szót el­le­ne, és a vé­gén szét­vál­tak, hogy be­en­ged­jék a so­ra­ik­ba az öt új em­bert, akik tá­vo­labb lép­tek a szik­la pe­re­mé­ről és a fe­le­dés­től.

Mer­gus a kö­ze­lük­ben ma­radt, mint egy apa a gye­re­kei kö­ze­lé­ben. Ki­csit tá­vo­labb­ra te­rel­te őket, és vi­zet vitt ne­kik. A töb­bi­ek las­san­ként kezd­tek szét­szé­led­ni, hogy vi­zet ke­res­se­nek, össze­gyűjt­sék a ha­lot­tak fegy­ve­re­it, egye­nek, ül­dö­gél­je­nek, pi­hen­je­nek.

Me­na­hem néz­te őket, és te­nye­re alsó fe­lé­vel meg­dör­zsöl­te a sze­me al­ját, ami­től por­ral le­pett ar­cán vi­lá­go­sabb csí­kok ke­let­kez­tek. Et­től még va­dabb lett a kül­se­je, mint a vé­res tu­ni­ká­já­tól.

– Jó volt ez így – mond­ta. – Most nem olyan idő jár­ja, ami­kor em­be­rek fö­lös­le­ge­sen meg­hal­hat­nak.

Nem csak ő gon­dol­ko­zott így. A rak­tár­há­zak mel­lett idő­zők kö­zött az egyik ró­mai a maga hi­á­nyos arám­tu­dá­sá­val mon­dott va­la­mi tré­fá­sat, mire egy hé­ber el­ne­vet­te ma­gát. A ha­lál sza­ga el­il­lant a le­ve­gő­ből.

– Mer­gus meg fog­ja mu­tat­ni a zász­lót Ele­azár­nak, hogy min­den­ki meg­tud­ja az em­be­re­id kö­zül, hogy győz­tünk – mond­ta Pan­tera. – Ha van­nak ga­lamb­ja­id, ame­lyek haza szok­tak re­pül­ni a vá­ros­ba, küld­jék el őket most, hogy mi­nél messzebb­re el­ter­jed­jen a híre. Ez most nem a tit­ko­ló­dzás ide­je; hadd tud­ják meg, hogy ki fog­juk űzni a lé­gi­ó­kat Je­ru­zsá­lem­ből.

– És te meg én? – kér­dez­te Me­na­hem. – Mi mit fo­gunk csi­nál­ni, amíg a töb­bi­ek ér­tünk ak­ci­óz­nak? Ál­lunk, és nézzük őket?

A kar­ján már meg­al­vadt a vér, s a seb kö­rül kez­dett össze­zsu­go­rod­ni a hús. Egész tes­té­ben re­me­gett a ki­me­rült­ség­től és a sokk­tól, hogy élet­ben ma­radt, mi­köz­ben má­sok meg­hal­tak.

Pan­tera ugyan­ezt ta­pasz­tal­ta ma­gán, ha időt sza­kí­tott rá, hogy ma­gá­ra néz­zen. Csak ek­kor ju­tott eszé­be, hogy egy nap­ja nem alud­tak, hogy nem­ré­gi­ben még élet-ha­lál har­cot vív­tak, és hogy Me­na­hem még nem tud­ja, mit is szer­zett neki az em­be­rei éle­te és bá­tor­sá­ga.

– Gye­re – mond­ta, és nyúj­tot­ta a ke­zét. – Meg­mu­ta­tom, mi­ért halt meg Aa­ron.

A bolt­íves te­tő­be vá­gott ab­la­kon át be­sü­tő nap arany­szál­ból szőtt ta­ka­rót te­rí­tett a már­vány­pad­ló bo­nyo­lult min­tá­vá össze­ál­ló vö­rös és kék, arany és zöld, fe­ke­te és fe­hér da­rab­ká­i­ra.

Me­na­hem meg­tor­pant a szé­lén. A fé­nyes ra­gyo­gás vissza­ri­asz­tot­ta.

– He­ró­des gö­rög volt, nem? Ter­mé­sze­te­sen nem an­nak szü­le­tett, de lé­lek­ben épp­úgy imád­ta a na­pot, ahogy a gö­rö­gök imád­ják.

– Azt hi­szem, ő a gaz­dag­sá­got és a ha­tal­mat imád­ta, és azt, amit tő­lük kap­hat. – Pan­tera már lát­ta a mo­za­i­kot, de a ha­tás má­sod­szor­ra sem volt je­len­ték­te­le­nebb. – Itt, ezen a he­lyen fog­lyul ej­tet­te a na­pot. Az em­ber nem zár­ja bör­tön­be az is­te­nét.

– Nem. – Me­na­hem le­pil­lan­tott. – Pisz­kos a lá­bam.

– Vér van raj­ta, ami szent aján­dék, és a pad­lót amúgy is fel fog­ják mos­ni. Át kell men­nünk raj­ta. He­ró­des leg­na­gyobb rak­tár­ter­me az épü­let túl­só vé­gé­ben van.

– Zár­va lesz.

– Tu­dom, hol tart­ják a kul­csot.

A ter­men ke­resz­tül­vág­va vér­nyo­mo­kat hagy­tak ma­guk után, el­csú­fít­va a gyö­nyö­rű, min­tás már­vány­pad­lót. A te­rem túl­só vé­gé­ben, egy bolt­íves aj­tón át egy le­fe­lé ve­ze­tő már­vány­lép­cső­höz ér­kez­tek. Azon túl víz­tü­kör csil­lo­gott a nap­fény­ben.

– Für­dők? – kér­dez­te Me­na­hem ámul­va.

– Még so­ha­sem lát­tad őket?

– Soha. De nem ezen le­pőd­tem meg, in­kább azon, hogy He­ró­des für­dés­re hasz­nált vi­zet egy olyan he­lyen, ahol a bal­zsam­nál is be­cse­sebb kincs min­den csepp­je.

– Át­úsz­tad az egyik cisz­ter­ná­ját, rá­adá­sul nem is a leg­na­gyob­bat, nem is a leg­kö­ze­leb­bit. Több is van be­lő­le a szik­lá­ban. Ha itt esik, min­dent el­önt a víz. He­ró­des mér­nö­ke­i­nek mind­össze arra kel­lett mó­dot ta­lál­ni­uk, hogy fel­fog­ják és tá­rol­ják az eső­vi­zet.

– Ki­vá­ló em­be­rek le­het­tek.

– Hé­be­rek vol­tak, akár­csak te. – Pan­tera be­lé­pett a für­dő­te­rem­be, és a me­den­ce szé­lén le­tér­del­ve uj­ja­it vé­gig­húz­ta a pe­rem alatt, míg­nem rá­akadt egy mé­lye­dés­re, ben­ne egy vi­asz­gömb­re.

Ki­húz­ta, majd a két te­nye­re kö­zött fel­tör­te a göm­böt, mint­ha egy nagy ma­dár­to­jás len­ne. Egy négy­nyel­ves kulcs volt ben­ne.

Me­na­hem a víz szé­lén áll­va néz­te a me­den­ce mo­za­ik­ké­pe­it, ame­lyek is­te­ne­ket, nim­fá­kat és fan­tasz­ti­kus szár­nyas, pa­tás, szar­vas vad­ál­la­to­kat áb­rá­zol­tak.

– Arany­kulcs? – kér­dez­te.

– Fé­nye­zett sár­ga­réz. – Pan­tera szó­ra­ko­zot­tan a tu­ni­ká­já­hoz dör­zsöl­te a kul­csot. – A rak­tár itt van, a gőz­für­dő­be ve­ze­tő ajtó mel­lett.

A vi­a­szos fe­lü­le­tű kulcs meg­nyug­ta­tó eréllyel for­dult meg a zár­ban. Pan­tera ki­tár­ta az aj­tót, és be­né­zett.

És csak né­zett.

– Me­na­hem?

Me­na­hem las­san, a víz­től és az alat­ta lá­tott ala­kok­tól meg­ba­bo­náz­va ment oda hoz­zá.

– Már ér­tem, mi­ért tilt­ják a ta­ní­tó­ink fér­fi­ak, nők vagy vad­ál­la­tok képi áb­rá­zo­lá­sát. Túl­sá­go­san von­zó­ak. Mit ta­lál­tál itt, ami össze­vet­he­tő len­ne a… óh!

E pil­la­nat­ban Me­na­hem gye­rek­ké vál­to­zott, aki éle­té­ben elő­ször lát ara­nyat. Vagy éhe­ző­vé, akit la­ko­má­hoz in­vi­tál­nak. Vagy azzá, ami va­ló­já­ban volt: két­ezer olyan em­ber ve­zé­ré­vé, akik­nek nincs sem pán­cél­juk, sem fegy­ve­rük, ame­lyek­kel meg­vív­hat­ná­nak egy el­ke­rül­he­tet­len­né vált há­bo­rút.

– He­ró­des ide is be­zár­ta a na­pot, hogy fé­nyes­re csi­szol­has­sa az őr­sé­ge fegy­ve­re­it és pán­cél­ját – mond­ta hal­kan Pan­tera.

Tu­cat­nyi kü­lön­fé­le ab­la­kon át áradt be a fény. Le­buk­fen­ce­zett az áll­vá­nyo­kon so­ra­ko­zó pán­cél­in­gek, si­sa­kok, láb­vér­tek so­ra­in, a pajzs­gom­bo­kon és a kard­mar­ko­la­to­kon; szem­káp­ráz­ta­tó tán­cot járt ezer­nyi kép­ze­let­be­li ka­to­na vál­lán, feje búb­ján és lába szá­rán.

– Ami itt van, az­zal ezer em­bert is fel le­het­ne fegy­ve­rez­ni és új­ra­fegy­ve­rez­ni, ha el­tör­ne a kard­juk pen­gé­je, vagy a paj­zsuk le ta­lál­na esni a szik­la pe­re­mé­ről. Má­sutt élel­mi­szer­ből van annyi, amennyi tíz­ezer nap­ra elég len­ne ne­kik. – Pan­tera maga is hal­lot­ta a büsz­ke­sé­get a hang­já­ban, és ez­út­tal nem is akar­ta vissza­foj­ta­ni. – És ezek csak He­ró­des kész­le­tei. A hely­őr­ség­nek is meg­van a maga öt­száz em­ber­nek elég el­lát­má­nya. Ezek­kel fel tud­juk sze­rel­ni az em­be­re­id kö­zül a leg­job­ba­kat úgy, mint­ha va­la­mennyi­en lé­gi­o­ná­ri­u­sok len­né­nek.

Me­na­hem olyan szo­ro­san állt mel­let­te, hogy egy­más szív­do­bo­gá­sát is hal­lot­ták. Úgy áll­tak ott együtt, mint­ha a nap­fény és kö­zös szán­dé­kuk össze­for­rasz­tot­ta vol­na őket.

– És ak­kor csak annyi dol­gunk lesz, hogy min­den­kit meg­ta­ní­tunk, ho­gyan har­col­jon úgy, mint­ha ró­mai len­ne – tet­te hoz­zá Pan­tera könnye­dén.