NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Ik­sah­ra dél­nek tar­tott az égen ma­ga­san álló nap alatt.

Kan­cá­ja apja ló­te­nyé­sze­té­nek büsz­ke­sé­ge volt. Bőre a man­du­la­vi­rág ró­zsa­szí­né­re em­lé­kez­te­tett, sö­ré­nye és far­ka hi­bát­lan szén­fe­ke­te, lába is fe­ke­te és ke­mény, mint az ónix. Gyors volt, mint a for­ró déli szél, és ké­pes volt egy egész na­pon át pi­he­nő és víz nél­kül vág­tat­ni. Egyet­len, már egy­éves csi­kó­ját – sa­ját te­nyész­ál­lo­má­nyá­nak re­mény­sé­gét és büsz­ke­sé­gét –, rá­bíz­ta ott­hon egy hoz­zá­ér­tő­nek, ér­dek­lő­dő­nek és hasz­nos­nak tűnő asszony gond­ja­i­ra; leg­alább­is ez volt a hely­zet ta­valy nyá­ron, mi­előtt va­la­ki meg­csil­log­tat­ta előt­te az édes bosszú le­he­tő­sé­gét, még mi­előtt meg­ért­het­te vol­na, hogy a bosszú nem csil­la­pít­ja a szí­ve éh­sé­gét.

Ahogy el­ma­rad­tak mel­lő­le a pál­ma­fák és az olaj­fák, és már a Je­ru­zsá­lem­től dél­re el­te­rü­lő zöld le­ge­lők mel­lett lép­ke­dett, meg­je­lent az ol­da­lán az apja szel­le­me. Meg­di­csér­te a kan­cá­ját és az ele­ven kí­sér­tet­ként, arany-fe­ke­te ár­nyék­ként szün­te­le­nül a sar­ká­ban futó ge­párd­ját.

Ott ült a ho­ri­zon­ton, Ik­sah­ra vál­lá­val egy vo­nal­ban, ke­reszt­be tett láb­bal, és fél­re­haj­tott fej­jel azt kér­dez­te: Mi­ért csi­ná­lod ezt? Mi­ért lo­va­golsz egyik fér­fi­tól egy má­sik­hoz egy olyan üze­net­tel, ame­lyet nem ol­vas­hatsz el, és amely­nek tar­tal­mát nem fog­ják meg­osz­ta­ni ve­led?

– Mert Hy­pa­tia meg­kért rá. – Ez nem volt tel­je­sen igaz; Hy­pa­tia azt kér­te, hogy Ju­szaf küld­je el azt, akit a leg­meg­bíz­ha­tóbb­nak tart, és Ik­sah­ra úgy ítél­te meg, hogy ő az, és Kle­o­pát­rát Ju­szaf gond­já­ra bíz­ta. Ak­kor úgy lát­szott, mint­ha egy és ugyan­ar­ról len­ne szó, de most, hogy han­go­san is ki­mond­ta, már más­ként hang­zott.

A szel­lem, amely le­het, hogy nem az apja volt, gya­na­kod­va me­redt rá. És te min­dig azt te­szed, ami­re ez a nő kér?

– Le­het, hogy meg­hal. – Le­het, hogy meg­hal, és vele együtt a szí­vem is meg fog hal­ni. Ezt nem mond­ta ki, de a szel­lem így is meg­hal­lot­ta, és hosszan tar­tó, foj­tott kun­co­gás­sal vá­la­szolt rá, meg­tör­ve vele a lova nyu­godt lép­te­i­nek egyen­le­tes rit­mu­sát. Eb­ből jött rá, hogy nem az apja szel­le­me volt; ő so­ha­sem ne­ve­tett azo­kon a dol­go­kon, amik őt fog­lal­koz­tat­ták.

A for­ró nap alatt ha­lad­va Ik­sah­ra el­mond­ta azo­kat a sza­va­kat, ame­lyek An­mer ber Ik­shel ta­ní­tá­sa sze­rint a ghú­lok szét­osz­la­tá­sá­ra va­lók, és ol­dal­ba rúg­ta a lo­vát, hogy gyor­sabb üge­tés­re sar­kall­ja az úton, me­lyet Ju­szaf raj­zolt bele a szo­bá­ja pad­ló­ját bo­rí­tó por­ba.

El­jött a dél, majd el­múlt. A nap be­fal­ta, ki­köp­te, és újra meg­et­te őket. Az olaj­fa­li­ge­tek, da­to­lya­pál­mák cse­ne­vé­szeb­bek és rit­ká­sab­bak let­tek, s a he­lyük­be vé­gül szik­lák, ho­mok és víz­te­len si­va­ta­gi fo­lyó­med­rek ke­rül­tek.

A szik­lák csak­ha­mar két­ol­dalt fel­ma­ga­sod­tak, és tü­zes ke­men­cék­ké vál­toz­tak. A gyöt­rő for­ró­ság­ban elég­tek egy olyan éj­sza­ka em­lé­kei, ami­kor iga­zá­ból sem­mi sem vál­to­zott, még­is azt érez­te tőle, hogy úgy kel­lett el­sza­kad­nia a múlt­tól, hogy köz­ben nem lát­ta tisz­tán a jö­vőt.

Most, a vége felé kö­ze­led­ve, Ik­sah­ra to­vább haj­szol­ta a lo­vát. A ge­párd fá­rad­ha­tat­la­nul fu­tott mel­let­tük. Még gyor­sab­ban vág­tat­tak. Va­kí­tó­an sü­tött a nap, a föld fel­for­ró­so­dott, és a taj­ték hosszú szá­lak­ban vá­gó­dott hát­ra a zab­lá­ról, mi­köz­ben a sar­kán érez­te a ge­párd for­ró le­he­le­tét.

Va­la­mi­vel ké­sőbb a kan­ca he­gyez­ni kezd­te a fü­lét, a nagy­macs­ka pe­dig fi­gyel­mez­te­tő­en fel­mor­dult. Előt­tük meg-meg­csil­lant a fény egy kard pen­gé­jén, me­lyet egy tu­dat­lan em­ber fe­det­le­nül ha­gyott a nap­fény­ben, mit sem sejt­ve ar­ról, hogy az ifrit épp ilyes­mi­ről sze­rez tu­do­mást az em­be­rek hol­lé­té­ről, hogy az­tán az éj­sza­ka so­rán csap­dá­ba ejt­se őket.

Az il­le­tő os­to­ba­sá­gát át­koz­va elő­re­ha­jolt egé­szen a lova nya­ká­ra, és tel­jes vág­tá­ban szá­guld­va tet­te meg az utol­só mér­föl­de­ket a zord sík­sá­gon át a Masz­adá­tól észak­ra emel­ke­dő dom­bok lá­bá­ig.

Gyor­san kö­ze­le­dett észak fe­lől, Je­ru­zsá­lem­ből. Tisz­ta fe­hér­be öl­tö­zött fe­ke­te nő volt egy csil­lag­fény szí­nű, fe­ke­te fol­tos, fe­ke­te lábú kan­cán, egy nagy­macs­ká­val a nyo­má­ban.

Ez a fe­ke­te-fe­hér­ség job­ban meg­ijesz­tet­te a ma­gas­lat észa­ki vé­gé­ben őr­ség­ben ál­ló­kat, mint az a tény, hogy a nő tud­ja, hol van­nak. Le­het, hogy is­ten­fé­lő hé­be­rek vol­tak, de egé­szen fel­nőtt ko­ru­kig na­pon­ta hal­lot­ták a me­sé­ket, me­lyek ar­ról szól­tak, hogy mik jár­ják a si­va­ta­got éj­sza­kán­ként; és el­mé­jük sö­té­tebb zu­ga­i­ban épp ilyen kül­se­jű lé­nyek la­pul­tak, akik­től a leg­in­kább fél­ni­ük kel­lett.

El­ső­ként a messzi­re el­lá­tó Ele­azár lát­ta meg, és rög­tön hív­ta Mer­gust, aki­nek volt fel­ha­tal­ma­zá­sa meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy az őr­ség­ben lé­vők gya­kor­lás­kép­pen cél­ba lő­je­nek a nőre a pa­rittyá­ik­kal.

Pan­tera a domb­te­tőn várt, amíg a nő el­ér­ke­zett a ha­sa­dék szá­já­hoz, ame­lyen át min­den lo­vas­nak át kel­lett men­nie, hogy el­ér­je a rej­tek­he­lyen meg­hú­zó­dó tá­bort.

– Ik­sah­ra!

Szik­lá­ról szik­lá­ra ug­rál­va ro­hant le­fe­lé. Mö­göt­te az em­be­rek, akik ko­ráb­ban még oda­néz­ni is fél­tek, most a me­re­dély szé­lé­ig me­rész­ked­ve lök­dö­sőd­tek, hogy mi­nél job­ban le­lás­sa­nak. A nő kö­ze­lebb érve sem volt ke­vés­bé eg­zo­ti­kus lát­vány: egy tej­fe­hér kan­cán ülő fe­ke­te nő, a sar­ká­ban egy va­dász­ko­pó­ként vi­sel­ke­dő nagy­macs­ká­val.

Pan­tera el­ér­te az utol­só szik­lát, ott meg­állt, és le­né­zett Ik­sah­rá­ra. A nő szá­ja egyet­len vo­nal­lá kes­ke­nye­dett. Ed­di­gi haj­lé­kony­sá­ga, könnyed ru­gal­mas­sá­ga el­tűnt, tes­te me­rev­vé, tar­tá­sa fe­szes­sé vált.

– Ki halt meg? – kér­dez­te Pan­tera.

– Nem tu­dom. Nem tu­dom el­ol­vas­ni az üze­ne­tet. Es­ta­ph él, de bör­tön­be zár­ták. És vele együtt Ízisz vá­lasz­tott­ját és Be­re­ni­ké ki­rály­nét is. Mind bör­tön­ben van­nak. Ol­vasd. Majd utá­na me­sé­lek ró­luk.

Nyi­tott te­nye­rét ki­nyújt­va Pan­tera elé tar­tot­ta az üze­ne­tet tar­tal­ma­zó kis hen­gert. Ahogy a fér­fi ki­nyi­tot­ta, és ki­for­dí­tot­ta be­lő­le a pa­pírt, a hen­ger vé­gé­ről meg­szá­radt vér pat­tog­zott le. A tö­ré­keny pa­pí­ron egy régi tit­kos­írás volt; még az el­sők kö­zül való, te­hát a leg­könnyebb, amit még Se­ne­ca ta­ní­tott a ké­me­i­nek. Fenn­han­gon ol­vas­ta, mint­ha egy­sze­rű la­tin szö­veg lett vol­na, de hal­kan, csak ma­guk kö­zött, hogy a fönt fi­gye­lők ne hall­ják.

Iz­ma­el­től, a ga­lam­bok gaz­dá­já­tól, Ge­de­on­nak, üd­vöz­let. Cé­zá­rea ut­cá­in pa­ta­kok­ban fo­lyik a vér. Pa­rancs ér­ke­zett Je­ru­zsá­lem­ből: min­den hé­ber fér­fit és nőt hagy­ni kell meg­hal­ni. A Vá­ro­sőr­ség em­be­rei a múlt éj­sza­ka, a sö­tét­ség lep­le alatt ér­kez­tek meg és reg­gel­re mind­annyi­an ha­lot­tak vol­tak. Mind. Hat­ezer fér­fi, a fe­le­sé­ge­ik, anyá­ik, fi­a­ik és lá­nya­ik, de még az új­szü­lött cse­cse­mők is, mez­te­le­nül ki vol­tak dob­va az ut­cá­ra. Össze­sen húsz­ezer lé­lek. Az apám úgy halt meg hogy meg­pró­bál­ta meg­men­te­ni egy ba­rát­ját. Fi­gyel­mez­te­té­sül írom ezt, ne­hogy Je­ru­zsá­lem­ben is aras­son a ha­lál.

Egy ga­zel­la­sze­mű fi­ú­ra gon­dolt, és egy apá­ra, aki­vel so­ha­sem ta­lál­ko­zott. El­ho­má­lyo­sult a sze­me. Ik­sah­ra már-már szá­na­lom­mal né­zett rá, ami olyan va­ló­szí­nűt­len volt, hogy hir­te­len el­ko­mo­lyo­dott tőle. Ik­sah­ra köz­ben be­szél­ni kez­dett. Pan­tera seb­té­ben le­tö­röl­te a könnye­it, és fi­gyel­me­sen hall­gat­ta a lányt.

– Ju­szaf el­ol­vas­ta az üze­ne­tet. Tud­ta, mi áll ben­ne, ha­bár ne­kem nem mond­ta el, de oda­ad­ta ezt a má­so­dik te­ker­cset Me­na­hem szá­má­ra. Azt mond­ta… azt mond­ta, te meg fo­god ér­te­ni, ha ő nem is.

Hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja kö­zött fel­tar­tott egy zsi­neg­gel át­kö­tött pa­pír­te­ker­cset. A zsi­ne­get méh­vi­asz csep­pel zár­ták le, amely­be egy fér­fi pe­csét gya­nánt be­le­nyom­ta a hü­velyk­uj­ját.

– Me­na­hem… – kezd­te Pan­tera.

– Mö­göt­ted van. Hal­lot­tam, amit fel­ol­vas­tál. Cé­zá­rea te­me­tő lett. – A hang egy kard­hossz­nyi­ra a háta mö­gül, bal­ról hal­lat­szott, a ha­sa­dék-ból, ame­lyen át a rej­tett völgy­ben lévő tá­bor­he­lyük­re le­he­tett el­jut­ni. Me­na­hem nyúj­tot­ta a ke­zét Ik­sah­ra felé. – Lo­vak nem jö­het­nek be a völgy­be. Meg­ten­néd, hogy ad­dig Mose gond­já­ra bí­zod a kan­cá­dat?

Töp­ren­gés­re nem volt idő, de jól dönt­he­tett, mert mi­helyt Ik­sah­ra bó­lin­tott, Me­na­hem fő­ka­pi­tá­nya úgy sik­lott le az egy­más he­gyén-há­tán tor­nyo­su­ló szik­lá­kon, mint­ha lép­cső­fo­kok len­né­nek, és már meg is fog­ta a kan­ca kan­tár­szá­rát. Még hoz­zá sem ért a ló­hoz, már lát­szott az ar­cán, hogy el van bű­völ­ve tőle.

Ezek­ben a na­pok­ban Me­na­hem amúgy is csak a ho­mok­sze­mek nagy­sá­gá­val mér­he­tő tü­rel­me is fogy­tán volt. A vá­ra­ko­zás kel­tet­te fe­szült­ség ta­pint­ha­tó­vá vált, mire Pan­tera, Ik­sah­ra és a ge­párd a víz­mo­sás kes­keny tor­ko­la­tá­hoz ért, ame­lyen át el­jut­hat­tak a rej­tett völ­gyig.

Előt­tük, amer­re csak el­lát­tak a völgy­ben, két­ezer em­ber, né­hány tu­cat őr­szem ült a föl­dön, és tisz­to­gat­ta va­do­na­túj fegy­ve­re­it, vagy pró­bál­ta ma­gá­ra az új pán­cél­in­gét. A völgy egyik vé­gé­ben egy, a jobb ke­zén há­rom uj­ját el­vesz­tett sza­bó ült a ma­gas fal ár­nyé­ká­ban, és szem­re meg­be­csül­ve az elé­je lé­pők mé­re­tét, ki­nek-ki­nek át­nyúj­tott egy pán­cél­in­get a szám­mal el­lá­tott hal­mok­ból.

A völgy má­sik vé­gé­ben Mer­gus és ma­rok­nyi ró­mai ka­to­ná­ja ta­ní­tot­ta az em­be­re­ket a ró­mai fegy­ve­rek olyan hasz­ná­la­tá­ra, hogy in­kább az el­len­sé­get öl­jék, mint a tár­sa­i­kat. A gya­kor­la­tok köz­ti szü­ne­tek­ben az em­be­rek úgy pá­vás­kod­tak új pán­cél­juk­ban, mint hol­mi szí­nes sely­mek­be öl­tö­zött lá­nyok.

Min­den­nek vége sza­kadt, ami­kor Me­na­hem el­in­dult a völgy kö­ze­pe felé. Száz em­ber, vagy an­nál is több, nyom­ban le­tet­te a fegy­ve­rét, és kö­ré­je gyü­le­ke­zett, tisz­tes tá­vol­sá­got tart­va, de még­is elég kö­zel, hogy hall­ják őt, és őket is le­hes­sen hal­la­ni.

Pan­tera te­kin­te­tét lát­va vissza­men­tek a he­lyük­re. Ő maga Me­na­hem mel­lé sze­gő­dött, és vele tar­tott a völgy nép­te­len kö­ze­pe felé, de még ilyen kö­zel­ről is hal­kan be­szélt hoz­zá.

– Hal­lot­tad, mit üzent Iz­ma­el? A cé­zá­re­ai vá­ro­sőr­ség le­mé­szá­rol­ta a zsi­dó kö­zös­sé­get. Húsz­ezer ha­lott.

– Hal­lot­tam – fe­lel­te Me­na­hem. – Ha nem lé­pünk gyor­san, Je­ru­zsá­lem lesz a kö­vet­ke­ző.

– Szau­losz­nak ke­ve­sebb mint há­rom­ezer em­be­re van – foly­tat­ta Pan­tera. – Száz­ezer hé­ber él a vá­ros­ban, nem szá­mít­va azt a tö­me­get, ami egy-egy ün­nep­re ér­ke­zik Je­ru­zsá­lem­be.

– Már el­kül­dött se­gít­sé­gért – szólt köz­be Ik­sah­ra. – Ma reg­gel ki­men­tem, hogy le­szed­jem a ga­lamb­ja­it. Egyet el­kap­tam, ame­lyik üze­net­tel ér­ke­zett, de ki­me­nőt nem lát­tam. Ha még nem in­dí­tott út­nak egy ma­da­rat sem, ma biz­to­san meg­te­szi.

Me­na­hem egy da­ra­big előt­tük lép­delt. Ami­kor meg­for­dult, az ar­cán meg­fe­szül­tek az iz­mok.

– A Ti­zen­ket­te­di­ket fog­ják el­le­nünk kül­de­ni – mond­ta. – Ez egy tíz­na­pi me­net, ta­lán több, ha ma­guk­kal hoz­zák a hely­be­li gya­log­sá­got is.

– Ha most in­du­lunk, és egész éj­jel me­ne­te­lünk, hol­nap haj­nal­ra Je­ru­zsá­lem­ben le­he­tünk – je­gyez­te meg Pan­tera, majd Ik­sah­ra felé for­dult.

– Ho­gyan he­lyez­ték el az őr­sé­get?

– Az An­tó­nia-erőd­ben van­nak, a Temp­lom mel­lett, ki­vé­ve azt a szá­za­dot, ame­lyik az­óta már úton le­het Da­masz­kusz felé a ki­rály és a csa­lád­ja kí­sé­re­té­ben. Csak Be­re­ni­ké nem ment ve­lük. Ő és Hy­pa­tia bör­tön­ben van­nak. Ha úgy lesz, ahogy Szau­losz akar­ja, Es­ta­ph ha­lál­tu­sá­ja hol­nap haj­nal­ban kez­dő­dik. Utá­na kö­vet­kez­nek a nők.

– Mi van Kle­o­pát­rá­val?

– Ő biz­ton­ság­ban van Ju­szaf­fal. Hy­pa­tia azt akar­ja, hogy vi­gyem ma­gam­mal Ale­xand­ri­á­ba.

– És el­vi­szed?

– Ad­dig nem, amíg Izisz vá­lasz­tott­ja élet­ben van, és bör­tön­ben tart­ják.

Ik­sah­ra el­for­dí­tot­ta a fe­jét, mi­alatt be­szélt, így arca rejt­ve ma­radt, csak annyit le­he­tett ér­zé­kel­ni, hogy meg­vál­to­zik a hang­ja.

El­ér­kez­tek a völgy vé­gé­be, ahol föl­lép­del­tek a szik­lá­ba vájt lép­cső­kön egy el­du­gott ma­gas­lat­ra, ahon­nan dél­re el­lát­tak Masz­adá­ig, és ha sze­mü­ket az észa­ki lá­tó­ha­tár­ra me­resz­tet­ték, jó eset­ben Je­ru­zsá­le­met is meg­pil­lant­hat­ták. A nap ma­ga­san állt a fe­jük fe­lett, ki­csi­re zsu­go­rít­va lá­buk alatt az ár­nyé­ku­kat.

– Azt mond­tad, Ju­szaf egy má­so­dik üze­ne­tet is kül­dött ál­ta­lad? – kér­dez­te Pan­tera.

– Itt van. – Ik­sah­ra má­sod­já­ra is elő­vett egy pa­pi­rusz­te­ker­cset az er­szé­nyé­ből. Ez tin­ta­fol­tos, gyű­rött, és a sar­ka­i­nál tö­re­de­zett volt, mint­ha sok em­ber ke­zén át­ment vol­na. Me­na­hem a két hü­velyk­uj­ja kö­zött fel­tör­te a pe­csét­jét, és olyan áhí­tat­tal gön­gyöl­te ki, mint­ha szent irat len­ne; mint ahogy majd­nem az is volt.

Me­na­hem vál­la fö­lött Pan­tera egy sor hé­ber írás­sal sze­rep­lő ne­vet lá­tott raj­ta, kezd­ve Me­na­hem ne­vé­vel, majd vissza­fe­lé az apja, a nagy­ap­ja, a déd­ap­ja és sor­ban a töb­bi­ek ne­vé­vel. Az egyik ol­da­lon, a töb­bi­től ki­csit tá­vo­labb, egy osz­lop­ban alá­írá­sok so­ra­koz­tak. Ju­szaf neve volt az első, utá­na kö­vet­ke­zett Ge­de­o­né, majd sor­ra a szan­hed­rin min­den egyes tag­jáé.

Vé­gül Me­na­hem hagy­ta, hogy a te­kercs össze­te­ke­red­jen. Fel­né­zett, előbb Ik­sah­rá­ra, az­u­tán Pan­ter­á­ra.

– Mondd meg, mit ol­vas­tál az imént.

– Sem­mi olyat, amit már ne tud­tál vol­na. Dá­vid le­szár­ma­zott­ja vagy. Ben­ned tel­je­sül a zsol­tár ígé­re­te, mi­sze­rint tes­té­nek gyü­möl­cse fog ülni Iz­ra­el trón­ján. Eb­ben az az új, ami min­dent meg­vál­toz­tat, hogy Je­ru­zsá­lem min­den te­kin­té­lyes fér­fi­ja alá­ír­ta a szár­ma­zá­sod bi­zo­nyí­té­kát. Az egész fő­ta­nács sze­re­pel ezen a pa­pi­ru­szon. Ez­zel azt mond­ják, hogy el­is­mer­nek té­ged mint Jú­dea tör­vé­nyes ki­rá­lyát. Csak el kell fog­lal­nod a trónt.

– Ha Szau­losz lát­ná ezt…

– Ke­reszt­re fe­szí­te­ne min­den­kit, aki alá­ír­ta. Koc­káz­tat­nak, hogy le­he­tő­vé te­gyék a te koc­ká­zat­vál­la­lá­so­dat.

Pan­tera el­né­zett a sík­ság fe­lett. Itt, ilyen kö­zel Masz­adá­hoz, nép­te­len si­va­tag volt, an­ti­lo­pok és hi­é­nák ott­ho­na, de a tá­vol­ban re­me­gő ho­mály a zöld sok­fé­le ár­nya­la­tát rej­tet­te; ar­ra­fe­lé sűrű céd­rus­er­dők bo­rí­tot­ták a dom­bo­kat, da­to­lya­pál­ma- és olaj­fa­li­ge­tek ve­gyül­tek bele a Je­ru­zsá­lem kör­nyé­ki ter­mé­keny lej­tők szí­nes szőt­te­sé­be.

– Egy fo­lyó­ban kell ki­rállyá len­nünk, ahogy az írá­sok­ban áll – mond­ta el­gon­dol­kod­va. – Ge­de­on meg­te­he­ti, ta­núk­kal, akik es­küt fog­nak ten­ni rá. Min­dent úgy kell csi­nál­ni, ahogy meg van írva.

– És ha nem én va­gyok az a ki­rály? Hogy bün­te­ti a te is­te­ned az ön­hitt­sé­get?

– Az én is­te­nem nem bün­tet sen­kit. Az em­be­rek bün­te­tik egy­mást vagy ön­ma­gu­kat, ami­kor azt hi­szik, hogy túl ma­gas­ra ér­tek el. Te nem érsz túl ma­gas­ra.

Hogy nem ka­pott vá­laszt, Pan­tera el­sza­kí­tot­ta a te­kin­te­tét a sík­ság­tól, és hát­ra­for­dult.

– A vá­ro­sod­nak ural­ko­dó­ra van szük­sé­ge. Az egész né­ped vár va­la­ki­re, aki böl­cses­ség­gel és ki­tar­tás­sal ké­pes el­hor­doz­ni az ural­ko­dás sú­lyát. Azt hit­ted, az ural­ko­dás le­he­tő­sé­ge aján­dék? Meg­kér­dez­het­ted vol­na Né­rót vagy Cla­u­di­ust, vagy azt a sze­gény őrült Ca­li­gu­lát. Ők el­mond­hat­ták vol­na, hogy az ural­ko­dás átok. Erős em­ber kell hoz­zá, aki el­vi­se­li a vele járó nyo­mást. Te ilyen em­ber vagy.

Me­na­hem te­kin­te­te va­ló­ság­gal per­zsel­te az ar­cát.

– Mit akarsz, mit te­gyek?

– Iz­ra­el fel­kent ki­rá­lya­ként lépj be Je­ru­zsá­lem­be. Küzdj meg min­den­ki­vel, aki el­len­áll ne­ked. Tégy meg min­dent, amit kell, hogy a né­ped­nek a jö­vő­ben erős és sta­bil ál­la­ma le­gyen. Te ké­pes vagy rá.

– Te ké­pes vagy rá – vissz­han­goz­ta Ik­sah­ra a má­sik ol­da­lán. – Meg kell ten­ned. Ezért küld­tek ide en­gem.