HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Így esett, hogy Hy­pa­tia nem kel­le­mes egye­dül­lét­ben, ha­nem egy ti­zen­négy éves lány tár­sa­sá­gá­ban jár­ta be Je­ru­zsá­lem domb­ja­it, völ­gye­it, meg­szen­telt me­den­cé­it, lár­más pi­ac­te­re­it, az is­ten­tisz­te­let csen­des he­lye­it, szűk ut­cá­it és el­du­gott, hű­vös si­ká­to­ra­it. Az első meg­le­pe­tés ak­kor érte, ami­kor rá­jött, hogy egy­ál­ta­lán nem bán­ja, hogy a dol­gok így ala­kul­tak.

Mi­után für­gén át­vág­tak a Fel­ső pi­a­con, Kle­o­pát­ra tel­jes ter­mé­sze­tes­ség­gel jár­ta a vá­ros fer­de irány­ban futó bel­ső ut­cá­it, és lát­ha­tó él­ve­zet­tel ját­szot­ta az ide­gen­ve­ze­tő sze­re­pét. Gyors ira­mot dik­tált, vak­tá­ban for­dult hol bal­ra, hol jobb­ra, ka­pasz­ko­dott fel emel­ke­dő­kön, eresz­ke­dett le dom­bok­ról, majd hir­te­len el­in­dult vissza­fe­lé, má­sutt ké­nyel­me­sen szé­les ívet írt le, de min­dig az ár­nyék­ban ha­lad­va, hogy an­nak, aki mö­göt­tük jön – mert va­la­ki jött, Hy­pa­tia érez­te a je­len­lé­tét, és úgy gon­dol­ta, tud­ja is, ki az –, ne le­gyen egy­sze­rű dol­ga.

Me­re­dek si­ká­to­ro­kon és hosszú ut­cá­kon eresz­ked­tek le, ahol a sár­tég­lá­ból épült, négy­szin­tes vagy an­nál is ma­ga­sabb há­zak olyan kö­zel ha­jol­tak egy­más­hoz az utca fö­lött, hogy már-már össze­ér­tek. Nyi­tott kis te­re­ken ha­lad­tak ke­resz­tül, aho­vá aka­dály­ta­la­nul áradt be a nap­fény, és arany­szí­nű­re fes­tet­te a há­zak tég­la­fa­la­it. Ró­má­ban, Ko­rin­thosz­ban vagy Cé­zá­re­á­ban del­fint vagy sza­tírt for­má­zó szö­kő­ku­tat emel­tek vol­na ilyen he­lye­ken. Itt leg­in­kább egy el­áru­sí­tó­hely volt, ahol egy asszony, lány vagy gye­rek dinnyét, da­to­lyát vagy őszi­ba­rac­kot árult.

Má­sutt há­zak ud­va­rai mel­lett ha­lad­tak el, ahol kö­zép­ko­rú, fe­ke­té­be öl­tö­zött fér­fi­ak ül­tek fél­kör­ben, és tör­vény­ről meg val­lás­ról be­szél­get­tek. A min­den sza­bad te­ret el­fog­la­ló pi­a­co­kon össze­cső­dült fér­fi­ak, nők és gye­re­kek kö­zött fú­ra­kod­tak át, akik olyan gyű­lö­let­tel és meg­ve­tés­sel néz­tek rá­juk, ami­lyen­nel Hy­pa­tia rit­kán ta­lál­ko­zott.

Kle­o­pát­ra ügyet sem ve­tett rá­juk.

– Ez az utca a Temp­lom­hoz ve­zet. Itt csak pa­pok lak­nak, de meg le­het ál­la­pí­ta­ni, hogy ki lett kegy­vesz­tett, mert azok, akik kö­zel áll­nak a fő­pap­hoz, az észa­ki ol­da­lon lak­nak, aho­vá nem süt a nap, aki­ket pe­dig nem ked­vel, a déli ol­dal­ra ke­rül­nek, s ott fő­het­nek egész nap.

Amott van a kö­szö­rű­sök ut­cá­ja. A ké­sek nagy ré­szét a pa­pok vá­sá­rol­ják; mil­lió bá­rányt öl­nek le hús­vét­ra, ami­hez ké­sek tu­cat­ja­i­ra van szük­sé­gük, és eze­ket ha­von­ta cse­ré­lik.

Az ott a Has­mo­ne­u­sok pa­lo­tá­ja. Nem sze­ret­nél in­kább ott lak­ni, ahol azok a gyö­nyö­rű ke­rek tor­nyok van­nak, mint a déd­apám szög­le­tes fa­lai kö­zött?

Ez az Al­só­vá­ros. Itt van­nak a leg­jobb pi­a­cok. Bal­ra a se­lyem­ke­res­ke­dők. Lát­tál már eh­hez ha­son­ló szí­ne­ket?

– Ale­xand­ri­á­ban, va­ló­szí­nű­leg. – Hy­pa­tia las­san meg­for­dult, és kör­be­né­zett. Sen­ki sem volt mö­göt­tük, de há­ro­mut­cá­nyi kö­rön be­lül sem.

– De nem ilyen so­kat egy he­lyen. Ale­xand­ri­á­ban egyet­len ha­tal­mas, nagy te­rü­le­tet el­fog­la­ló piac van, nem úgy, mint itt, ahol száz kü­lön­bö­ző pi­a­con zsú­fo­lód­nak össze tu­cat­szám a kis áru­sí­tó­he­lyek.

– Én még csak itt és Cé­zá­re­á­ban vol­tam, se­hol má­sutt. – Kle­o­pát­ra már le­vet­kőz­te a pa­lo­ta lép­cső­jén ta­nú­sí­tott pa­ran­cso­ló ma­ga­tar­tást, és csak a gyer­me­ki kí­ván­csi­ság lát­szott az ar­cán. – Me­sélj ne­kem Ale­xand­rá­ról. Ne… Csak Ízisz­ről me­sélj. Me­séld el, hol ké­pez­tek ki vá­lasz­tott­nak, mit kel­lett csi­nál­nod, me­sélj el min­dent.

– Ne mond­ha­tok el ne­ked min­dent. Bi­zo­nyos dol­gok­ban ti­tok­tar­tást kel­lett fo­gad­nom.

– Me­séld el azt, amit sza­bad.

Egy dél­után alatt le­he­tet­len­ség volt meg­osz­ta­ni egy egész éle­ten át tar­tó ta­ní­tást, mind­azon­ál­tal ez egy is­te­ni pil­la­na­to­kat tar­tal­ma­zó nap volt, ame­lyet nem le­he­tett sem­mi­be ven­ni. Hy­pa­tia en­ged­te, hogy az is­ten irá­nyít­sa a sza­va­it, Kle­o­pát­ra pe­dig fi­gyel­me­sen hall­gat­ta, okos kér­dé­se­ket tett fel, ame­lyek vá­rat­lan uta­kon vit­ték to­vább a be­szél­ge­tést, úgy­hogy mire el­ér­kez­tek az Al­só­vá­ros tá­vo­lab­bi vé­gé­re, Hy­pa­tia be­le­egye­zett, hogy mi­után Be­re­ni­ké ud­va­rá­ban el­vé­gez­te a dol­gát, el­vi­szi őt az Igaz­ság Temp­lo­má­ba, a szi­bil­lák orá­ku­lu­má­hoz.

– De ez nem egy­ha­mar lesz – fi­gyel­mez­tet­te a lányt. – Le­het, hogy az év vé­gé­ig ma­rad­nom kell. – Az­tán hoz­zá­tet­te: – Va­la­ki megint kö­vet ben­nün­ket.

– Men­jünk. – Kle­o­pát­ra el­kap­ta a kö­nyö­két. – Erre. – Bal­ra for­dul­tak, majd jobb­ra és megint jobb­ra egy sö­tét, me­re­de­ken lej­tő át­já­ró­ba, ahon­nan egy ré­sze­gí­tő il­la­tok­kal tele kis gyü­mölcs­pi­ac­ra ju­tot­tak ki. El­ha­ladó­ik­ban egy kol­dus le­köp­te őket.

– Ne is vedd ész­re – mond­ta Kle­o­pát­ra a sze­mét for­gat­va.

– Ha min­den­kit ész­re­vet­tem vol­na, aki le­kö­pött ben­nün­ket, még min­dig a Fel­ső­vá­ros­ban vol­nánk – fe­lel­te Hy­pa­tia. – Ezek az em­be­rek gyű­löl­nek ben­nün­ket, pe­dig azt sem tud­ják, kik va­gyunk.

– Ha tud­nák, hogy te Ízisz vá­lasz­tott­ja vagy, a nyílt ut­cán ha­lál­ra kö­vez­né­nek.

Egy sáf­rány­sár­ga vá­szon­er­nyő alá be­búj­va Kle­o­pát­ra vett egy há­ló­ra való őszi­ba­rac­kot, és oda­ad­ta Hy­pa­ti­á­nak.

– Aján­dék nagy­né­ném­nek tő­lem, az uno­ka­hú­gá­tól – mond­ta gö­rö­gül, eny­he ak­cen­tus­sal, majd hal­kab­ban: – Már biz­ton­ság­ban va­gyunk?

– Nem tu­dom biz­to­san. Men­jünk. És köz­ben be­szél­ges­sünk, hogy kö­rül tud­jak néz­ni. Áruld el ne­kem, mi­ért vi­sel­nek itt ennyi­en kék ru­hát, mi­köz­ben ott, ahon­nan jö­vünk, a völgy kö­ze­lé­ben, sár­gá­ban jár­nak az em­be­rek.

Kle­o­pát­ra für­gén lép­ke­dett to­vább.

– A két, egy­mást gyű­lö­lő tá­bor mi­att van. A sár­ga a Há­bo­rú Párt szí­ne. Az ő ve­zé­rük Me­na­hem, a Ga­li­le­ai uno­ká­ja, aki ki­ve­zet­te a ze­ló­tá­kat Ga­li­le­á­ból, és a ró­ma­i­ak el­le­ni fel­sza­ba­dí­tó harc­ban halt meg. Az em­be­rei úgy gon­dol­ják, hogy min­dent meg tud­nak ten­ni, amit a nagy­apá­ik tet­tek, csak job­ban. Ők ural­kod­nak a völ­gyek kö­rü­li te­rü­le­te­ken, és el­kö­te­lez­ték ma­gu­kat, hogy vé­gez­nek a ki­rállyal és a csa­lád­já­val. – Ezt úgy mond­ta, mint­ha va­la­mi tá­vo­li em­be­rek­ről len­ne szó, aki­ket két­szer ha lá­tott éle­té­ben.

– A kék a Bé­ke­párt szí­ne – foly­tat­ta. – A vi­se­lő­ik meg­fo­gad­ták, hogy bé­kés esz­kö­zök­kel, imá­val és dip­lo­má­ci­á­val sza­ba­dít­ják meg Iz­ra­elt Ró­má­tól. Az ő ve­ze­tő­jük Ge­de­on, akit a Bé­kes­ség­szer­ző né­ven is­mer­nek. A Há­bo­rú Párt majd­nem annyi­ra kí­ván­ja az ő ha­lá­lát, mint a ki­rá­lyét. Me­na­hem az egyet­len, aki fé­ken tud­ja tar­ta­ni őket. Azt mond­ja, még nem áll­nak ké­szen a harc­ra, és könnyen a meg­sem­mi­sü­lés vár­hat rá­juk, ha túl ha­mar lép­nek ak­ci­ó­ba.

Egy bolt­ív alatt ve­ze­tett el az út­juk. Egy kék ru­hás nők­ből álló cso­port utat en­ge­dett ne­kik, de köz­ben szi­go­rú te­kin­tet­tel néz­tek rá­juk. Nem egy­fé­le ké­ket vi­sel­tek: né­me­lyik ruha hal­vány­kék volt, mint a haj­na­li ég, a sok mo­sás­tól már-már fe­hér, né­me­lyik sö­tét, mint az in­di­gó, me­lyet a bi­ro­da­lom tá­vo­li vi­dé­ké­ről hoz­tak a ke­res­ke­dők, és vol­tak majd­hogy­nem fe­ke­te kel­mék is. Hy­pa­tia a tar­kó­ja bi­zser­gé­sén érez­te, hogy va­la­ki to­vább­ra is a nyo­muk­ban van, de ő, aki be­le­lá­tott az em­be­ri lel­kek­be, most nem lá­tott sem­mit.

Kle­o­pát­ra sa­ját, bel­ső gon­do­lat­me­ne­tét kö­vet­ve za­var­ta­la­nul foly­tat­ta egy­ol­da­lú tár­sal­gá­sát.

– Az egész a fő­pap, Ana­ni­ás hi­bá­ja. A hé­ber is­ten fél­té­keny a töb­bi is­ten­re, ami azt je­len­ti, hogy a népe nem dönt­het a val­lás­gya­kor­lás kér­dé­sé­ben. Imád­koz­nak, hogy meg­sza­ba­dul­has­sa­nak Ró­má­tól, és mi­vel Róma ma­rad, a hé­be­rek azt hi­szik, hogy a meg­szál­ló­kat bün­te­té­sül kap­ták a rossz ma­ga­vi­se­le­tü­kért. Ha gyű­löl­nek min­ket, csak azért van, mert ma­gu­kat még job­ban gyű­lö­lik.

– Ne­ked mond­ta ezt va­la­ki? – kér­dez­te Hy­pa­tia. Jobb­ra be­for­dul­tak egy kes­keny kis köz­be, ahol el kel­lett ha­lad­ni­uk egy fér­fi­ak­ból és if­jak­ból álló cső­dü­let mel­lett. Ezek az em­be­rek rej­tet­ten vi­sel­ték a sár­ga színt: egy pöttyöt a sá­lon, egy fo­na­lat a kar­sza­la­gon. Szét­vál­tak, hogy utat en­ged­je­nek a nők­nek.

– Ki mond­ta vol­na? – ne­ve­tett fel kur­tán Kle­o­pát­ra. – A fér­fi­a­kat meg­kö­vez­ték vol­na, ha ilye­ne­ket mon­da­nak.

– Mi­ből gon­do­lod, hogy te biz­ton­ság­ban vagy?

– Sen­ki sem fi­gyel arra, amit egy lány mond. Amíg vi­gyá­zok arra, hogy ki­nek mon­dom, ad­dig azt mon­dok, amit aka­rok. Hyr­ca­nus tud­ja, hogy mit gon­do­lok, de ő nem mond­ja el sen­ki­nek.

– El­mond­hat­ja Ik­sah­rá­nak – je­gyez­te meg Hy­pa­tia szó­ra­ko­zot­tan. A pi­a­cot für­kész­te, hát­ha ész­re­vesz va­la­mit, ami nem oda való.

– Le­het – vont vál­lat Kle­o­pát­ra. – De ő is gyű­löl min­den­kit. Ko­ráb­ban ő kö­ve­tett min­ket?

– El­kép­zel­he­tő. Va­la­ki kö­zü­lük. – Hy­pa­tia több­ször is kör­be­for­dult, s köz­ben meg­pró­bált túl­lát­ni az utá­nuk jövő kék ru­hás so­ka­sá­gon, mi­köz­ben ki­ér­tek a kes­keny köz­ből egy újabb nyüzs­gő pi­ac­tér­re. – Azt hi­szem, ket­ten van­nak, vagy ta­lán hár­man. Csak az a kér­dés, együtt van­nak-e, vagy kü­lön.

– Tény­leg? – Meg­érez­ve a hang­já­ban az ed­dig nem ta­pasz­talt sür­ge­tést, Kle­o­pát­ra így foly­tat­ta: – Ha sza­la­dunk, le­ráz­hat­juk őket. Itt be­for­du­lunk bal­ra, az­tán át a té­ren, és…

– Nem, várj. – Hy­pa­tia el­kap­ta a lány kar­ját. – Nem min­den­ki el­len­ség, aki kö­vet ben­nün­ket. – Maga felé for­dí­tot­ta a lányt, hogy meg­fog­has­sa a vál­lát, és a sze­mé­be néz­hes­sen. – Bí­zol ben­nem?

– Igen.

Hy­pa­tia nem lá­tott té­to­vá­zást az ar­cán. A dél­után csak­ugyan cso­dá­kat mű­velt.

– Ak­kor itt ma­rad­nál egy per­cig? Nem le­szek tá­vol so­ká­ig.

A lány tág­ra nyílt szem­mel né­zett rá, de az­tán bó­lin­tott, hát­ra­lé­pett egy pony­va­te­tő alá, és le­ku­po­ro­dott. Gyor­san és csend­ben, mint egy kis­egér, össze­sö­pört tu­cat­nyi ka­vi­csot, és egyen­sú­lyoz­ni kez­dett ve­lük a keze fe­jén. Egy pil­la­nat alatt ka­vi­csok­kal ját­szó ut­ca­gye­rek­ké vál­to­zott.

Hy­pa­tia a kék ru­hás tö­meg­ben el­ve­gyül­ve, egy meg­leb­be­nő vá­szon nyo­má­ban, amely mint­ha ko­ráb­ban nem lett vol­na ott, és egy régi, de még­is új fél­meg­ér­zést kö­vet­ve irányt vett a tér nyu­ga­ti pe­re­mén nyí­ló ut­cács­ka felé.

A kis utca ke­let­ről nyu­gat­ra tar­tott, és egész hosszá­ban sö­tét ár­nyék bo­rult rá. Az észa­ki ol­da­lon ha­lad­va, fél­úton állt egy föld­szin­tes ház, két sok­kal ma­ga­sabb épü­let közé be­éke­lőd­ve. La­pos te­te­jé­ről me­re­dek lép­cső ve­ze­tett le. A lép­cső al­já­ban meg­rez­dült egy rongy­cso­mó. Ahogy Hy­pa­tia oda­ért, a ron­gyok si­mán és könnye­dén ki­gön­gyö­lőd­tek, s a sö­tét­ben egy pil­la­nat­ra meg­vil­lant egy kés.

– Pan­tera? – kér­dez­te Hy­pa­tia.

Pan­tera ki­bon­ta­ko­zott a sö­tét­ből. Épp csak annyi vi­lá­gos­ság volt, hogy lát­ni le­hes­sen a ki­me­rült­ség mély ár­ka­it az ar­cán, de Hy­pa­ti­á­nak volt gya­kor­la­ta, hogy a fel­szín alá lás­son. Azt az em­bert lát­ta, aki­vel Ale­xand­ri­á­ban ta­lál­ko­zott, azt az em­bert, aki­nek az aka­ra­ta úgy fény­lett, mint a csi­szolt vas, és épp­olyan ke­mény is volt. Ez a fény ve­szett el be­lő­le a ró­mai tűz­vészt kö­ve­tő na­pon. Most újra meg­lett, ép­pen úgy fény­lett, épp­olyan éles és ke­mény volt, mint ami­kor elő­ször ta­lál­ko­zott vele.

Fél szem­öl­dö­két fel­von­va, za­var­ba ejtő nyílt­ság­gal für­kész­te a nő ar­cát.

– Jól vagy? – kér­dez­te.

– Jól. De te ki­me­rült­nek lát­szol. Alud­tál egy­ál­ta­lán, ami­óta el­jöt­tél Cé­zá­re­á­ból?

– Nem. – A fér­fi to­vább­ra sem vet­te le a nő ar­cá­ról a te­kin­te­tét. – Egye­dül én va­gyok így ez­zel?

– Szó sincs róla – mo­so­lyo­dott el fa­nya­rul a nő. – De én út­ban va­gyok vissza a pa­lo­tá­ba, ahol vár az ágyam, míg ne­ked még ta­lál­nod kell va­la­hol…

– Ne­künk is van va­la­hol. Ju­szaf­nak van itt egy háza. Ő be­fo­gad min­ket.

– Ju­szaf ben Matthias? A ta­ná­csos, aki pe­tí­ci­ót adott át a ki­rály­nak? – Mind­ket­tő lel­ki sze­mei előtt meg­je­lent az a le­he­tet­le­nül sú­lyos se­lyem, a még sú­lyo­sabb sza­káll, és az olyan mé­lyen ülő szem­pár, hogy alig le­he­tett ol­vas­ni be­lő­le. – A kér­vé­nye­ző, aki­nek a fel­sü­lé­se za­var­gá­sok hely­szí­né­vé tet­te Cé­zá­re­át a múlt éj­jel?

– Egye­lő­re meg­bíz­ha­tó társ­nak tű­nik. – Pan­tera mind­két irány­ban vé­gig­né­zett a si­ká­to­ron. – Nincs sok időnk – mond­ta. – Ik­sah­ra kö­vet ben­ne­te­ket. Nem lát­hat meg ket­tőn­ket együtt.

– Azt hit­tem, le­ráz­tuk őt a Has­mo­ne­us-pa­lo­ta kö­rü­li pi­a­co­kon – fe­lel­te Hy­pa­tia.

– Úgy van. De ha­ma­ro­san újra a nyo­mo­tok­ban lesz: tud­ja, hogy gyógy­fü­ve­ket ke­re­sel a her­ceg­kis­asszony­nak. Nem sok ilyen hely van.

– Ak­kor mondd el, amit tud­nom kell.

Pan­tera ka­to­nás pon­tos­ság­gal, az uj­ja­in mu­tat­va adott neki je­len­tést.

– Szau­losz tud­ja, hogy te meg én kap­cso­lat­ban va­gyunk. A múlt éj­jel meg­pró­bál­ta meg­éget­ni Mer­gust, és az em­be­re meg­ne­ve­zett té­ged azok kö­zött, aki­ket el akart pusz­tí­ta­ni. Min­dent meg­te­szek, amit csak tu­dok, hogy ezt meg­aka­dá­lyoz­zam, de na­gyon sok esz­kö­ze van. Az az ér­zé­sünk, hogy el­fog­ta az üze­net­vi­vő ma­da­ra­kat, úgy­hogy sem kül­de­ni, sem fo­gad­ni nem tu­dunk üze­ne­te­ket Ró­má­ból. Egyet el­küld­tem Je­ru­zsá­lem­be Cé­zá­re­á­ból, de nem ér­ke­zett meg. A ga­lamb­dúc Ju­szaf há­zá­nál van; ő min­dent tud, ami be­ér­ke­zik és ki­megy.

– Ik­sah­ra az, aki el­kap­ja a ma­da­ra­kat – je­len­tet­te ki Hy­pa­tia. – A sóly­ma­i­val va­dássza le őket. Cé­zá­re­á­ban a víz­part men­tén re­pül­nek, ahol a le­ve­gő a hul­lá­mok fö­lött fel­eme­li őket. Könnyű pré­dák.

– A be­ér­ke­ző­ket kap­ja el, vagy csak azo­kat, ame­lyek in­nen in­dul­nak út­nak?

– Azt hi­szem, ezt is, azt is.

– Ami azt je­len­ti, hogy el­ol­vas­sák az ál­ta­lunk kül­dött üze­ne­te­ket. Min­dent, ami a Köl­tő­nek ment Ró­má­ba, és az összes uta­sí­tást, amit vissza­kül­dött. – Pan­tera hosszan be­szív­ta a le­ve­gőt, és las­san, a fo­gán ke­resz­tül en­ged­te ki.

Olyan volt, mint egy meg­fe­szí­tett íj, moz­du­lat­lan, de ele­ven, amely csak arra vár, hogy el­la­zul­jon; mint egy só­lyom, mi­előtt le­csap­na; mint egy va­dász, ami­kor meg­pil­lant­ja a kö­zel­ben a va­dat.

– Mer­gus…? – kér­dez­te Hy­pa­tia.

– Meg­sé­rült, de egész­ben van. Tud­ja, hogy mos­tan­tól cél­pont­tá vált. Ahogy te is.

– Fi­gyel­mez­tet­tél rá ben­nün­ket, mi­előtt el­hagy­tuk Ró­mát – je­gyez­te meg Hy­pa­tia.

– Azt mond­tam, nem fo­gom meg­en­ged­ni, hogy ez meg­tör­tén­jen.

– De ha ki­csit is is­mer té­ged, Szau­losz tud­ja, mennyi­re sze­retsz min­ket, és ezt fegy­ver­ként fog­ja hasz­nál­ni el­le­ned. El­jö­het az az idő, ami­kor majd vá­lasz­ta­nod kell, hogy egy né­pet men­tesz-e meg, vagy a ba­rá­ta­i­dat. Ha ez be­kö­vet­ke­zik, jus­son eszed­be, hogy a ha­lál egy­faj­ta sza­ba­du­lás; a ha­lott nem, csak az élő bán­kó­dik az éle­te el­vesz­té­se fe­lett.

Pan­tera le­huny­ta a sze­mét. Ar­cán egy röp­ke pil­la­nat­ra át­su­hant egy régi gyász ár­nyé­ka; egy meg­ölt asszony és a kar­já­ban tar­tott ha­lott kis­lá­nya em­lé­ke.

– Most jobb len­ne el­vál­nunk, mi­előtt még Ik­sah­ra ránk ta­lál­na – szó­lalt meg Hy­pa­tia.

– Jobb len­ne. – Pan­tera le­ha­jolt, és egy meg­le­pe­tés­sze­rű, szá­raz csó­kot nyo­mott a nő ar­cá­ra. – Őrizd meg a biz­ton­sá­go­dat. Bár­mi tör­tén­jék is – mond­ta.

Az­zal el­tűnt, ott­hagy­va Hy­pa­ti­át az üres­sé vált csend­ben.

Az ut­cács­ka túl­só vé­gé­be érve Pan­tera meg­állt, elő­hú­zott a tu­ni­ká­já­ból egy kék vá­szon­ból le­té­pett csí­kot, és a kar­ja köré csa­var­ta. A Bé­ke­párt kék­jét, amely va­la­mi al­ki­mis­ta mes­ter­ke­dés foly­tán, ami­ről nem sze­re­tett vol­na töb­bet meg­tud­ni, irá­nyí­tá­sa alá vet­te az Al­só­vá­ros­nak ezt a ré­szét. Je­ru­zsá­lem nem ha­son­lí­tott Cé­zá­re­á­ra, itt még nem vol­tak ut­cai za­var­gá­sok, de a tét­len­ség nyo­má­sa rosszabb volt; a ban­dák itt leg­föl­jebb az­zal a szán­dék­kal jár­ták az ut­cá­kat, hogy min­den­áron tá­vol tart­sák on­nan a má­sik párt­hoz tar­to­zó­kat.

Mer­gus hal­kan a háta mögé lé­pett. Az ő csuk­ló­ja is va­la­mi kék­be volt bu­gyo­lál­va. Ép­pen csak meg­bic­cen­tet­te a fe­jét, majd együtt lép­tek ki az ut­cá­ra, hogy el­ve­gyül­je­nek a bé­ke­pár­ti fi­a­ta­lok egy cso­port­já­ba.

– Há­nyan? – kér­dez­te Pan­tera.

– Hár­man – fe­lel­te Mer­gus. – A ber­ber nő Hy­pa­ti­át kö­vet­te, őt pe­dig két ibé­ri­ai.

– Jó. Erre me­gyünk… – Pan­tera éles szög­ben be­for­dult bal­ra, egy szűk ut­cács­ká­ba, maga mö­gött hagy­va a bé­ke­pár­ti fi­a­ta­lo­kat. – Mi­kor lát­ta meg Ik­sah­ra Hy­pa­ti­át?

– Csak mi­után meg­ér­ke­zett a gyógy­fü­vek pi­a­cá­ra. Vissza fog­ja kí­sér­ni őt a pa­lo­tá­ig, az ibé­ri­a­i­ak meg őt fog­ják kö­vet­ni. Me­na­hem nyom­kö­ve­tői min­de­nütt az ibé­ri­a­i­ak sar­ká­ban van­nak, őket pe­dig Es­ta­ph kö­ve­ti; nem fog­ja szem elől té­vesz­te­ni őket, még ak­kor sem, ha a nyom­kö­ve­tők le­ma­rad­ná­nak.

Me­na­hem „nyom­kö­ve­tői” tej­fö­lös­szá­jú if­jak vol­tak – iga­zá­ból fiúk, akik még itt, eb­ben az el­len­sé­ges ne­gyed­ben sem vol­tak haj­lan­dók a Bé­ke­párt kék je­lét vi­sel­ni, ahol pe­dig ha­lál várt vol­na rá­juk, ha el­kap­ják őket.

– Me­na­hem nyom­kö­ve­tő­it leg­alább jól ké­pez­ték ki – mond­ta Pan­tera.

– A nagy­ap­ja büsz­ke len­ne rá.

– A nagy­ap­ja, ahogy én hal­lot­tam, kis hí­ján ki­ver­te Ró­mát Jú­de­á­ból – fe­lel­te Mer­gus. – Me­na­hem tá­vol van at­tól, hogy be­fe­jez­ze az ő mű­vét. Még­is meg­bí­zol ben­ne?

– Nem, de arra sincs okom, hogy gya­na­kod­jam rá. Ha va­la­ki el fog árul­ni min­ket Szau­losz­nak, az nem Me­na­hem lesz; őt esz­mé­nyek ve­zér­lik, nem a pénz.

– Ju­sza­fot vi­szont a pénz.

– Igen, de Ju­szaf év­ti­ze­de­ken át hű volt Se­ne­cá­hoz, és úgy lát­szik, épp­oly hű az em­lé­ké­hez, mint hoz­zá volt éle­té­ben. Amíg meg­te­het­jük, ben­ne is meg kell bíz­nunk anél­kül, hogy túl­sá­go­san os­to­bán ten­nénk.

Egy ke­resz­te­ző­dés­hez ér­tek, ahol a szűk ut­cács­ka két, egy­más­ra me­rő­le­ges, még kes­ke­nyebb ut­cá­ra vált szét. Pan­tera be­csuk­ta a sze­mét, és maga elé kép­zel­te az ut­cá­kat, ahogy gye­rek­ko­rá­ból em­lé­ke­zett rá­juk; itt sem­mi sem vál­to­zott az­óta, csak a fes­tés öre­ge­dett meg, és a pár­tok szí­nei vol­tak újak. Mi­után meg­bi­zo­nyo­so­dott, hogy tud­ja, hol van, jobb­ra for­dult, tá­vo­labb­ra a pa­lo­tá­tól, és még mé­lyebb­re ha­tol­va az Al­só­vá­ros­ba.

– Hová me­gyünk? – kér­dez­te Mer­gus.

– Meg­nézzük, rá tud­juk-e ven­ni Ge­de­on ben Hi­li­elt, a Bé­ke­párt ve­ze­tő­jét, hogy ta­lál­koz­zon Me­na­hem­mel. Ne nézz így rám; sem­mi sem le­he­tet­len. Le­het, hogy Ju­szaf úgy néz ki, mint egy ke­res­ke­dő, de a pap­ja­ik­kal együtt ta­ní­tot­ta a tör­vé­nyü­ket min­den vo­nat­ko­zá­sá­val együtt, és azon ke­ve­sek közé tar­to­zik, aki­ket mind­két je­ru­zsá­le­mi párt tisz­tel. Úgy véli, van esély rá, hogy össze le­hes­sen hoz­ni Me­na­he­met és Ge­de­ont egy fe­dél alá. Fel­aján­lot­ta a há­zát a ta­lál­ko­zás hely­szí­né­ül.

– És mi van ak­kor, ha mind­ket­ten el­jön­nek? – fag­gat­ta to­vább Mer­gus.

– Ak­kor meg­lát­juk, meg tud­juk-e győz­ni őket ar­ról, hogy a jö­vő­ben ahe­lyett, hogy egy­mást pró­bál­nák gyil­kol­ni, Je­ru­zsá­lem ér­de­ké­ben fog­ja­nak össze Szau­losz el­len. Vagy leg­alább ne hagy­ják, hogy be­le­haj­szol­ják őket egy pol­gár­há­bo­rú­ba, ami­nek a cél­ja a nép el­pusz­tí­tá­sa.