NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Az ál­la­tok kert­jé­ben bűz és mo­csok fo­gad­ta őket. A le­ve­gő meg­telt az ál­lott vi­ze­let és a bom­ló trá­gya sza­gá­val, és min­dent el­lep­tek a le­gyek. Oda­bent az éhes, szom­jas, két­ség­be­esett ál­la­tok za­jon­gá­sa el­nyom­ta a né­hány száz lé­pés­sel tá­vo­labb dúló csa­ta hang­ja­it.

Ami­kor meg­lát­ták a ka­pu­ban álló Ik­sah­rát, a lo­vak, a ku­tyák és sóly­mok őr­jöng­ve ron­tot­tak neki a ket­re­cük rá­csá­nak, és ki-ki a maga mód­ján, egy­más­sal ver­seng­ve vo­ní­tott, ri­kol­to­zott, bő­gött en­ni­va­ló­ért, ví­zért, a sza­ba­du­lás ál­dá­sá­ért.

Ik­sah­ra düh­től vil­lám­ló szem­mel kö­pött a föld­re.

– A rab­szol­gák el­me­ne­kül­tek Da­masz­kusz­ba, őket meg ma­guk­ra hagy­ták! Ezért ha­lált ér­de­mel­né­nek!

– Rab­szol­gák – fe­lel­te Pan­tera. – Nem szok­tak hoz­zá, hogy pa­rancs nél­kül cse­le­ked­je­nek. Ilyes­mi­ért ele­ve­nen meg szok­ták nyúz­ni őket. Nincs időnk…

– Tu­dom. De ket­ten va­gyunk ki­lenc el­le­né­ben. De még két ilyen is, mint mi va­gyunk, job­ban te­szi, ha…

– Hár­man – szó­lalt meg egy csen­gő hang a há­tuk mö­gött. – Ve­lem együtt hár­man va­gyunk. Vagy he­ten, ha úgy tet­szik.

Pan­tera las­san meg­for­dult. Kle­o­pát­ra tele volt zú­zó­dá­sok­kal, ütés­nyo­mok­kal. Bal ar­cán hosszú hur­ka ala­kú duz­za­nat ék­te­len­ke­dett, ami­től csak fé­lig tud­ta ki­nyit­ni a sze­mét, és tud­ni le­he­tett, hogy ké­sőbb lát­vá­nyos szí­ne­ket fog öl­te­ni. Mind­két al­só­kar­ja össze­vissza volt vag­dos­va, de a sze­me csil­lo­gá­sát még a leg­csú­nyább sebe sem ho­má­lyo­sí­tot­ta el.

Büsz­ke­ség és egy új­faj­ta el­szánt­ság su­gár­zott róla.

– Ve­le­tek me­gyek Hy­pa­ti­á­ért. Szük­sé­ge­tek lesz rám. Is­me­rem a leg­gyor­sabb utat a pa­lo­tán át a pin­cé­hez, ahol őr­zik. És Mer­gus is úton van – már itt is van. – Sa­ras lá­bak csossza­nó lép­te­it le­he­tett hal­la­ni, és meg­je­lent Mer­gus há­rom má­sik em­ber­rel. – Nem me­het vissza – foly­tat­ta Kle­o­pát­ra –, a hé­be­rek nem is­me­rik őt elég jól, hogy eszük­be jus­son, nem el­len­ség, ha­nem ba­rát. Ró­ma­i­nak néz­nék, és min­den to­váb­bi nél­kül le­ka­sza­bol­nák.

Mer­gus zi­hált, de nem sé­rült meg sú­lyo­san – ahogy a vele tar­tó töb­bi há­rom sem. Tisz­tel­gett a töb­bi­ek feje fö­lött, s ez a moz­du­la­ta ké­sőb­bi tör­té­net­me­sé­lé­sek ígé­re­tét hor­doz­ta. Úgy lé­pett oda a két nő­höz, mint­ha fér­fi­ak len­né­nek, akik­kel együtt har­colt a csa­tá­ban, akik­kel meg­men­tet­ték egy­más éle­tét, és akik­kel sok sze­rel­mes­nél drá­gább kö­te­lék fűz­né össze. Kle­o­pát­ra és Ik­sah­ra im­már be­le­tar­to­zott ebbe a kö­te­lék­be.

Pan­tera meg­ha­jolt fe­lé­jük.

– Ve­zess hát – mond­ta, s az­zal az öt fér­fi, a két nő és a nagy­macs­ka el­in­dult a rab­szol­gák fo­lyo­só­ján.

– Itt bal­ra – szólt Kle­o­pát­ra, ami­kor ki­tó­dul­tak az aj­tón –, az­u­tán a vé­gén, ahol a fo­lyo­só ket­té­ága­zik, megint bal­ra. Öt­ven lé­pés után lesz egy lép­cső, an­nak a te­te­jén egy őr áll.

– Ezt hadd csi­nál­jam én – szólt köz­be Ik­sah­ra. – Mer­gus, te és a töb­bi­ek fel tud­ná­tok úgy áll­ni, mint­ha dísz­őr­ség len­né­tek? Hadd lás­son meg ben­ne­te­ket, ami­kor be­for­du­lunk a sar­kon, de ne gyer­tek kö­ze­lebb, csak ha ku­dar­cot val­lok.

Mint­ha leg­alább­is egy tiszt uta­sí­tot­ta vol­na őket, az em­be­rek fel­so­ra­koz­tak Ik­sah­ra mö­gött. Ő pat­tin­tott az uj­já­val, mire a ge­párd kö­ze­lebb hú­zó­dott hoz­zá, az­tán már ott is vol­tak, ahol a fo­lyo­só ket­té­ága­zott. Arra nem volt idő, hogy meg­kér­dez­zék, mit ter­vez, mind­össze fi­gyel­ték, amint nagy lép­tek­kel el­vo­nul, fe­hé­ren-fe­ke­tén, az ol­da­lán arany szín­ben hul­lám­zó vad­ál­la­tá­val.

Az őr a fér­fi­a­kat lát­ta meg elő­ször. Fe­jét fel­kap­va el­mo­so­lyo­dott, és még ak­kor is mo­soly­gott, ami­kor a te­kin­te­te a ge­párd­ra és a nőre esett.

Za­va­rá­ban, hogy mi­től kap­ha­tott ez a nő dísz­kí­sé­re­tet, kés­ve és csak las­san ka­pott a kard­já­hoz.

– Én va­gyok a ghúl, aki meg­tá­mad­ta a ka­pu­őrö­ket – szó­lalt meg Ik­sah­ra tö­ké­le­tes la­tin­ság­gal, és Pan­te­rá­nak úgy rém­lett, hogy az őr a ré­mü­let­től már ször­nyet­halt, mire a ge­párd ki­sza­kí­tot­ta a lé­leg­ze­tet a tor­ká­ból.

Úgy halt meg, hogy nem az ő üvöl­té­se hal­lat­szott, ha­nem egy iz­ga­tott vad­ál­lat tom­pa mor­gá­sa. A vér sza­ga be­töl­töt­te a fo­lyo­sót, és Pan­tera ez egy­szer meg­ta­pasz­tal­ta, mi­lyen az, ami­kor nem ér­zé­ket­len az ilyes­mi­re, és ez­zel nem volt egye­dül. Mer­gus és Kle­o­pát­ra is sá­pad­tabb volt a szo­ká­sos­nál.

Ik­sah­ra meg­ke­rül­te a vé­reng­zés he­lyét.

– Emö­gött az ajtó mö­gött me­gyünk le a lép­csőn – mond­ta. – Azt hi­szem, egy fo­lyo­són át el­ju­tunk egy ha­son­ló aj­tó­hoz, on­nan egy újabb lép­cső után egy hosszú fo­lyo­só­ra érünk, amely vé­gig­ha­lad a pa­lo­ta egész hosszán, és el­ve­zet egé­szen ad­dig a lép­cső­ig, ahol Hy­pa­ti­át őr­zik. Iga­zam van?

Kle­o­pát­ra össze­szed­te ma­gát, és el­ha­ladt a vé­res ku­pac mel­lett.

– Min­den aj­tó­ban áll egy őr – mond­ta. – Ki kel­lett vol­na kér­dez­nünk ezt, mi­előtt meg­hal, hogy meg­tud­juk, el­ment-e már erre Szau­losz.

– El­ment. És tud­ta, hogy jön­ni fo­gunk – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Az őr újon­nan kap­ta a kard­ját. – A töb­bi­ek döb­bent arc­cal for­dul­tak fe­lé­je. Pan­tera vál­lat vont. – A hü­vely ola­ja még ott csil­lo­gott a kard­ja ki­fent élén. Az na­gyon gyor­san el­vesz­ti a fé­nyét. Se­ne­ca ta­ní­tott meg rá.

– És Se­ne­ca ta­ní­tot­ta Szau­loszt is – je­gyez­te meg Ik­sah­ra. – Re­mény­ked­jünk, hogy ő ke­ve­sebb­re em­lék­szik, mint te, kü­lön­ben nem egy­könnyen ju­tunk itt át. – Könnyű fu­tó­lé­pés­ben ve­zet­te to­vább őket.

Pan­tera ha­ladt mö­göt­te, s köz­ben azon töp­ren­gett, mit ten­ne, ha ő len­ne Szau­losz, ha tud­ná azt, ami­ről úgy gon­dol­ta, hogy Szau­losz tud­ja, és ha nem tud­ná mind­azt, amit re­mé­nyei sze­rint Szau­losz nem tud.

A má­so­dik lép­cső te­te­jén, a kö­vet­ke­ző ha­lott őr vé­ré­től csú­szós kö­vön áll­va a ma­gas­ba emel­te a ke­zét.

– Vár­junk. Ha majd Me­na­hem ki­rály­ként be­lép ebbe a pa­lo­tá­ba, hová fog men­ni elő­ször?

Lát­ta, hogy Kle­o­pát­ra fél­re­bil­len­ti a fe­jét, mint egy haj­na­li, éber kis­ma­dár, és gon­dol­ko­dik.

– Egye­ne­sen a ki­rá­lyi lak­osz­tály­ba fog men­ni – szó­lalt meg kis idő múl­va. – Há­rom szo­bá­ból áll, a leg­fel­ső eme­let túl­só vé­gé­ben. A kül­ső kö­ze­pén van egy szö­kő­kút, és az ab­la­kai ma­ga­san van­nak, a fal észak­ke­le­ti ré­szén. Két má­sik szo­ba nyí­lik be­lő­le. A há­ló­szo­ba nyu­gat­ra esik, szé­les ágy van ben­ne az örö­kö­sök nem­zé­se cél­já­ból, vagy…

Hir­te­len el­hall­ga­tott, és nem rész­le­tez­te, mint ta­lán va­la­ha tet­te vol­na, hogy mi­ket csi­nált ott a nagy­báty­ja, ami­ből nem szár­maz­tak örö­kö­sök. El­pi­rul­va foly­tat­ta:

– Van egy har­ma­dik te­rem is, ami ré­geb­ben für­dő­szo­ba volt, süllyesz­tett ká­dak­kal, de eze­ket már be­desz­káz­ták, és két ét­ke­ző­ke­re­ve­tet ál­lí­tot­tak be, és ta­lán még egy ala­csony, kecs­ke­lá­bú asz­talt – ám­bár le­het, hogy a rab­szol­gák ezt már ki­vit­ték. Ez és a há­ló­szo­ba egy­más­ból nyí­lik, vagy­is a há­rom he­lyi­ség egy kört al­kot. Egyik­ben sin­cse­nek fegy­ve­rek, ha­csak az asz­talt nem hasz­nál­juk fegy­ver­ként. A mo­za­i­kok a leg­szeb­bek az egész ki­rály­ság­ban.

– És nin­cse­nek őrök?

– A nagy­bá­tyám test­őrei vele együtt el­me­ne­kül­tek An­ti­ó­khi­á­ba. – Meg­ve­tő ar­cá­val min­den ko­ráb­bi­nál job­ban ha­son­lí­tott a nagy­nén­jé­re.

Pan­tera rá­csa­pott a vál­lá­ra. Egy fér­fi így re­a­gál egy má­sik fér­fi­ra, vagy egy fi­ú­ra, de nem egy lány­ra.

– Ha va­la­ha szük­sé­ged lesz mun­ká­ra, ki­ké­pez­lek kém­nek. Fé­lig már­is az vagy.

Arc­cal Ik­sah­ra felé for­dult, egye­ne­sen a sze­mé­be né­zett, majd ugyan­így tett Mer­gus­szal is.

– Az utol­só fo­lyo­só be­já­ra­tá­nál leg­föl­jebb fél tu­cat őr fog áll­ni. Könnyen el­bán­hat­tok ve­lük, kü­lö­nö­sen ha be­ve­ti­tek ugyan­azt a cselt, hogy kö­zel en­ged­je­nek ma­guk­hoz. Most men­je­tek, és gyor­san sza­ba­dít­sá­tok ki Hy­pa­ti­át, Es­ta­ph-ot és Be­re­ni­két.

– Te nem jössz ve­lünk? – kér­dez­te Kle­o­pát­ra.

– Nem. Nincs szük­sé­ge­tek rám. Ne­kem… más dol­gom van.

– Szau­losz oda­fönt van.

Pan­tera rá­ne­ve­tett. En­nek a lány­nak tény­leg gyor­san vág az esze.

– Azt hi­szem, igen.

Kle­o­pát­ra el­gon­dol­kod­va rág­ta a szá­ja szé­lét, az­tán bó­lin­tott.

– Gon­do­lom, eh­hez te kel­lesz.

Mer­gus, aki mind­nyá­juk­nál job­ban is­mer­te Pan­te­rát, egy per­cig far­kas­sze­met né­zett vele. Akár­mit ol­va­sott ki a te­kin­te­té­ből, úgy tűnt, elég volt neki. El­for­dult, és ma­gá­hoz in­tet­te az em­be­re­it.

Ik­sah­ra volt az, aki el­kap­ta Pan­tera csuk­ló­ját, és el sem en­ged­te.

– Szau­losz után mész? Egye­dül?

– Meg kell ten­nem. Ha most el­szö­kik… Ik­sah­ra, meg kell őt öl­nöm. Mu­száj.

– Te és egye­dül csak te. – A nő hosszan für­kész­te az ar­cát. – Vár­ni fog.

– Ak­kor is men­nem kell.

– Hát per­sze. – Ik­sah­ra mo­so­lyá­ban volt va­la­mi a si­va­tag éles­sé­gé­ből, vad­sá­gá­ból, és a biz­tos ha­lál ígé­re­té­ből. – Ak­kor csak menj. – Uj­jai le­pat­tan­tak Pan­tera csuk­ló­já­ról. – Kle­o­pát­ra azt mond­ja, hogy az új ha­lot­tak öröm­mel tér­nek meg az is­te­ne­ik­hez.

– Egye­sek va­ló­ban – fe­lel­te Pan­tera. – Két­lem, hogy Szau­losz köz­tük lesz.