HARMINCHETEDIK FEJEZET

Hy­pa­tia és a ki­rály­né ti­tok­ban, együtt hagy­ták el a pa­lo­tát, és ti­tok­ban ér­kez­tek meg abba a Temp­lom mö­göt­ti kis, je­len­ték­te­len te­rem­be, amely­ben a vá­ros ta­ná­cso­sai szok­tak össze­gyűl­ni, hogy vé­le­ményt nyil­vá­nít­sa­nak a tör­vény és a hit dol­ga­i­ról – lé­vén ez a két do­log egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­lan volt Je­ru­zsá­lem fa­la­in be­lül.

Be­re­ni­ké egy­sze­rű, sima kék ru­há­ja olyan sö­tét ár­nya­la­tú volt, mint­ha az éj­sza­kai ég­bolt­ból vág­ták vol­na ki. Mind a ruha, mind a fö­löt­te vi­selt hosszú kö­peny sza­bá­sa a hé­ber asszo­nyok öl­töz­kö­dé­si stí­lu­sát kö­vet­te: egy­sze­rű volt és dísz­te­len, az anya­gá­ba sem szőt­tek arany- vagy ezüst­szá­la­kat. Nya­ká­ban, fö­lé­ben, uj­ja­in nem vi­selt ék­szert. Amer­re járt, bal­zsa­mos il­lat nem len­gett a nyo­má­ban.

A maga eré­nyes­sé­ge tu­da­tá­ban lép­ke­dett sza­tén­se­lyem ci­pel­lő­jé­ben. Fe­ke­te ha­ját sze­ré­nyen és tar­tóz­ko­dó­an há­tul össze­fog­va vi­sel­te – Hy­pa­tia elő­ször lát­ta így meg­je­len­ni –, és éj­kék se­lyem­fá­tyol­lal fed­te be. Egyet­len hé­ber ta­ná­csos sem tart­hat­ta más­nak, mint ami va­ló­já­ban volt: öz­vegy­nek és ki­rály­né­nak.

A szan­hed­rin fér­fi tag­jai még nem lát­ták őt. A ta­nács­te­rem há­rom ab­la­ka és a gyer­tyák sora a te­rem kö­ze­pét vi­lá­gí­tot­ta meg, ahol Ik­sah­ra és Kle­o­pát­ra áll­tak egy­más mel­lett, olyan kö­zel, hogy a fe­ke­te és a fe­hér bőr össze­forr­ni lát­szott. Ik­sah­ra egy szem­vil­la­nás­sal, egyet­len haj­szá­la rez­dü­lé­sé­vel sem árul­ta el, hogy tud Hy­pa­tia ér­ke­zé­sé­ről.

Hy­pa­tia bel­ső meg­in­dult­sá­gát lep­lez­ve moz­du­lat­la­nul meg­állt az aj­tó­ban. Nem en­ged­te, hogy pil­lan­tá­sa hosszab­ban el­időz­zön va­la­min, in­kább az ala­csony mennye­ze­tű ter­met, s a ben­ne össze­zsú­fo­ló­dott hat­van-het­ven fér­fit néz­te, akik va­la­mennyi­en tel­jes dísz­ben, föl­dig érő kön­tös­ben szo­rong­tak a nagy­já­ból fél­kör­ben el­he­lye­zett pa­do­kon.

Ju­szaf is ott volt, elég elöl, s mö­göt­te nem messze Ge­de­on, de a töb­bi­e­ket, akik mind a vá­rost kép­vi­sel­ték, nem is­mer­te föl.

Ana­ni­ás, a fő­pap úgy ült előt­tük dísz­ru­há­já­ban, mint egy fél­kör­ben ki­ve­tett há­ló­ba esett, arannyal be­vont rák. E pil­la­nat­ban szó­lás­ra emel­ke­dett, jól­le­het a hang­ja el­erőt­le­ne­dett, ami­óta a Temp­lom ma­ga­sá­ból szólt a len­ti so­ka­ság­hoz.

– Két­ség­be­von­ha­tat­la­nul a kor­mány­zó kö­te­les­sé­ge, hogy mi­nél gyor­sab­ban el­in­téz­ze…

– Vá­la­szolt a vád­lott a hét ki­kér­de­zé­sen? – állt föl nagy ru­ha­su­ho­gás­sal az egyik fér­fi. – Az el­le­nük ta­nús­ko­dók is vá­la­szol­tak? – A hang Ana­ni­á­sé­val el­len­tét­ben erő­tel­je­sen csen­gett, mint egy olyan em­be­ré, aki meg van győ­ződ­ve a maga iga­zá­ról.

– Ju­szaf – tá­tog­ta a ne­vet Hy­pa­tia a mel­let­te álló Be­re­ni­ké­nek. – Most ugyan ke­res­ke­dő Cé­zá­re­á­ban, de fi­a­tal ko­rá­ban tör­vény­tu­dó­nak ké­pez­ték.

– Tu­dom – bó­lin­tott rá ha­tá­ro­zot­tan Be­re­ni­ké. – Ana­ni­ás nem szá­mí­tott ne­héz­ség­re. Fi­gyelj. Be­le­za­va­ro­dott…

– Nem hi­szem, hogy van rá va­la­mi ok… – Ana­ni­ás hang­ja el­vé­ko­nyod­va meg­állt a le­ve­gő­ben.

Ju­szaf már­is foly­tat­ta:

– En­nek a bí­ró­ság­nak a tör­vé­nye az Is­ten tör­vé­nye; ta­núk kel­le­nek, akik ta­nús­kod­nak ezek el­len a nők el­len, és kü­lön-kü­lön kell ki­kér­dez­ni őket, hogy ki­de­rül­jön, ugyan­azt mond­ják-e. Vá­la­szol­ni­uk kell arra, me­lyik hét év me­lyik évé­ben, me­lyik hó­nap­ban, me­lyik na­pon, me­lyik órá­ban tör­tént a bűn­cse­lek­mény. Ha ezek­ben egye­zik a val­lo­má­suk, ak­kor a bűn ter­mé­sze­té­ről kell rész­le­te­sen ki­kér­dez­ni őket. Nem hal­lot­tam, hogy a vád­lot­tak szól­tak vol­na bár­mit is a vé­del­mük­re. Nem hal­lot­tam, amint a ta­núk elő­ad­ják a vád­ja­i­kat. Sőt, nem hal­lot­tam, hogy kér­dez­tek vol­na bár­mit is tő­lük, ahogy a vá­la­sza­i­kat sem hal­lot­tam. Na­gyon rossz szol­gá­la­tot te­szünk ön­ma­gunk­nak, ha en­ged­jük, hogy Róma ural­ma meg­fosszon ben­nün­ket a meg­fe­le­lő tör­vény­ke­zés­től. Az itt meg­je­lent nők kö­zül az egyik cé­zá­re­ai her­ceg­kis­asszony, a má­sik a ber­be­rek or­szá­gá­nak szü­löt­te. Nem sza­bad…

– Je­ru­zsá­lem­ben él­nek, te­hát a mi tör­vé­nye­ink ér­vé­nye­sek rá­juk. Igen­is sza­bad…

– Ura­im, bo­csás­sa­tok meg a to­la­ko­dá­so­mért, de az idő rö­vid, és a vá­ro­sunk ál­lan­dó ve­szély­ben fo­rog. Meg­hall­gat­ná­tok a ki­rály­né­tok sza­va­it? – Be­re­ni­ké a maga ki­rá­lyi szép­sé­gé­ben és pél­dás sze­rény­sé­gé­vel ki­lé­pett a sö­tét osz­lop­csar­nok­ból a hu­szon­hét gyer­tya kel­tet­te fény­be.

A fér­fi­ak el­né­mul­tak. Mi mást te­het­tek vol­na? Be­re­ni­ké lát­vá­nyát mind­annyi­an nagy becs­ben tar­tot­ták, és ha eszük­be ju­tott is, hogy a nagy­ap­ját gyű­löl­ték, az egyik fér­jét meg­ve­tet­ték, ez nem tar­tot­ta vissza őket at­tól, hogy egy nagy lé­leg­ze­tet véve pus­mog­ni kezd­je­nek egy­más kö­zött.

Az egy Ana­ni­ást ki­vé­ve, aki ké­sőn, őfel­sé­ge előtt kény­szer­ből ki­csit meg­ha­jol­va fel­állt.

– Úr­nőm, ez a hely nem…

– Nők­nek való. Tisz­tá­ban va­gyok vele, és ese­de­zem a ta­nács bo­csá­na­tá­ért, ami­ért be­le­avat­ko­zom a fér­fi­ak ügye­i­be. De bi­zo­nyos pil­la­na­tok­ban egy ki­rály­né­nak fél­re kell ten­nie a fé­lel­me­it, és úgy kell cse­le­ked­nie, ahogy a rang­ja meg­kö­ve­te­li. Az itt meg­je­lent nők kö­zül az egyik az uno­ka­hú­gom. A má­sik, mint jól tud­ják, azért jött ide, hogy ugyan­azt a szol­gá­la­tot nyújt­sa ne­künk, amit an­nak ide­jén az apja, aki­ről mind­annyi­an tud­juk, mi­lyen ke­gyet­le­nül el­bánt vele az elő­dünk. Kö­te­les­ség­mu­lasz­tás lett vol­na ré­szem­ről, ha nem jö­vök el az or­szág leg­főbb bí­ró­sá­ga elé, hogy szót emel­jek az ér­de­kük­ben.

Hí­zel­gett ne­kik, amit azok úgy fo­gad­tak, mint ami jog­gal meg­il­le­ti őket. A pad­so­rok­ban az őszü­lő fe­jek ez­út­tal meg­fon­tol­tab­ban bó­lo­gat­tak, és ami­kor mor­mol­ni kezd­tek egy­más­nak, az­zal súlyt ad­tak Be­re­ni­ké ér­ve­lé­se új ele­me­i­nek. A hang­erő nőt­tön-nőtt, míg­nem olyan hang­za­var tá­madt, mint­ha a pi­ac­té­ren len­né­nek, csak egye­lő­re itt még sen­ki sem kez­dett nyílt al­ku­do­zás­ba. A fér­fi­ve­rí­ték sza­gá­nak hul­lá­mai kezd­ték el­fed­ni a ró­zsa­víz és a jáz­min il­la­tát.

Be­re­ni­ké egye­dül Ana­ni­ás­nak mor­mol­ta:

– Fő­pap uram, ha eze­ket a nő­ket most meg­kí­mé­lik, le­het, hogy a fi­vé­rem, a ki­rály el­vi­szi egye­ne­sen Ró­má­ba kö­nyö­rü­le­tes­sé­ged hí­rét, ami­kor a nyá­ron nyu­gat­ra uta­zik. Köz­tu­dott, hogy a csá­szár sze­re­tet­tel te­kint azok­ra, akik bi­ro­dal­ma szí­vé­ben el­len­áll­nak a rom­lás erő­i­nek.

A csá­szár köz­tu­dot­tan ele­ve­nen meg­nyú­za­tott em­be­re­ket, akik nem áll­tak el­len a nyílt kor­rup­ci­ó­nak, és az a tény, hogy ők ne­tán az egyik he­lyi kis is­ten­ség pap­jai, so­ha­sem in­dí­tot­ták őt kö­nyö­rü­let­re.

Ana­ni­ás ezt épp­úgy tud­ta, mint bár­ki más. Össze­szo­rí­tott szá­ja egyet­len szín­te­len vo­nal­lá vál­to­zott. Sze­me Be­re­ni­ké­ről a te­rem túl­só, sö­tét­ben ma­radt sar­ká­ba vil­lant.

Be­re­ni­ké fenn­han­gon foly­tat­ta:

– De mi­előtt szól­hat­nál, meg kell hall­gat­nunk, mi a vád el­le­nük. Mit hoz­nak fel e ket­tő el­len, ami in­do­kol­ja, hogy össze­hív­ják mi­at­tuk a tel­jes fő­ta­ná­csot?

Min­den te­kin­tet a szo­ba sö­tét ré­sze felé for­dult, ahol Szau­losz úgy bur­ko­ló­zott be az ár­nyak­ba, mint va­la­mi kön­tös­be.

Maga Be­re­ni­ké is las­san, mél­tó­ság­tel­je­sen oda­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét. Min­dük kö­zül egye­dül neki volt bá­tor­sá­ga meg­szó­lal­ni.

– Idu­me­ai Szau­losz. A bá­tyám ba­rát­já­nak mond­va ma­gad jöt­tél Cé­zá­re­á­ba, és az­tán el­árul­tál ben­nün­ket. Azt ál­lí­tot­tad, hogy ba­rát­ja vagy a csá­szár­nak, és eb­ben is ha­zud­tál. Most ha­mis ta­nú­sá­got akarsz ten­ni a hú­gom el­len? Nem ér­tél még a rá­gal­ma­id vé­gé­re?

A te­rem vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel hall­gat­ta, ami­től vé­sze­sen meg­rit­kult a le­ve­gő. Hy­pa­tia vett egy lé­leg­ze­tet, bent tar­tot­ta, majd ki­en­ged­te, és mind­eköz­ben Szau­losz egy lé­pést sem tett elő­re, abba a fény­folt­ba, ame­lyet a nap te­rí­tett a lába elé.

Ami­kor vég­re mél­tóz­ta­tott meg­moz­dul­ni, azt is úgy tet­te, hogy a kar­ját össze­fon­ta a mel­lén, hogy a keze szin­te tel­je­sen el­tűnt ho­mok­szí­nű se­lyem­kön­tö­sé­ben; arca el­gon­dol­ko­dó ki­fe­je­zést öl­tött, mint aki egy rit­ka jogi kér­dést mér­le­gel. Nyá­jas hang­ja min­den­ki­hez egy­for­mán el­ju­tott.

– Úr­nőm. – Tisz­te­let­tu­dó alatt­va­ló­ként meg­haj­tot­ta a fe­jét. – Saj­ná­lom, hogy ki­es­tem a ke­gye­id­ből, és bár­mit meg­te­szek, amit le­het, hogy hely­re­hoz­zam ezt a dol­got. Azt is saj­ná­lom, hogy fél­re­ve­zet­tek bi­zo­nyos fér­fi­ak és nők, aki­ket épp e cél­ból küld­tek ide. Nem ha­zu­dok. Nem is tet­tem soha. Min­dig az igaz­sá­got mon­dom, úgy, ahogy Is­ten adja ne­kem.

Sza­vai alá­za­tos­nak és őszin­té­nek tűn­tek, de Hy­pa­tia úgy hal­lot­ta őket, mint­ha vissz­han­got hall­gat­na, pon­to­san úgy, mint ál­má­ban min­dig, ezért min­den mon­da­tot elő­re hal­lott, még mi­előtt el­hang­zott vol­na: Szau­losz és Be­re­ni­ké mon­da­ta­it egy­aránt. Azt is tud­ta elő­re, hogy me­lyi­kük mit fog ten­ni, és arra szük­ség­kép­pen mit fog re­a­gál­ni a má­sik. De így leg­alább volt ide­je fel­ké­szül­ni.

– És mi most az igaz­sá­god? – kér­dez­te Be­re­ni­ké. – Hal­lot­tam, az­zal vá­do­lod a hú­go­mat, hogy meg­öl­te a kor­mány­zót. Je­len vol­tál, ahogy én is, ami­kor Ges­si­us Flo­rus éle­tét vesz­tet­te. Tu­dod, hogy a nő­vé­rem le­á­nya azon kí­vül, hogy vé­de­ke­zett a tá­ma­dás el­len, sem­mit sem tett az ál­la­tok kert­jé­ben le­ját­szó­dott sze­ren­csét­len gyil­kos­ság ide­jén. Nem is­me­rek a szan­hed­rin tag­jai kö­zött egyet­len fér­fit sem, aki ne sze­ret­né, ha a le­á­nya vé­de­kez­ne, ha va­la­mi gya­lá­za­tot akar­ná­nak el­kö­vet­ni raj­ta.

Ed­dig a pil­la­na­tig Be­re­ni­ké nem né­zett egye­ne­sen a ta­nács­ra. Nő­höz il­lő­en le­sü­töt­te a sze­mét, hosszú uj­ja­it egy­más­ba kul­csol­va maga előtt tar­tot­ta a ke­zét.

Most azon­ban egyik szem­öl­dö­két szi­go­rú­an fel­von­va vé­gig­hor­doz­ta raj­tuk izzó te­kin­te­tét, és Hy­pa­tia lát­ta, amint a fe­jek meg­ha­jol­nak előt­te, mint vi­ha­ros szél­ben a ga­bo­na. De az­tán is­mét fel­emel­ked­tek, és min­den szem Szau­losz­ra sze­ge­ző­dött, míg az övé vé­gül meg­ál­la­po­dott Hy­pa­ti­án.

– Ott vol­tál az ál­la­tok kert­jé­ben? Be­val­lom, úr­nőm, nagy si­et­tem­ben, hogy mi­előbb el­hagy­jam a hely­színt a kor­mány­zó idő előt­ti ha­lá­lát kö­ve­tő vér­on­tás mi­att, nem lát­ta­lak. De most döb­be­nek csak rá, hogy té­ved­tem, ami­kor azt hit­tem, hogy az uno­ka­hú­god fog­ta a kést, amely meg­öl­te a kor­mány­zót. Mint mon­dod, ő, ahogy azt min­den szűz­nek ten­nie kell, nagy bát­ran véd­te ma­gát olyan fér­fi­ak el­len, akik­ről azt hit­te, hogy a vesz­té­re tör­nek.

El­in­dult a te­rem­ben, és nem volt egy fér­fi sem, aki le tud­ta vol­na ven­ni róla a te­kin­te­tét, ami­kor Kle­o­pát­ra elé érve le­tér­delt, meg­fog­ta a lány ke­zét, és a hom­lo­ká­ra szo­rí­tot­ta.

– Úr­nőm, saj­ná­la­tos mó­don igaz­ság­ta­lan­ság ért. Ter­mé­sze­te­sen azon­nal sza­ba­don fog­nak bo­csá­ta­ni.

– És Ik­sah­ra? – Kle­o­pát­ra hang­ja épp­oly fen­sőbb­sé­ge­sen csen­gett, mint az imént a nagy­nén­jéé. – Ha én ár­tat­lan va­gyok, ő nem ke­vés­bé az.

Szau­losz, maga a meg­tes­te­sült nagy­lel­kű­ség és jó­in­du­lat, fel­állt.

– Ter­mé­sze­te­sen. Nagy si­et­sé­gem­ben el­té­vesz­tet­tem. A vét­kes nő­nek sö­tét haja volt, de a bőre nem volt sö­tét. – Meg­ha­jolt Ik­sah­ra felé. – Úr­nőm, kér­lek, fo­gadd el a bo­csá­nat­ké­ré­se­met. Kár­pó­tol­ni fog­lak a té­ged ért kel­le­met­len­sé­gért. Az ál­la­ta­i­dat is vissza fo­god kap­ni. En­gedd meg, hogy vissza­kí­sér­hes­se­lek a pa­lo­tá­ba. Úgy tu­dom, hogy a ki­rály ma éj­jel út­nak in­dul An­ti­ó­khi­á­ba. Ha ő el­megy, én fog­la­lom el a pa­lo­tát. He­lyén­va­ló, hogy meg­te­gyem.

A sza­vá­ra két őr je­lent meg; csak úgy su­gár­zott ró­luk a rá­ter­mett­ség. Még ki sem ér­tek Kle­o­pát­rá­val és Ik­sah­rá­val a mel­lék­ki­já­ra­ton át a te­rem­ből, Szau­losz már meg­en­ged­te ma­gá­nak, hogy a te­kin­te­te a be­já­ra­ton ka­lan­doz­zon, mint­ha más őrö­ket ke­res­ne, hogy még több mél­tó­sá­got köl­csö­nöz­zön az al­ka­lom­nak. De egyet sem lá­tott; oda nem ál­lí­tot­tak őrö­ket. Ehe­lyett ez­zel az egyet­len tet­té­vel min­den te­kin­te­tet Hy­pa­ti­á­hoz von­zott.

Ő nem ment el, ami­kor itt volt az al­ka­lom, ho­lott a vissz­hang fi­gyel­mez­tet­te. Túl gyak­ran ál­mod­ta azt, hogy el­megy, fél­ve at­tól, ami be­kö­vet­kez­het – ami most bi­zo­nyos­sá vá­lik és az­u­tán lát­ta, ho­gyan csa­var­ja a kis­uj­ja köré Szau­losz az em­be­re­ket, míg vé­gül zá­po­roz­ni kezd­tek a kö­vek ár­tat­lan fe­jek­re.

Egyik ál­má­ban sem is­mer­te a két meg­vá­dolt nőt, a ne­vü­ket sem tud­ta, sem azt, hogy mi­lyen a bő­rük, csak azt tud­ta, hogy a ha­lá­luk­kal el­sza­kad az a vé­kony cér­na­szál, amely még tar­tot­ta ben­ne a re­ményt, hogy egy nép, és raj­ta ke­resz­tül a vi­lág va­la­mi­fé­le bé­kes­ség­re jut­hat – ne­kik te­hát élet­ben kel­lett ma­rad­ni­uk.

– Úr­nőm! – Szau­losz olyan mé­lyen meg­ha­jolt Be­re­ni­ké előtt, hogy a hom­lo­ka sú­rol­ta a föl­det. – Mé­lyen meg­ren­dít a fi­gyel­mes­sé­ged. Úgy lá­tom, a ke­zünk­re ad­tad a bű­nöst. A tő­led ka­pott aján­dé­kok szá­ma vég­te­len. Mi…

– Még nem vagy ki­rály, uram. Illő len­ne, hogy ne szólj úgy, mint­ha az len­nél. A ki­rály akár itt is ma­rad­hat Je­ru­zsá­lem­ben, és sem a vér, sem a tör­vény nem jo­go­sít fel arra, hogy el­fog­lald a ki­rá­lyi lak­osz­tályt. Már az uno­ka­hú­go­mat is té­ve­sen ne­vez­ted meg gyil­kos­ként. Most a szol­gá­ló­mat is meg­vá­dol­nád, akit sze­re­tett nő­vé­rem, a né­hai csá­szár­né kül­dött ne­kem aján­dék­ba?

– Szó sincs róla. De mint Ju­szaf ben Matthias kér­dez­te, meg­en­ge­dem, hogy a vád­ló­it a tör­vény sze­rint egy­más­tól el­kü­lö­nít­ve kér­dez­zék ki, hogy ne tud­ja­nak össze­be­szél­ni. A hely­őr­ség négy ka­to­ná­ja fog ta­nús­kod­ni a kor­mány­zó meg­gyil­ko­lá­sá­ról. Én mind­össze azt ké­rem, hogy amíg ők meg­te­szik a val­lo­má­su­kat, ezt a nőt tart­sák biz­ton­sá­gos őri­zet alatt.

Az őrök már­is meg­in­dul­tak: nyolc fér­fi, akik kö­zül egy sem volt ott a kert­ben. Fel­ké­szül­ten, lán­cok­kal és la­ka­tok­kal fel­sze­rel­kez­ve jöt­tek. Sen­ki sem kér­dez­te meg, mi­ért nem hoz­ták be a ta­nú­kat val­lo­mást ten­ni, ami­kor Kle­o­pát­rát ne­vez­ték meg gyil­kos­ként, vagy hogy a kor­mány­zó ha­lá­la óta el­telt ki­lenc nap­ban mi aka­dá­lyoz­ta meg őket ab­ban, hogy össze­gyűl­je­nek ta­nács­ko­zás­ra. Szau­losz ural­ma alatt az em­be­rek nem kér­dez­tek rá ké­zen­fek­vő dol­gok­ra.

Be­re­ni­ké, aki meg­tet­te ezt, oda­ment, hogy el­áll­ja az őrök út­ját.

– Állj! Két­szí­nű­sé­ged nyil­ván­va­ló előt­tünk, akik is­me­rünk té­ged. Hy­pa­tia most ve­lem együtt tá­voz­ni fog in­nen. Ha min­den­áron vá­dat akarsz emel­ni, meg­te­he­ted, ami­kor a ta­núk el­mond­ták a val­lo­má­su­kat.

– Nem, úr­nőm. Bo­csáss meg, de ezt most fog­juk meg­ten­ni.

Föl­emel­te a ke­zét. Az őrök gyors moz­gá­sán lát­szott, rég­óta hoz­zá van­nak szok­va, hogy en­ge­del­mes­ked­je­nek a pa­ran­csok­nak. Kö­rül­vet­ték Be­re­ni­két, majd be­ke­rí­tet­ték Hy­pa­ti­át is, s a két nő pil­la­na­tok alatt egy va­sak­ból, iz­zad­ság­szag­ból és la­tin ki­ál­tá­sok­ból épült gyű­rű­be ke­rült, ahol a ki­rá­lyi mél­tó­ság­nak nem volt sem­mi je­len­tő­sé­ge.

Szau­losz hang­ja méz­éde­sen csör­gött rá­juk a fő­ta­nács tag­jai meg­nyug­ta­tá­sá­ul.

– Fel­sé­ged el­kí­sé­ri az em­be­re­i­met a pa­lo­tá­hoz, ahol ala­po­sab­ban és rész­le­te­seb­ben mér­le­gel­het­jük a kor­mány­zó ha­lá­lát öve­ző ese­mé­nyek­ben be­töl­tött sze­re­pe­det. Eset­leg…

A csu­kott ajtó mö­gül tom­pán be­hal­lat­szó ki­ál­tás sza­kí­tot­ta fél­be. Oda­kint két vas egy­más­nak csat­tant. Va­la­ki csú­nyán el­ká­rom­kod­ta ma­gát la­ti­nul. Egy má­sik part­hus nyel­ven or­dí­tott. Az ajtó egy pil­la­nat­ra meg­ha­jol­ni lát­szott, mint­ha egy régi tölgy­fa ajtó el tud­na gör­bül­ni, mint va­la­mi fém­le­mez. Az­tán az öreg fa­táb­la kö­ze­pén meg­je­lent egy fej­sze­él.

Szau­losz hát­rált egy lé­pést.

– A part­hus – ki­ál­tot­ta éles han­gon. – Élve aka­rom. Mond­já­tok meg az em­be­rek­nek, hogy an­nak, aki meg­öli őt, a neki szánt ha­lál­lal kell meg­la­kol­nia. An­nak jobb len­ne itt hely­ben meg­hal­nia.

Még be­szélt, ami­kor az ajtó szi­lán­kok­ra tör­ve be­sza­kadt. Nap­fény öm­lött vé­gig a pad­ló fe­ke­te-fe­hér kő­koc­ká­in, me­lyek­re pi­ros vér fröccsent, ami­kor tu­cat­nyi fegy­ve­res ka­to­nát lök­tek be a te­rem­be.

Hy­pa­ti­át fél­re­sö­pör­ték, majd az őt kö­rül­ve­vő nyolc őr föl­emel­te, el­vit­te az út­ból, és meg­le­pő ud­va­ri­as­ság­gal is­mét le­tet­te a föld­re, tá­vo­labb a vé­res du­la­ko­dás­tól.

Ha­ma­rabb vé­get ért, mint Hy­pa­tia szá­mí­tott rá, és csak egy­va­la­ki ma­radt ott hol­tan, de az nem Es­ta­ph volt; őt esz­mé­let­le­nül, vér­ző fej­seb­bel vit­te ki négy em­ber a te­rem­ből.

Az ezt kö­ve­tő hi­deg­le­lős zűr­za­var­ban va­la­ki meg­érin­tet­te a kar­ját. Oda­for­dul­va Hy­pa­tia az össze­szo­rí­tott száj­jal fö­lé­be ma­ga­so­dó Be­re­ni­két lát­ta.

– Jobb lett vol­na, ha meg­hal? – kér­dez­te a ki­rály­né.

– Biz­tos, hogy nem.

– És mi? Ne­künk jobb lett vol­na, ha meg­ha­lunk?

– Még nem – vá­la­szol­ta Hy­pa­tia. – Nem min­den út ve­zet in­nen oda, aho­vá Szau­losz sze­ret­né. – Több­re nem ma­radt ide­je, mert Szau­losz, aki­nek az őrök he­lyet csi­nál­tak, ott ter­mett.

A te­kin­te­te vé­gig­sik­lott mind­annyi­u­kon, vé­gül Hy­pa­ti­án nyu­go­dott meg. El­mo­so­lyo­dott, mint aki el­ju­tott ön­ural­ma ha­tá­rá­ig, és most úgy érzi, sza­bad­sá­gá­ban áll meg­ten­ni, amit min­dig is akart, és eb­ben sen­ki nem aka­dá­lyoz­hat­ja meg. Néró ju­tott el idá­ig. És Ca­li­gu­la. És most Szau­losz, aki egy­for­mán gyű­löl­te Hy­pa­ti­át és a He­ró­de­se­ket.

Az­u­tán el­né­zett a ré­mül­ten gá­go­gó öreg­em­be­rek felé, és meg­vár­ta, amíg egyen­ként vissza­ül­nek a he­lyük­re. Ez­út­tal emelt han­gon szó­lalt meg, és sza­vai nem szín­méz­ként csor­dul­tak, ha­nem zúz­ma­rás kö­vek­ként ko­pog­tak.

– Ezek a nők az­zal a szán­dék­kal jöt­tek ide, hogy foly­tas­sák lá­za­dó, áru­ló és gyil­kos te­vé­keny­sé­gü­ket. Vét­kes­sé­gük bi­zo­nyí­té­ka­ként ma­guk­kal hoz­tak egy part­hus zsol­dost is. A szan­hed­rin kró­ni­ká­sai így je­gyez­zék ezt föl. Mint a csá­szár kép­vi­se­lő­je, kö­szö­ne­tet mon­dunk a tör­vény­ben való jár­tas­sá­go­to­kért, és meg fog­juk hoz­ni a ha­lá­los íté­le­tet. Nem… – Ke­zét te­nyér­rel ki­fe­lé a ma­gas­ba emel­ve ele­jét vet­te a vár­ha­tó mor­gás­nak. – Nem ma, mi­vel nap­nyug­ta­kor be­jön a szom­bat, ami­kor nem hagy­ha­tunk kint ha­lot­tat a fán, de élve sem ve­het­jük le on­nan, jól­le­het még nyil­ván élet­ben len­ne. Hol­nap sem, lé­vén hol­nap szom­bat. Hol­nap­után haj­nal­ban fog­nak meg­hal­ni.

Ad­dig­ra a ki­rá­lyo­tok már el­in­dul a szí­ri­ai An­ti­ó­khi­á­ba. Ki­ad­tam a pa­ran­csot, hogy a hely­őr­ség egy szá­za­da kí­sér­je az úton, és gon­dos­kod­jon a biz­ton­sá­gá­ról. A nő­vé­re, aki nem Jú­dea ki­rály­né­ja, eköz­ben meg fog la­kol­ni azért, amit itt tett. Most gya­log vissza­tér a pa­lo­tá­ba, ahol egy­kor ő ural­ko­dott. Ta­nul­sá­gos lesz Je­ru­zsá­lem népe szá­má­ra, ha lát­ja, mi lett egy va­la­ha ál­ta­luk tisz­telt nő­ből.

Meg­for­dult, és fe­jé­vel in­tett az aj­tón túl­ra.

– Te­gyé­tek!

Újabb há­rom em­ber lé­pett be, a hely­őr­ség bör­tön­pa­rancs­no­ka, Vil­ni­us ve­ze­té­sé­vel. Mind­annyi­an ró­ma­i­ak vol­tak: Szau­losz ezt nem bíz­ta vol­na sen­ki más­ra.

Vil­ni­us a ki­rály­né elé lé­pett, és tisz­tel­gett.

– Asszo­nyom, le kell vet­kőz­nöd.

– Itt?

Vil­ni­us el­vö­rö­sö­dött. Igaz, hogy ró­mai volt, de há­rom év­ti­ze­de Jú­de­á­ban szol­gált. Gye­rek­ko­ra óta is­mer­het­te Be­re­ni­két; annyi idős volt, hogy az apja is le­he­tett vol­na.

– Csak az al­só­ru­há­dig. A csá­szár kül­döt­te azt kí­ván­ja, hogy me­zít­láb, al­só­ru­há­ban menj a pa­lo­tá­ba. Ve­zek­lés­kép­pen.

A csá­szár kül­döt­te. A fő­ta­nács egyet­len tag­ja sem mert pisszen­ni sem ez új, bi­to­rolt cím mi­att.

Be­re­ni­ké há­tat for­dí­tott ne­kik, és ki­kö­töt­te a ru­há­ját. A te­kin­te­te tom­pa, élet­te­len volt, uj­jai ügye­sen mo­zog­tak. A ruha le­csú­szott róla. Al­só­in­ge fi­nom anyag­ból, va­ló­szí­nű­leg se­lyem­ből ké­szült, és sem­mit sem rej­tett el a tes­té­ből. A mö­göt­te ülő fér­fi­ak né­mán moz­go­lód­tak, de meg­szó­lal­ni most sem mer­tek.

– Ve­zek­lés? – Be­re­ni­ké pil­lan­tá­sa, mely újra ele­ven­né vált, meg­ál­la­po­dott Szau­lo­szon; eb­ben a te­kin­tet­ben ki­hí­vás volt és egy kér­dés, ame­lyet Hy­pa­tia nem tu­dott meg­fej­te­ni.

– Még­hoz­zá tel­jes. Le­nyírt haj­jal fogsz men­ni.

– Mondd meg a né­pem­nek, hogy ér­tük te­szem, hogy meg­előz­zem a há­bo­rút – fe­lel­te Be­re­ni­ké, és le­haj­tot­ta a fe­jét. Vil­ni­us re­me­gő kéz­zel emel­te első haj­fürt­jét fel­fe­lé for­dí­tott kése élé­hez. A fe­ke­te haj ké­véi üsz­kös ga­bo­na­ként hul­lot­tak a pad­ló­ra.

Hy­pa­tia le­vet­te a ci­pő­jét. Az ő ru­há­ját sen­ki sem kér­te. Sen­ki sem ért a ha­já­hoz. Volt egy ha­tár, ame­lyet még Szau­losz sem mert át­lép­ni.