ÖTVENEDIK FEJEZET

Még egy utol­só fo­lyo­só, és meg­ér­ke­zik a cel­lák­hoz. Nyol­cán fe­küd­tek mö­göt­te hol­tan, a vad­ál­lat tép­te vagy a kard okoz­ta se­bek­től, egyi­kük­nek pe­dig a kard­mar­ko­lat sza­kí­tot­ta fel a tor­kát. Nem volt könnyű küz­de­lem, de kü­lö­nö­seb­ben ne­héz sem. A be­ha­to­lók egy em­be­rü­ket sem vesz­tet­ték el, sőt ko­moly sé­rü­lést sem szen­ved­tek. Jó­for­mán tel­jes csend­ben ju­tot­tak el a győ­ze­le­mig, mert sen­ki­nek sem ju­tott ide­je arra, hogy üvöl­té­sé­vel fi­gyel­mez­tes­se a cel­lá­nál őr­kö­dő utol­só tár­su­kat.

Ilyen­for­mán nem volt éssze­rű oka an­nak, mi­ért kel­lett vol­na Ik­sah­ra sur An­mer­nek egy gyer­mek­ko­ri em­lék ha­tá­sá­ra a fé­le­lem­től der­medt ta­gok­kal vé­gig­men­nie ezen a fo­lyo­són.

Leg­föl­jebb ki­lenc nya­rat meg­ért kis­lány volt még, ami­kor apja olyan fel­adat­tal bíz­ta meg, amely messze meg­ha­lad­ta a ké­pes­sé­ge­it. Ennyi év után már nem em­lé­ke­zett rá, hogy pon­to­san mi volt ben­ne olyan ret­te­ne­te­sen fé­lel­me­tes, csak arra, hogy az apja leg­ki­vá­lóbb te­nyész­mén­jé­ről volt szó. Ezek egy­től egyig tisz­ta fe­ke­tén szü­let­tek, s ahogy idő­seb­bek let­tek, egy­re job­ban ki­vi­lá­go­sod­tak, míg vé­gül olyan fe­hé­rek let­tek, mint a man­du­la­tej – le­szá­mít­va pa­la­szür­ke sö­ré­nyü­ket és far­ku­kat.

A le­ges­leg­jobb lo­vak vol­tak – gye­rek­ként is így hit­te, és az­óta is meg volt győ­ződ­ve róla –, de a fe­de­ző­mén fé­lel­me­tes vad­ál­lat volt. Ezt a cső­dört kel­lett neki be­hoz­nia a le­ge­lő­ről, vagy ki­vin­nie a legelő­re, vagy ta­lán el­vin­nie egy fe­de­zés­re al­kal­mas sár­ló kan­cá­hoz.

Akár­hogy volt is, a gyer­mek Ik­sah­ra éle­té­ben elő­ször tény­leg meg­ijedt. Egész tes­tét el­lep­te a hi­deg ve­rí­ték, a szí­ve össze­vissza vert, ami­től szé­dü­lés kör­nyé­kez­te, s at­tól kezd­ve ha meg­érez­te a sa­ját iz­zad­sá­gá­nak sza­gát, rög­tön az or­rá­ba csa­pott egy fel­ger­jedt, dü­hös ló át­ha­tó, fé­mes sza­ga, és a ket­tő­höz tár­sult az az ér­zés, hogy a sa­ját szí­ve és a cső­dör össze­es­küd­tek, hogy le­győz­zék őt.

És úgy is lett. Ami­kor nyúj­tot­ta a ke­zét, hogy meg­fog­ja az ál­la­tot, iz­zadt keze meg­csú­szott a hám­ról le­ló­gó nyers­bőr szí­jon, a ló pe­dig ki­rán­tot­ta a fe­jét, és el­fu­tott.

Ab­ból, ami utá­na kö­vet­ke­zett, csak ke­vés ma­radt meg az em­lé­ke­ze­té­ben. Az apja nem mu­tat­ta ki a csa­ló­dott­sá­gát – ha ér­zett ilyes­mit egy­ál­ta­lán –, és pon­to­san úgy, ahogy az ál­la­ta­i­val tet­te, hoz­zá­lá­tott, hogy meg­ta­nít­sa őt, ho­gyan kell fé­le­lem nél­kül bán­ni egy ló­val. Úgy­hogy maga az eset fe­le­dés­be is me­rült vol­na, ha nem ma­radt vol­na utá­na az a sa­ját ku­dar­cá­tól való ret­te­ne­tes fé­le­lem, ami mi­att a rá­kö­vet­ke­ző éj­sza­kát ál­mat­la­nul töl­töt­te.

Em­lé­ke­zett rá, hogy fe­küdt a csil­la­gok alatt, szá­mol­ta a fé­nyes pon­to­kat. Ak­kor meg­es­kü­dött a fe­ke­te éj­sza­kai ég­bolt mö­gött rej­tő­ző is­te­nek­nek, hogy soha töb­bé nem en­ge­di, hogy a fé­le­lem úgy meg­za­var­ja, ahogy az­nap tet­te. Az is azért tör­tént, gon­dol­ta, mert túl so­kat fog­lal­ko­zott a si­ker gon­do­la­tá­val – ez­ál­tal a ku­darc le­he­tő­sé­gé­vel. Az­u­tán haj­nal­ban, ami­kor a csil­la­gok hal­vá­nyul­ni kezd­tek, és a nap las­san el­fog­lal­ta a he­lyü­ket, tett egy má­so­dik, még kö­te­le­zőbb ere­jű es­küt: soha töb­bé nem fog­lal­ko­zik olyan mély­sé­gig sem­mi­vel, hogy az el­bá­tor­ta­la­nít­sa.

A má­so­dik fo­ga­dal­mát úgy tar­tot­ta meg, hogy már az el­sőt is meg­tar­tot­ta: az­zal, hogy sem­mi­ből nem csi­nált kü­lö­nö­sebb gon­dot ma­gá­nak, töb­bé nem élte át a gyer­mek­ko­rá­ban meg­is­mert bé­ní­tó fé­lel­met.

Egé­szen mos­ta­ná­ig.

Mer­gus em­be­re­it és a nagy­macs­kát a fo­lyo­só ele­jén hagy­va, hogy őr­köd­je­nek, a dísz­őr he­lyét el­fog­la­ló, bá­tor­ság­ra ka­pott Kle­o­pát­rá­val a bal vál­la mö­gött Ik­sah­ra sur An­mer vé­gig­le­be­gett He­ró­des pa­lo­tá­já­nak rab­szol­gák szá­má­ra fenn­tar­tott fo­lyo­só­in. Mind­két ke­zé­ben ki­vont kar­dot tar­tott – és mind­két te­nye­re iz­zad­ság­tól volt sí­kos.

Érez­te a ve­rej­ték sza­gát, és mi­vel az em­lé­ke­zet sza­gok­ból áll, nyom­ban elő­jött a dü­hös cső­dör fé­me­sen érett sza­ga, és et­től olyan ré­mü­let lett úrrá raj­ta, hogy meg kel­lett áll­nia, és a fal­hoz tá­masz­kod­va nyu­ga­lom­ra in­te­nie ma­gát.

Nem a ha­lál­tól félt – at­tól soha –, de a ku­darc­tól most épp­úgy ret­te­gett, mint gye­rek­ko­rá­ban, és ugyan­azért, mint ak­kor: túl so­kat fog­lal­koz­tat­ta.

Han­go­san ká­rom­kod­va el­lök­te ma­gát a fal­tól. Egy ka­nyar volt előt­te.

– Ma­radj itt. – Érez­te, hogy Kle­o­pát­ra lé­leg­ze­tet vesz, hogy vi­tat­koz­ni kezd­jen, de az­tán szó nél­kül ki­en­ge­di a le­ve­gőt.

Ik­sah­ra egye­dül for­dult be a fo­lyo­só sar­kán. Egy aj­tó­val ta­lál­ta szem­be ma­gát. A hely­őr­ség utol­só őre éb­ren, ha nem is ébe­ren posz­tolt előt­te. Ik­sah­ra fel­csúsz­tat­ta mind­két ke­zét a ké­sek­kel együtt az ing­uj­já­ba, és lep­le­zet­len meg­könnyeb­bü­lés­sel rá­vil­lan­tot­ta mo­so­lyát az őrre.

– Élet­ben vagy – mond­ta el­gyen­gült han­gon. – Hála az is­te­nek­nek. Még nem ér­tek ide, ugye?

– Kik? Mi tör­té­nik oda­kint? – Az őr te­kin­te­te ri­ad­tan ci­ká­zott Ik­sah­ra se­be­sült kar­já­ról el­sza­kadt ru­há­já­ra és a szám­ta­lan, már szá­ra­dó­fél­ben lévő vér­folt­ra.

– A hé­be­rek tá­ma­dás­ba kezd­tek. A hely­őr­sé­gi gár­da­ez­red ka­to­nái… – Ik­sah­ra el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét.

– Mi van ve­lük? Mondd már! – Az őr Ik­sah­ra felé nyúlt, hogy meg­ra­gad­ja, és újabb hí­re­ket tud­jon meg tőle. – Ide­lent sem­mit sem hal­la­ni, csak tá­vo­li fegy­ver­csör­gést.

– Jobb is, ha nem hal­lod. Oda­kint öl­dök­lés fo­lyik – és nem­csak oda­kint.

És már-már szá­na­koz­va elő­rán­tot­ta mind­két ke­zét a ru­ha­uj­já­ból. Az egyik pen­ge az őr re­kesz­iz­ma alól sza­ladt fel a szí­vé­be. Ik­sah­ra szo­ro­san fog­ta a fém élén hir­te­len meg­ug­ró izom el­le­né­ben, majd a má­sik kést a nyak csont­jai és a ko­po­nya köz­ti szűk rés­be, a gon­do­la­tok ele­ven edé­nyé­be döf­te.

Az őr­nek egy hang nél­kül vége lett. Ik­sah­ra le­en­ged­te a föld­re, majd a tu­ni­ká­já­ban tisz­tá­ra tö­röl­te a ké­se­it. A tölgy­fa ajtó zár­va volt, ahogy Kle­o­pát­ra elő­re meg­mond­ta. Ik­sah­ra rá­ta­pasz­tot­ta a fö­lét, és hall­ga­tó­zott.

Hal­lot­ta, hogy a fo­lyo­só ka­nya­ru­la­ta mö­gött Kle­o­pát­ra a maga sze­lí­den hang­zó, biz­tos la­tin­tu­dá­sá­val be­szél:

– Menj arra, amer­re a leg­több fényt lá­tod, a nap felé. A ba­rá­ta­id már vár­nak. A ha­lál sza­ba­du­lás, nem vesz­te­ség.

Ik­sah­ra meg­bor­zon­gott, az­u­tán vissza­for­dult, és is­mét a tölgy­fa ajtó mö­göt­ti su­so­gást hall­gat­ta.

– Az ajtó előtt lesz egy őr. Kell hogy le­gyen – mond­ta Es­ta­ph.

– Nem fel­tét­le­nül – fe­lel­te Be­re­ni­ké. – A fa­la­kon túl csa­ta zaj­lik, hall­ha­tod, ha a fü­le­det a fal­hoz nyo­mod; le­het, hogy az őrök is mind oda­kint van­nak, és har­col­nak.

– Csitt. – Hy­pa­tia egy kéz­moz­du­lat­tal mind­ket­tő­jü­ket csend­re in­tet­te, és a fe­jét az ajtó fá­já­hoz szo­rí­tot­ta. Az ajtó tölgy­fá­ból ké­szült, olyan vas­tag volt, mint a ki­fe­szí­tett te­nye­re, hogy el­len­áll­jon min­den tá­ma­dás­nak.

Kez­det­ben csak egy ki­rá­lyi fo­gad­ta­tás vissz­hang­ját hal­lot­ta, amely át­ha­tolt a fa­la­kon is. Az­tán ahogy job­ban oda­fi­gyelt, egy em­be­ri je­len­lé­tet is ér­zé­kelt, ami leg­va­ló­szí­nűb­ben egy őrt je­lent­he­tett; egy a kin­ti za­jok­tól ide­ges fér­fit, amint ki­hí­vó han­gon mond va­la­mit, és köz­ben el­lép az aj­tó­tól…

És ek­kor va­la­ki meg­halt az ajtó túl­ol­da­lán. Hy­pa­tia érez­te, amint a lé­lek el­sza­ba­dul a hor­go­nyá­ról, de az egész túl gyor­san tör­tént, azt sem tud­ta meg­ál­la­pí­ta­ni, fér­fi vagy nő lel­ke volt-e, őré vagy rab­szol­gáé, ba­rá­té vagy el­len­sé­gé.

Ki­szá­radt to­rok­kal nyelt egyet. Kle­o­pát­ra aján­dé­ka óta nem evett sem­mit, és még a szá­já­ban érez­te a fok­hagy­ma ízét. Szé­dült, gyen­ge volt, és a lo­pott gla­di­us úgy ló­gott a ke­zé­ben, mint egy ólom­ból ké­szült ka­la­pács. Agya nyu­godt ré­szé­ben egy is­ten se­gít­sé­gét kér­te, és ehe­lyett… egy dü­hös ló fé­mes iz­zad­sá­gá­nak bű­zét és alat­ta egy nő fé­lel­mé­nek il­la­tát érez­te.

Meg­ra­gad­ta a ki­lin­cset, ki­ta­szí­tot­ta az aj­tót, de már ab­ban a pil­la­nat­ban le is ve­tet­te ma­gát a föld­re, ol­dalt gör­dül­ve, ha ne­tán kar­dok­kal tá­mad­ná­nak rá, mint már meg­tör­tént; az ak­kor nem ta­lál­ta el, a fal­ról csör­ren­ve esett a kő­pad­ló­ra.

Gu­rult to­vább, de csak csen­det hal­lott. A lo­pott kar­dot két kéz­re fog­va térd­re emel­ke­dett. Va­la­ki le­ve­gőt vett, és bent tar­tot­ta.

– Ik­sah­ra?

A ber­ber nő állt az aj­tó­ban, fe­ke­te a fe­hé­ren, a há­tul­ról jövő új fény négy­szö­gé­ben. A nap egyet­len su­ga­ra egy el­té­vedt ab­la­kon át sü­tött be, de ez volt az első, amit Hy­pa­tia teg­nap reg­gel óta lá­tott, és Ik­sah­rát ön­töt­te el fé­nyé­vel, ami­től fe­hér ru­há­ja mint va­la­mi se­lyem­fá­tyol vet­te kö­rül kar­csú és gyö­nyö­rű alak­ját.

Hy­pa­tia ka­lim­pá­ló szív­vel emel­ke­dett föl.

– Tud­tam, hogy te vagy – mond­ta. – Ne­ked is tud­nod kel­lett, hogy én va­gyok, kü­lön­ben már ha­lott len­nék.

A ber­ber nő nem vá­la­szolt. Egy már­vány­szo­bor­ban több ele­ven­ség volt. Egész tes­té­ben resz­ke­tett, mint a fa­le­vél.

Hy­pa­tia le­ha­jolt, föl­vet­te a két kést, le­tet­te őket ol­dalt, a hi­deg kő­pad­ló­ra, majd ki­sé­tált az aj­tón oda, ahol a vér bű­zét el­nyom­ta a női ve­rí­ték il­la­ta, mely­ben érez­ni le­he­tett a friss szé­na és a ta­va­lyi ga­bo­na édes­sé­gét és a va­dá­szat nyers le­he­le­tét. A lo­vak, egy zsák­mány­ra leső nagy­macs­ka, a va­don, a szép­ség il­la­ta volt ez.

Neki ez­zel szem­ben bör­tön- és ín­ség­sza­ga volt. Maga is érez­te, ezért meg­pró­bált vissza­lép­ni egy olyan hely­re, ahol nem okoz túl nagy kel­le­met­len­sé­get vele.

Ez nem si­ke­rült, mert Ik­sah­ra vég­re meg­moz­dult. Vé­kony fe­ke­te uj­jai meg­ra­gad­ták Hy­pa­tia jobb ke­zét, és nem en­ged­ték el. Hy­pa­tia ha akart vol­na, sem tu­dott vol­na meg­moc­can­ni. De nem akart.

– Ott van Es­ta­ph – mond­ta. – És Be­re­ni­ké. A fo­lyo­són. – A sza­vak vé­let­len­sze­rű­en, hasz­na­ve­he­tet­le­nül es­tek ki za­vart agyá­ból. – Meg­se­be­sül­tél.

– Nem sú­lyos. Be fog gyó­gyul­ni. Még így is el tu­dok dob­ni egy kést. – Ik­sah­ra hosszan, re­me­gőn be­szív­ta a le­ve­gőt. – Itt nem va­gyunk biz­ton­ság­ban. El kell men­nünk.

– Igen.

Ik­sah­ra keze for­ró volt, nyir­kos, ha­tá­ro­zat­lan; csu­pa olyas­mi, amit Hy­pa­tia el sem tu­dott vol­na kép­zel­ni. A sa­ját keze sem­mi­vel sem volt biz­to­sabb.

A rá­juk te­le­pe­dő csend egy­re hosszabb­ra nyúlt, egy­re ne­he­zebb volt ki­töl­te­ni. A re­mény­től meg­rit­kult, a ki nem mon­dott dol­gok­tól meg­sű­rű­sö­dött a le­ve­gő.

– Kle­o­pát­ra vár – mond­ta vé­gül Ik­sah­ra. – Pan­tera el­hoz­ta Me­na­he­met, akit fris­sen ki­rállyá ken­tek fel. Az ő se­re­ge har­col a hely­őr­ség­gel. A kint­ről hal­lat­szó han­gok­ból ítél­ve azt hi­szem, ő győ­zött.

– És Szau­losz?

– Pan­tera el­ment, hogy meg­ke­res­se. Kle­o­pát­ra azt mond­ja, meg­halt, hogy hal­lot­ta, amint el­bú­csú­zott tőle. És Ana­ni­as, a fő­pap is. Meg­ta­lál­ták egy ka­ná­lis­ban rej­tőz­köd­ve, és meg­öl­ték.

Ik­sah­ra arca – ame­lyet az imén­ti erő­fe­szí­tés­től iz­zad­ság le­pett – úgy ra­gyo­gott, mint egy fé­nyes­re ke­félt ló sző­re.

– Kle­o­pát­ra hall­ja a ha­lot­ta­kat – mond­ta. – Tár­sa­log ve­lük. Azt mond­ja, a ha­lál sza­bad­ság, mint­ha az olyas­va­la­mi len­ne, amit mind­annyi­unk­nak ke­res­nünk kel­le­ne. Be­szél­ned kell vele.

– Fo­gok – ígér­te Hy­pa­tia. – Jó lát­ni, hogy ér­de­kel. Et­től meg­vál­to­zol. – Az­tán el­mond­ta, hogy sem­mi nem úgy ala­kult, ahogy gon­dol­ta:

– Ki­jött az is­ten, mi­alatt a cel­lá­ban vol­tunk, hogy meg­mu­tas­sa, mit hi­báz­tam, ami­kor zár­va tar­tot­tam a szí­ve­met. Hogy mit ve­szít­he­tek. – Uj­jai moz­du­lat­la­nok vol­tak, a bőre túl­sá­go­san ele­ven. – Nem akar­lak el­ve­szí­te­ni. – Leg­alább a sza­vak rend­ben vol­tak.

Ik­sah­ra arca még egy per­cig nem moz­dult, az­tán olyan mo­soly vi­rág­zott ki raj­ta, amely be­vi­lá­gít­hat­ta vol­na az egész nap­ju­kat.

– Ma egész nap az a fé­le­lem volt ben­nem, hogy el­ve­szí­tet­te­lek – mond­ta. – Nem aka­rok töb­bé ez­zel a fé­le­lem­mel élni, és nem en­ge­dem, hogy te ez­zel élj. El­visz­lek a si­va­tag­ba és a leg­ma­ga­sabb he­lyek­re, és ve­led együtt fo­gom néz­ni, ahogy a nap le­nyug­szik és fel­kel és újra le­nyug­szik, és ezt fog­juk ten­ni ha­ma­ro­san. De most van egy ki­rá­lyunk, akit meg kell ko­ro­náz­ni, és egy vá­ros, ame­lyet meg kell gyó­gyí­ta­ni, és egy ki­rály­né, akit olyan ál­la­pot­ba kell hoz­ni, hogy kö­szönt­hes­se a né­pét.