HUSZONHATODIK FEJEZET
Nyár derekán, Ab hónap hatodik napjának reggelén egy madár éneke köszöntötte a hajnalt Jeruzsálemben. Forró, száraz szél fújt keletről. A dombok felett egy sólyom kerengett a magasban, és egyre lejjebb ereszkedő körökben fürkészte a kora reggeli vidéket.
Ezen a reggelen, egy éjszakával, egy nappallal és még egy éjszakával azután, hogy Cézáreában kirobbantak a lázongások, és egyetlen éjszakával azután, hogy megérkezett Hypatia, és elmondta, Szaulosz azt tervezi, hogy elrabolja a Templom aranyát… e nap hajnalán, az éles vijjogást hallató, magasban lebegő sólyom alatt Pantera egymaga állt a jeruzsálemi Templomhoz felvezető lépcső utolsó előtti fokán, és figyelte, amint Izrael főpapja kilép a lélegzetelállítóan gyönyörű, drágakövekkel kirakott kapun, és letekint az ő városából itt összegyűlt emberekre.
Ananiás ben Ananiás átlagos testalkatú ember volt. A feje azonban csupa csont és bőr, a szeme túl közel került a szemöldökéhez, és a nyakán lötyögött a bőr.
Ettől még nem tűnt volna fel egy piactéren vagy egy lóversenypályán, vagy egy csatatéren, ha nem öltözött volna bíborvörös selyembe, amely csak úgy csillogott a napfényben, és aranycsengettyűk csilingeltek apró körben a köpenye alsó szegélyén. A vállán fekete ónixba vésve viselte Izrael tizenkét törzsének a nevét, és a mellvértjét díszítő smaragd, akvamarin és rubin drágaköveken is egy-egy törzs neve szerepelt. A turbánjára erősített csiszolt aranylemez azt volt hivatva hirdetni, hogy istene szemében szent a személye.
Az aranycsengettyűk csilingelőse közepette előresétált a magaslat széléig, amelyen a temploma állt, és lenézett az összegyűlt sokaságra.
Tengernyi kék jelű férfi, ifjú és a férjhezmenéshez túl fiatal, de hogy otthon hagyják, már túl nagy lány nézett vissza rá. Úgy telepedett rájuk a csend, számukra is észrevétlenül, ahogy egy éjjeli lepke nyugszik el este.
Ők voltak a Békepárt, akik Gedeon, a Békességszerző kérésére jöttek el ilyen nagy számban. Mögöttük és körülöttük a napsárga jellel megkülönböztetett Háború Párt hívei álltak, akiket Menahem és unokafivére, Eleazár hívott ide. És kívül, körös-körül, jelöletlen, de feltűnő hosszú köpenyben sorakoztak a Juszaf ben Matthias által toborzott kereskedők, akik nem csatlakoztak egyik párthoz sem, de a jövőjük éppúgy függött ettől a reggeltől, mint bárki másé.
Lehetséges, hogy életben maradunk.
Mint egy égiháború utolsó, távolodó visszhangja, úgy csengett vissza Pantera fülében Hypatia ígérete. Olyan érzése volt, mintha levedlette volna a bőrét, és az újra visszanőne, csak vékonyabban. Élesebb lett körülötte a világ, s benne olyan kézzelfoghatóvá vált a veszély, hogy fémes ízt hagyott a nyelvén, és érezte a hátán lecsorgó izzadságban is.
Figyelte, ahogy a főpap előrejön, és zúgó füllel számolta a saját szívdobbanásait.
– Kegyelmes uram… – A kezében tartotta Néró aranygyűrűjét, melynek türkizkövébe egy lantot véstek, és a császár jeleként ismert versenyszekeret. Úgy emelte föl, hogy Ananiás láthassa, és a tömeg tudhassa, hogy aranyat tart a kezében.
– Kegyelmes uram, Sebastos Abdes Pantera vagyok, akit a Leopárd néven ismernek. Néró császár nevében jöttem, az ő gyűrűjét viselve. Hírt hoztam valakiről, aki a császárt káromolva ki akarja rabolni a templomodat.
Pantera harcolt már csatatereken; tudta, hogy kell megemelnie a hangját, hogy elhallatsszék messzire. A tömegből egy sóhaj szállt fel. Az emberek gyűlölték Nérót, megpróbáltatásaik okozóját, aki a nyakukra ültette Florus kormányzót, és a markában tartotta a légiókat, készen arra, hogy lesújtson rájuk, ha fellázadnának mértéktelen kapzsisága ellen. Ám ezzel együtt is a császári név említése magán viselte a királyi hatalom patináját, és a Pantera kezében megcsillanó arany új, a puszta gazdagságon túlmutató jelentést kapott.
A tömeg újabb, hosszú lélegzetvételével együtt Pantera az utolsó lépcsőfokra lépve fölemelkedett a padozatra, amelyen a Templom állt. A falak a napsütésben hófehéren ragyogva magasodtak fel előtte, ékkövekkel kirakott pompás kapuja épp csak akkora résre volt nyitva, hogy a színek életre keljenek a reggeli nap fényében, de ahhoz már túl keskeny volt a rés, hogy Pantera beláthasson oda, ahol a héberek az istenüket imádták.
A tömeg sóhaja halk morajjá alakult át, még nem haragos, de nem is vidám zümmögéssé.
A császár megbízásából lett főpap, Ananiás odafordította a fejét, zsírpárnás szeme megállapodott a gyűrűbe vésett lanton. Amikor felnézett, a tekintete kőkemény volt.
– Nem a császártól jössz – mondta ugyancsak messzehangzó, az odalenn fülek tengeréig elhallatszó hangon. – Hazug vagy, a császárod és az istened árulója.
A sokaság megint egyszerre szívta be a levegőt, de a hang nyersebb volt, mint az imént.
Pantera erejéből mosolyra is futotta. A látóhatárt fürkészve keresett valami jelet Mithrásztól: egy hollót, egy bikát, egy kopót. Ezek közül egyet sem látott, csak az odafönt szárnyaló sólymot.
– Kegyelmes uram, én hűséges vagyok a császáromhoz és az istenemhez, aki nem a te istened.
A tömeg zúgni kezdett, amitől nehezebben lehetett hallani Ananiás szavait:
– És ha úgy döntök, hogy nem hiszem el?
– Akkor a császár, aki mindkettőnknek parancsol, tudni óhajtja majd, hogy mi az oka.
– Értem.
Többet is mondhattak volna, de bentről, a falak közül egy gongütés hallatszott, melyet a következő pillanatban elnyomott a kövezeten csattogó paták zaja, és Jucundus vágtatott be kétszáznegyven lovas élén, az utcasarkot megkerülve. Úgy nyomultak át a tömegen, ahogy egy tengerjáró hajó emelkedik fel a hullámok tetejére.
Az érkezésüket övező felfordulásban, a lovak és a páncélt viselő katonák okozta riadalomban, a lovas katonákkal szemtől szembe még sohasem találkozó férfiak, nők és fiúk sikoltozását hallva Pantera veszélyérzete kiélesedett. A veszély nem az odalenti fegyveresek felől fenyegetett, hanem a templom falai mögötti csendes, nyugodt mozgás, a túlságosan is ismerős hang által kiadott parancs felől, így amikor végül a reggeli napfényben drágaköveit megvillantva szélesre tárult a tölgyfából készült kapu, és kisétált rajta egy homokszínű selyembe öltözött ember, majd megállt a főpap mellett, Pantera cseppet sem lepődött meg.
A két év alatt, miközben sikerült elkerülnie, hogy elfogják, néhány ránc vésődött a szeme köré, ezzel együtt megmaradt annak a sima arcú, sima szavú ellenségnek, akinek Pantera megismerte; aki láthatatlan tudott maradni, amíg úgy nem döntött, hogy megmutatja magát, de akkor becsvágyának ereje képes volt ezer tekintetet is magához vonzani. Mint most is.
– Te nem vagy a császár embere! – Határozottan beszélt, de nem hangosan, úgyhogy a tömegnek el kellett némulnia, hogy hallhassa.
– Még azt is kétlem, hogy te lennél a Leopárd, mivel őt hűségesnek ismerjük. A kellő időben meg fogjuk tudni a valódi nevedet. A vallatók e pillanatban már az eszközeik előkészítésével foglalatoskodnak. Jeruzsálem népe buzgó híve szeretett császárának, és hogy megmutassa tiszteletét iránta, felhatalmazza a főpapot, hogy adományozzon tizenöt talentum aranyat Róma tűzvész utáni újjáépítésére. A véred lesz a pecsét az ajándékon.
Tizenöt talentum? Ezt senki sem hitte el a tömegben. Az emberek hallgattak.
– A császár gyűrűjét viselem – mondta Pantera.
– Hamisítvány.
– Talán meg kellene várnunk Florus kormányzót, hogy kikérjük a véleményét. Egyedül ő látta a császár ujján. – Pantera kizárólag Ananiáshoz beszélt. – Egy levelet is hozok a császártól a kormányzónak, amelyben a szolgálatába ajánl engem annak a személynek a felkutatásához, aki egy töredékes jóslatot követve elpusztítaná mind Rómát, mind Jeruzsálemet. A neve Szaulosz. Ott áll melletted.
Az üzenetet tartalmazó tekercs az övtáskájában volt. Császári papírra írták, a császár pecsétjét nyomták rá, amely minden részletében megegyezett a császári gyűrűvel. Pantera saját kezűleg írta, egymaga ülve az asztalnál Juszaf szobájában éjszaka, amikor nem jött álom a szemére, de Szaulosz ezt nem bizonyíthatta rá, hacsak magát Nérót meg nem kérdezi.
– Igazán? Hadd lássam. – Szaulosz kilépett a főpap árnyékából, és ezzel az egyetlen mozdulattal világossá tette, hogy ki parancsol kinek.
A tömeg odalent újabb, még nagyobb levegőt vett: százezer mell emelkedett meg. A mormogás morajjá, majd viharos zúgássá erősödött. Jucundus egyetlen kiáltására az emberei felsorakoztak a templom lépcsője alatt, meghátrálásra kényszerítve ezzel a sokaságot.
Szaulosz mindenki szeme láttára elvette a Pantera által írt üzenetet, és ketté-, majd négyfelé szakította.
– Ez a levél nem valódi.
Pantera Ananiás felé fordult, és széttárta a karját.
– Kegyelmes uram, mindketten mondjuk a magunkét, és te nem tudhatod, mi az igazság. De a császár tudja. Ha el akarnál küldeni most egy madarat, megírom az üzenetet, amely bizonyítani fogja, hogy igazat mondok.
Ananiás lebiggyesztette a száját. Halvány kétkedés gyűlt a szemében.
– Napokba telik, mire egy útnak bocsátott madár visszatér.
– Várhatunk. Ennél rövidebb idő alatt nem tudod kiüríteni a kincstáradat. Addig is, kérlek, hallgasd meg császárunk szavait, amellyel ideküldött engem: Mondd meg Ananiás főpapnak, hogy elégedettek vagyunk azzal, ahogy vezeti a népet, és szeretnénk, ha megmaradna a helyén, amíg az unokaöccse belenő a ruhájába.
Pantera állta a főpap tekintetét. Rómában vagy Jeruzsálemben nagyon kevesen tudták, hogy Ananiás terveiben sem a fiai, sem az unokái nem szerepeltek a leendő papként. Néró császár a kevesek egyike volt.
Ananiás szeme úgy cikázott ide-oda, hogy követni sem lehetett. Aztán becsukta, és amikor ismét kinyitotta, mindössze egy apró fejrázás jelezte, hogy elhatározásra jutott.
Amikor fölemelte karját, és a gong megszólalt, egy csapat felfegyverzett légionárius vonult ki a templom területéről. Ezek nem Jucundus szír segédcsapatai voltak, hanem a jeruzsálemi helyőrség katonái; valamennyien római polgárok, akik abban a tökéletes bizonyosságban nevelkedtek, hogy a földkerekség minden emberfajtájánál különbek.
Kétszáz ilyen ember menetelt ki ötvenfős oszlopokban, négyes sorokban a héber templomból, ahol a puszta jelenlétük is szentségtörés volt. Valamennyien egyetlen tömör aranyrudat hoztak két nyitott tenyerükön, miközben izmaik kötélként kidagadtak, és arcukon csörgött a veríték.
Csak jöttek és jöttek, és megtöltötték a magaslatot, amelyen a templom állt, s az aranyuk úgy csillogott a napfényben, mint a szérűskertben szétterített, frissen learatott gabona.
Odalent a tömeg végre elhitte, mi történik, és elnémult a szomorúságtól. A zaj hiánya olyan fülsiketítő volt, mint a csata előtti éjszaka, amikor a fülek sajogva várnak a csillagok énekére, de nem hallatszik más, csak a halálra készülődő ezernyi lélek hangja.
Ebbe a csendbe hasított bele Ananiás, Izrael főpapjának hangja:
– Ez az ember áruló. Fogjátok el!
És Panterára mutatott.