HUSZONHATODIK FEJEZET

Nyár de­re­kán, Ab hó­nap ha­to­dik nap­já­nak reg­ge­lén egy ma­dár éne­ke kö­szön­töt­te a haj­nalt Je­ru­zsá­lem­ben. For­ró, szá­raz szél fújt ke­let­ről. A dom­bok fe­lett egy só­lyom ke­ren­gett a ma­gas­ban, és egy­re lej­jebb eresz­ke­dő kö­rök­ben für­kész­te a kora reg­ge­li vi­dé­ket.

Ezen a reg­ge­len, egy éj­sza­ká­val, egy nap­pal­lal és még egy éj­sza­ká­val az­u­tán, hogy Cé­zá­re­á­ban ki­rob­ban­tak a lá­zon­gá­sok, és egyet­len éj­sza­ká­val az­u­tán, hogy meg­ér­ke­zett Hy­pa­tia, és el­mond­ta, Szau­losz azt ter­ve­zi, hogy el­ra­bol­ja a Temp­lom ara­nyát… e nap haj­na­lán, az éles vij­jo­gást hal­la­tó, ma­gas­ban le­be­gő só­lyom alatt Pan­tera egy­ma­ga állt a je­ru­zsá­le­mi Temp­lom­hoz fel­ve­ze­tő lép­cső utol­só előt­ti fo­kán, és fi­gyel­te, amint Iz­ra­el fő­pap­ja ki­lép a lé­leg­zet­el­ál­lí­tó­an gyö­nyö­rű, drá­ga­kö­vek­kel ki­ra­kott ka­pun, és le­te­kint az ő vá­ro­sá­ból itt össze­gyűlt em­be­rek­re.

Ana­ni­ás ben Ana­ni­ás át­la­gos test­al­ka­tú em­ber volt. A feje azon­ban csu­pa csont és bőr, a sze­me túl kö­zel ke­rült a szem­öl­dö­ké­hez, és a nya­kán lö­työ­gött a bőr.

Et­től még nem tűnt vol­na fel egy pi­ac­té­ren vagy egy ló­ver­seny­pá­lyán, vagy egy csa­ta­té­ren, ha nem öl­tö­zött vol­na bí­bor­vö­rös se­lyem­be, amely csak úgy csil­lo­gott a nap­fény­ben, és arany­csen­gettyűk csi­lin­gel­tek apró kör­ben a kö­pe­nye alsó sze­gé­lyén. A vál­lán fe­ke­te ónix­ba vés­ve vi­sel­te Iz­ra­el ti­zen­két tör­zsé­nek a ne­vét, és a mell­vért­jét dí­szí­tő sma­ragd, ak­va­ma­rin és ru­bin drá­ga­kö­ve­ken is egy-egy törzs neve sze­re­pelt. A tur­bán­já­ra erő­sí­tett csi­szolt arany­le­mez azt volt hi­vat­va hir­det­ni, hogy is­te­ne sze­mé­ben szent a sze­mé­lye.

Az arany­csen­gettyűk csi­lin­gelő­se kö­ze­pet­te elő­re­sé­tált a ma­gas­lat szé­lé­ig, ame­lyen a temp­lo­ma állt, és le­né­zett az össze­gyűlt so­ka­ság­ra.

Ten­ger­nyi kék jelű fér­fi, ifjú és a férj­hez­me­nés­hez túl fi­a­tal, de hogy ott­hon hagy­ják, már túl nagy lány né­zett vissza rá. Úgy te­le­pe­dett rá­juk a csend, szá­muk­ra is ész­re­vét­le­nül, ahogy egy éj­je­li lep­ke nyug­szik el este.

Ők vol­tak a Bé­ke­párt, akik Ge­de­on, a Bé­kes­ség­szer­ző ké­ré­sé­re jöt­tek el ilyen nagy szám­ban. Mö­göt­tük és kö­rü­löt­tük a nap­sár­ga jel­lel meg­kü­lön­böz­te­tett Há­bo­rú Párt hí­vei áll­tak, aki­ket Me­na­hem és uno­ka­fi­vé­re, Ele­azár hí­vott ide. És kí­vül, kö­rös-kö­rül, je­lö­let­len, de fel­tű­nő hosszú kö­peny­ben so­ra­koz­tak a Ju­szaf ben Matthias ál­tal to­bor­zott ke­res­ke­dők, akik nem csat­la­koz­tak egyik párt­hoz sem, de a jö­vő­jük épp­úgy füg­gött et­től a reg­gel­től, mint bár­ki másé.

Le­het­sé­ges, hogy élet­ben ma­ra­dunk.

Mint egy égi­há­bo­rú utol­só, tá­vo­lo­dó vissz­hang­ja, úgy csen­gett vissza Pan­tera fü­lé­ben Hy­pa­tia ígé­re­te. Olyan ér­zé­se volt, mint­ha le­ved­let­te vol­na a bő­rét, és az újra vissza­nő­ne, csak vé­ko­nyab­ban. Éle­sebb lett kö­rü­löt­te a vi­lág, s ben­ne olyan kéz­zel­fog­ha­tó­vá vált a ve­szély, hogy fé­mes ízt ha­gyott a nyel­vén, és érez­te a há­tán le­csor­gó iz­zad­ság­ban is.

Fi­gyel­te, ahogy a fő­pap elő­re­jön, és zúgó fül­lel szá­mol­ta a sa­ját szív­dob­ba­ná­sa­it.

– Ke­gyel­mes uram… – A ke­zé­ben tar­tot­ta Néró arany­gyű­rű­jét, mely­nek tür­kiz­kö­vé­be egy lan­tot vés­tek, és a csá­szár je­le­ként is­mert ver­seny­sze­ke­ret. Úgy emel­te föl, hogy Ana­ni­ás lát­has­sa, és a tö­meg tud­has­sa, hogy ara­nyat tart a ke­zé­ben.

– Ke­gyel­mes uram, Se­bas­tos Ab­des Pan­tera va­gyok, akit a Le­o­párd né­ven is­mer­nek. Néró csá­szár ne­vé­ben jöt­tem, az ő gyű­rű­jét vi­sel­ve. Hírt hoz­tam va­la­ki­ről, aki a csá­szárt ká­ro­mol­va ki akar­ja ra­bol­ni a temp­lo­mo­dat.

Pan­tera har­colt már csa­ta­te­re­ken; tud­ta, hogy kell meg­emel­nie a hang­ját, hogy el­hal­latsszék messzi­re. A tö­meg­ből egy só­haj szállt fel. Az em­be­rek gyű­löl­ték Né­rót, meg­pró­bál­ta­tá­sa­ik oko­zó­ját, aki a nya­kuk­ra ül­tet­te Flo­rus kor­mány­zót, és a mar­ká­ban tar­tot­ta a lé­gi­ó­kat, ké­szen arra, hogy le­sújt­son rá­juk, ha fel­lá­zad­ná­nak mér­ték­te­len kap­zsi­sá­ga el­len. Ám ez­zel együtt is a csá­szá­ri név em­lí­té­se ma­gán vi­sel­te a ki­rá­lyi ha­ta­lom pa­ti­ná­ját, és a Pan­tera ke­zé­ben meg­csil­la­nó arany új, a pusz­ta gaz­dag­sá­gon túl­mu­ta­tó je­len­tést ka­pott.

A tö­meg újabb, hosszú lé­leg­zet­vé­te­lé­vel együtt Pan­tera az utol­só lép­cső­fok­ra lép­ve föl­emel­ke­dett a pa­do­zat­ra, ame­lyen a Temp­lom állt. A fa­lak a nap­sü­tés­ben hó­fe­hé­ren ra­gyog­va ma­ga­sod­tak fel előt­te, ék­kö­vek­kel ki­ra­kott pom­pás ka­pu­ja épp csak ak­ko­ra rés­re volt nyit­va, hogy a szí­nek élet­re kel­je­nek a reg­ge­li nap fé­nyé­ben, de ah­hoz már túl kes­keny volt a rés, hogy Pan­tera be­lát­has­son oda, ahol a hé­be­rek az is­te­nü­ket imád­ták.

A tö­meg só­ha­ja halk mo­raj­já ala­kult át, még nem ha­ra­gos, de nem is vi­dám züm­mö­gés­sé.

A csá­szár meg­bí­zá­sá­ból lett fő­pap, Ana­ni­ás oda­for­dí­tot­ta a fe­jét, zsír­pár­nás sze­me meg­ál­la­po­dott a gyű­rű­be vé­sett lan­ton. Ami­kor fel­né­zett, a te­kin­te­te kő­ke­mény volt.

– Nem a csá­szár­tól jössz – mond­ta ugyan­csak messze­hang­zó, az oda­lenn fü­lek ten­ge­ré­ig el­hal­lat­szó han­gon. – Ha­zug vagy, a csá­szá­rod és az is­te­ned áru­ló­ja.

A so­ka­ság megint egy­szer­re szív­ta be a le­ve­gőt, de a hang nyer­sebb volt, mint az imént.

Pan­tera ere­jé­ből mo­soly­ra is fu­tot­ta. A lá­tó­ha­tárt für­kész­ve ke­re­sett va­la­mi je­let Mith­rász­tól: egy hol­lót, egy bi­kát, egy ko­pót. Ezek kö­zül egyet sem lá­tott, csak az oda­fönt szár­nya­ló sóly­mot.

– Ke­gyel­mes uram, én hű­sé­ges va­gyok a csá­szá­rom­hoz és az is­te­nem­hez, aki nem a te is­te­ned.

A tö­meg zúg­ni kez­dett, ami­től ne­he­zeb­ben le­he­tett hal­la­ni Ana­ni­ás sza­va­it:

– És ha úgy dön­tök, hogy nem hi­szem el?

– Ak­kor a csá­szár, aki mind­ket­tőnk­nek pa­ran­csol, tud­ni óhajt­ja majd, hogy mi az oka.

– Ér­tem.

Töb­bet is mond­hat­tak vol­na, de bent­ről, a fa­lak kö­zül egy gong­ütés hal­lat­szott, me­lyet a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban el­nyo­mott a kö­ve­ze­ten csat­to­gó pa­ták zaja, és Ju­cun­dus vág­ta­tott be két­száz­negy­ven lo­vas élén, az ut­ca­sar­kot meg­ke­rül­ve. Úgy nyo­mul­tak át a tö­me­gen, ahogy egy ten­ger­já­ró hajó emel­ke­dik fel a hul­lá­mok te­te­jé­re.

Az ér­ke­zé­sü­ket öve­ző fel­for­du­lás­ban, a lo­vak és a pán­célt vi­se­lő ka­to­nák okoz­ta ri­a­da­lom­ban, a lo­vas ka­to­nák­kal szem­től szem­be még so­ha­sem ta­lál­ko­zó fér­fi­ak, nők és fiúk si­kol­to­zá­sát hall­va Pan­tera ve­szély­ér­ze­te ki­éle­se­dett. A ve­szély nem az oda­len­ti fegy­ve­re­sek fe­lől fe­nye­ge­tett, ha­nem a temp­lom fa­lai mö­göt­ti csen­des, nyu­godt moz­gás, a túl­sá­go­san is is­me­rős hang ál­tal ki­adott pa­rancs fe­lől, így ami­kor vé­gül a reg­ge­li nap­fény­ben drá­ga­kö­ve­it meg­vil­lant­va szé­les­re tá­rult a tölgy­fá­ból ké­szült kapu, és ki­sé­tált raj­ta egy ho­mok­szí­nű se­lyem­be öl­tö­zött em­ber, majd meg­állt a fő­pap mel­lett, Pan­tera csep­pet sem le­pő­dött meg.

A két év alatt, mi­köz­ben si­ke­rült el­ke­rül­nie, hogy el­fog­ják, né­hány ránc vé­ső­dött a sze­me köré, ez­zel együtt meg­ma­radt an­nak a sima arcú, sima sza­vú el­len­ség­nek, aki­nek Pan­tera meg­is­mer­te; aki lát­ha­tat­lan tu­dott ma­rad­ni, amíg úgy nem dön­tött, hogy meg­mu­tat­ja ma­gát, de ak­kor becs­vá­gyá­nak ere­je ké­pes volt ezer te­kin­te­tet is ma­gá­hoz von­za­ni. Mint most is.

– Te nem vagy a csá­szár em­be­re! – Ha­tá­ro­zot­tan be­szélt, de nem han­go­san, úgy­hogy a tö­meg­nek el kel­lett né­mul­nia, hogy hall­has­sa.

– Még azt is két­lem, hogy te len­nél a Le­o­párd, mi­vel őt hű­sé­ges­nek is­mer­jük. A kel­lő idő­ben meg fog­juk tud­ni a va­ló­di ne­ve­det. A val­la­tók e pil­la­nat­ban már az esz­kö­ze­ik elő­ké­szí­té­sé­vel fog­la­la­tos­kod­nak. Je­ru­zsá­lem népe buz­gó híve sze­re­tett csá­szá­rá­nak, és hogy meg­mu­tas­sa tisz­te­le­tét irán­ta, fel­ha­tal­maz­za a fő­pa­pot, hogy ado­má­nyoz­zon ti­zen­öt ta­len­tum ara­nyat Róma tűz­vész utá­ni új­já­épí­té­sé­re. A vé­red lesz a pe­csét az aján­dé­kon.

Ti­zen­öt ta­len­tum? Ezt sen­ki sem hit­te el a tö­meg­ben. Az em­be­rek hall­gat­tak.

– A csá­szár gyű­rű­jét vi­se­lem – mond­ta Pan­tera.

– Ha­mi­sít­vány.

– Ta­lán meg kel­le­ne vár­nunk Flo­rus kor­mány­zót, hogy ki­kér­jük a vé­le­mé­nyét. Egye­dül ő lát­ta a csá­szár uj­ján. – Pan­tera ki­zá­ró­lag Ana­ni­ás­hoz be­szélt. – Egy le­ve­let is ho­zok a csá­szár­tól a kor­mány­zó­nak, amely­ben a szol­gá­la­tá­ba ajánl en­gem an­nak a sze­mély­nek a fel­ku­ta­tá­sá­hoz, aki egy tö­re­dé­kes jós­la­tot kö­vet­ve el­pusz­tí­ta­ná mind Ró­mát, mind Je­ru­zsá­le­met. A neve Szau­losz. Ott áll mel­let­ted.

Az üze­ne­tet tar­tal­ma­zó te­kercs az öv­tás­ká­já­ban volt. Csá­szá­ri pa­pír­ra ír­ták, a csá­szár pe­csét­jét nyom­ták rá, amely min­den rész­le­té­ben meg­egye­zett a csá­szá­ri gyű­rű­vel. Pan­tera sa­ját kezű­leg írta, egy­ma­ga ülve az asz­tal­nál Ju­szaf szo­bá­já­ban éj­sza­ka, ami­kor nem jött álom a sze­mé­re, de Szau­losz ezt nem bi­zo­nyít­hat­ta rá, ha­csak ma­gát Né­rót meg nem kér­de­zi.

– Iga­zán? Hadd lás­sam. – Szau­losz ki­lé­pett a fő­pap ár­nyé­ká­ból, és ez­zel az egyet­len moz­du­lat­tal vi­lá­gos­sá tet­te, hogy ki pa­ran­csol ki­nek.

A tö­meg oda­lent újabb, még na­gyobb le­ve­gőt vett: száz­ezer mell emel­ke­dett meg. A mor­mo­gás mo­raj­já, majd vi­ha­ros zú­gás­sá erő­sö­dött. Ju­cun­dus egyet­len ki­ál­tá­sá­ra az em­be­rei fel­so­ra­koz­tak a temp­lom lép­cső­je alatt, meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rít­ve ez­zel a so­ka­sá­got.

Szau­losz min­den­ki sze­me lát­tá­ra el­vet­te a Pan­tera ál­tal írt üze­ne­tet, és ket­té-, majd négy­fe­lé sza­kí­tot­ta.

– Ez a le­vél nem va­ló­di.

Pan­tera Ana­ni­ás felé for­dult, és szét­tár­ta a kar­ját.

– Ke­gyel­mes uram, mind­ket­ten mond­juk a ma­gun­két, és te nem tud­ha­tod, mi az igaz­ság. De a csá­szár tud­ja. Ha el akar­nál kül­de­ni most egy ma­da­rat, meg­írom az üze­ne­tet, amely bi­zo­nyí­ta­ni fog­ja, hogy iga­zat mon­dok.

Ana­ni­ás le­biggyesz­tet­te a szá­ját. Hal­vány két­ke­dés gyűlt a sze­mé­ben.

– Na­pok­ba te­lik, mire egy út­nak bo­csá­tott ma­dár vissza­tér.

– Vár­ha­tunk. En­nél rö­vi­debb idő alatt nem tu­dod ki­ürí­te­ni a kincs­tá­ra­dat. Ad­dig is, kér­lek, hall­gasd meg csá­szá­runk sza­va­it, amellyel ide­kül­dött en­gem: Mondd meg Ana­ni­ás fő­pap­nak, hogy elé­ge­det­tek va­gyunk az­zal, ahogy ve­ze­ti a né­pet, és sze­ret­nénk, ha meg­ma­rad­na a he­lyén, amíg az uno­ka­öccse be­le­nő a ru­há­já­ba.

Pan­tera áll­ta a fő­pap te­kin­te­tét. Ró­má­ban vagy Je­ru­zsá­lem­ben na­gyon ke­ve­sen tud­ták, hogy Ana­ni­ás ter­ve­i­ben sem a fiai, sem az uno­kái nem sze­re­pel­tek a le­en­dő pap­ként. Néró csá­szár a ke­ve­sek egyi­ke volt.

Ana­ni­ás sze­me úgy ci­ká­zott ide-oda, hogy kö­vet­ni sem le­he­tett. Az­tán be­csuk­ta, és ami­kor is­mét ki­nyi­tot­ta, mind­össze egy apró fej­rá­zás je­lez­te, hogy el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott.

Ami­kor föl­emel­te kar­ját, és a gong meg­szó­lalt, egy csa­pat fel­fegy­ver­zett lé­gi­o­ná­ri­us vo­nult ki a temp­lom te­rü­le­té­ről. Ezek nem Ju­cun­dus szír se­géd­csa­pa­tai vol­tak, ha­nem a je­ru­zsá­le­mi hely­őr­ség ka­to­nái; va­la­mennyi­en ró­mai pol­gá­rok, akik ab­ban a tö­ké­le­tes bi­zo­nyos­ság­ban ne­vel­ked­tek, hogy a föld­ke­rek­ség min­den em­ber­faj­tá­já­nál kü­lön­bek.

Két­száz ilyen em­ber me­ne­telt ki öt­ven­fős osz­lo­pok­ban, né­gyes so­rok­ban a hé­ber temp­lom­ból, ahol a pusz­ta je­len­lé­tük is szent­ség­tö­rés volt. Va­la­mennyi­en egyet­len tö­mör arany­ru­dat hoz­tak két nyi­tott te­nye­rü­kön, mi­köz­ben iz­ma­ik kö­tél­ként ki­da­gad­tak, és ar­cu­kon csör­gött a ve­rí­ték.

Csak jöt­tek és jöt­tek, és meg­töl­töt­ték a ma­gas­la­tot, ame­lyen a temp­lom állt, s az ara­nyuk úgy csil­lo­gott a nap­fény­ben, mint a szé­rűs­kert­ben szét­te­rí­tett, fris­sen le­ara­tott ga­bo­na.

Oda­lent a tö­meg vég­re el­hit­te, mi tör­té­nik, és el­né­mult a szo­mo­rú­ság­tól. A zaj hi­á­nya olyan fül­si­ke­tí­tő volt, mint a csa­ta előt­ti éj­sza­ka, ami­kor a fü­lek sa­jog­va vár­nak a csil­la­gok éne­ké­re, de nem hal­lat­szik más, csak a ha­lál­ra ké­szü­lő­dő ezer­nyi lé­lek hang­ja.

Ebbe a csend­be ha­sí­tott bele Ana­ni­ás, Iz­ra­el fő­pap­já­nak hang­ja:

– Ez az em­ber áru­ló. Fog­já­tok el!

És Pan­ter­á­ra mu­ta­tott.