TIZENHATODIK FEJEZET

A ki­rály­né ma­gán­lak­osz­tá­lyá­ban vol­tak: Be­re­ni­ké, Dru­zil­la és Hy­pa­tia. Az ab­la­kon túl tom­bolt a ten­ger. Hold­fény­től fe­hér­re fes­tett hul­lá­mok csa­pód­tak a föld­nyelv lá­bá­nál emel­ke­dő szik­lák­hoz. Bel­jebb az egész víz­tö­meg fe­ke­te volt, mint a se­lyem. Ha az em­ber a ten­ge­ren dúló erő­szak­ra össz­pon­to­sí­tott, szin­te meg is fe­led­kez­he­tett a lá­zon­gá­sok­ról.

Hy­pa­tia vissza­for­dult a szo­ba felé. En­ge­délyt ka­pott rá, hogy fel­áll­jon, kör­be­sé­tál­jon, vagy bár­mi mást csi­nál­jon, ami ah­hoz kell, hogy Ízisz böl­cses­sé­ge be­tölt­se az ő vá­lasz­tott edé­nyét.

A vá­lasz­tott edény­nek üres­nek kel­lett vol­na len­nie, el­mé­jét meg kel­lett vol­na tisz­tí­ta­nia, hogy meg­hall­ja az is­ten hang­ját, de egy­re csak Szau­losz járt az eszé­ben; Szau­losz, amint tel­jes élet­nagy­ság­ban be­vo­nult a trón­te­rem­be, hogy el­len­őr­zé­se alá von­ja a gyű­lést, amely majd­nem ki­csú­szott a ke­zé­ből; Szau­losz, amint a tü­zet és füs­töt szag­lássza; az ál­ma­i­ban meg­je­le­nő Szau­losz, ami min­den­nél rosszabb volt.

Be­re­ni­ké ki­rály­né kér­de­zett va­la­mit, és most a vá­lasz­ra várt. Bőre, sze­me vi­lá­gos volt, és jól pa­lás­tol­ta a fej­fá­já­sát. Ő is lát­ta Szau­loszt és a di­a­da­lát, és ő is félt.

– Ha azt kér­de­zed, mi a vé­le­mé­nyem Ju­szaf di­lem­má­já­ról, azt hi­szem, van rá mód, hogy a ki­rály meg­ad­ja a hé­be­rek­nek, amit akar­nak, és még­is vissza­tart­sa a szí­ri­a­i­a­kat at­tól, hogy bosszú­ból le­rom­bol­ják a zsi­na­gó­gát. De azt hi­szem, arra, hogy ez meg­tör­tén­jen, nem ad­ha­tó en­ge­dély.

– Ma­gya­rázd meg! – szólt a ki­rály­né.

Egye­dül vol­tak, már amennyi­re egy ki­rály­né egye­dül tud len­ni. A rab­szol­gá­kat és a szol­gá­ló­kat el­bo­csá­tot­ta, ki­vé­ve az aj­tó­ő­rö­ket, de még ők is fog­ták a fegy­ve­rü­ket, és ki­men­tek a szo­bá­ból. Dru­zil­la bort töl­tött, tü­zes szí­nű ca­ecu­bu­si óbort, amely még őriz­te a nap­pal me­le­gét. A kely­hek olyan haj­szál­vé­kony arany­le­mez­ből ké­szül­tek, hogy egy uj­jal be le­he­tett vol­na hor­pasz­ta­ni az ol­da­lu­kat.

Az egyi­ket oda­nyúj­tot­ta, és Hy­pa­tia a ki­rály­né hú­gá­nak mo­so­lyát lát­va arra gon­dolt, ta­lán épp ez Dru­zil­la sze­re­pe: hogy rá­mo­so­lyog­jon a ven­dé­gek­re, meg­őriz­ze a jó han­gu­la­tot, és meg­ne­vet­tes­se őket, ha a be­szél­ge­tés más­kü­lön­ben túl ko­moly­ra for­dul­na. Hy­pa­tia kí­ván­csi lett vol­na, mibe ke­rül ez Dru­zil­lá­nak, és hogy va­jon a ki­rály­né le­né­zi-e őt ezért – ahogy a lá­nya két­ség­te­le­nül le­néz­te érte.

Kle­o­pát­rát az­u­tán, hogy el­hagy­ták a fo­ga­dó­ter­met, nyom­ban ágy­ba pa­ran­csol­ták. Hy­pa­tia nem tud­ta, hova ment a lány, de ezen az éj­sza­kán az ágy nem tűnt va­ló­szí­nű­nek.

Be­re­ni­ké vá­ra­koz­va né­zett rá a ser­leg ru­bi­nok­kal ki­ra­kott arany­pe­re­me fö­lött.

– A ki­rály­nak reg­gel vissza kel­le­ne ad­nia az ara­nyat Ju­szaf­nak – mond­ta Hy­pa­tia. – Azon­kí­vül sem­mit sem kel­le­ne ten­nie, ami­vel meg­aka­dá­lyoz­ná a szí­ri­a­i­ak épít­ke­zé­sét a zsi­na­gó­ga kö­rü­li te­rü­le­ten. Hadd épít­se­nek, ha akar­nak, min­den fal­nál sör­főz­dét, mé­szár­szé­ket és ol­tárt, ahol ki­te­rít­he­tik a ha­lot­ta­i­kat – de en­ged­jék meg, hogy a ki­rály előbb kö­ven­ként el­hord­ja a zsi­na­gó­gát a vá­ro­son be­lül egy új hely­re.

Be­re­ni­ké uj­jai össze­szo­rul­tak a ser­le­gén. Az arany el­gör­bült, de nem nyo­mó­dott be.

– Hova?

– Nem tu­dom, de nyolc ta­len­tum árá­ért már le­het va­la­mi he­lyet kap­ni. Csak hadd fi­zes­se meg a ki­rály nyil­vá­no­san. Ha a hé­be­rek ké­sőbb ara­nyat akar­nak adni neki, az az ő dol­guk, de ha a föld­re már a leg­ele­jén úgy te­kin­te­nek, mint a ki­rály aján­dé­ká­ra, ak­kor sen­ki sem me­ré­sze­li meg­tá­mad­ni, ahogy a zsi­na­gó­gá­val tet­ték.

– Iga­za van – bó­lin­tott Dru­zil­la mo­so­lyog­va. – Már csak az a kér­dés, hogy a bá­tyánk en­ge­dé­lye­zi-e.

– Nem, a kér­dés egé­szen más. Mennyi­re áll kö­zel Szau­losz a bá­tyá­tok­hoz? – kér­dez­te Hy­pa­tia, sze­mét to­vább­ra is a ki­rály­né­ra sze­gez­ve.

– Ah. – Egy fer­de tám­lá­jú, a ki­rály­né öl­tö­zé­ké­nél egy ár­nya­lat­tal sö­té­tebb kék­kel be­vont fek­hely állt Be­re­ni­ké mö­gött. Hir­te­len le­ült rá.

Az ab­la­ko­kon át friss szel­lő áram­lott be a szo­bá­ba. Hy­pa­tia moz­dult, hogy be­csuk­ja az ab­lak­táb­lá­kat, de az­tán fé­lig nyit­va hagy­ta őket. A hold, Ízisz fény­lő ko­rong­ja, már el­hagy­ta a ze­ni­tet, és las­san eresz­ke­dett nyu­gat felé, ha­son­má­sát rá­ve­tít­ve a sima, fe­ke­te víz­tü­kör­re. Ar­cát el­rejt­ve, to­vább­ra is hát­tal állt a ki­rá­lyi test­vér­pár­nak.

Az egész vi­lág tud­ta, hogy Be­re­ni­ké, Cé­zá­rea ki­rály­né­ja, el­hagy­ta leg­utol­só, élet­ben ma­radt fér­jét, hogy vissza­tér­jen szü­lő­vá­ro­sá­ba. Egye­sek sze­rint mi­vel élt-halt a va­dá­sza­tért, vágy­va vá­gyott a dé­len el­te­rü­lő ala­csony dom­bo­kon kó­bor­ló vad­kecs­kék és ga­zel­lák után, ame­lyek­hez fog­ha­tó zsák­mány­ra nem szá­mít­ha­tott a fér­je föld­je­in. Má­sok azt be­szél­ték, hogy sze­rel­mes a báty­já­ba, és az ő érin­té­sé­re vá­gya­koz­va tért vissza. Na­gyon ke­ve­sen mond­ták azt, hogy le­het, hogy sze­ret­te őt, de a báty­ja, a ki­rály, nem tud­ta rá­szán­ni ma­gát, hogy nő­vel hál­jon, akár csak annyi al­ka­lom­mal is, hogy gyer­me­ket nemz­zen.

Pop­pa­ea csá­szár­né, aki a leg­job­ban tud­hat­ta, más­kép­pen tud­ta. Ag­rip­pa nem hív­ta ma­gá­hoz a hú­gát, én küld­tem őt, és ő az irán­tam ér­zett sze­rel­me mi­att ment el. Ag­rip­pa nem ki­rály­ság­ra ter­mett; gyen­ge, és túl könnyen el­té­rí­ti őt a leg­újabb… von­zó­dá­sa. Be­re­ni­ké­ben egy ural­ko­dó szí­ve do­bog és ő tud­ja, hogy a népe ér­de­kei meg­egyez­nek Róma ér­de­ke­i­vel. Ő job­ban fog ural­kod­ni, mint a báty­ja vagy bár­me­lyik idi­ó­ta kor­mány­zó, akit oda­kül­de­nénk.

Hy­pa­tia be­csuk­ta az ab­lak­táb­lá­kat. Be­re­ni­ké még a fek­he­lyen ült, és őt fi­gyel­te. Dru­zil­lá­nak most csak egy hal­vány mo­soly­ra fu­tot­ta.

Hy­pa­tia szem­be­for­dult ve­lük.

– És ő… Ők…?

– Olya­nok, mint két fi­vér – vág­ta rá Be­re­ni­ké ha­tá­ro­zot­tan, ami nem egé­szen arra a kér­dés­re adott vá­laszt, ame­lyet Hy­pa­tia nem mon­dott ki tel­je­sen; eb­ben a csa­lád­ban a fi­vé­rek is le­het­tek sze­re­tők.

– Ak­kor nincs ér­tel­me ar­ról be­szél­get­nünk, hogy mit le­het­ne vagy nem le­het­ne kez­de­ni Ju­szaf ara­nyá­val. Ha Szau­losz ennyi­re bír­ja a ki­rály bi­zal­mát, ak­kor el fogsz men­ni Je­ru­zsá­lem­be. Bár­mi is volt a múlt­ban, ma, itt, most a zen­dü­lés oda­kint csak egy esz­köz. A cél­juk az, hogy té­ged el­moz­dít­sa­nak, hogy még tel­je­seb­ben Szau­losz ha­tal­má­ba von­ja­nak. A kér­dé­sed te­hát úgy szól, hogy aka­rod-e, hogy ilyen mó­don moz­dít­sa­nak el.

Sö­tét fol­tok nö­ve­ked­tek Be­re­ni­ké ru­há­ján, a hóna alatt. Szá­ja és sze­me sar­ká­ban zöl­des ár­nya­lat je­lent meg: a kö­zel­gő rosszul­lét biz­tos je­lei. Fel­szeg­te a fe­jét.

– Mit ta­ná­csolsz? Te ma­gad, nem mint Ízisz vá­lasz­tott­ja.

– A ket­tő egy és ugyan­az, asszo­nyom. Ha­csak nem vagy kész szem­be­száll­ni Szau­losszal, en­ge­dé­keny­nek kel­le­ne mu­tat­koz­nod a tár­sa­sá­gá­ban.

– Hon­nan fo­gom tud­ni, hogy kész va­gyok szem­be­száll­ni vele?

– Tud­ni fo­god. Ha nem vagy ben­ne biz­tos, ak­kor még nem vagy kész. Ami a je­lent il­le­ti… – Hy­pa­tia át­ad­ta Dru­zil­lá­nak a kely­hét, és erő­tel­je­sen össze­dör­zsöl­te a két ke­zét. – Le­het, hogy na­gyon ke­vés időd van. Szedd össze azt, ami­re szük­sé­ged van, az­tán azt, amit a leg­job­ban sze­retsz. Cso­ma­gold vagy cso­ma­gol­tasd össze őket. Le­gyél fel­ké­szül­ve, mert a tá­vo­zás­ra fel­szó­lí­tó pa­rancs ak­kor fog el­han­goz­ni, ami­kor a leg­ke­vés­bé szá­mí­tasz rá, és…

Az ajtó olyan erő­vel vá­gó­dott ki, hogy a mö­göt­te lévő fa­lon össze­tör­tek a mo­za­i­kok.

A nyi­tott aj­tó­ban meg­je­le­nő, tal­pig fel­öl­tö­zött, tel­je­sen éber Kle­o­pát­ra épp azon volt, hogy ki­tép­je ma­gát az őt vissza­tar­ta­ni aka­ró Po­lü­phém­osz keze kö­zül. Fe­ke­te haja va­dul röp­kö­dött a vál­la kö­rül. A sze­me ho­má­lyos volt, mint a jég, és iz­zott.

– Anya! Be­re­ni­ké néni… vagy­is hogy fel­ség! Men­nünk kell, most rög­tön! – A mon­dat­ban annyi sür­ge­tés, annyi un­szo­lás volt, hogy mást már föl sem fog­tak; a ki­rály­né, a húga és új­don­sült ta­nács­adó­ja egy em­ber­ként sza­ladt az aj­tó­hoz.

– Kle­o­pát­ra, vi­sel­kedj! Po­lü­phém­osz, mi­ről be­szél ez a lány?

A sá­fár, aki hi­á­nyos öl­tö­zék­ben volt, az ar­cát is el­szür­kí­tő ré­mü­le­té­ben el­fe­lej­tet­te ke­net­tel­je­sen tör­del­ni a ke­zét.

– Fel­ke­lők tör­tek be a kül­ső ka­pun, fel­ség. Ke­let felé a hé­be­rek zsi­na­gó­gá­ja lán­gok­ban áll. Az ut­cá­kon harc fo­lyik: hé­be­rek vív­nak élet-ha­lál har­cot a szí­ri­a­i­ak­kal.

– Ak­kor a kor­mány­zó kény­te­len lesz…

– Nem, úr­nőm. Ami­kor a ki­rály fel­állt, hogy be­szé­det mond­jon a szín­ház­ban, Flo­rus kor­mány­zó lo­von el­in­dult Je­ru­zsá­lem­be, és most a szí­rek a He­ró­de­sek vé­rét kö­ve­te­lik kö­tő­anyag­ként az új épü­le­te­ik alap­já­hoz, ami mi­att a hé­be­rek eret­nek­ség­ről pa­nasz­kod­nak, és sé­rel­me­zik, hogy el­vet­ték az ara­nya­i­kat, anél­kül, hogy az ígé­re­tü­ket tel­je­sí­tet­ték vol­na. A biz­ton­sá­god ér­de­ké­ben men­ned kell. Mind­annyi­unk­nak men­nünk kell.

– Nem! A szí­rek a mi né­pünk, nem az el­len­sé­günk. Po­lü­phém­osz, ke­resd meg a ki­rályt, mondd el neki…

– A ki­rály itt van, úr­nőm. – Hy­pa­tia a kö­nyö­ké­nél fog­va meg­for­dí­tot­ta a ki­rály­nét.

Ag­rip­pa a fo­lyo­són állt, a lába előtt egy tö­rött vá­zá­val, amely­ből szer­te­szét szó­ród­tak a skar­lát­vö­rös tu­li­pá­nok a fe­ke­te-fe­hér mo­za­ik­la­po­kon. Tó­gá­já­nak arany anya­gán víz­fol­tok ék­te­len­ked­tek.

– Itt kell ma­rad­nunk – szólt Be­re­ni­ké.

– Nem le­het. – Ag­rip­pa nem úgy be­szélt, mint egy gye­rek, de nem is úgy, mint egy ki­rály. Hang­ja el­csuk­lott. – Be­re­ni­ké, megint za­var­gá­sok van­nak, mint ami­kor apa meg­halt. Kép­le­te­sen fel­tet­tek ben­nün­ket a fo­ga­dók te­te­jé­re, szaj­há­nak ne­vez­tek, a vé­rün­ket kö­ve­tel­ték. Most nem búj­ha­tunk el egy kony­ha­szek­rény­ben – tűvé fog­ják ten­ni utá­nunk az egész pa­lo­tát. El kell men­nünk. Ki­ad­tam a pa­ran­csot, hogy ké­szít­sék fel a lo­va­kat. Itt van Ju­cun­dus a Vá­ro­sőr­ség­től egy szá­za­dá­val. Két cso­port­ra vá­lunk: Szau­losz és Ik­sah­ra ve­lünk jön­nek, Kle­o­pát­ra és Hyr­ca­nus ve­led.

– És Hy­pa­tia – tet­te hoz­zá Be­re­ni­ké, és ez­zel el­is­mer­te a ve­re­sé­gét, még ha egy csepp­nyi di­a­dal­lal is. – Izisz vá­lasz­tott­ja ve­lünk jön.