TIZENKETTEDIK FEJEZET

Mer­gus moz­du­lat­la­nul állt, mi­köz­ben a fák­lyák­tól meg­vi­lá­gí­tott so­ka­ság el­höm­pöly­gött mel­let­te. Lo­vász­nak való tu­ni­kát és egy­sze­rű sa­rut vi­selt, övé­ben evés­hez való kést hor­dott, ame­lyet Me­na­hem adott neki cse­ré­be az el­ve­szet­tért. Pen­gé­jé­nek mind­két ol­da­la úgy ki volt fen­ve, hogy bo­rot­vál­koz­ni is tu­dott vol­na vele, de rá­né­zés­re nem tűnt fegy­ver­nek.

Gla­di­u­sa per­sze nem volt, ami­vel ke­resz­tül­döf­he­tett vol­na egy el­len­sé­get, sem szö­ges sa­ru­ja, hogy a ko­po­nyá­ra ta­pos­va, mint va­la­mi dió­tö­rő­vel, gyor­san és ha­té­ko­nyan össze­tör­hes­se azt. En­nek el­le­né­re szé­les vál­la vagy a fej­tar­tá­sa, vagy szem­öl­dö­ké­nek ha­tá­ro­zott vo­na­la lé­gi­o­ná­ri­us vol­tá­ra utalt, és Cé­zá­rea pol­gá­rai, fér­fi­ak és nők, hé­be­rek és szí­rek egy­aránt, a be­lé­jük ivó­dott ösz­tö­nös meg­ér­zés­sel, anél­kül, hogy tu­da­to­sult vol­na ben­nük, ki­tér­tek elő­le.

Így most néz­het­te, amint Pan­tera be­lép a tö­meg­be, és mind­járt el is tű­nik ben­ne, ma­guk­kal so­dor­ják a szín­ház felé özön­lő em­be­rek, akik nem is­mer­ték őt, de nem is tet­tek sem­mit, hogy ki­ke­rül­jék. Nem ala­kult ki kö­rü­löt­te üres­ség, ami je­lez­te vol­na, hogy ő más, mint a töb­bi­ek. Sen­ki ügyet sem ve­tett rá, amíg el­ért a szín­ház be­já­ra­tá­ig, ahol ugyan­úgy ve­sze­ked­nie kel­lett a be­ju­tá­sért, mint a töb­bi, a vá­ro­son kí­vül­ről ér­ke­ző ide­gen­nek, akik­nek a ne­vét a Vá­ro­sőr­ség nem is­mer­te.

És ek­kor, mi­vel az em­ber­ára­dat­nak még nem volt vége, Mer­gus meg­lát­hat­ta azt a má­sik fér­fit az ele­ven, hul­lám­zó ten­ger­ben, aki kö­rül az em­be­rek he­lyet hagy­tak. Nem azért, mint­ha a vi­sel­ke­dé­se lé­gi­o­ná­ri­us­ra val­lott vol­na, ha­nem mert túl nagy volt, sem­hogy meg mer­ték vol­na sér­te­ni, és mert nyil­ván­va­ló­an har­cos volt: ko­pasz­ra bo­rot­vált fejű, bi­ka­nagy em­ber, a vál­la mint egy med­véé, az ökle ha­tal­mas, a fo­gai mint a szö­gek, me­lyek kö­zül ket­tő hi­ány­zott. Két rö­vid nye­lű, két­fe­jű csa­ta­bárd volt két­ol­dalt az övé­be tűz­ve. Ha az el­ha­la­dó em­be­rek te­kin­te­te el­idő­zött va­la­min, mi­köz­ben irányt vál­toz­tat­va el­ke­rül­ték őt, ak­kor ez a két fej­sze volt az, amin meg­akadt a sze­mük.

Mer­gus be­húz­ta a nya­kát, le­szeg­te az ál­lát, és ol­dal­vást át­vá­gott a hul­lám­zó tö­me­gen. Egy eset­le­ges len­gő­ütés­re fel­ké­szül­ve ke­zét rá­tet­te a ha­tal­mas em­ber kar­já­ra. Az fe­lé­je for­dí­tot­ta nyílt, kész­sé­ges, min­den ra­vasz­ság­tól men­tes ar­cát.

Mer­gus meg­ha­jolt.

– Ap­pi­us Mer­gus va­gyok, nem­rég a Hu­sza­dik egyik szá­za­do­sa – mond­ta. – Te, úgy hi­szem, Es­ta­ph vagy, a part­hus, aki­nek a lá­nyát Eo­rá­nak hív­ják. Se­gí­tet­tél a ba­rá­tom­nak el­vin­ni egy disz­nó­fe­jet egy nem meg­fe­le­lő kör­nye­zet­ből. Azt akar­ná, hogy kö­szön­jem meg, ami­ért ügyelsz a biz­ton­sá­gá­ra ma éj­jel.

A med­ve­em­ber ar­cá­ról pon­to­san le le­he­tett ol­vas­ni a kez­de­ti gya­nak­vást kö­ve­tő el­gon­dol­ko­dást, majd az ér­dek­lő­dést. Ez utób­bi meg is ma­radt raj­ta.

– Meg­kér­dez­he­tem, hon­nan tu­dod a ne­ve­met?

– A ba­rá­tom me­sélt egy be­he­mót, bo­rot­vált fejű em­ber­ről meg a kis­lá­nyá­ról, a gyer­mek szép­sé­gé­ről és ér­tel­mes­sé­gé­ről; be­szélt a lány ap­já­nak böl­cses­sé­gé­ről, el­mond­ta, hogy az il­le­tő ke­res­ke­dő, de úgy véli, hogy egy­ben bi­zo­nyos hír­név­nek ör­ven­dő har­cos is.

Ez volt az egy­sze­rű vál­to­zat, mel­les­leg majd­nem igaz. Pan­tera pon­tos és ki­me­rí­tő le­írást adott, de a lé­nyeg ab­ban volt, amit a vé­gén hoz­zá­tett. Olyan­nak lát­szik, mint aki unja ma­gát. És az unat­ko­zó em­be­rek szó­ra­ko­zást ke­res­nek. Ha ve­lünk van, hasz­nunk­ra lesz. Ha el­le­nünk, ak­kor vi­szont ne­héz lesz el­bán­ni vele. Be­szélj vele, ha al­kal­mad nyí­lik rá, de­rítsd ki, me­lyik.

Ezen az ala­pon Mer­gus fel­ál­lí­tot­ta a sa­ját hi­po­té­zi­sét, mi­sze­rint bi­zo­nyos tí­pu­sú em­be­rek Pan­te­rát meg­is­mer­ve haj­la­mo­sak min­den­ben kö­vet­ni őt, ha nem vágy­tól vagy cso­dá­lat­tól hajt­va, ak­kor ab­ból a fel­is­me­rés­ből, hogy aho­vá ő megy, ott min­dig ér­de­kes az élet.

Es­ta­ph fél­re­bil­len­tett feje, a sze­mé­ben meg­je­le­nő ki nem mon­dott kér­dés ele­ven bi­zo­nyí­té­ka volt el­mé­le­te he­lyes­sé­gé­nek. Mer­gus arra gon­dolt, hogy mi­lyen jó lett vol­na fo­ga­dást köt­nie.

– A ba­rá­tunk be­ment a szín­ház­ba, hogy meg­tud­ja, mennyit fog­nak fi­zet­ni a hé­be­rek, hogy meg­óv­ják a zsi­na­gó­gá­ju­kat. Én azért va­gyok itt, hogy lás­sam, nem tör­té­nik-e baja, ami­kor majd ki­jön. Ne­ked azon­ban fe­le­sé­ged és lá­nyod van, aki­ket vé­del­mez­ned kell egy olyan éj­sza­kán, ami­kor Cé­zá­rea ha­rag­ja erő­szak­ba csap­hat át. Nem kel­le­ne most ve­lük len­ned?

Es­ta­ph meg­ráz­ta a fe­jét.

– Más­nap este, hogy ta­lál­koz­tam a ba­rá­tod­dal, Da­masz­kusz­ba men­tek mál­hás ál­la­tok­kal együtt. Ott ma­rad­nak a fe­le­sé­gem ap­já­nál biz­ton­ság­ban, amíg vissza nem tér­het­nek.

– Eb­ben az eset­ben… – Mer­gus hí­vo­ga­tó moz­du­la­tot tett, mire Es­ta­ph mo­so­lya szé­le­sebb­re nyílt. – Az el­len­sé­günk ta­pasz­talt em­ber, érti a dol­gát, és van kép­ze­lő­ere­je. Nem ép­pen Pan­tera iker­test­vé­re, de hasz­nunk­ra lesz, ha fel­té­te­lezzük, hogy mind­azt ő is tud­ja, amit mi. Úgy kép­ze­lem, hogy nem kell so­ká­ig vár­nunk, amíg… – Hir­te­len meg­pör­dült az egyik sar­kán, és te­kin­te­té­vel kö­ve­tett fér­fi­ala­kot a so­ka­ság szé­lén. – Lá­tod azt a fe­ke­te sza­kál­las gö­rö­göt a tö­meg leg­tá­vo­lab­bi vé­gén?

– Aki most tá­vo­lo­dik el a szín­ház­tól, és a vá­ros­köz­pont felé tart?

– Igen. Klei­tosz a neve. Egy­szer már meg­pró­bált meg­öl­ni min­ket.

– Ak­kor öl­jük meg mi? – kér­dez­te a nagy­da­rab part­hus re­mény­ked­ve, de Mer­gus arc­ki­fe­je­zé­sét lát­va el­ne­vet­te ma­gát.

Mer­gus elő­húz­ta jól ki­éle­zett kony­ha­ké­sét.

– Azt hal­lot­tam, hogy ha kö­zel­harc­ról van szó, az egész bi­ro­da­lom­ban a part­hu­sok bán­nak a leg­ügye­seb­ben a sze­ker­cé­vel. Ha­tár­ta­la­nul vi­dá­mabb len­ne az éj­sza­kám, ha lát­nám, amint be­bi­zo­nyí­tod, hogy ez va­ló­ban így van.

* * *

A szín­ház­ban Pan­tera néz­te, ahogy Ju­szaf le­tér­del a ki­rály előtt. A vert réz­zel bo­rí­tott fal ki­ve­zet­te a hang­ját a kö­zön­ség­hez. En­nek el­le­né­re a négy­ezer fér­fi és nő vissza­foj­tott lé­leg­zet­tel, fe­szül­ten hall­gat­ta a hé­bert. A na­gyobb ha­tás ked­vé­ért a fűz­fa­síp édes dal­la­mot kez­dett ját­sza­ni. Me­na­hem nem moz­dult; fe­jét a ke­zé­be te­met­ve ült, mint­ha va­la­hol má­sutt sze­ret­ne len­ni.

– Hall­juk a ké­ré­se­det! – szó­lalt meg Ag­rip­pa.

Egy ara­nyo­zott, hosszú ujjú kön­töst vi­se­lő ud­va­ronc Ju­szaf mel­lé állt, és ki­gön­gyölt egy te­ker­cset. A ke­res­ke­dő rá­pil­lan­tott, de nem adta je­lét, hogy most rög­tön föl akar­ná ol­vas­ni. Pan­te­rá­nak úgy tűnt, mint­ha kí­vül­ről tud­ná a szö­ve­get. Ér­ces hang­ja be­töl­töt­te a ter­met.

– Mi, Cé­zá­rea zsi­dó­sá­ga, an­nak tu­da­tá­ban, hogy mi­lyen meg­be­csü­lés­sel öve­zett ben­nün­ket egy­ko­ri ki­rá­lyunk, Nagy He­ró­des és min­den ro­kon­sá­ga e vá­ros lét­re­ho­zá­sá­ban, a nyil­vá­nos­ság előtt ki óhajt­juk nyi­lat­koz­tat­ni el­sőbb­sé­gi jo­gun­kat min­den más törz­zsel és más is­te­nek­kel szem­ben. A vá­ro­sunk hé­ber vá­ros, hé­ber ki­rály ala­pí­tot­ta, és az ő uno­ká­ja kor­má­nyoz ben­ne. Ám eb­ben a mi vá­ro­sunk­ban go­nosz em­be­rek tönk­re­te­szik az is­ten­tisz­te­le­te­in­ket. Nem szennyezzük be ki­rá­lyunk fü­lét a rész­le­tek­kel, de az el­kö­ve­tett tet­tek is­mer­tek a vá­ros min­den ut­cá­já­ban és fő­út­ján, a ki­kö­tő­től egé­szen a kül­ső vá­ros­fa­la­kig. Mi mél­tá­nyo­san gon­dol­ko­dó em­be­rek va­gyunk, nem aka­runk vi­szály­kod­ni a szom­szé­da­ink­kal. Ezért ezen­nel nyolc ta­len­tu­mot adunk a ki­rály­nak, és az­zal a tisz­te­let­tel­jes ké­rés­sel for­du­lunk hoz­zá, en­ge­dé­lyez­ze, hogy meg­vá­sá­rol­juk az Is­ten vég­ze­te­sen be­mocs­kolt háza kö­rü­li te­rü­le­te­ket.

Nyolc ta­len­tum. Nyolc ta­len­tum?

Kü­lön ki­fe­je­zett fel­szó­lí­tás nél­kül nem le­he­tett meg­szó­lal­ni a ki­rály je­len­lé­té­ben, de azt nem le­he­tett meg­til­ta­ni, hogy min­den­ki egy­szer­re ve­gyen nagy le­ve­gőt.

Nyolc ta­len­tum ér­té­kű arannyal meg le­he­tett töl­te­ni egy szo­bát. Egy fo­lyót. Egy óce­ánt. Nyolc­ta­len­tum­nyi pén­zen meg le­he­tett vá­sá­rol­ni a Ke­let összes te­vé­jét a sza­po­ru­la­tá­val együtt, sőt a sza­po­ru­la­ta sza­po­ru­la­tá­val együtt tíz nem­ze­dék­re elő­re. Ha Ib­ra­him és a fi­vé­rei csak egyet­len­egy ta­len­tum­nyi ara­nyat tud­ná­nak ke­res­ni, azon­nal vissza­vo­nul­ná­nak sá­bai fal­va­ik­ba, ahol annyi fe­le­sé­get ven­né­nek ma­guk­nak, amennyit csak akar­nak, és at­tól kezd­ve do­log­ta­lan éle­tük vé­gé­ig csak ece­tes te­ve­bor­jú­bél ké­szí­té­sé­vel fog­lal­koz­ná­nak.

Pan­tera nem hit­te, hogy Cé­zá­re­á­ban – ahol pe­dig az em­be­rek még a szal­má­ból is tud­tak pénzt csi­nál­ni – ennyit le­het­ne ke­res­ni. Ju­szaf ta­lán tíz év alatt sem ho­zott össze egy ta­len­tum­nyi hasz­not, jól­le­het a bal­zsam ebbe az irány­ba bil­lent­het­te el a mér­le­get. Nyol­cat pe­dig… ennyi­hez az egész hé­ber né­pes­ség­nek oda kel­le­ne ad­nia az utol­só pe­tá­kig min­den meg­ke­re­sett pén­zét.

Ju­szaf me­rev test­tel fel­állt, és át­nyúj­tott a ki­rály­nak egy kis per­ga­men­te­ker­cset, a kö­te­lez­vényt.

Ag­rip­pa olyan las­san, mint­ha szent szö­ve­get ven­ne át meg­őr­zés­re, el­vet­te tőle.

– Jól ér­tet­tem? Meg akar­já­tok vá­sá­rol­ni a föl­det a zsi­na­gó­ga kö­rül, hogy az­tán meg­sza­ba­dít­sá­tok a raj­tuk lévő épü­le­tek­től?

– Ezt sze­ret­nénk.

– És ha a föld nem el­adó?

– Úgy gon­dol­juk, hogy bár­ki haj­lan­dó lesz el­ad­ni őfel­sé­gé­nek, ha ő mél­tá­nyos árat kí­nál érte.

– És en­nek bir­to­ká­ban le­he­tünk mél­tá­nyo­sak.

– Rend­kí­vü­li mér­ték­ben.

Nyug­ta­lan­ság tá­madt a tö­meg­ben, az első fi­gyel­mez­te­tő ki­ál­tá­sok elő­je­le­ként. Akár­mi lett lé­gyen is a ki­rály je­len­lé­té­ben ér­vé­nyes szó­lás­jog, az első, ütés­re és szú­rás­ra fel­ké­szült iz­mok meg­fe­szül­tek, meg­ér­ke­zett az erő­szak első hul­lá­ma, mely az­zal fe­nye­ge­tett, hogy át­csap az ud­va­ri­as­ság vé­dő­gát­ja­in, és vér­on­tás­ban tör ki.

Egy halk hang hal­lat­szott a szín­pad túl­só fe­lé­ből, olyan halk, hogy a né­ző­té­rig nem ju­tott el, még a réz­füg­göny ré­vén sem. A ki­rály ol­dal­ra haj­tot­ta a fe­jét, és hal­kan kér­de­zett va­la­mit, amit a tőle messzebb lé­vők nem hal­lot­tak. A vá­laszt egy női hang nyom­ta el, egy he­gyi for­rást idé­ző­en dal­la­mos hang. A dal­lam el­uta­sí­tó­an ért vé­get. Ju­szaf meg­ha­jolt, majd le­vo­nult a szín­pad­ról, egye­dül hagy­va a ki­rályt az emel­vé­nyen.

Az egész szín­ház­ban ta­pint­ha­tó­vá vált a fe­szült­ség. Még sen­ki sem ki­ál­tott, de a le­ve­gő meg­telt a vá­ra­ko­zás csend­jé­vel.

És mint­ha a ki­rály vá­la­szol­ni akart vol­na, a ma­gas­ba lök­te mind­két kar­ját. A bronz­fal mö­gül ezüst­csen­gettyük sza­ka­dat­lan csi­lin­ge­lé­se hal­lat­szott. Erre a jel­re skar­lát­vö­rös és sáf­rány­sár­ga sely­mek zu­hog­tak le a ma­gas­ból fél­útig, vér­vö­rös fényt vet­ve a ser­pe­nyők­re.

Ag­rip­pa, az új fény­től láng­ba bo­rul­va le­ej­tet­te mind­két kar­ját.

E moz­du­la­tá­ra a szín­ház­ban min­den fény ki­aludt – még mi­előtt a ki­rály keze le­ér­he­tett vol­na az ol­da­la mel­lé –, min­den fák­lya, min­den lám­pás, min­den gyer­tya ki­hunyt. A szí­nes fé­nyek­től ra­gyo­gó szín­ház­ra tel­jes sö­tét­ség bo­rult, mint­ha le­tö­röl­ték vol­na a na­pot az ég­ről.

A cé­zá­re­a­be­li fér­fi­ak és nők edzett szín­ház­ba já­rók vol­tak, aki­ket pi­ro­tech­ni­ká­val vagy deus ex ma­chi­na meg­ol­dá­sok­kal nem egy­könnyen le­he­tett el­bű­völ­ni, most még­is hall­ha­tó­an el­akadt a lé­leg­ze­tük, és az­tán újra, megint, ami­kor egy fér­fi­hang a szín­pad­ról ki­ki­ál­tott a né­ző­tér­re.

– Is­ten sze­mé­ben egy ki­rály örök­ké él. Az egy­sze­rű ha­lan­dók meg­szü­let­nek és meg­hal­nak, reg­gel négy lá­bon jár­nak, dél­után ket­tőn, este pe­dig há­rom lá­bon tá­mo­lyog­nak a sír­juk felé. Ma­rad­ja­tok a he­lye­te­ken, Cé­zá­rea fér­fi­ai, és lás­sa­tok olyan cso­dá­kat, ame­lye­ket még nem lát­tak a mű­velt vi­lág­ban!

– Ma­rad­nunk kel­le­ne, hogy meg­nézzük a szín­da­ra­bot? – kér­dez­te Pan­tera hal­kan.

– Kel­le­ne – fe­lel­te Me­na­hem. – Az már más kér­dés, hogy aka­runk-e. Most fog­nak el­kez­dőd­ni a za­var­gá­sok. Ez nem lesz va­la­mi biz­ton­sá­gos hely. – Ol­dal­ra pil­lan­tott, el Pan­tera mel­lett. – Úgy lá­tom, egy sze­ren­csés vé­let­len foly­tán egy olyan sor szé­lén ülünk, ame­lyik kö­zel van az aj­tó­hoz. Ha most ki­men­nénk – ta­lán a ter­mé­szet sür­ge­tő hí­vá­sá­nak en­ge­del­mes­ked­ve –, az­zal ta­lán nem kel­te­nénk túl nagy vissza­tet­szést.

Oda­kint kö­rös-kö­rül em­ber ma­gas­sá­gú fák­lyák vi­lá­gí­tot­ták meg a szín­há­zat kö­rül­ve­vő tér­sé­get. Pan­tera és Me­na­hem arra a hely­re men­tek, ahol a fák­lyák fé­nye vé­get ért, és a sö­tét­ség kez­dő­dött. És a sö­tét­ség­gel együtt a tö­meg; az a két­ezer – sőt több – em­ber, akik nem ju­tot­tak be a szín­ház­ba, oda­kint vár­ta, hogy mi­fé­le hí­rek jut­nak ki oda­bent­ről. Nem vol­tak bol­do­gok, de egyi­kük sem volt fi­a­tal.

– A fi­a­ta­lok nem itt van­nak – mond­ta Pan­tera. – De ezek az em­be­rek elég dü­hö­sek ah­hoz, hogy a ma­guk el­ha­tá­ro­zá­sá­ból ri­bil­li­ót kelt­se­nek.

– Bár­mit csi­ná­lunk is most, a ve­re­ke­dés el fog kez­dőd­ni – je­len­tet­te ki Me­na­hem. – Ju­szaf igye­ke­ze­te di­csé­re­tes volt, de tu­do­má­sul kell ven­nünk, hogy ku­dar­cot val­lott. Ta­lán ha Ag­rip­pa el­fo­gad­ta vol­na a meg­vesz­te­ge­tést, ami­kor fel­aján­lot­ta… De most már nem fog­juk meg­tud­ni, mi tör­tén­he­tett vol­na ak­kor. – Egy óva­tos ba­rát­ko­zás kez­de­ti gesz­tu­sa­ként nyúj­tot­ta a ke­zét. – Ma éj­jel út­nak in­du­lok Je­ru­zsá­lem­be. Ha oda ve­zet­ne az utad, üzenj. El­kép­zel­he­tő, hogy ne­héz lesz be­jut­nod, ha nem is­mer sen­ki.

– Nem fo­gom el­fe­lej­te­ni. – Pan­tera Je­ru­zsá­lem­ben szü­le­tett, de nem érez­te al­kal­mas­nak a pil­la­na­tot, hogy ezt el­árul­ja. Ke­zet rá­zott a vele szem­ben lévő, ve­sze­del­mes if­jú­val. – Kí­vá­nom, hogy bé­ké­sen tel­jen el az éj­sza­kád.

Há­tuk mö­gött las­san forr­pon­tig he­vült a han­gu­lat a szín­ház­ban. Mint a da­gály hul­lám­ve­ré­se csa­pott ki oda­bent­ről újra meg újra az egy­re erő­sö­dő lár­ma. Az őr­ség hát­rébb vo­nult, hogy ki­en­ged­je a kö­zel­gő erő­szak elől me­ne­kü­lő fér­fi­a­kat és nő­ket.