TIZENKETTEDIK FEJEZET
Mergus mozdulatlanul állt, miközben a fáklyáktól megvilágított sokaság elhömpölygött mellette. Lovásznak való tunikát és egyszerű sarut viselt, övében evéshez való kést hordott, amelyet Menahem adott neki cserébe az elveszettért. Pengéjének mindkét oldala úgy ki volt fenve, hogy borotválkozni is tudott volna vele, de ránézésre nem tűnt fegyvernek.
Gladiusa persze nem volt, amivel keresztüldöfhetett volna egy ellenséget, sem szöges saruja, hogy a koponyára taposva, mint valami diótörővel, gyorsan és hatékonyan összetörhesse azt. Ennek ellenére széles válla vagy a fejtartása, vagy szemöldökének határozott vonala légionárius voltára utalt, és Cézárea polgárai, férfiak és nők, héberek és szírek egyaránt, a beléjük ivódott ösztönös megérzéssel, anélkül, hogy tudatosult volna bennük, kitértek előle.
Így most nézhette, amint Pantera belép a tömegbe, és mindjárt el is tűnik benne, magukkal sodorják a színház felé özönlő emberek, akik nem ismerték őt, de nem is tettek semmit, hogy kikerüljék. Nem alakult ki körülötte üresség, ami jelezte volna, hogy ő más, mint a többiek. Senki ügyet sem vetett rá, amíg elért a színház bejáratáig, ahol ugyanúgy veszekednie kellett a bejutásért, mint a többi, a városon kívülről érkező idegennek, akiknek a nevét a Városőrség nem ismerte.
És ekkor, mivel az emberáradatnak még nem volt vége, Mergus megláthatta azt a másik férfit az eleven, hullámzó tengerben, aki körül az emberek helyet hagytak. Nem azért, mintha a viselkedése légionáriusra vallott volna, hanem mert túl nagy volt, semhogy meg merték volna sérteni, és mert nyilvánvalóan harcos volt: kopaszra borotvált fejű, bikanagy ember, a válla mint egy medvéé, az ökle hatalmas, a fogai mint a szögek, melyek közül kettő hiányzott. Két rövid nyelű, kétfejű csatabárd volt kétoldalt az övébe tűzve. Ha az elhaladó emberek tekintete elidőzött valamin, miközben irányt változtatva elkerülték őt, akkor ez a két fejsze volt az, amin megakadt a szemük.
Mergus behúzta a nyakát, leszegte az állát, és oldalvást átvágott a hullámzó tömegen. Egy esetleges lengőütésre felkészülve kezét rátette a hatalmas ember karjára. Az feléje fordította nyílt, készséges, minden ravaszságtól mentes arcát.
Mergus meghajolt.
– Appius Mergus vagyok, nemrég a Huszadik egyik századosa – mondta. – Te, úgy hiszem, Estaph vagy, a parthus, akinek a lányát Eorának hívják. Segítettél a barátomnak elvinni egy disznófejet egy nem megfelelő környezetből. Azt akarná, hogy köszönjem meg, amiért ügyelsz a biztonságára ma éjjel.
A medveember arcáról pontosan le lehetett olvasni a kezdeti gyanakvást követő elgondolkodást, majd az érdeklődést. Ez utóbbi meg is maradt rajta.
– Megkérdezhetem, honnan tudod a nevemet?
– A barátom mesélt egy behemót, borotvált fejű emberről meg a kislányáról, a gyermek szépségéről és értelmességéről; beszélt a lány apjának bölcsességéről, elmondta, hogy az illető kereskedő, de úgy véli, hogy egyben bizonyos hírnévnek örvendő harcos is.
Ez volt az egyszerű változat, mellesleg majdnem igaz. Pantera pontos és kimerítő leírást adott, de a lényeg abban volt, amit a végén hozzátett. Olyannak látszik, mint aki unja magát. És az unatkozó emberek szórakozást keresnek. Ha velünk van, hasznunkra lesz. Ha ellenünk, akkor viszont nehéz lesz elbánni vele. Beszélj vele, ha alkalmad nyílik rá, derítsd ki, melyik.
Ezen az alapon Mergus felállította a saját hipotézisét, miszerint bizonyos típusú emberek Panterát megismerve hajlamosak mindenben követni őt, ha nem vágytól vagy csodálattól hajtva, akkor abból a felismerésből, hogy ahová ő megy, ott mindig érdekes az élet.
Estaph félrebillentett feje, a szemében megjelenő ki nem mondott kérdés eleven bizonyítéka volt elmélete helyességének. Mergus arra gondolt, hogy milyen jó lett volna fogadást kötnie.
– A barátunk bement a színházba, hogy megtudja, mennyit fognak fizetni a héberek, hogy megóvják a zsinagógájukat. Én azért vagyok itt, hogy lássam, nem történik-e baja, amikor majd kijön. Neked azonban feleséged és lányod van, akiket védelmezned kell egy olyan éjszakán, amikor Cézárea haragja erőszakba csaphat át. Nem kellene most velük lenned?
Estaph megrázta a fejét.
– Másnap este, hogy találkoztam a barátoddal, Damaszkuszba mentek málhás állatokkal együtt. Ott maradnak a feleségem apjánál biztonságban, amíg vissza nem térhetnek.
– Ebben az esetben… – Mergus hívogató mozdulatot tett, mire Estaph mosolya szélesebbre nyílt. – Az ellenségünk tapasztalt ember, érti a dolgát, és van képzelőereje. Nem éppen Pantera ikertestvére, de hasznunkra lesz, ha feltételezzük, hogy mindazt ő is tudja, amit mi. Úgy képzelem, hogy nem kell sokáig várnunk, amíg… – Hirtelen megpördült az egyik sarkán, és tekintetével követett férfialakot a sokaság szélén. – Látod azt a fekete szakállas görögöt a tömeg legtávolabbi végén?
– Aki most távolodik el a színháztól, és a városközpont felé tart?
– Igen. Kleitosz a neve. Egyszer már megpróbált megölni minket.
– Akkor öljük meg mi? – kérdezte a nagydarab parthus reménykedve, de Mergus arckifejezését látva elnevette magát.
Mergus előhúzta jól kiélezett konyhakését.
– Azt hallottam, hogy ha közelharcról van szó, az egész birodalomban a parthusok bánnak a legügyesebben a szekercével. Határtalanul vidámabb lenne az éjszakám, ha látnám, amint bebizonyítod, hogy ez valóban így van.
* * *
A színházban Pantera nézte, ahogy Juszaf letérdel a király előtt. A vert rézzel borított fal kivezette a hangját a közönséghez. Ennek ellenére a négyezer férfi és nő visszafojtott lélegzettel, feszülten hallgatta a hébert. A nagyobb hatás kedvéért a fűzfasíp édes dallamot kezdett játszani. Menahem nem mozdult; fejét a kezébe temetve ült, mintha valahol másutt szeretne lenni.
– Halljuk a kérésedet! – szólalt meg Agrippa.
Egy aranyozott, hosszú ujjú köntöst viselő udvaronc Juszaf mellé állt, és kigöngyölt egy tekercset. A kereskedő rápillantott, de nem adta jelét, hogy most rögtön föl akarná olvasni. Panterának úgy tűnt, mintha kívülről tudná a szöveget. Érces hangja betöltötte a termet.
– Mi, Cézárea zsidósága, annak tudatában, hogy milyen megbecsüléssel övezett bennünket egykori királyunk, Nagy Heródes és minden rokonsága e város létrehozásában, a nyilvánosság előtt ki óhajtjuk nyilatkoztatni elsőbbségi jogunkat minden más törzzsel és más istenekkel szemben. A városunk héber város, héber király alapította, és az ő unokája kormányoz benne. Ám ebben a mi városunkban gonosz emberek tönkreteszik az istentiszteleteinket. Nem szennyezzük be királyunk fülét a részletekkel, de az elkövetett tettek ismertek a város minden utcájában és főútján, a kikötőtől egészen a külső városfalakig. Mi méltányosan gondolkodó emberek vagyunk, nem akarunk viszálykodni a szomszédainkkal. Ezért ezennel nyolc talentumot adunk a királynak, és azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulunk hozzá, engedélyezze, hogy megvásároljuk az Isten végzetesen bemocskolt háza körüli területeket.
Nyolc talentum. Nyolc talentum?
Külön kifejezett felszólítás nélkül nem lehetett megszólalni a király jelenlétében, de azt nem lehetett megtiltani, hogy mindenki egyszerre vegyen nagy levegőt.
Nyolc talentum értékű arannyal meg lehetett tölteni egy szobát. Egy folyót. Egy óceánt. Nyolctalentumnyi pénzen meg lehetett vásárolni a Kelet összes tevéjét a szaporulatával együtt, sőt a szaporulata szaporulatával együtt tíz nemzedékre előre. Ha Ibrahim és a fivérei csak egyetlenegy talentumnyi aranyat tudnának keresni, azonnal visszavonulnának sábai falvaikba, ahol annyi feleséget vennének maguknak, amennyit csak akarnak, és attól kezdve dologtalan életük végéig csak ecetes teveborjúbél készítésével foglalkoznának.
Pantera nem hitte, hogy Cézáreában – ahol pedig az emberek még a szalmából is tudtak pénzt csinálni – ennyit lehetne keresni. Juszaf talán tíz év alatt sem hozott össze egy talentumnyi hasznot, jóllehet a balzsam ebbe az irányba billenthette el a mérleget. Nyolcat pedig… ennyihez az egész héber népességnek oda kellene adnia az utolsó petákig minden megkeresett pénzét.
Juszaf merev testtel felállt, és átnyújtott a királynak egy kis pergamentekercset, a kötelezvényt.
Agrippa olyan lassan, mintha szent szöveget venne át megőrzésre, elvette tőle.
– Jól értettem? Meg akarjátok vásárolni a földet a zsinagóga körül, hogy aztán megszabadítsátok a rajtuk lévő épületektől?
– Ezt szeretnénk.
– És ha a föld nem eladó?
– Úgy gondoljuk, hogy bárki hajlandó lesz eladni őfelségének, ha ő méltányos árat kínál érte.
– És ennek birtokában lehetünk méltányosak.
– Rendkívüli mértékben.
Nyugtalanság támadt a tömegben, az első figyelmeztető kiáltások előjeleként. Akármi lett légyen is a király jelenlétében érvényes szólásjog, az első, ütésre és szúrásra felkészült izmok megfeszültek, megérkezett az erőszak első hulláma, mely azzal fenyegetett, hogy átcsap az udvariasság védőgátjain, és vérontásban tör ki.
Egy halk hang hallatszott a színpad túlsó feléből, olyan halk, hogy a nézőtérig nem jutott el, még a rézfüggöny révén sem. A király oldalra hajtotta a fejét, és halkan kérdezett valamit, amit a tőle messzebb lévők nem hallottak. A választ egy női hang nyomta el, egy hegyi forrást idézően dallamos hang. A dallam elutasítóan ért véget. Juszaf meghajolt, majd levonult a színpadról, egyedül hagyva a királyt az emelvényen.
Az egész színházban tapinthatóvá vált a feszültség. Még senki sem kiáltott, de a levegő megtelt a várakozás csendjével.
És mintha a király válaszolni akart volna, a magasba lökte mindkét karját. A bronzfal mögül ezüstcsengettyük szakadatlan csilingelése hallatszott. Erre a jelre skarlátvörös és sáfránysárga selymek zuhogtak le a magasból félútig, vérvörös fényt vetve a serpenyőkre.
Agrippa, az új fénytől lángba borulva leejtette mindkét karját.
E mozdulatára a színházban minden fény kialudt – még mielőtt a király keze leérhetett volna az oldala mellé –, minden fáklya, minden lámpás, minden gyertya kihunyt. A színes fényektől ragyogó színházra teljes sötétség borult, mintha letörölték volna a napot az égről.
A cézáreabeli férfiak és nők edzett színházba járók voltak, akiket pirotechnikával vagy deus ex machina megoldásokkal nem egykönnyen lehetett elbűvölni, most mégis hallhatóan elakadt a lélegzetük, és aztán újra, megint, amikor egy férfihang a színpadról kikiáltott a nézőtérre.
– Isten szemében egy király örökké él. Az egyszerű halandók megszületnek és meghalnak, reggel négy lábon járnak, délután kettőn, este pedig három lábon támolyognak a sírjuk felé. Maradjatok a helyeteken, Cézárea férfiai, és lássatok olyan csodákat, amelyeket még nem láttak a művelt világban!
– Maradnunk kellene, hogy megnézzük a színdarabot? – kérdezte Pantera halkan.
– Kellene – felelte Menahem. – Az már más kérdés, hogy akarunk-e. Most fognak elkezdődni a zavargások. Ez nem lesz valami biztonságos hely. – Oldalra pillantott, el Pantera mellett. – Úgy látom, egy szerencsés véletlen folytán egy olyan sor szélén ülünk, amelyik közel van az ajtóhoz. Ha most kimennénk – talán a természet sürgető hívásának engedelmeskedve –, azzal talán nem keltenénk túl nagy visszatetszést.
Odakint körös-körül ember magasságú fáklyák világították meg a színházat körülvevő térséget. Pantera és Menahem arra a helyre mentek, ahol a fáklyák fénye véget ért, és a sötétség kezdődött. És a sötétséggel együtt a tömeg; az a kétezer – sőt több – ember, akik nem jutottak be a színházba, odakint várta, hogy miféle hírek jutnak ki odabentről. Nem voltak boldogok, de egyikük sem volt fiatal.
– A fiatalok nem itt vannak – mondta Pantera. – De ezek az emberek elég dühösek ahhoz, hogy a maguk elhatározásából ribilliót keltsenek.
– Bármit csinálunk is most, a verekedés el fog kezdődni – jelentette ki Menahem. – Juszaf igyekezete dicséretes volt, de tudomásul kell vennünk, hogy kudarcot vallott. Talán ha Agrippa elfogadta volna a megvesztegetést, amikor felajánlotta… De most már nem fogjuk megtudni, mi történhetett volna akkor. – Egy óvatos barátkozás kezdeti gesztusaként nyújtotta a kezét. – Ma éjjel útnak indulok Jeruzsálembe. Ha oda vezetne az utad, üzenj. Elképzelhető, hogy nehéz lesz bejutnod, ha nem ismer senki.
– Nem fogom elfelejteni. – Pantera Jeruzsálemben született, de nem érezte alkalmasnak a pillanatot, hogy ezt elárulja. Kezet rázott a vele szemben lévő, veszedelmes ifjúval. – Kívánom, hogy békésen teljen el az éjszakád.
Hátuk mögött lassan forrpontig hevült a hangulat a színházban. Mint a dagály hullámverése csapott ki odabentről újra meg újra az egyre erősödő lárma. Az őrség hátrébb vonult, hogy kiengedje a közelgő erőszak elől menekülő férfiakat és nőket.