NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Az éj­sza­ka sö­tét­sé­gé­ben egy árny buk­dá­csolt ott, ahol sem­mi­fé­le árny­nak nem volt ke­res­ni­va­ló­ja. Pan­tera el­kap­ta Ge­de­on kar­ját, és le­húz­ta az ös­vény­ről, majd fél kéz­zel meg­ra­gad­ta a vál­lát, a má­sik­kal pe­dig a szá­ját ta­pasz­tot­ta be.

– Ne be­szélj.

Ge­de­on bó­lin­tott, már amennyi­re tu­dott. Pan­tera el­en­ged­te, és le­gug­golt.

A leg­gyor­sab­ban egy Je­ru­zsá­lem­től dél­nyu­gat felé tar­tó, kecs­ke­nyáj ta­pos­ta, olaj­fa­li­ge­te­ken és le­fe­lé eresz­ke­dő le­ge­lő­kön át ve­ze­tő ös­vé­nyen jut­hat­tak vissza Me­na­hem­hez. Kö­rös-kö­rül er­dő­vel bo­rí­tott dom­bok hul­lám­zot­tak a táj­ban. A csil­la­gok hal­vány fé­nyé­nél lát­ha­tó­vá vál­tak a szik­lás lej­tők, egy tá­vo­li akol­ba össze­te­relt juh­nyáj – és egy em­ber alak­ja, amint gyors és ijesz­tő­en nyug­ta­lan lép­tek­kel föl­fe­lé tart az ös­vé­nyen.

Úgy ment el mel­let­tük, hogy si­et­té­ben ész­re sem vet­te őket. Pan­tera nesz­te­le­nül, mint egy zsák­mány­ra leső vad­ál­lat, ki­emel­ke­dett a sö­tét­ség­ből. Ahogy az imént Ge­de­on­nal tet­te, az újon­nan jött szá­já­ra szo­rí­tot­ta a te­nye­rét, aki et­től el­ve­szí­tet­te az egyen­sú­lyát. Most – nem úgy, mint Ge­de­on­nal – kése pen­gé­jét lap­já­val a sza­kál­lal fe­dett nyak­ra fek­tet­te.

– Ju­szaf – mond­ta tom­pán. – Van szá­munk­ra va­la­mi hí­red?

– Es­ta­ph-ot ke­reszt­re fog­ják fe­szí­te­ni, ami­kor a nap meg­je­le­nik a pa­lo­ta mö­göt­ti domb­te­tőn, a haj­nalt kö­ve­tő har­ma­dik órá­ban – fe­lel­te Ju­szaf fe­szült han­gon. – Hy­pa­ti­át és Be­re­ni­két Es­ta­ph ke­reszt­jé­re fog­ják két­fe­lől fel­akasz­ta­ni.

Nem mon­dott új­don­sá­got, csak meg­erő­sí­tet­te, ami­től fél­tek. Pan­tera úgy érez­te, mint­ha egy ma­rok szo­rí­ta­ná a szí­vét, de nem tö­rő­dött vele.

Hát­ra­lé­pett, és el­vet­te a ké­sét Ju­szaf nya­ká­ról.

– Szau­losz kül­dött, hogy mondd ezt el ne­kem? – kér­dez­te.

– Nem ki­fe­je­zet­ten. – Ju­szaf vissza­nyer­te a mél­tó­sá­gát, le­si­mí­tot­ta hosszú kön­tö­sét, a ha­ját, a sza­kál­lát. Az ezüs­tös csil­lag­fény meg­vi­lá­gí­tot­ta szo­mo­rú­ság­tól meg­vi­selt ar­cát. – Le kel­lett men­nem a föld alat­ti cel­lá­ba, hogy el­mond­jam a fog­lyok­nak. Utá­na… ak­kor még nem gon­dol­tam rá, de Szau­losz túl­sá­go­san is könnyen hagy­ta, hogy el­men­jek. Azt hi­szem, tud­ta, hogy meg­pró­bál­lak meg­ke­res­ni.

– Ami azt je­len­ti, hogy úgy gon­dol­ta, tu­dod, hol ke­ress. Kö­vet­tek?

– Nem. Leg­alább­is nem hi­szem. Te tud­nád, ha kö­vet­tek vol­na, nem? De vissza kel­le­ne men­nem a vá­ros­ba. Ha Szau­losz nem tud­ja, hogy el­jöt­tem…

– Tud­ni fog­ja. Ha vissza­mész, te is be­ke­rülsz a cel­lá­ba Hy­pa­tia és a töb­bi­ek mel­lé. Már ha sze­ren­cséd lesz. Ha nem, ak­kor a val­la­tói az éj­sza­ka fo­lya­mán ki­szed­nek be­lő­led min­dent, az­tán fel­akasz­ta­nak. Akár így, akár úgy, biz­tos le­hetsz ben­ne, hogy Szau­losz a ha­lá­lo­dat ter­ve­zi, csak még az idő és a mód bi­zony­ta­lan.

Ju­szaf rág­ni kezd­te az alsó aj­kát. Uj­jai ide­ge­sen mor­zsol­gat­ták se­lye­min­ge kéz­elő­jét, mi­köz­ben meg­pró­bál­ta össze­szed­ni a bá­tor­sá­gát. Csak ami­kor már lát­szott, hogy ez nem fog si­ke­rül­ni, ak­kor emel­te föl a fe­jét.

– Be­tár­sul­ha­tok hoz­zád és Me­na­hem­hez?

– Úgy néz ki, hogy kény­te­len le­szel.

– Mit fog­tok csi­nál­ni Es­ta­ph és Hy­pa­tia ügyé­ben?

Pan­tera fel­né­zett a moz­du­lat­lan csil­la­gok­ra, az égen gyors iram­ban át­úszó fel­hő­re.

– El­kép­zel­he­tő, hogy haj­nal­ra a pa­lo­tá­ban le­he­tünk. Ha nem, ak­kor ne­kik kell meg­men­te­ni­ük ma­gu­kat. Ha ilyes­mi egy­ál­ta­lán le­het­sé­ges.

Két órá­val az­u­tán, hogy Pan­tera el­hagy­ta, Mer­gus meg­ér­ke­zett Ju­szaf fény­űző je­ru­zsá­le­mi há­zá­ba öt ró­ma­i­val, akik hű­ség­es­küt fo­gad­tak Me­na­hem­nek. Bort it­tak, et­tek Ju­szaf olaj­bo­gyó­já­ból és ke­nye­ré­ből, el­len­őriz­ték a fegy­ve­re­i­ket, és ami­lyen ész­re­vét­le­nül jöt­tek, ugyan­úgy oson­tak el.

Ik­sah­ra és Kle­o­pát­ra is ve­lük ment. Kle­o­pát­ra kö­penyt vi­selt a pán­cél­in­ge fö­lött, amely sze­ren­csé­re el­ta­kar­ta az övén lógó rö­vid kar­dot is. Mer­gus em­be­rei ma­guk közé vet­ték, és mi­köz­ben gyors iram­ban át­vág­tak a vá­ro­son, nem kér­dő­je­lez­ték meg, hogy ké­pes lesz lé­pést tar­ta­ni ve­lük.

Ik­sah­ra ve­zet­te őket, aki a töb­bi­ek­től el­té­rő­en nem vi­selt pán­célt. A kése még a ró­mai gla­di­u­so­ké­nál is rö­vi­debb pen­gé­jű volt, és a sar­ká­ban sza­la­dó ge­párd lát­tán a lé­gi­o­ná­ri­u­sok csak tisz­tes tá­vol­ból kö­vet­ték. Ik­sah­rá­hoz így há­rom mé­te­ren be­lül csak Kle­o­pát­ra és Mer­gus mert kö­ze­led­ni, ami­ért a ber­ber nő meg­ve­tet­te a töb­bi­e­ket, ami­vel ők is tisz­tá­ban vol­tak, és csak an­nál job­ban gyű­löl­ték. Az éj­sza­ka te­hát nem kez­dő­dött va­la­mi jól.

Ik­sah­ra néma csend­ben ve­zet­te kis cso­port­ját a vá­ros szé­lé­re, a kapu felé, ame­lyen át ők és Pan­tera be­lép­tek. Most egy új őr állt ott, nem az, aki már lát­ta őket.

Ami­kor már lát­ni le­he­tett a ka­put, de a szó még nem hal­lat­szott el odá­ig, Ik­sah­ra be­tért egy si­ká­tor­ba, a cso­port­nak pe­dig meg­hagy­ta, hogy men­je­nek olyan kö­zel a ka­pu­hoz, ami­lyen kö­zel csak mer­nek.

– Úgy kell ki­moz­dí­ta­nunk az őrö­ket a ka­pu­ból, hogy azt higgyék, a sa­ját aka­ra­tuk­ból hagy­ták el az őr­he­lyü­ket, s így fél­ve, de ve­szély­től nem tart­va tér­je­nek vissza a ka­szár­nyá­ba. Ilyes­mit lop­va, ti­tok­ban kell csi­nál­ni: ez majd Kle­o­pát­ra meg az én dol­gom lesz. Ha ba­lul sül el, Mer­gus tud­ni fog­ja, mi a te­en­dő.

– Ezek a Ti­ze­dik em­be­rei – mond­ta az egyik. – Ki­csi­nye­sek és szűk­lá­tó­kö­rű­ek, de nem hü­lyék. Nem fog­nak meg­ijed­ni két nő­től. Mu­száj lesz har­col­nunk. – A kor­tól már fe­hér volt a haja, a nap és a szél majd­nem olyan bar­ná­ra cser­zet­te a bő­rét, mint Ik­sah­ráé.

Ik­sah­ra csil­lo­gó szem­mel, me­rőn né­zett rá.

– A ne­ved? – kér­dez­te sze­lí­den.

– Gna­e­us Ga­le­ri­us. Az em­be­re­im Na­só­nak hív­nak. – Jó nagy orra van, mél­tó a ne­vé­hez, gon­dol­ta Kle­o­pát­ra. Naso olyan erő­vel szo­rí­tot­ta ököl­be mind­két ke­zét, hogy ki­fe­hé­red­tek az ujj­ízü­le­tei, de nem hát­rált meg. – A ka­pu­őrök har­col­ni fog­nak, és nem fog­nak vissza­vo­nul­ni. Erre ké­pez­ték ki őket.

Ik­sah­ra mo­so­lyá­tól az em­be­rek össze­rán­dul­tak.

– Har­col­nak, ha úgy íté­lik meg, hogy győz­het­nek. Azért va­gyok itt, hogy be­bi­zo­nyít­sam ne­kik, hogy nem győz­het­nek. Az el­ső­nél Kle­o­pát­ra se­gí­te­ni fog ne­kem. Fi­gyelj, és meg fo­god tud­ni, mit kell ten­ni.

– Ki van ott?

– Én va­gyok, Kle­o­pát­ra, cé­zá­re­ai her­ceg­kis­asszony. – Kle­o­pát­ra min­den­ki sze­me lát­tá­ra kö­ze­le­dett az úton. A ka­pu­ban nem azok az őrök áll­tak, aki­ket is­mert, ami meg­könnyí­tet­te, hogy meg­te­gye, amit meg kel­lett ten­nie. – Van tű­ze­tek? Egy fák­lya, pél­dá­ul, hogy lát­has­sá­tok, va­ló­ban én va­gyok az.

Egy pisz­kos ka­nó­cú kis zsír­kő lám­pá­suk volt. A ma­ga­sab­bik őr ki­vet­te a fal­mé­lye­dés­ből, és olyan szűk­mar­kú­an irá­nyí­tot­ta a fé­nyét az út hoz­zá leg­kö­ze­lebb eső ré­szé­re, mint­ha arany­ból len­ne, és bár­me­lyik pil­la­nat­ban négy­kéz­láb­ra eresz­ked­ve kel­le­ne vissza­sze­rez­nie.

– Ál­lí­tó­lag An­ti­ó­khi­á­ba kell men­nem a csa­lá­dom­mal – ma­gya­ráz­ta Kle­o­pát­ra.

A ró­ma­i­ak gyű­löl­ték őt: a sze­mük ki­fa­kult a gyű­lö­let­től.

– A vá­ros rossz ol­da­lán vagy – mond­ta a ma­ga­sab­bik. – Menj a pa­lo­tá­hoz! A nyu­ga­ti ka­pu­nál fog­nak ki­men­ni, a pa­lo­ta vad­ál­la­ta­i­nak kert­je mö­gött, ha ugyan nem men­tek már el. Ne­ked nem kell… Az is­te­nek ne­vé­re, mi az ott?

– Mi­cso­da? – per­dült hát­ra Kle­o­pát­ra. Ik­sah­ra jött az úton, ki­nyúj­tott kar­ral, fe­hér ru­há­ja hul­lá­mo­kat ve­tett mö­göt­te a le­ve­gő­ben. Még ha az őr sze­mét a lám­pás nem va­kí­tot­ta vol­na is el, ak­kor sem lát­hat­ta vol­na Ik­sah­ra lá­bát, kar­ját és fe­jét. Mint­ha a lá­gyan re­dő­ző lep­lek ma­guk­tól kö­ze­led­né­nek az úton. Mel­let­te lép­ke­dett a ge­párd; most ma­ga­sabb­nak tűnt, mint nap­pa­li vi­lá­gos­ság­ban, s a sze­me sár­gán iz­zott a gyér lám­pa­fény­ben.

Eköz­ben ró­mai ka­to­nák sora me­ne­telt át az úton, va­kon és ren­dü­let­le­nül, min­dig elő­re, mint­ha egy hosszú-hosszú me­net­ben lép­ked­né­nek. Ik­sah­ra át­le­be­gett raj­tuk, vagy azok őraj­ta, vagy mind­nyá­jan egy­má­son, ahogy az már a kí­sér­te­tek­nél len­ni szo­kott.

– Mi­cso­da? – me­resz­tet­te a sze­mét az útra Kle­o­pát­ra za­var­tan. – Mi van ott? Én nem lá­tok…

A ki­seb­bik őr ek­kor már fu­tott. A na­gyob­bik el­ej­tet­te a lám­pást, amely nem aludt ki, ha­nem erőt­len fé­nyét to­vább­ra is ki­bo­csát­va lát­ni en­ged­te, amint az őr meg­for­dul, és ha­nyatt-hom­lok, tér­dét ma­gas­ra emel­ve el­ro­han a pa­lo­ta felé ve­ze­tő úton.

Kle­o­pát­ra fel­kap­ta a lám­pást, és meg­ráz­ta a fe­jét. Ik­sah­ra, akit csak úgy rá­zott a hang­ta­lan ne­ve­tés, oda­ment hoz­zá. Mer­gus és az em­be­rei va­la­mi­vel tá­vo­labb meg­áll­tak. Aka­ra­tuk el­le­né­re mind­nyá­jan vi­gyo­rog­tak.

– Könnyen meg­öl­het­ted vol­na őket – mond­ta Kle­o­pát­ra. – Mi­ért nem tet­ted?

– Mert egy ha­lál­ra ré­mült em­ber, aki fé­lel­met ger­jeszt a tár­sai kö­zött, ma éj­jel na­gyobb hasz­not nyújt ne­künk, mint ugyan­ez az em­ber hol­tan. Azt tet­tük, amit ten­nünk kel­lett. Haj­na­lig még hét ka­put kell meg­tisz­tí­ta­nunk. Me­gyünk?

A föld alat­ti bör­tön­ben az őr­ség­vál­tás han­gos kulcs­csör­ge­tés és láb­do­bo­gás kö­ze­pet­te zaj­lott. Új fák­lyát is gyúj­tot­tak, de a ré­git is égve hagy­ták, hadd alud­jék ki ma­gá­tól, se­gít­se el­űz­ni a sö­tét­sé­get. A fog­lyok­hoz sen­ki sem jött lá­to­ga­tó­ba, ám­bár az új őr az alag­út be­já­rat­hoz érve egy pil­la­nat­ra meg­állt, és el­né­zett fe­lé­jük, hogy lás­sa, él­nek-e még.

Mi­után az őr el­ment, Hy­pa­tia oda­állt a rács­hoz. Az arca olyan volt, mint a hi­deg fém, a lába mint a hi­deg kő. A feje tele volt em­lé­kek­kel, ál­mok­kal, mind­azok­kal a rém­lá­to­má­sok­kal, ame­lye­ket va­la­ha lá­tott. Va­la­mi­lyen szem­pont­ból mind­egyik egy ki­csit más, és mind ide, erre a hely­re, eh­hez a nap­hoz, eh­hez a hi­deg­hez, eh­hez a sö­tét­ség­hez ve­ze­tett.

Egész éle­té­ben azt gon­dol­ta, hogy ha más­képp csi­nál­na dol­go­kat, ha azok­ban az út­ke­resz­te­ző­dé­sek­ben, aho­vá a sors vit­te, más irány­ba for­dul­na, ak­kor ta­lán meg­me­ne­kül­het­ne et­től. És té­ve­dett. Ke­se­rű­en fel­só­haj­tott, és elő­re­né­zett, le az álom­bé­li ös­vé­nyek­re.

Most csak két ös­vény ve­ze­tett előt­te, és a ket­tő kö­zül az egyik mind­össze há­rom­szor je­lent meg ál­má­ban. Az első, a min­den­na­pos út, egész éle­té­ben kí­sér­tet­te. Kí­vül­ről is­mer­te en­nek a hosszú, hi­deg éj­sza­ká­nak min­den per­cét, és az utá­na kö­vet­ke­ző szennyes ha­lált.

De a rit­ka álom­ban lá­tott ös­vényt még nem jár­ta vé­gig; még csak most lép­ke­dett az úton, még csak ez­u­tán kö­vet­ke­zik az a pont, ahol majd ket­té­ága­zik. Sze­mét le­huny­va hom­lo­kát erő­seb­ben nyom­ta a rá­csok­hoz, és hoz­zá­kez­dett, hogy meg­tisz­tít­sa az el­mé­jét a fé­lel­mek­től, hogy ha az is­ten el akar­na jön­ni, le­gyen hová be­lép­nie.

Ki­en­ged­te a le­ve­gőt, majd még egy­szer, de har­mad­szor­ra már nem vett lé­leg­ze­tet, ha­nem be­lé­pett az el­mé­je sö­tét te­ré­be, abba az űrbe, amely mé­lyebb volt a víz­nél, szé­le­sebb az óce­á­nok­nál, üre­sebb, mint az éj­sza­kai vár­bör­tö­nök. És eb­ben a tér­ben fel­tet­te a fi­gyel­me­sen hall­ga­tó csend­nek az egyet­len kér­dést, amely va­la­ha is iga­zán szá­mí­tott: Mit akarsz, mit kell ten­nem?

Sem­mi sem tör­tént, a sem­mi­nél is ke­ve­sebb; se szó, se jel. Egy lé­leg­zet­vé­tel pe­re­mén egyen­sú­lyoz­va, olyan kö­zel a ha­lál­hoz, ami­lyen kö­zel még élve el­jut­ha­tott, azt gon­dol­ta, hogy el­hagy­ták, el­té­vedt, ma­gá­ra ma­radt.

Ek­kor egy ele­ven, prém­mel fe­dett test for­ró nyo­má­sát érez­te a láb­ik­rá­ján, és egy vad­macs­ka hús­il­la­tú le­he­le­te le­gyez­te az ar­cát. Köz­vet­le­nül a füle mel­lett hal­lot­ta ér­des li­he­gé­sét, a szú­rós ba­jusz­szá­lak az ar­cát bi­riz­gál­ták, és ami­kor sze­mét a sö­tét­ség­be me­resz­tet­te, egy fel­is­mert­nek vélt fe­ke­te folt je­lent meg a hal­vá­nyabb fe­ke­te­ség­ben, ben­ne két zöl­des­sár­ga szem­mel, ame­lyek egy­re iz­zób­bá vál­tak, ahogy fi­gyel­te őket.

Le­o­párd le­het, gon­dol­ta, Pan­tera jele, és ki is mond­ta han­go­san. Va­la­hol ne­vet­ni kez­dett az is­ten. Az ál­lat el­vet­te a szá­ját Hy­pa­tia fü­lé­től, és nesz­te­len lép­tek­kel kö­ze­lebb jött, míg­nem tisz­tán ki­raj­zo­lód­tak a kör­vo­na­lai. Le­o­párd­nál ma­ga­sabb, hosszabb lábú volt, a po­fá­ja szög­le­te­sebb, és ma­ga­sabb­ra tar­tot­ta a fe­jét.

Mind­ezek­ből meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az ál­lat Ik­sah­ra ge­párd­ja, amely az első pil­la­nat­tól kezd­ve le­néz­te és meg­ve­tet­te őt. En­nek el­le­né­re itt volt, ő je­lent meg ab­ban az űr­ben, amely­ben Hy­pa­tia nem lé­leg­zett. Meg­érin­tet­te az ál­lat hom­lo­kát, ahogy Izisszel, Ma­at­tal vagy Apisszal, Mem­fisz bi­ka­is­te­né­vel tet­te vol­na, és várt. Az ál­lat hu­nyo­rít­va né­zett rá; ez volt az egyet­len moz­gás az üres tér­ben.

Újra meg­kér­dez­te: Mit akarsz tő­lem? A ge­párd is­mét rá­hu­nyo­rí­tott, és eb­ben a moz­du­lat­ban Hy­pa­tia a fol­tos bun­da mö­gött meg­lát­ta egy nő fe­ke­te bő­rét, a sze­mén ke­resz­tül el­lá­tott egy arany­bar­na szem­pá­rig, lát­ta a fe­ke­te ha­jat, a ko­sok le­nyírt gyap­já­hoz ha­son­ló gön­dör ha­jat, és a vil­lo­gó fe­hér fo­ga­kat.

El­bo­rí­tot­ta a fáj­da­lom; mint­ha kést for­gat­tak vol­na a szí­vé­ben, hogy apró da­ra­bok­ra ha­sít­sák. Azt hit­te, már túl­tet­te ma­gát a fáj­dal­mon, hogy ilyen kö­zel a vég­hez ta­lán már nem ve­het erőt raj­ta.

Le­huny­ta a sze­mét, és mire újra ki­nyi­tot­ta, a nő­nek és a vad­ál­lat­nak hűlt he­lye volt, és már csak szárny­su­ho­gást és egy só­lyom, Ízisz va­dász­sóly­má­nak éles ri­kol­tá­sát hal­lot­ta.

Va­la­hol, messze ezen túl, meg­szó­lalt az is­ten. Azt aka­rom, hogy íz­leld meg mi az élet iga­zi ára. Ez elől nincs me­nek­vés.

Hy­pa­tia be­szív­ta, na­gyot kor­tyolt a le­ve­gő­ből, az élet­ből, a hi­deg­ből és a pil­la­nat­ból. Meg­fáj­dult a feje, mint­ha az is­ten tá­vo­zó­ban meg­ütöt­te vol­na.

Vett egy újabb le­ve­gőt, le­csen­de­sí­tet­te, és vissza­tért ön­ma­gá­hoz és mind­ah­hoz, amit el­ve­szí­tett, és amit meg­nyert, és ta­lán újra el­ve­szít­het.

– Kö­szö­nöm – mond­ta fenn­han­gon.

A háta mö­gül hal­lot­ta, hogy Es­ta­ph le­ve­gőt vesz, hogy meg­szó­lal­jon.

– Ne – mond­ta, anél­kül, hogy meg­for­dult vol­na.

– Nem is tu­dod, mit akar­tam mon­da­ni. – Mind­ket­ten hal­kan, hang­ju­kat a pad­ló felé irá­nyít­va be­szél­tek: már meg­ta­nul­ták, mit hoz­za­nak az őrök tu­do­má­sá­ra, és mit ne.

– Azt akar­tad ja­va­sol­ni, hogy most rög­tön mind­ket­tőn­ket meg­ölsz, és csak te éred meg élve a reg­gelt.

– Ez az egyet­len le­he­tő­ség.

– Ez is egy le­he­tő­ség – fe­lel­te Hy­pa­tia. – De ha ezt vá­laszt­juk, te két tel­jes na­pig fogsz hal­do­kol­ni, és Szau­lo­szé lesz a győ­ze­lem. Fel­nőtt éle­tem min­den éj­sza­ká­ján ezt az ál­mot lát­tam. Nem en­ge­dem, hogy meg­tedd. – Be­lé­pett a kis kör kö­ze­pé­be, ket­tő­jük közé. – Ha va­la­ki­nek, ak­kor ne­kem kel­le­ne élet­ben ma­rad­nom. Va­ló­szí­nű­leg van egy ha­tár, amed­dig Szau­losz el mer­ne men­ni Ízisz vá­lasz­tott­já­val szem­ben.

– Nincs – szó­lalt meg Be­re­ni­ké. – Az is­te­né­ért te­szi, amit tesz, és az is­te­ne má­sok vé­ré­vel táp­lál­ko­zik. Sem­mi­fé­le ha­tá­ra nincs an­nak, amit ten­ni fog. Ha meg­ál­mod­tad ezt, ak­kor tu­dod, hogy ez az igaz­ság.

Akár­mi mást ál­mo­dott is, Hy­pa­tia ezt a pil­la­na­tot, eze­ket a sza­va­kat min­dig meg­ál­mod­ta; ez volt most. A le­he­tő­ség szám­ta­lan el­ága­zó útja éle­té­ben tu­cat­szor is el­hoz­hat­ta ide, az utol­só for­du­ló­pont­ra. Két út nyílt meg előt­te, mind­ket­tő tel­je­sen el­tért a má­sik­tól: az első, a leg­könnyebb, a biz­tos ha­lál­ba ve­ze­tett. A má­sik… nem volt biz­tos ben­ne, hogy az hová ve­zet, éle­té­ben mind­össze két­szer járt raj­ta, és mind­ket­tő más volt. De ő volt Ízisz vá­lasz­tott­ja, és mint ilyen, nem volt híve a ha­lo­ga­tás­nak. Gyor­san dön­tött hát, vett egy lé­leg­ze­tet, majd ki­en­ged­te a le­ve­gőt.

Be­re­ni­ké pil­la­nat­nyi ha­tá­ro­zat­lan­sá­got lá­tott, és meg­en­ge­dett ma­gá­nak egy apró, di­a­dal­mas mo­solyt.

– Húzzunk sor­sot? – kér­dez­te. – A vesz­tes ma­rad élet­ben.