MÁSODIK FEJEZET

– Ha az el­len­sé­ged nyíl ej­tet­te seb­től hol­tan fek­szik a föl­dön, ho­gyan állsz bosszút raj­ta? – kér­dez­te Ik­sah­ra sur An­mer. Cé­zá­re­á­ban, a ki­rály ál­lat­kert­jé­nek ke­le­ti vé­gé­ben, a ki­rá­lyi is­tál­lók ár­nyé­ká­ban áll­va nyers hús­da­ra­bok­kal etet­te leg­öre­gebb és leg­va­dabb sóly­mát. Szau­losz a na­pon állt, az is­tál­ló fa­lá­nak tá­masz­kod­va a ker­te­ken át fel­lá­tott egé­szen a pa­lo­tá­ig. Amennyi­re meg tud­ta ál­la­pí­ta­ni – a ge­pár­dot le­szá­mít­va, amely tő­lük há­rom lé­pés­re fe­küdt, és ugyan­olyan kö­nyör­te­len, for­ró-hi­deg te­kin­tet­tel fi­gyel­te őt, mint az úr­nő­je –, egye­dül vol­tak, így nyu­god­tan be­szél­het­tek.

Szau­losz min­dent el­kö­ve­tett, hogy ne fi­gyel­jen az ál­lat­ra. Le­té­pett egy kis sár­ga vi­rá­got az utat sze­gé­lye­ző ápolt vi­rág­ágyás­ból, és az or­rát be­le­te­met­ve be­szív­ta az il­la­tát.

– Ha Pan­tera rö­vid időn be­lül meg­hal, el­pusz­tí­tom a hé­be­re­ket, ahogy el­ter­vez­tük. De nem fog meg­hal­ni; ő en­nél jobb.

– Te­hát el­köl­töt­tél egy ara­nyat arra, hogy meg­mondd az el­len­sé­ged­nek…

– Azt mond­tam el neki, amit már úgy­is tu­dott; hogy el­len­sé­gek va­gyunk, hogy nem tud job­ban el­rej­tőz­ni elő­lem, mint én őe­lő­le. Ez nem olyan do­log, amit ket­tőnk­nek meg kel­le­ne vi­tat­nunk, kü­lö­nö­sen nem most, ami­kor, mint lá­tod – Szau­losz fe­jé­vel a pa­lo­ta felé in­tett –, tár­sa­sá­gunk van.

A tá­vol­ban meg­je­lent egy alak, és a ker­te­ken át el­in­dult le­fe­lé. Szau­losz, hogy ne tűn­jék úgy, mint­ha fi­gyel­ne, a ten­ger sima, szür­ke tük­re felé for­dí­tot­ta az ar­cát.

Háta mö­gött Cé­zá­rea ál­lat­kert­je elé­ge­dett han­gok­tól vissz­hang­zott: a lo­vak, a ko­pók, a ket­rec­be zárt nagy­macs­ka, az egyik tá­vo­li ural­ko­dó aján­dék­ba kül­dött ele­fánt­ja fe­jü­ket a vá­lyú­ba, a já­szol­ba, a ko­sár­ba dug­va ke­res­gél­tek és et­tek.

A me­leg ke­nyér­il­lat­ba az ölés bűze ve­gyült. Szau­losz szok­tat­ta ma­gát, hogy ne gyű­löl­je, mint oly sok mást ezen a he­lyen. Be­szív­ta a sza­got, majd ki­le­hel­te, s köz­ben el­hes­se­get­te a csúf ké­pet a kész­sé­ge­sen meg­ha­ló Pan­ter­á­ról, amint bé­kén fek­szik a ta­va­szi nap­fény­ben. A lel­ke mé­lyén nem hit­te, hogy így van.

– Hyr­ca­nus kö­ze­le­dik – mond­ta. – A ki­rály uno­ka­öccse. De ami még fon­to­sabb: a ki­rály­né fia.

– Tu­dom. A ha­jón, mi­előtt ki­kö­töt­tünk, meg­hagy­tad ne­kem, hogy ok­tas­sam. Azt tet­tem.

– Az egész pa­lo­ta tud­ja, hogy mit tet­tél. – Szau­losz meg­en­ge­dett ma­gá­nak egy mo­solyt. – De, te­kint­ve, hogy ma mit kell csi­nál­nod, biz­ton­sá­gos­nak tar­tod őt is ma­gad­dal vin­ni?

– Biz­ton­sá­gos­nak. Azt lát­ja, amit lát­ni sze­ret­ne, azaz ami­ről én sze­ret­ném, hogy lás­sa. – Ik­sah­ra le­tet­te a sóly­mot, és föl­vet­te a pár­ját, a hí­met. Ez ki­sebb volt, sze­lí­debb, könnyeb­ben ke­zel­he­tő. Gyor­san evett, sza­po­ra bó­lo­ga­tá­sok kö­ze­pet­te tép­des­te a kecs­ke­hús­fa­la­to­kat, me­lye­ket a nő a hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­ja közé csip­pent­ve tar­tott elé­be.

Min­den ri­deg­sé­ge és gőg­je el­le­né­re Ik­sah­ra fe­lül­múl­ta Szau­losz vá­ra­ko­zá­sát. A vad­ál­la­tok, ame­lye­ket ma­guk­kal hoz­tak, a két tu­cat vá­lo­ga­tott ló, a négy szür­ke és fe­hér só­lyom, a tőle el­vá­laszt­ha­tat­lan, ke­gyet­len nagy­macs­ka, egy­től egyig va­la­mennyi­en meg­há­lál­ták a gon­dos­ko­dá­sát. Az apja és a tá­vo­lab­bi ősei vé­ré­vel együtt kap­ta ezt a tu­dá­sát, ahogy ok­ker­sár­ga sze­mét, és azt a ké­pes­sé­gét is, hogy hi­deg és tisz­ta fej­jel tud­jon va­dász­ni. Ik­sah­ra sur An­mer úgy is­mer­te az ál­la­tai szük­ség­le­te­it, mint a sa­ját­ja­it, és még itt, tá­vol a szü­lő­föld­je for­ró ho­mok­pusz­ta­sá­ga­i­tól is tud­ta, ho­gyan elé­gít­se ki eze­ket. Még a ge­párd is, amely csak sor­va­do­zott a ha­jó­úton, a ki­kö­tés után két nap­pal már úgy ma­gá­hoz tért, hogy a ki­rály és a ki­rály­né sze­me lát­tá­ra le­te­rí­tett egy an­ti­lo­pot.

És mi­köz­ben az ál­la­tok vi­rul­tak, ví­gan va­dász­tak, és már meg­ta­nul­ták el­fo­gad­ni az ide­gen – ki­rá­lyi – ke­zek érin­té­sét, Ik­sah­ra is egy­re job­ban meg­ked­vel­tet­te ma­gát a ki­rá­lyi csa­lád­dal, és kü­lö­nö­sen az ifjú her­ceg­gel. Hyr­ca­nus olyan nyíl­tan ki­mu­tat­ta az ide­gen, fe­ke­te bőrű nő iránt ér­zett sze­rel­mét, hogy ször­nyű il­let­len­ség­nek szá­mí­tott vol­na, ha a nagy­báty­ja, az any­ja vagy a ki­rá­lyi csa­lád bár­mely más fel­nőtt tag­ja ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tott vol­na irán­ta.

Ti­zen­öt éves, tö­ré­keny test­al­ka­tú fiú volt, mint min­den­ki a ro­kon­sá­gá­ból; a He­ró­de­sek dús, fe­ke­te haja a feje búb­já­ról a vál­lá­ra om­lott, arca az iz­ga­lom­tól ki­pi­ro­so­dott. Könnyed lép­tek­kel sza­ladt le­fe­lé a vi­rág­ágyá­sok­kal be­ül­te­tett dísz­kert­ből az ál­lat­kert­be ve­ze­tő már­vány­lép­cső­kön. Bi­zo­nyos tá­vol­ság­ra érve meg­tor­pant, és a húst evő ma­da­rat szem­mel tart­va, las­sú lép­tek­kel kö­ze­le­dett to­vább.

– Saj­ná­lom, hogy el­kés­tem. A nagy­bá­tyám el­kül­dött, hogy ke­res­sem meg Szau­loszt. Szük­sé­ge van rá, hogy… Ó! Uram… a nagy­bá­tyám… vagy­is a ki­rály azt kér­de­zi… arra kér…

– Gya­ní­tom, a nagy­bá­tyád, a ki­rály, ha­la­dék­ta­la­nul ma­gá­hoz ren­delt bi­zo­nyos po­li­ti­kai kér­dé­sek meg­vi­ta­tá­sá­ra – vá­gott köz­be sze­lí­den Szau­losz. – El­ső­sor­ban is meg­ol­dást kell ta­lál­nunk arra a prob­lé­má­ra, hogy a hé­be­rek el­kép­zel­he­tet­le­nül ha­tal­mas össze­get akar­nak fel­aján­la­ni neki meg­vesz­te­ge­tés­kép­pen, ab­ban a re­mény­ben, hogy meg­óv­ja a zsi­na­gó­gá­ju­kat a gö­rö­gök fosz­to­ga­tá­sá­tól. Jól gon­do­lom?

Szau­losz könnye­dén, mint egyik össze­es­kü­vő a má­sik­ra, rá­mo­soly­gott. Hyr­ca­nus, aki most va­la­mi­vel töb­bet is meg­tu­dott az or­szág vál­sá­gos hely­ze­té­ről, mint amennyit a nagy­báty­ja el­mon­dott vagy vél­he­tő­leg el akart mon­da­ni neki, meg­könnyeb­bül­ten el­vi­gyo­ro­dott.

– Jól gon­do­lod. Pon­to­san ezt mond­ta. Ak­kor hát mész? Meg­mon­dod neki, hogy meg­ta­lál­ta­lak, és el­küld­te­lek hoz­zá? Na­gyon dü­hös. At­tól…

Ha ké­sőn is, de eszé­be ju­tott, hogy óva­to­sabb­nak kel­le­ne len­nie. Mi­vel nem ju­tott eszé­be, mit mond­hat­na, egyik lá­bá­ról a má­sik­ra állt a fél­ár­nyé­kos he­lyen.

– At­tól le­csil­la­pod­na. Már­is in­du­lok. – Szau­losz ho­mok­szí­nű, drá­ga se­lye­möl­tö­zé­ke meg­fe­le­lő volt: a ki­rály elé já­rul­ha­tott ben­ne. Mi­alatt le­sö­pör­te ma­gá­ról a ho­mok­sze­me­ket, időt adott Hyr­ca­nus­nak, hogy össze­szed­je ma­gát. – A nagy­bá­tyád él­ve­zi a tár­sa­sá­go­mat – mond­ta, mi­köz­ben el­ha­ladt a fiú mel­lett. – Eb­ben nincs sem­mi szé­gyell­ni­va­ló; nem kell fél­ned at­tól, hogy ki­mondd. Te pe­dig ez­alatt menj ki a ten­ger­re Ik­sah­rá­val, és va­dássza­tok a sóly­ma­i­val. Mond­tam már, hogy szé­pen tu­dod rep­tet­ni a hí­met?

– Bi­zony! Teg­nap el­kap­tunk egy par­ti ma­da­rat, azok kö­zül a kis­ter­me­tű, gyors röp­tű­ek kö­zül va­lót, ame­lyek a hul­lá­mok kö­zött rep­des­nek. Vil­lám­gyor­san le­csa­pott rá! Tö­ké­le­tes volt! Cso­dá­la­tos! – A fiú sze­me úgy csil­lo­gott, mint a ten­ger tük­rén vil­lo­gó nap­fény.

– He­lyes! – ve­re­get­te meg a vál­lát ne­vet­ve Szau­losz. – Mire vé­get ér a nap, va­dász le­szel!

Te­kin­te­te a fiú feje fö­lött össze­ta­lál­ko­zott Ik­sah­rá­é­val. Ha nem töl­tött vol­na el há­rom hó­na­pot a nő­vel, meg­ré­mí­tet­te vol­na az a gyű­lö­let, ame­lyet a sze­mé­ben lá­tott. El­in­dult, s köz­ben egy bel­ső rit­mus­ra cset­tint­ge­tett az uj­ja­i­val. Akár­hogy néz­te is, ez a nap­ja tö­ké­le­te­sen ala­kult.

* * *

Hy­pa­tia már az­előtt ál­mo­dott Szau­losszal, hogy meg­lát­ta vol­na őt, és már az­előtt meg­lát­ta, hogy a lá­bát egy­ál­ta­lán Cé­zá­rea föld­jé­re tet­te vol­na. Úgy vél­te, et­től szá­radt ki annyi­ra a szá­ja, és vált sza­bály­ta­lan­ná a szív­ve­ré­se. És mert gyű­löl­te a ten­gert.

Az ál­mok jó­val ko­ráb­ban kez­dőd­tek, hogy el­jött Ró­má­ból, a csá­szá­ri szál­lás­ról, és ha­jó­ra szállt ke­let felé.

Va­ló­já­ban már a nyol­ca­dik szü­le­tés­nap­ja előtt el­kez­dőd­tek, ezért is lett be­lő­le az, aki lett; Ízisz le­en­dő szol­gá­ló­it a leg­élén­kebb ál­mo­kat látó gye­re­kek kö­zül vá­lasz­tot­ták ki, és Hy­pa­tia két­ség­kí­vül ilyen gye­rek volt. Vé­gig a ki­kép­zé­se alatt, az Ale­xand­ri­á­tól dél­re el­te­rü­lő si­va­tag­ban, Gö­rög­or­szág­ban, Mona ál­mo­dó­kam­rá­i­ban min­dig ugyan­azt az ál­mot lát­ta. Néha na­po­kig nyu­god­tan aludt, és már azt hit­te, meg­sza­ba­dult az álom­tól, de ak­kor egy­más után há­rom éj­sza­ka is ve­rí­ték­ben fü­röd­ve, görcs­be rán­dult kéz­zel, egy el­kép­zelt fáj­da­lom­tól – vagy an­nak em­lé­ké­től – ív­ben be­gör­bí­tett hát­tal ri­adt fel.

Mo­nán, ahol húsz éven át ké­pez­ték őket, mire ta­nult ál­mo­dók­nak te­kint­het­ték ma­gu­kat, azt az uta­sí­tást kap­ta, hogy men­jen haza, és az ale­xand­ri­ai Igaz­ság Temp­lo­má­nak orá­ku­lu­ma­ként vár­ja a na­pot, ami­kor rém­ál­mai for­rá­sa el­jön hoz­zá, hogy a szol­gá­la­tát kér­je.

Az első ál­má­tól szá­mít­va több mint két év­ti­zed telt el, mire Szau­losz He­ro­di­on élve ki­ju­tott a Temp­lom­hoz ve­ze­tő la­bi­rin­tus­ból, és az orá­ku­lum se­gít­sé­gé­ért kö­nyör­gött. Volt egy pil­la­nat, ami­kor Hy­pa­tia – tud­va azt, hogy mit te­het­ne, mit tud és akar meg­ten­ni – meg­öl­het­te vol­na ezt az em­bert, csak­hogy orá­ku­lum volt, akit a sa­ját fé­lel­mé­nél erő­sebb tör­vé­nyek kö­te­lez­tek. Így csak kö­zöl­te vele az is­ten sza­va­it, ame­lye­ket Szau­losz kér­dé­sé­re vá­la­szolt, aki az­tán pon­to­san úgy, ahogy ál­má­ban tet­te, meg­fo­gad­ta az is­ten sza­va­it, és tü­zet, ha­lált és pusz­tu­lást okoz­va rá­sza­ba­dí­tot­ta a vi­lág­ra ha­mis is­te­nét.

De most, ezen a dél­utá­non, a part fe­lől fújó fel­for­ró­so­dott ten­ge­ri szél­ben egy idő­re el­en­ged­te az ál­ma­it, és míg az elő­ár­boc­nál állt And­rosszal, a ha­jós­ka­pi­tánnyal, el­is­me­rő­en fi­gyel­te azt a cso­dá­la­tos szer­ve­zett­sé­get, amely le­he­tő­vé tet­te, hogy And­ros olyan za­var­ta­la­nul tár­sa­log­has­son vele, mint­ha oda­kint len­né­nek a ten­ger kö­ze­pén – ho­lott köz­ben száz apró ma­nő­vert kel­lett vég­re­haj­ta­nia ah­hoz, hogy Cé­zá­rea kül­ső hul­lám­tö­rő gát­ja­in ke­resz­tül be­jus­sa­nak a bár­kák­kal, egy­eve­ző­sök­kel, part men­ti ha­lá­szok­kal és ke­res­ke­dő­ha­jók­kal te­le­zsú­folt bel­ső ki­kö­tő­be.

Eb­ből a tá­vol­ság­ból az Au­gus­tus temp­lo­má­nak lép­cső­jén vá­ra­ko­zó ki­rá­lyi cso­port­ból alig lát­szott több el­mo­só­dott por­fír, azúr­kék, élénk­zöld és skar­lát­pi­ros fol­tok­nál, a kö­ze­pén egyet­len arany­szál­lal; túl messze vol­tak, sem­hogy a szí­nek­nek kü­lön-kü­lön ne­vet le­hes­sen adni, ki­vé­ve, hogy ara­nyat egye­dül a ki­rály vi­sel­he­tett, úgy­hogy min­den bi­zonnyal ő állt ott a csa­lád­ja kö­ré­ben.

Ezen túl az ér­ke­ző uta­zó csak a ki­kö­tő fe­lett nyu­gat­ra, a le­me­nő nap és Róma felé néző domb­ol­dal­ra épí­tett Au­gus­tus-temp­lom szik­rá­zó­an fe­hér kö­ve­it lát­hat­ta tisz­tán.

– Itt gö­rög min­tá­ra épí­tik a temp­lo­mo­kat – je­gyez­te meg. – Nem gon­dol­tam vol­na, hogy ilyet lá­tok hé­ber föl­dön.

– Csak­hogy Cé­zá­rea nem a hé­be­rek föld­jén épült – fe­lel­te And­ros, a Kra­te­is nevű vi­tor­lás hajó nagy­da­rab, sza­kál­las ka­pi­tá­nya. Rá­mo­soly­gott Hy­pa­ti­á­ra, de nem ölel­te meg, ami nyil­ván­va­ló erő­fe­szí­té­sé­be ke­rü­lő ön­ura­lom­ra val­lott.

Ale­xand­ri­á­ban, ahon­nan jöt­tek, And­ros még félt tőle, s alig akar­ta fel­en­ged­ni a ha­jó­ra; Hy­pa­ti­át az egész vá­ros­ban szi­bil­la­ként, orá­ku­lum­ként is­mer­ték, akit szü­le­té­sé­től fog­va Izisz­nek ad­tak.

And­ros tar­tott tőle, hogy fel­kel­ti a ten­ger­is­te­nek ha­rag­ját, ha en­ge­di, hogy a nő sze­re­tett ha­jó­ja fe­dél­ze­té­re te­gye a lá­bát.

Egye­dül a csá­szá­ri gyű­rű lát­vá­nya és a né­hai csá­szár­né pe­csét­jé­vel el­lá­tott le­vél bír­ta rá, hogy vo­na­kod­va bár, de meg­má­sít­sa dön­té­sét. Egy hó­na­pon ke­resz­tül úgy ke­zel­te Hy­pa­ti­át, mint a bal­sze­ren­cse hor­do­zó­ját, úgy­hogy kész cso­da, hogy a nő egy sö­tét éj­sza­kán nem csú­szott meg, és nem zu­hant a ten­ger­be. Vé­gül csak­ugyan vi­har tá­madt, olyan fe­ke­te, mint Ze­usz hol­lói, tele ég­zen­gés­sel és Po­szei­dón ha­rag­já­val, és míg a fér­fi­ak sír­va el­búj­tak, Hy­pa­tia a ha­jó­orr kor­lát­já­nak dől­ve ér­velt a pi­ra­mis mé­re­tű hul­lá­mok­nak, és éne­kelt az orosz­lán­ként böm­bö­lő ten­ger­nek.

Reg­gel, ami­kor a nap su­ga­rai át­tör­tek a fel­hő­kön, és az is­te­nek ked­ve­ző hát­sze­let küld­tek, a fér­fi­ak győz­tes hős­ként kö­szön­töt­ték, és va­la­mennyi­en ké­szek let­tek vol­na a ten­ger­be ug­ra­ni, hogy ha kell, meg­ment­sék az éle­tét. A fi­a­ta­lab­bak kö­zül né­há­nyan a va­ló­ság­ban is fel­aján­lot­ták ezt, ami­kor há­rom na­pig lá­za­san nyom­ta az ágyat, és nem tu­dott fel­kel­ni.

Nem en­ged­ték meg ne­kik – és Hy­pa­tia is élet­ben ma­radt. And­ros most úgy állt mel­let­te, mint­ha jo­got for­mál­hat­na rá, re­mény­ked­ve, hogy meg tud­ja győz­ni, ma­rad­jon a ha­jón, de köz­ben tud­ta, nem fog si­ke­rül­ni.

Te­nye­ré­vel ár­nyé­kot tar­tott a sze­me fölé az éles dél­utá­ni nap­sü­tés mi­att.

– Cé­zá­re­á­ról azt kell tud­ni – kezd­te meg­fon­tol­tan –, hogy Nagy He­ró­des épí­tet­te, az a ki­rály, aki sem gö­rög nem volt, sem hé­ber, de meg­pró­bált mind­ket­tő len­ni. A vá­ros száz­éves tör­té­ne­te so­rán igye­ke­zett a két kul­tú­rát egye­sí­te­ni, de ezek olya­nok, mint az olaj és a bor, vagy az orosz­lán és a síró cse­cse­mő. Ku­dar­cot val­lott vele, és a jö­vő­ben is ku­dar­cot fog val­la­ni. A gö­rö­gök jó ke­res­ke­dők, de haj­la­mo­sak az erő­szak­ra. A hé­be­rek vi­szont… a hé­be­rek őrül­tek. –

And­ros ki­kö­pött. – In­kább vá­laszt­ják a ha­lált az is­te­nük ne­vé­ben, mint­sem hogy a ró­ma­i­ak ural­ma alatt él­je­nek. Mi, töb­bi­ek öröm­mel meg­fi­zet­jük az adó­kat, és is­ten­ként kö­szön­tünk min­den őrült ural­ko­dót, mi­köz­ben ne­kik mu­száj el­len­áll­ni­uk, még­hoz­zá fenn­han­gon, és vál­lal­ni a kö­vet­kez… Hé, te ott! Tartsd a tá­vol­sá­got, kü­lön­ben ap­ró­fát csi­ná­lunk be­lő­led!

Elő­re­ug­rott, és a kor­lá­ton ki­ha­jol­va a ten­ge­ré­szek mos­dat­lan gö­rög nyel­vén ki­a­bált, ame­lyet egyet­len szá­raz­föl­dön szü­le­tett sem ért­he­tett meg.

Hy­pa­tia is ki­ha­jolt, és meg­lát­ta a ki­fe­lé tar­tó kis csó­na­kot, amely be­sod­ró­dott a Kra­te­is or­rán lévő sar­ló alá. Néz­te, amint vi­tor­lá­ját könnye­dén át­for­dít­va ki­húz a nagy hajó orra alól, és meg­in­dul vissza, a ra­ko­dó­part ki­kö­tő­he­lyei felé.

And­ros­ban ek­kor már dol­go­zott a szá­raz­föl­dőrü­let, ezért va­ló­ság­gal düh­ro­ha­mot ka­pott a sem­mi kis bár­ká­tól, ame­lyet kint a ten­ge­ren ész­re sem vett vol­na, ám itt, ahol a ten­ger sós il­la­tá­ba már be­le­ve­gyük a szá­raz­föld töm­jén-, hús-, gyü­mölcs-, olaj- és vi­rág­il­la­ta, el­ke­ve­red­ve a ha­lak és a mos­dat­lan em­be­rek sza­gá­val, egy­sze­ri­ben ha­tal­mas aka­dállyá te­re­bé­lye­se­dett. Mé­lyen ki­ha­jolt az orr kor­lát­ja fö­lött, és még vá­lo­ga­tot­tabb szit­ko­kat zú­dí­tott a vi­tor­lást kor­mány­zó sze­ren­csét­len, te­he­tet­len ügye­fo­gyott ala­kok­ra. Ama­zok ha­son­ló­an vá­lo­ga­tott fe­nye­ge­té­se­ket ki­a­bál­tak vissza, me­lyek jó­részt arra vo­nat­koz­tak, hogy mit fog­nak mű­vel­ni And­ros fér­fi­as­sá­gá­val.

Ek­kor már elég kö­zel vol­tak, hogy az ar­co­kat is ki tud­ják ven­ni a ki­kö­tő­ben, és a ru­há­zat, a haj, az orr és a szem­öl­dök ha­son­ló­sá­ga alap­ján egye­se­ket azo­nos cso­port­ba so­rol­hat­tak, míg má­so­kat a cso­por­ton kí­vül ál­lók­nak ítél­tek. Hy­pa­tia ma­gá­ra hagy­ta a dü­hön­gő ka­pi­tányt, és az ár­boc­nak tá­masz­kod­va úgy tett, mint­ha a ki­kö­tőt néz­né, va­ló­já­ban a ki­rá­lyi csa­lá­dot vet­te szem­ügy­re.

A cso­port kül­ső kö­ré­nél kezd­te, ahol a Vá­ro­sőr­ség em­be­rei áll­tak, ró­mai mód­ra tal­pig vért­ben és bőr­ben, ho­lott szü­le­té­sük sze­rint nem vol­tak ró­ma­i­ak. Szír­nek néz­te őket, olyan hely­be­li­ek­nek, akik már in­kább gö­rö­gül be­szél­tek, sem­mint az anya­nyel­vü­kön, még­hoz­zá há­rom­száz év óta, ami­óta a győz­tes Sán­dor a ma­gá­é­nak te­kin­tet­te az or­szá­gu­kat. En­nek el­le­né­re ró­mai ki­kép­zést kap­tak. Hy­pa­tia el­tö­kél­te, hogy ki fogj a de­rí­te­ni a pa­rancs­no­kuk ne­vét.

A kö­rön be­lül állt II. Ag­rip­pa, Nagy He­ró­des uno­ká­já­nak ki­rá­lyi cso­port­ja; a nagy ki­rály arany bú­za­ké­vés zász­lói fen­nen lo­bog­tak a to­rony és a ma­gas­la­ton épült pa­lo­ta fö­lött.

A nőt­len, gyer­mek­te­len ki­rályt gyer­me­kek, ki­rá­lyi uno­ka­öccsök és uno­ka­hú­gok vet­ték kö­rül. Hy­pa­tia nem lát­ta kö­zöt­tük Hyr­ca­nust, a trón vá­ro­má­nyo­sát, el­len­ben lá­tott egy, a töb­bi­ek­nél ma­ga­sabb fe­ke­te hajú lányt, aki épp az ő csá­szá­ri zász­lós két­ár­bo­co­suk­ra mu­ta­tott, még­hoz­zá olyan hosszan, ki­nyúj­tott kar­ral, mint­ha át­kot szór­na rá, vagy be­húz­ná a ha­jót a ki­kö­tő­be, vagy mind­ket­tőt.

And­ros vesz­tés­re állt a szó­csa­tá­ban. A kis csó­nak utol­já­ra még el­hú­zott a Kra­te­is orra előtt, és meg­cé­loz­ta ugyan­azt a ki­kö­tő­he­lyet a ra­ko­dó­par­ton. Für­gén és könnye­dén sik­lott elő­re, el­zár­va a na­gyobb hajó út­ját. And­ros őr­jön­gött dü­hé­ben, de nem volt mit ten­nie, le kel­lett las­sí­ta­nia a ha­jó­ját, és hát­ra­fe­lé evez­ve szű­kebb for­du­la­tot ven­ni a ki­kö­tő­híd felé.

– Ide! Itt köss ki!

Éle­sen ha­sí­tott a le­ve­gő­be a ki­ál­tás. A ki­rály kar­ját len­get­ve a cso­port elé fu­ra­ko­dott. Ag­rip­pa ki­csi volt, mint a He­ró­de­sek kö­zül min­den­ki. Szép sö­tét haja, éles vo­na­lú orra idu­me­ai vol­tát je­lez­te, aki­ket a hé­be­rek edo­mi­ták­nak ne­vez­tek, és meg­ve­tet­tek. Ugyan­ak­kor ők kor­má­nyoz­tak Cé­zá­re­á­ban, Je­ru­zsá­lem­ben és egész Jú­de­á­ban, igaz, Róma hall­ga­tó­la­gos be­le­egye­zé­sé­vel.

Itt, Cé­zá­re­á­ban Ag­rip­pá­nak nem kel­lett hó­dol­nia sen­ki előtt, ki­vé­ve, hogy ró­mai di­vat sze­rint bí­bor sze­gé­lyű tó­gát vi­selt, a ha­já­ban pe­dig arany­szá­lat. A két­ol­dalt mel­let­te álló nő­kön azúr­kék és fű­zöld stó­la volt, csi­gák­ban fel­csa­vart ha­ju­kat pe­dig a fej­te­tőn ke­reszt­ben tűz­ték meg, ahogy Pop­pa­ea hord­ta, amíg az év for­du­ló­ján idő előtt meg nem halt szü­lés­ben. Ró­má­ban még sen­ki sem mer­te di­vat­ja­múlt­nak ki­ki­ál­ta­ni ezt a stí­lust.

Hy­pa­tia az ár­boc­te­tő­nél állt, és le­huny­ta a sze­mét. Ő volt Ízisz vá­lasz­tott­ja; őt hasz­nál­ták a ki­rá­lyi sze­mé­lyek­kel és az ál­ta­luk te­rem­tett el­ke­rül­he­tet­len drá­mák­kal való érint­ke­zés­re, de a mai na­pig min­dig a ki­rá­lyok, ki­rály­nék és csá­szá­rok kö­nyö­rög­tek, és ő volt, aki meg­ad­ta – vagy nem adta meg – azt, amit kér­tek. Hit­te, hogy ez most sem lesz más­képp, leg­fel­jebb ke­vés­bé… kont­rol­lált mó­don.

Ami­kor a Kra­te­is ol­da­lá­val a ki­kö­tő­hely felé for­dult, és az egyik fi­a­ta­labb fér­fi az eve­ző­la­pát szé­les­sé­gű tá­vol­sá­got át­ugor­va a part­ra szök­kent, hogy a kí­gyó­zó kö­te­let a ki­kö­tő­cö­löp­höz rög­zít­ve biz­ton­sá­go­san a part­hoz ál­lít­sa a ha­jót, ő is ki­egye­ne­se­dett.

A ki­rály pa­ran­csol­ta, hogy ő is meg­je­len­jen itt. Hy­pa­tia ma­gas­ra emelt fej­jel, ter­mé­szet­el­le­ne­sen me­rev­nek ér­zett nyak­kal gon­do­lat­ban ki­je­lölt ma­gá­nak egy biz­ton­sá­gos út­vo­na­lat a fe­dél­ze­ten he­ve­rő hol­mik – a gon­do­san fel­te­kert kö­tél­kö­te­gek, a fe­szí­tő­kö­te­lek, a biz­ton­sá­gos hor­gony­zó­hely ki­je­lö­lé­sé­hez szük­sé­ges mély­ség­mé­rő kő zsi­nór­ja – kö­zött.

– Lát­já­tok a sóly­mot? – ki­ál­tot­ta egy kis­lány eny­hén gö­rö­gös ki­ej­tés­sel. – Néz­zé­tek! A fe­ke­te bőrű nő­nél van, de a hí­met Hyr­ca­nus hoz­za, úgy­hogy biz­to­san ölt vele. És oda­néz­ze­tek! A ge­párd is ott van a nő­vel! Mond­tam, hogy min­den­ho­vá el­kí­sé­ri. – Hy­pa­tia még két gon­do­san ki­szá­mí­tott lé­pést tett, mi­előtt az el­hang­zott sza­vak je­len­té­se meg­tor­pa­nás­ra kész­tet­te.

Sze­mét el­sza­kít­va a ki­kö­tő lát­vá­nyá­tól, vég­re oda­né­zett, aho­vá a kis­lány mu­ta­tott, még­hoz­zá nem is a Kra­te­is­re, ha­nem a fe­gyel­me­zet­len vi­tor­lás­ra, amely olyan kö­zel kö­tött ki hoz­zá­juk, hogy ho­mok­zsá­ko­kat kel­lett ket­te­jük közé do­bál­ni, ne­hogy a na­gyobb, a ten­ger­já­ró szé­les­sé­gű hajó össze­zúz­za a ki­csi, nála sok­kal könnyebb és gyor­sabb – és im­már sejt­he­tő­en ki­rá­lyi – vi­tor­lást.

A ma­ga­sabb fe­dél­zet­ről, ahol állt, Hy­pa­tia le­lá­tott a bár­ka fe­dél­ze­té­re és a híd­ján álló ma­gas, kar­csú nőre, csuk­ló­ján a szíj­ra kö­tött, csuk­lyás ma­dár­ral, sar­ká­nál a csil­lo­gó sző­rű, hosszú lábú nagy­macs­ká­val. Az ál­lat nem volt pó­ráz­ra köt­ve, szem­el­len­ző sem volt raj­ta, ma­gas­ra emelt fej­jel, apró, ke­rek fü­le­it he­gyez­ve állt ott, mi­köz­ben sár­ga sze­mé­vel a par­ton álló cso­por­tot für­kész­te.

Gaz­dá­ja ko­ránt­sem volt ko­rom­fe­ke­te nú­bi­ai, ami­re a lány sza­va­i­ból gon­dol­ni le­he­tett vol­na; egy ár­nya­lat­tal vi­lá­go­sabb bőre a sö­tét­bar­na föld­re em­lé­kez­te­tett, a feje te­te­jét bo­rí­tó rö­vid, bar­nás­fe­ke­te haja olyan gön­dör volt, mint az új­szü­lött bá­rány sző­re, a sze­me a leg­sö­té­tebb ár­nya­la­tú ok­ker­sár­ga, ki­ug­ró, ívelt po­fa­csont­ján pe­dig úgy csil­lant meg a nap­fény, mint­ha arany­fes­ték­kel ken­te vol­na be, ho­lott arca mind­két ol­da­lá­ra há­rom apró csi­ga­vo­na­lat te­to­vál­tak, és még hár­mat az orr­nyer­gé­re, úgy, hogy össze­kap­csol­ják két fi­nom vo­na­lú szem­öl­dö­két.

A te­to­vá­lá­sok a szár­ma­zá­sá­ra utal­tak: Hy­pa­tia tu­do­má­sa sze­rint csak azok a tör­zsek je­löl­ték ma­gu­kat így, ame­lyek ga­zel­lá­ra va­dász­tak, és kecs­ké­ik­kel, ju­ha­ik­kal Ma­u­ri­tá­nia ten­ger­szé­les déli és nyu­ga­ti pusz­tá­it jár­ták, ahol a fér­fi­ak ál­lí­tó­lag egy hé­tig is ki­bír­ták víz nél­kül, az asszo­nyok pe­dig ló­há­ton szül­tek, és meg­le­het, hogy ugyan­ott fo­gan­tak is.

Ber­be­rek­nek ne­vez­ték ma­gu­kat, sen­ki­nek sem fo­gad­tak hű­ség­es­küt, és csep­pet sem fél­tek a ró­ma­i­ak­tól.

A kis­lány ezek sze­rint a ber­ber nőt lát­ta meg, és a nő vad­ál­la­ta­it, ame­lye­ket a ki­rály ren­delt oda. El­ső­ként min­dig a ge­párd ke­rült a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba, de a maga mód­ján a só­lyom sem volt ke­vés­bé le­nyű­gö­ző lát­vány. A pa­la­szür­ke, mel­lén hal­vá­nyabb pöttyös tol­lú ma­dár­ral, amely moz­du­lat­la­nul állt a nő kar­ján, a ber­be­rek szar­vas­ra va­dász­tak. A nő mö­gött egy ti­zen­öt éves for­ma, a ten­ge­ri be­teg­ség­től zöl­des arcú fiú állt, a kar­já­ra szí­ja­zott ki­sebb hím ma­dár­ral, a pa­la­szür­ke tojó pár­já­val.

A fi­ú­ra sen­ki sem fi­gyelt. A ki­rá­lyi tár­sa­ság te­kin­te­te a ber­ber nőt kö­vet­te, ahogy vé­gig­lép­delt a pal­lón, ol­da­lán a las­sú, ké­nyel­mes lép­te­i­ben is ha­lá­los ve­sze­del­met hor­do­zó ge­párd­dal. A part­ra érve a só­lyom hir­te­len ma­gá­hoz tért, és ki­hí­vó­an vij­jo­gott egyet a szá­raz­föld, a szí­nek és a rá­me­re­dő te­kin­te­tek felé. A ki­sebb gye­re­kek ré­mü­le­tük­ben és el­ra­gad­ta­tá­suk­ban han­gos vi­sí­to­zás­ba kezd­tek. A ki­rá­lyi nők, ke­zü­ket a mel­lük elé kap­va, hát­ra­hő­köl­tek. Ag­rip­pa, a ki­rály, a he­lyén ma­radt, csak az ökle fe­hé­re­dett el, és sze­mét me­re­ven elő­re­sze­gez­te.

A ber­ber nő a maga mód­ján tisz­te­let­tel­je­sen kö­szön­töt­te őt és a vele lévő asszo­nyo­kat, majd mély, zen­gő han­gon, amely vissz­han­got kel­tett Hy­pa­tia mel­lé­ben, meg­szó­lalt:

– Ik­sah­ra sur An­mer kö­szö­ne­tét mond fel­sé­ge­tek el­né­ző jó­in­du­la­tá­ért. Fel­sé­ges uno­ka­öcsé­tek ügyes va­dász, ha­bár a ten­ger­hez még nem szo­kott hoz­zá tel­je­sen. Né­hány si­rályt el­kap­tunk, de sem­mi em­lí­tés­re ér­de­mest. Ese­de­zem, hogy foly­tat­has­sam a ta­ní­tá­sát a si­va­tag­ban, hogy idő­vel ő is olyan ki­vá­ló va­dász le­hes­sen, mint az ősei.

Hy­pa­tia be­ha­rap­ta az aj­kát, hogy el ne mo­so­lyod­jon. A maga ide­jé­ben ő is adott pa­ran­cso­kat csá­szá­rok­nak, is­mer­te hát azt a hang­hor­do­zást, amely a ki­mon­dott sza­vak­tól füg­get­le­nül pa­rancs­nak mi­nő­sült. A ber­ber nő az imént meg­pa­ran­csol­ta II. Ag­rip­pá­nak, Jú­dea ki­rá­lyá­nak, hogy a to­váb­bi­ak­ban is bíz­za a gond­já­ra az uno­ka­öccsét – egyet­len örö­kö­sét.

Ag­rip­pa nem adta je­lét, hogy ezt ész­re­vet­te vol­na. Te­kin­te­te va­kon me­redt a vi­tor­lás ha­jó­sa­in, a sá­padt arcú fiún, a só­lyom drá­ga­kő­ként ra­gyo­gó, ádáz te­kin­te­tű sze­mén, de még a ge­pár­don is túl­ra, hogy el­gon­dol­kod­va meg­ál­la­pod­jon a ber­ber nőn, aki min­den il­lem­sza­bály el­le­né­re egy könnyű, fe­hér, ép­pen csak tér­dig érő, és a kar­ját egy­ál­ta­lán nem ta­ka­ró ru­hát vi­selt.

Fér­fi­öl­tö­zék volt, már­pe­dig Ik­sah­ra sur An­mer a leg­ke­vés­bé sem volt fér­fi. Sőt, Hy­pa­tia még nem lá­tott sen­kit, aki ennyi­re ha­son­lí­tott vol­na a le­gen­da­be­li ama­zo­nok­ra, ki­vé­ve, hogy nem volt íja, és nem vág­ta le a jobb mel­lét, hogy job­ban tud­jon cé­loz­ni a nyi­lá­val.

A ki­rály is erre gon­dolt. Hy­pa­tia fi­gyel­te, amint a te­nye­re mö­gött nagy­já­ból ugyan­ezt mond­ja el a bal vál­lá­nál, a ta­ná­csos he­lyén álló, ho­mok­szí­nű se­lyem­be öl­tö­zött fér­fi­nak.

Ízisz orá­ku­lu­mai jól ér­tet­tek a száj­ról ol­va­sás­hoz. Hy­pa­tia a ma­gas­ból, a Kra­te­is fe­dél­ze­té­ről fi­gyel­te, amint Ag­rip­pa azt mond­ja: „Az ama­zon a vé­gén még fér­fit csi­nál az uno­ka­öcsém­ből.”

– Ha elég időt adsz neki hoz­zá – jött nyom­ban a de­rűs vá­lasz. A ki­rály vál­la mö­gött álló fér­fi te­kin­te­te is meg­ál­la­po­dott a ber­ber nőn, de Hy­pa­ti­á­nak úgy tűnt, hogy a lát­vány őt ke­vés­bé ren­dí­tet­te meg, mint a ki­rályt, in­kább a le­i­ké­be sze­re­tett vol­na be­pil­lan­ta­ni, a je­ges fel­szín alá, ahol a szen­ve­dé­lyek iz­zot­tak, és úgy vél­te, hogy elé­ge­dett az­zal, amit lá­tott. Az­u­tán mo­so­lyog­va el­for­dí­tot­ta a fe­jét, és Hy­pa­tia vég­re meg­bi­zo­nyo­sod­ha­tott róla, hogy az üze­ne­tek iga­zat ál­lí­tot­tak: Szau­losz va­ló­ban Cé­zá­re­á­ban van. Az a két hó­nap a ten­ge­ren, előt­te a hat hó­na­pos elő­ké­szü­let, an­nak előt­te az egy évig tar­tó va­dá­szat job­ban meg­vi­sel­te, mint gon­dol­ta. Érez­te, ahogy a fér­fi te­kin­te­té­nek heve meg­érin­ti, majd to­vább­vo­nul; ki­nyi­tot­ta ököl­be szo­rult ke­zét, és az ár­boc vi­har­vert fá­já­hoz tö­röl­te az iz­zadt­ság­tól csú­szós­sá vált te­nye­rét.

A temp­lom­ban csuk­lyás kö­penyt vi­selt. A hang­ja nem a sa­ját­ja volt; a tes­te be­lül akár egy üres fu­vo­la, ame­lyen át az Igaz­ság meg­szó­lalt. Ezt így mond­ta el Pan­te­rá­nak, Mer­gus­nak, a gyen­gél­ke­dő Pop­pa­ea csá­szár­né­nak a ma­gán­lak­osz­tá­lyá­ban, ami­kor meg­be­szél­ték mind­azt, ami a jö­vő­ben tör­tén­het.

Szau­losz lát­ta az orá­ku­lu­mot, de nem lát­ta Hy­pa­ti­át. Én meg fo­gom őt is­mer­ni, de ő nem fog en­gem fel­is­mer­ni. El­ha­jó­zom Cé­zá­re­á­ba, ahogy a csá­szár­né ja­va­sol­ja, és el­vi­szem az aján­dé­ka­it, mi­köz­ben ti a szá­raz­fól­dön jöt­tök. Ame­lyi­künk elő­ször ta­lál­ko­zik vele, ri­aszt­ja a töb­bi­e­ket.

Hy­pa­tia el­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét a vá­ros felé. Néz­te a fé­nye­sen ra­gyo­gó há­za­kat, a még ra­gyo­góbb ker­te­ket, a bol­to­so­kat és ke­res­ke­dő­ket, a rab­szol­gá­kat és gazd­asszo­nyo­kat, az elő­ke­lő nő­ket, ud­va­ron­co­kat és ud­va­ri ta­nács­adó­kat, a Vá­ro­sőr­ség em­be­re­it, akik mind ott nyü­zsög­tek a ki­kö­tő­ben és a kö­ze­li ut­cák­ban.

Nem úgy fes­tett, mint egy lá­za­dás­tól és for­ra­da­lom­tól fe­nye­ge­tett vá­ros, de Hy­pa­tia a fél éle­tét az­zal töl­töt­te, hogy há­bo­rú kü­szö­bén álló vá­ro­so­kat és ál­la­mo­kat lá­to­ga­tott sor­ra; is­mer­te en­nek a le­ve­gő­nek az ízét, és fel­is­mer­te azok­nak a fér­fi­ak­nak és asszo­nyok­nak a hang­ját, akik meg­pró­bál­tak úgy ten­ni, mint­ha az élet nem vál­to­zott vol­na meg, és ez­u­tán sem fog meg­vál­toz­ni. Va­la­hol a vá­ros kö­ze­pén a kel­le­té­nél fe­ke­téb­ben és vas­ta­gab­ban go­moly­gott a sűrű, fe­ke­te füst, és a tá­vol­ban ha­lot­tat si­rat­tak az asszo­nyok.

Egy bó­lin­tás­sal je­lez­te And­ros­nak, hogy min­den rend­ben van vele, majd össze­szed­te mél­tó­sá­gát, és a szé­les desz­ka­pal­ló­ra lép­ve ki­sé­tált a rak­part­ra, hogy be­le­ves­se ma­gát abba a szí­nes for­ga­tag­ba, ame­lyet úgy hív­nak, hogy Cé­zá­rea.